Lassan folyt a Temze. Sötét víztükrén megcsillantak a bárkák jelzőfényei, a kikötő környéki gyárak szüntelenül okádták az égre a fekete füstfelhőt. Lovak patái kopogtak végig visszhangozva a Great Peter Street végében, a folyó túlpartján még sárgán világlottak a tantermek az orvosi egyetemen. Isabelle elunta a bámészkodást, és egy határozott mozdulattal becsukta az ablakot. A vörös és kék ólomüveg színes mintákat rajzolt az arcára, mely egészen túlnyúlt bátyja zakójára is.

   - Biztos vagy benne, hogy az első érkezők nem fognak gyanakodni, hol a lordprotektor?

   - Majd azt mondjuk a hátsó irodában rendezgeti a szükséges papírokat.

   - Ez jó.

A nő lebiggyesztette az ajkát, jelezve hogy tökéletesen tisztában van ezzel. Xavier ezalatt felsétált a tribünre és megtámaszkodott a karzaton, végigpásztázva az üres padsorokat.

   - Igazán érdekes ebbe belegondolni.

Isabelle fellépett mellé, fehér vékony ujjait a korlátra fonva.

   - Alig egy óra múlva itt mindent vér fog borítani. Mit találsz ebben érdekesnek?

 - Hogy rövid időintervallumon belül mekkora változások tudnak végbemenni – felelte Xavier rezignáltan. – Itt vannak ezek az üres székek, mindegyik üres szék egy-egy nemest jelöl. Most... mennyi is az idő?

   - Háromnegyed kilenc – kattintotta fel a zsebóráját a nő.

  - Tehát most, háromnegyed kilenckor itt ez az üres terem, és jelen pillanatban a Tanács nemesei uralkodnak. Viszont tíz órára ezek a padsorok véresek lesznek, a terem tele lesz holttestekkel és a Tanács uralkodása megszűnik. Erre mondtam, hogy érdekes belegondolni.

   - Az evidensen elmélkedsz feleslegesen.

Xavier megvonta a vállát.

   - Filozofikus alkat vagyok.

Isabelle egyetértően biccentett, majd megigazította a férfi mellényét, mialatt Xavier félresimított egy fekete hajszálat húga homlokából. Teljes harmóniában mozdultak, mintha minden rezdülésük egy pontosan kiszámított koreográfia része lenne. Közelülő szemük színe és formája, orruk és ajkuk íve tükörszerűen mintázta a másikét, melyet egyedül ők vettek a világon a legtermészetesebb dolognak.

   - Ha itt végeztünk, melyik nevünkkel utazzunk át Hongkongba?

   - A Galanis túl idegennek hat, brit gyarmaton logikus lenne a Bletchley-t használni.

   - Én is erre gondoltam.

Az ikrek hosszasan bámulták a tanácsterem ajtaját, majd Xavier ismét megtörte a csöndet.

   - Tartok attól, hogy unni fogjuk magunkat odaát.

   - Nem hiszem. Az emberek mindenhol egyformák, az emberi gyarlóságok egyetemesek. Előbb vagy utóbb az utunkba akad majd egy újabb érdekes helyzet, amivel kísérletezhetünk.

   - Mindig csak te tudsz jobb kedvre deríteni, Anne.

A nő halványan elmosolyodott. Fegyelmezetten sétáltak fel-alá a tribünön, tekintetük azonban szüntelenül a zsebórájuk számlapjára tévedt újra és újra. Már tíz perccel is elmúlt kilenc, a tanácsterem viszont még mindig üresen kongott. Xavier óvatosan kikémlelt az ajtón, még a folyosó kőkorlátjáig is elmerészkedett, hogy egy kíváncsi pillantást vessen a mélyben kanyargó márványlépcsőkre, de minden csöndes és kihalt volt az épületben. Isabelle kérdőn félrebillentette a fejét, de bátyja csak egy rövid fejrázással válaszolt. Gondterhelt hallgatás ereszkedett a testvérpárra, nem kellett szavakat használniuk, hogy értsék és érezzék egymás gondolatait. Feszült türelemmel ácsorogtak, mint az ugrásra kész ragadozók, de lassan fél tíz felé közeledett az óra mutatója. Isabelle már épp megindult volna az ajtó fele, amikor Xavier karon ragadta és csendre intette.

