Az adventi hetek megbabonázták Londont. A Covent Garden piaca fűszeres, mézes süteményektől és forralt bortól illatozott, a házak tövében virágáruslányok apró, kézzel készített díszeket és örökzöld koszorúkat árultak. Katharina álmélkodva sétált a sorok között. Odahaza Koblenzben is mindig nagy várakozás előzte meg a karácsonyt, de a brit főváros fényűző, pazarló pompája teljesen rabul ejtette. A St. Mary le Strand templomból orgonazene és angyalhangú gyerekkórus éneke szűrődött ki, a nő szíve egyre jobban elnehezedett, amint elsétált a festett üvegablakok alatt. Temérdek gond nyomta a vállát, és ebből egy volt a Mirandával megbeszélt időpont, aki ragaszkodott hozzá, hogy a Savoyban találkozzanak. Katharina keserűen summázta, hogy többé nem kívánatos vendég Hampsteadben, noha a nőnek egy szavába sem került ezt kifejezni. Immár több mint tíz perce fagyoskodott a hotel tövében, amikor végre lefékezett egy lovaskocsi a bejárat előtt, és Miranda szállt ki belőle. Kabátjának szürke szőrmegallérja puhán keretezte arcát, kezét finoman kihúzta a prémmel bélelt muffból, és a kocsis tenyerébe nyomott néhány pennyt.

   - Késtél.

   - Értékeld, hogy egyáltalán eljöttem, Katharina.

Miranda halványan elmosolyodott, majd intett, hogy kövesse. A Savoy előcsarnokát beragyogta a rengeteg csillár és lámpa, Katharina csodálkozva bámulta az elektromos világítást, melyhez hasonlót sosem látott azelőtt. Bár a legszebb városi kosztümjét viselte, mégis alulöltözöttnek érezte magát Miranda mellett, akinek meggyvörös bársonyruhája a legújabb párizsi divatot követte, drága gyöngyékszerei pedig apró, fehér cseppekként ölelték körbe a nyakát.

    - Lady Carnon néven foglaltam hét órára.

  - Igenis, Méltóságos asszonyom. A kisasszony is az Ön vendége? – pillantott a főpincér a bámészkodó Katharinára.

    - Igen – felelte a nő szárazon.

Katharina szemlesütve közelebb húzódott Mirandához, mint egy elkóborolt kölyökkutya. A teázó szalonból lágy hárfazene szűrődött ki, a terem üvegkupoláján visszatükröződött a megannyi zöld üvegfestés. Puha karosszékek, faragott gipszoszlopok és kicsi, gömbölyű virágcsokrok díszítették a helyiséget, de a szálloda valódi értékét a híres és arisztokrata vendégek adták, Miranda pedig szemmel láthatóan igencsak megbecsült látogatónak számított.

    - Az ablak melletti kedvenc asztalát rezerváltam, Lady Carnon – mutatott jobbra a felszolgáló.

    - Köszönöm – biccentett a nő. – Egy teát legyen szíves, és egy málnahabbal töltött éclairt.

    - Teából Darjeelinget vagy Souchongot óhajt?

    - Darjeelinget, a második szüretből.

A pincér bólintott, majd Katharinához fordult.

    - A kisasszonynak mit hozhatok?

A nő hol a többi asztalra, hol Mirandára pillantott. Az előbbi párbeszéd javát alig értette, és rendkívüli módon feszélyezte a hotel túlzottan elegáns légköre.

    - Egy fekete teát kérek szépen – motyogta zavartan.

A felszolgáló már épp nyitotta a száját egy újabb kérdésre, de Miranda megelőzte.

   - Rose Congue-t legyen szíves, és talán egy kis madeline süteményt – biccentett a férfi irányába, mintegy sajnálkozva vendége egyszerűségén.

Miután a pincér távozott, Miranda finom mozdulatokkal széthajtotta az asztalkendőt és az ölébe fektette, amit Katharina kisebb késéssel leutánzott.

