Még csak december volt, de az első hó beterítette a várost. Leheletvékony fehér takaró hullott Londonra, mely csak a fákon és a háztetőkön maradt meg érintetlenül – máskülönben amint földet ért elolvadt, és a sáros csizmák és kocsikerekek szürke kásává lapították. Katharina elmélázva bámulta a porcukorszerű, szitáló pelyheket, amik szinte nevetségesen silánynak tűntek ahhoz a kövér hóhoz képest, ami a Rajna környéki hegyeket belepte ilyenkor. Leült a tükör elé, marokra fogta a haját és fésülködni kezdett. A szőke fürtök rakoncátlanul himbálóztak az ujjai között, az elefántcsontból készült kefe sokszor elakadt a hajzuhatagban, ahogy belefutott egy-egy sűrűbb kócba. Türelmetlenül ráncigálta az engedetlen tincseket, néha fájdalmasan eltorzult az arca. Ilyenkor azt kívánta, bárcsak fiúnak született volna, hiába fésülte alaposan, mindig maradt benne pár gubanc. Elégedetten nézegette magát azzal a keserű gondolattal kísérve, hogy öt perc múlva úgyis ugyanolyan kusza és boglyas lesz a frizurája, mint korábban.

   - Kätchen, kérlek…

Cyrill hosszú percek óta ácsorgott az ajtóban, keze hol a derekán pihent, hol magatehetetlenül lógott a csípője mellett. Katharina bepúderezte az orrát, ezzel is késleltetve a választ.

   - Megmondtam, nem. Egyedül szeretnék menni.

   - Katharina…

   - Nincs időm elmagyarázni, lekésem a vonatot.

Hirtelen felállt és magára terítette a pelerinjét, de a hebrencs mozdulattal lesöpört néhány apró tégelyt az asztalról. Bosszankodva utánakapott a zuhanó tárgyaknak, de Cyrill gyorsabb volt, és szinte a nő cipője elé vetette magát, hogy segítsen. Katharina lehajolt, hogy ne ácsorogjon olyan tehetetlenül, de a férfi addigra  már összeszedte az összes kis csecsebecsét. Gyengéden a tenyerébe helyezte őket és egy csókot lehelt a nő kézfejére.

   - Meseszép vagy. Azért vigyázz magadra.

Katharina még sokáig töprengett ezen. Már rég elhagyta Readinget, de egyfolytában Cyrill járt a fejében, tükörképe gondterhelten bámult rá vissza a vonat ablakából. A mozdony lassan zötyögött, fekete füstje sötét sávot hasított az angol vidéki tájba. Kevés utas volt a kocsiban, így csak egy emberrel kellett megosztania a fülkét. Az ősz hajú pap vékonyszárú szemüvege egészen a orra hegyéig csúszott miközben a Bibliát olvasta, csak néha-néha pillantott fel a nőre. Már majdnem Oxfordba értek, amikor váratlanul megszólalt.

  - Nem kell félned, gyermek. Nem számít, mit tettél vagy mit tettek ellened. Az Úr mindenkinek megbocsát, neked is.

   - Köszönöm – felelte zavartan a nő.

   - Imádkozzál, akkor nem érhet baj. És járj templomba.

Katharina alig észrevehető grimasszal vette tudomásul, hogy ezzel kútba is esett a feloldozása. Az állomásra érve megkérdezte az útirányt, aztán nekivágott a városnak. A Pacey’s Bridge-ről mosolyogva pillantott le a Temzére, mintha a folyó egy sejtelmes védőszellemként kísérte volna el ide is. Békesség vette körül a főutcán, csak a közeli Medve fogadóból hallatszott át a részeg diákok immár évszázadok óta szakadatlan dorbézolása. A Catte Streeten alighogy bekopogtatott, már nyílt is az ajtó.

   - Csakhogy megjöttél, már nagyon vártunk – üdvözölte szívélyes mosollyal Irwin Thomsett, mintha Katharina csak egy ötórai teára érkezett volna hozzájuk. – Fáradj beljebb.