Tompa, halk nesz volt, de egyre tisztábban kivehető léptek koppanása visszhangzott a lépcsőházban. Az ikrek elégedetten biccentettek, mely inkább csak maguknak szólt, mint egymásnak. A cipődobogás egyre hangosabbnak tűnt és egyre közelebbinek, megfeszült izgalommal várták, hogy végre nyíljon az ajtó, a küszöbön azonban Darragh O'Leary jelent meg először, majd sorra bevonult Logan és Ormond Dashwood, Baldwin Judge, a McDowallek férfi tagjai, Irwin Thomsett és végül Katharina. Egy fenyegető sorfalként néztek farkasszemet a testvérekkel, akik döbbent értetlenséggel meredtek maguk elé.

   - Mr. és Miss Galanis – lépett előre Irwin. – Válaszokat követelünk.

Isabelle zavartalanul bólintott, mintha ez lenne a megkívánt protokoll.

   - Ahhoz előbb kérdések is szükségesek, Mr. Thomsett.

   - Ahogy óhajtja. Mi történt a lordprotektorral?

   - Megöltük.

A falak között megrekedt a csend. Az előbb magabiztos, harcias férfiak viszolyogva, hitetlenkedve bámulták az ikreket, akik olyan higgadtan ismerték be az egyik legsúlyosabb bűnt, mintha csak a naptári dátumot közölték volna.

   - Mi... miért tettek ilyesmit? – hebegett Baldwin Judge.

   - Hiszen az Önök gyámja volt, apjuk helyett apjuk.

Isabelle lustán végigpillantott Irwinen.

   - Útjában állt a változásnak, így kénytelenek voltunk megválni tőle.

   - Hagyjuk ezt a maszlagot, simán csak a Tanács vagyonán kotlott, ami miatt ki kellett nyírni, hogy utána a mi adófontjainkon béreljék fel a saját hóhérainkat! – ordított Logan.

   - Ez is egy aspektus volt, Mr. Dashwood – felelte hűvösen Xavier.

   - És milyen más aspektusok játszottak még közre?

Az ikrek vettek egy nagy levegőt és végigmérték a terem végében összeverődött kis tömeget.

  - Önök pontosan jól tudják magukról, hogy egy privilegizált réteghez tartoznak. Fehérek, felső osztálybeliek és britek, vagyis a jelenlegi világunk legnagyobb hatalmával bíró országának polgárai – kezdte a mondandóját Isabelle. – Ez a kiváltság azonban csak úgy jöhetett létre, hogy azokat, akik nem tartoznak bele ebbe a rétegbe, kizsákmányolták. A saját népük alsó-és középosztályát, akik gyárakban vagy éppen szolgálókként dolgoznak napi tíz-tizenkét órában néhány penny-ért. A gyarmatokat, amiket az őslakos népektől vettek el majd neveztek át, hogy az Egyesült Királyságban sose menjen le a Nap, hisz Indiától Ausztráliáig, Hongkongtól Amerikáig, Afganisztántól Írországig minden megnyomorított rabszolganép a Birodalmat szolgálja. – A nő gördülékenyen, bármiféle indulat nélkül beszélt, arca ugyanolyan márványfehér maradt, mint azelőtt. – A privilegizált rétegeknek nem érdeke, hogy az elnyomott rétegek felemelkedjenek. Ahogyan Önöknek sem érdeke, hogy az inhumánusok egyenlő jogokat kapjanak.

   - Tehát erről szól ez az egész? – kiáltott fel Irwin. – Demokratikus egyenlőségről?