   - Lady Carnon? – törte meg a csendet a nő. – Azt hittem az emberi közegben a halandó kori nevedet használod.

    - Ostobaság lenne.

Katharina értetlenül felhúzta a szemöldökét.

   - A Savoyban csupa olyan ember van, aki a Lordok Házának tagja: earlök, bárók és egyéb nemesek. Nem lenne okos előttük említenem a Seydell nevet, tekintve, hogy a családunk vérvonala megszakadt.

    - Nincs egy élő Seydell sem?

  - Rajtam kívül nincs, bár az élő is igencsak ironikus ebben a kontextusban – rázta meg a fejét Miranda. – Abigail néném zárdába vonult, édesapám meghalt, nekem pedig nem volt testvérem.

   - És itt nem néznek rád furcsán a Carnon név miatt?

   - Fogalmuk sincs mit jelent vagy honnan jövök, de az etikett nem engedné, hogy kíváncsiskodjanak. Megelégszenek annyival, hogy én vagyok a titokzatos arisztokrata hölgy, aki mindig rendel, de sosem fogyaszt.

Katharina már épp válaszolt volna, ám ekkor megérkezett a pincér és díszes porcelánkannák, apró ezüstvillák és rafináltan megformált, cukormázas sütemények kerültek az asztalra. Miranda finom csuklómozdulatokkal kitöltötte magának a teát, majd kanalával óvatosan felkavarta a tejet, anélkül hogy a csészéhez koppant volna a fém.

   - Mégis mi értelme ennek? – nézett fel Katharina rosszallóan.

   - Illendőség. Csak nem gondolod, hogy fogyasztás nélkül elücsöröghetnénk itt?

   - De ez merő pazarlás. A szegények éheznek az utcákon, mi meg itt elpocsékoljuk az ételt.

Miranda megvonta a vállát és a villájával kettéhasította a rózsaszín, habos éclairt.

  - Ha már Hampsteadben nem vagyok szívesen látott vendég, legalább hozzánk eljöhettél volna – folytatta Katharina epésen. – Semmi szükség nem volt itt erre.

   - A Melbury Road-i ház is az enyém, ha már a vendégszeretetemet kritizálod.

Kínos csönd állt be. Katharina zavartan piszkálgatta a süteményt, tekintetét mélyen a tányér mintáira szegezte. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a szálloda pazar, monumentális díszletei között, melyek valóban csak egy színjáték részének tűntek, Miranda pikírt előadásában.

   - Az ellentéteinket félretéve... Nagyon fontos ügyben akarok veled beszélni.

Miranda cseppet sem tűnt izgatottnak, mint akinek a világ végtelen ideje áll a rendelkezésére.

   - Hallgatlak.

   - Rettenetesen aggaszt a Galanis ikrek ügye, és sajnos a lordprotektor teljesen elutasító.

 - Nézd Katharina, immár semmi közöm a Whitborne-ház reputációjához, de egyszerűen nevetségessé teszed magad az egész Tanács előtt. Készpénznek veszed Sebastian mondvacsinált meséjét, ugyan szerinted mennyire hihető, hogy a Galanis ikrek egy egész csürhe inhumánust gyűjtenének valami véres leszámoláshoz?

   - Mivel megölted Sebastiant, így már nem tudjuk meg a részleteket – vetette oda gúnyosan a nő. – De én egészen biztos vagyok, hogy igaz, és a Thomsettek is hisznek nekem.

   - Jó neked – mosolyodott el Miranda, és odébb tolta a tányérját.

A Savoy kellemes, parfümtől és teától illatos légköre most fojtogató volt Katharina számára. Nézte Mirandát, nézte a többi  arisztokrata hölgyet és úgy érezte menten megfullad. A nő látható elégedettséggel summázta az ifjú Whitborne kínlódását, majd kegyesen megtörte a csöndet.