A férfi készségesen átvette a kabátját és utat mutatott neki a szalon felé. Kellemes meleg volt a házban, ízléses, finoman megmunkált szobrok és drága porcelánok sorakoztak a polcokon. Montgomery kezet csókolt Katharinának, Emily pedig úgy ölelte át, mintha évtizedes barátnők lettek volna, akik jó ideje nem látták egymást.

   - Remélem nem fáztál át idefelé, gyere, helyezd kényelembe magad. Idehozzam az ottománt?

   - Nem, köszönöm, jó lesz így.

Montgomery visszaült a karosszékébe, kék szeme valósággal ragyogott, ahogy csendben figyelte a nőt, akár egy színidirektor a teátrum új ígéretét.

   - Ha jól sejtem, először jársz Oxfordban – mosolygott Katharinára Emily.

   - Igen. Csodálatos városnak tűnik.

  - Nos, nemsokára még szebb lesz. Bizalmas forrásból tudom, hogy hamarosan elkezdik az új városháza építését – dörzsölte össze a tenyerét Irwin.

Emily félrerakta a fotelból a hímzőrámát. Szemei büszkén felcsillantak, ahogy rásandított, amikor pedig a férfi viszonozta a pillantást szinte egészen elpirult.

  - Csak nem arra célzol, amit a lord mayor köreiben suttogták? Ugyan, a nagyra becsült Mr. Frederick William Ansell már sehol sem lesz, mire egy árva követ is leraknak – legyintett Montgomery és szürke füstöt fújt ki a szája sarkán, mint egy öreg gőzmozdony, az idősebb Thomsett azonban elengedte a füle mellett öccse megjegyzését és Emilyre kacsintott. Katharina irigykedve nézte a párt. Irwin csupa vidámság, csupa életenergia volt – megnyerő mosolya ellenére pedig kőkemény tárgyalófélnek és az egyik legmegbecsültebb ítésznek számított a Tanácsban. Akaratlanul is Cyrillre gondolt, és az a kézcsók most égette a bőrét.

  - Bárcsak kellemesebb körülmények között találkoztunk volna – jegyezte meg Emily. – A leveled megdöbbentett bennünket, egy percet sem késlekedtünk.

   - Én köszönöm, hogy így szinte ismeretlenül is ilyen gyorsan fogadtatok. Bevallom, féltem egy kicsit előállni ezzel, egyesek szerint nem kell komolyan venni a dolgot.

Montgomery hangosan köhintett, a nő azt hitte, a pipafüst szaladt le a torkán, de amikor találkozott a tekintetük, megsejtette, hogy az öregember pontosan tudja, kire célzott az imént.

   - Ez ostobaság – folytatta Irwin. – Nem holmi jelentéktelen zavargásról van szó, sajnos azt is be kell látnom, hogy nem foglalkoztunk eléggé átfogóan az inhumánusokkal. De talán még nincs késő.

Katharina az órára pillantott, úgy érezte, hogy a mutatók legalább kétszer olyan gyorsan járnak körbe, mint általában. Minden egyes kattanás egy újabb elvesztegetett másodpercet jelentett. Mélyeket lélegzett, de a szorítás nem lazult a gyomrán.

   - Mégis mi lehet a Galanis ikrek indítéka?

Irwin végigsimított sima, rozsdavörös haján és a plafonra szegezte a tekintetét.

 - Ezen gondolkozom, amióta felbontottam a borítékot, és őszintén meg kell hogy mondjam, fogalmam sincs. Egyszerűen semmi nem indokolja.

  - Emlékszem milyen csöndes, jólnevelt gyerekek voltak – mélázott el Emily. – Mint két feketehajú kis angyal, ugye Monty?

  - Hogyhogy gyerekek? – pillantott fel Katharina.

  - Demetrios fogadta örökbe a két kis árvát, a legjobb nevelőket rendelte melléjük nappalra, de szinte minden szabadidejében is velük foglalkozott. Csak felnőtt korukban fedte fel az igazságot a vámpírokról és akkor váltak ők is azzá.