   - Nos, tételezzük fel, hogy igaz. Mit lehet tudni eddig?

Katharina félresimított egy szőke hajszálat az arcából, felkészülve a mondandójára, amit egészen mostanáig gyakorolt magában.

  - Amikor Sebastian eljött hozzánk, azt mondta, hogy Xavier és Isabelle arra használta őt, hogy közvetítsen az inhumánusok között. Szerveztek egy gyűlést, ahol az ikrek a gazdagok és szegények közötti egyenlőtlenségről szónokoltak legalább ötszáz inhumánus előtt, akiknek több mint a fele Írországból jött át. Az a tervük, hogy felszámolják a Tanácsot.

Miranda hátradőlt a karosszékben, borostyánbarna tekintete tűnődve pihent a Temze panorámáján.

   - És mit szeretnél tőlem?

   - Hogyhogy mit? – csattant fel Katharina fojtott hangon. – Ez egy közös ügy!

   - Te magad mondtad, hogy a Thomsettek már melletted állnak, feltételezem ennyi okos ember már csak jutott valamire, mi szükséged hát rám?

   - Mit akarsz, Miranda? Fényezzem az önérzetedet, ajnározzalak, mondd csak meg nyugodtan, mit kell tennem ahhoz, hogy végre segíts? Mert esküszöm megteszem, nem érdekel, hogyan akarsz megalázni, ez a dolog most sokkal fontosabb nálam vagy bármelyikőnknél.

A nő lustán felpillantott, mosolya lekicsinylően halovány volt.

    - Ugyan kedves, semmi szükségem rá.

    - Akkor?

    - Csak érdekel, miért gondolod, hogy tudok neked segíteni?

  - Aki képes volt valakit a házába csalni és hidegvérrel megölni, az valószínűleg ért az ilyen ügyekhez.

Alighogy kimondta a szavakat, Katharina érezte, hogy német akcentusa keményebben és ügyetlenebbül jött elő, mint szerette volna. Megpróbálta kitölteni a csendet néhány felesleges mozdulattal, de a kiskanál majdnem kiesett a kezéből, amikor odébb rakta. Konokul akarta, hogy Miranda valami hasznos tanáccsal álljon elő, az ösztönei legmélyén tudta, hogy szüksége van rá, de egyúttal végtelenül gyűlölte az egész körmönfont helyzetet. Egy pillanatra a szülei jutottak eszébe, akik makacs kiskecskének becézték gyerekkorában, és ez az állhatatos türelem most sem hagyta el.

  - Nos, ebben az ügyben a legkevésbé sem a Sebastiannel szerzett tapasztalatom tudna neked segítségül szolgálni – felelte Miranda gúnyosan. – Apám mindig azt mondta, hogy az igazi csatákat a parlamentben vívják, nem a harctéren. A politika dönt, nem a kiontott vér mennyisége.

   - A Thomsett fivérek azt mondták, az ikrek indítéka nem hatalmi jellegű, hiszen mindenük megvan.

Miranda puhán felnevetett.

   - Nem csoda, hogy Monty és Irwin nem látja a fától az erdőt.

   - Hogy érted?

   - A Galanis ikrek indítéka irreleváns – vonta meg a vállát a nő. – Máshol van a probléma kulcsa.

Katharina egyre türelmetlenebbül viselte Miranda végtelenségig elnyújtott, idegőrlő stílusát, mely során cseppenként adagolta az információt, mint egy ügyes alkimista.

  - Édesapámnak képviselőként sok fejfájást okozott a 98-as Éirí Amach felkelés, amikor a presbiterek és a katolikusok is összefogtak a korona ellen. Emlékszem mennyi álmatlan éjszakát, levelezést és tárgyalást töltött azzal, hogy újra stabilizálódjon a helyzet és a brit kormány visszanyerje a hatalmat a térség felett.

   - Mi köze ennek a mi ügyünkhöz?