  - Ezért nagyon nehéz bármi indokot találni – dörzsölte meg a nyakát Irwin. – Annyira szürreális ilyesmit elképzelni Xavierről és Isabelle-ről... persze ne érts félre, nem a szavaidat vonom kétségbe.

Katharina megértően bólintott. Súlyos csönd telepedett a szobára, a három Thomsett láthatóan a Galanis családdal kapcsolatos emlékeit rágta újra és újra. A kandalló körül csupa mitológiai és bibliai jelenetet ábrázoló festmény függött, így jobb híján felkelt és illedelmesen végignézte őket.

   - Montgomery…

   - Parancsolj, kedvesem.

   - Ugye régóta ismeri Cyrillt?

A férfi előhúzta monogramos zsebkendőjét, megtörölgette a homlokát, majd gondosan összehajtogatta a finom szövetet.

  - Egy időben sokkal többször láttam. Ha úgy tetszik, én vettem a szárnyaim alá, miután Londonba jött.

Montgomery letette a pipát és összefűzte az ujjait, kissé meggörnyedt tartásával és csontos vállával még törékenyebbnek látszott.

  - Eleinte amatőr színtársulatokban játszott, de abból nem élt meg, ezért egy könyvtárban kezdett el dolgozni. Ott találkoztam vele. Elkísért a klubokba, kiállításokra, rendezvényekre, bevezettem az arisztokrata körökbe. Mindenhol az unokaöcsémként mutattam be. Ha jobban belegondolok, Hildét is nekem köszönheti.

Az idős férfi hiába próbált inkább dicsekedve hangsúlyozni, Katharina szívét megmelengette az az odaadás, amellyel Montgomery Cyrillről és Hildéről beszélt. Megsimogatta és gyengéden megszorongatta a ráncos kezet.

    - Ismerte a családját is? – kérdezte azután.

  - Az édesanyját egyáltalán nem, az apjával is csak néhány alkalommal találkoztam. Wallace Oswald Erskine képviselő volt, ígéretes karrier várt rá, csak aztán… félresiklottak a dolgai. Sok pénzt hagyott ott a lóversenypályákon, a vagyonuk nagy részét elvesztette, el is kellett költözniük Edinburgh-ból.

Pár pillanatig csend volt, csak a tűz ropogását lehetett hallani a kandallóban.

   - Cyrill nagyon jó fiú, de ha rajta múlik, a Whitborne-ház sosem lesz stabil – folytatta Montgomery, majd odafordult Katharinához. – Ugye értesz engem?

A nő lassan bólintott.

   - Örülök, hogy itt vagy – simogatta meg a kezét az öregember.

Kopogás hallatszott, Irwin szélesre tárta a bejárati ajtót szívélyesen üdvözölve a lordprotektort, aki viszont csak annyira volt udvarias, amennyire az etikett megkívánta.

   - Foglaljon helyet, Mr. Galanis.

   - Köszönöm, nem – felelte hűvösen a lordprotektor.

   - Óhajt esetleg egy szivart?

   - Nem, térjünk inkább a tárgyra. Miért hívattak ide?

Montgomery a szája elé tartotta az ujját, egy régészprofesszor alaposságával tanulmányozta Demetrios arcát. A lordprotektor sápadt volt, a bőre petyhüdt, a szeme körül sötét karikák húzódtak, mint aki napok óta nem aludt. Irwin megköszörülte a torkát, abban a modorában szólalt meg, amelyet a Tanácsban is használt. Könnyedén beszélt, nem jött zavarba a kényes részeknél sem.

  - Mr. Galanis, Miss Whitborne nemrég hozzánk eljutatott információi olyan problémára mutatnak rá, amelyet úgy vélem, haladéktalanul orvosolnunk kell. A hölgy elmondása szerint Sebastian Whitborne nem kitervelője volt az inhumánusok ügyének, hanem csupán közbenjáróként szolgált és a szálakat más mozgatta a háttérből. Úgy tudjuk, hogy Xavier és Isabelle egyesítette a londoni inhumánusokat az írországi Egyenlőkkel, mégpedig azzal a céllal, hogy eltöröljék a társadalmi különbségeket, és ezzel együtt felszámolják a Tanácsot.