 - Az írek, Katharina – vetette oda a nő a legnagyobb természetességgel. – Az a háromszáz inhumánus vámpír Írországból, akik mit gondolsz miért vannak itt? Azt hiszed, hogy valaha is szolgálnának egy ügyet itt Angliában? Gyűlölnek minket, a szemükben mi vagyunk a gonosz brit gyarmatosok, akik kizsákmányolják az országukat, amiről csak ők hiszik, hogy értékes.

Katharina figyelmesen hallgatott. Az egész találkozó alatt most eredt csak meg Miranda nyelve, és félt, hogy bármiféle okvetlenkedéssel megakasztja ezt a bimbózó folyamatot, noha semmit nem tudott sem a brit, sem az ír történelemről.

   - Ezek csak egy okkal lehetnek itt Londonban: a pénzért. Az írek imádják a pénzt, csak túl büszkék bevallani, de könnyebb őket megvesztegetni, mint egy éhes kutyát.

   - Tehát azt mondod, fizessük le őket? – kérdezett óvatosan a nő.

   - Tekintve, hogy apám szektarianista politikája itt nem sokat érne, logikusan ez az egyetlen út.

Miranda elégedetten hátradőlt, szemében kaján felsőbbrendűség csillogott. Különös büszkeség töltötte el most – a Savoy atmoszférája és a politikai ügyletek visszaidézték benne a Cobham Hallban tartott estélyeket, ahol apja oldalán bele-belehallgatózott néhány beszélgetésbe, majd este a kandalló előtt az öreg Lord Seydell készségesen válaszolgatott a kíváncsiskodó kérdéseire. Katharina hosszasan emésztette az imént hallottakat, világoskék tekintete izgatottan cikázott a terem különböző pontjain, aztán megnyugodva ő is kényelmesen hátradőlt a székben.

   - Szerintem holnap este gyűljünk össze nálunk, és beszéljük meg a Thomsett családdal közösen, hogy mekkora összeget kéne nekik felajánlani – töprengett a nő. – Biztos kitalálunk valami okos megoldást. Neked jó a hét óra?

   - Nem.

Miranda hangja úgy fúródott Katharinába, mintha tüske szúrta volna meg a tenyerét.

   - Rendben – vett erőt magán  –, akkor hány órakor felelne meg neked?

   - Nem érted, Katharina. Engem nem érdekel ez az egész ügy, nem veszek benne részt.

   - De én azt hittem, hogy...

  - Ha már idecitáltál Hampsteadből, gondoltam szolgálok némi tanáccsal, de eszem ágában sincs ezzel foglalkozni.

Egy diszkrét fejbiccentéssel intett a pincérnek a számláért, és egy ezüst tálcára leszámolta a bankókat egy nagyvonalú borravalóval kiegészítve. Katharina elhűlve nézte a gyors folyamatot, hirtelen megannyi kérdés tódult fel benne, így alig várta, hogy a felszolgáló újra hallótávolságon kívül kerüljön.

   - Őszintén Miranda, tényleg egy fikarcnyit sem érdekel, hogy veszélyben vagyunk?

   - Mostanáig folyamatosan abban éltem. Legalább végre átérzed.

Miranda felállt az asztaltól, eligazította magán a sálat és fölényesen lepillantott a nőre.

   - Mellesleg ha az írekkel tárgyalni akartok, jobb ha a McDowallekre bízzátok.

Rövid búcsút intett Katharinának és egy nyugodt mosollyal kisétált a teremből. A nő leforrázva ült az asztalnál, hirtelen úgy érezte mintha egyszerre ajándékozták és lopták volna meg. A hárfazene lágyan hullámzott a levegőben, messze a város felett elütötte a Big Ben a nyolc órát. A pincér fürgén szedegette az asztalról a tányérokat és evőeszközöket, a nő pedig nézte, egyre csak nézte, ahogy a színes, mázas sütemények és porceláncsészék eltűnnek, mígnem csak az üres, fehér abrosz maradt.