A lordprotektor nem vágott közbe, tekintete azonban kikerekedett, amikor az ikrek neve elhangzott. Sokáig emésztgette Irwin szavait, majd lassan bólintott párat. Katharina áthelyezte a súlypontját a széken, sehogy sem tetszett neki a férfi látszólagos nyugalma. Demetrios kihúzta magát és megemelte az állát.

   - Értem. Bár nem lennék köteles reagálni erre a képtelen vádra és őszintén mondom, nincs is sok kedvem hozzá, mégis megteszem, hogy ne legyen teljesen felesleges ez a találkozó. – A lordprotektor Katharinára pillantott. – Jól emlékszem az első találkozásunkra a Tanácsban, Miss Whitborne. Abban reménykedtem, hogy hosszú idő után végre akadt valaki, aki nyugalmat biztosít a Whitborne-háznak és nem keveredik kényes ügyekbe. Örömmel tapasztaltam, hogy mindeddig így is történt, ez a sajnálatos félreértés azonban nagyon elkeserít.

Katharina állta a lordprotektor szigorú pillantását, a harag azonban egyre erősebben feszítette a mellkasát, úgy érezte menten felrobbantja az indulat.

   - Hálás vagyok azért, amit eddig tett, de attól tartok, hogy ez most egy téves megérzés.

   - Nem az, Demetrios – szólt közbe Montgomery.

   - Ne szépítsük a dolgot, Sebastian Whitborne igen ellentmondásos jellem volt, aki sokakat, köztük engem is félrevezetett nem egyszer. A halálának körülményei is meglehetősen… szokatlanok, de az biztos, hogy mindent elkövetett a saját céljai eléréséért. Véleményem szerint ez a nyakatekert teória is csak az ő zavarodott elméjében létezett és mélyen elszomorít, hogy van köztünk, aki hitelt ad ennek a badarságnak.

   - Lordprotektor úr, kérem… – próbálkozott Katharina.

  - Azt az arcátlan és felháborító vádat pedig természetesen kikérem magamnak, mely szerint a Galanis-háznak, London legtisztább erkölcsű házának bármilyen formában köze lenne a Tanácsot érő támadásokhoz. A családjaink régi harmonikus viszonyára tekintettel nem lesznek következményei a dolognak, de csakis ezért. És a továbbiakban egyetlen szót sem kívánok vesztegetni ilyesmire.

Katonásan fejet hajtott és sietve felhúzta a kesztyűjét, jelezve, hogy a beszélgetés ezzel véget ért.

  - Mr. Galanis, kérem, hallgasson végig bennünket! – emelte meg a hangját Irwin. – Ez nem tréfadolog. Megértem, hogy roppant kényes ügyről van szó, ezért első lépésként egy zártkörű szembesítést javasolnánk az ítészek és a londoni házak vezetőinek bevonásával.

   - Elég legyen ebből! – koppant élesen a lordprotektor botja. Feldúltan nézett végig a Thomsetteken és Katharinán. – Nem lesz semmilyen szembesítés. Mélységesen csalódtam a Thomsett-házban. Csüggedten tapasztalom ezt a pálfordulást, hogy egy ilyen komoly tekintélyű ház nyíltan ellenszegüljön. Mindezt ráadásul a Whitborne-ok támogatásával, nekem ez egyre inkább egy Tanács elleni összeesküvésnek látszik. Ha a későbbiekben bármelyikük szóba hozza ezt a kolosszális sületlenséget, tárgyalás nélkül ki lesz zárva a tanácsból.

A férfi kiviharzott a szobából, a szalon ajtaja erőtlenül, félig kitárva lengett mögötte. Kint már elült a szél, csak egy magányos cinke csivitelt egy platánfán. A négy vámpír csendben hallgatott, tanácstalanul néztek össze, akár egy kapitány nélkül maradt hajó legénysége.

   - Tépetten is büszke lázban… – dúdolta Irwin halkan.

   - Bús varázstól leigáztan… – kontrázott rá Emily.

Montgomery egy keserű fintorral becsukta az ajtót.

   - Soha már.