   - Ezek kibaszott kommunisták!

  - Hallgasson már! – intette fegyelemre Logant, majd ismét a karzat felé fordult. – Hogyan jön a képbe a mi rétegünk lemészárlása? Miféle igazságtétel ez?

  - A társadalom egy érdekes szerkezet, Mr. Thomsett. Vegyük csak a francia forradalmat. A nép fellázadt, megölte a királyt, kikiáltotta a köztársaságot. Aztán a köztársaságon belül egy szegényeket és polgárokat képviselő csoport kiemelkedett és megszületett a jakobinus diktatúra. Őket egy államcsínnyel leváltotta Napóleon és lám, ismét létrejött egy rezsim, a császárság korszaka. Mint egy önmagába forduló Möbius szalag, nem?

   - Mit akar ezzel mondani?

   - Csak annyit, hogy mi magunk sem tudhatjuk, hova vezet ez – felelte Xavier. – Be akartuk indítani a társadalmi gépezet megrekedt fogaskerekét, hogy lássuk, mi történik. Talán az inhumánusok lemészárolják a Tanácsot, elkobozzák és felélik az összes vagyont. Talán egy kisebb részük kiemelkedik és uralkodni kezd a többin, talán létrehoz egy új privilegizált csoportot. Talán azok ellen ismét fellázadnak az elnyomottak. Ki tudja? De kétségkívül egy roppant érdekes, véres sakkjátszma.

   - Önöknek ez játék? – pillantott fel elborzadva Katharina.

   - Miss Whitborne, az egész élet a játék analógiáján alapul. Nem láthatunk előre minden fordulatot, ahogyan mi sem láthattuk előre, hogy Mr. O'Leary meggondolja magát. De ez így van jól.

James McDowall óvatosan előrébb lépett, tekintetét azonban folyamatosan az ikrek kezén tartotta, felkészülve bármilyen hirtelen mozdulatra, de a Galanis testvérek továbbra is rendületlenül álltak.

   - Nézzék, mi kilencen vagyunk, Önök csak ketten. Semmi értelme az ellenállásnak.

   - Úgy látta ellenállunk, Mr. McDowall?

Irwin, kapva az alkalmon, szintén James mellé lépett.

  - Önök megölték a Tanács legfőbb vezetőjét, bérgyilkosokat béreltek fel, hogy az összes nemesi vámpírcsaládot kiirtsák, az erre szánt összeget pedig a Tanács közös vagyonalapjából lopták – remegett meg a férfi hangja. – Ilyen súlyos bűnök még sosem történtek a Tanács történetében. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a többi családfővel egyetértésben, úgy döntöttünk, hogy a McDowall család tulajdonában álló, skót Dunblane melletti vár börtönébe zárjuk Önöket határozatlan időre. Halálbüntetésükről később rendelkezünk.

Xavier kézen fogta Isabelle-t a tribün faburkolatának takarásában.

   - Igazán érdekes fordulat ez is – mosolyodott el a nő. – De sajnos más terveink vannak.

Mire kimondta Xavier egy hirtelen mozdulattal maga után rántotta, egyenesen az emelvény mögötti kis irodába. Egy pillanat alatt történt az egész, a többi vámpír ordítva rohanni kezdett a karzat lépcsője felé, de még a leggyorsabbak előtt is becsapódott az ajtó. Isabelle elfordította a kulcsot a zárban, bátyja ezalatt egy súlyos iratszekrényt borított a bejárat elé. Sebesen kapkodták a levegőt, Isabelle mellkasa olyan gyorsan járt fel-alá mint egy kolibrinek. Xavier ütközésig kihúzta az íróasztal fiókját, és két, gyöngyházmarkolatos revolvert vett elő. A párnázott ajtón tompán szűrődött be Dashwood tajtékzó ordítozása, a kinti tömeg élesen kiabálva próbálta betaszítani a fát, melytől a szekrény újra és újra megnyeklett.

   - Thomas, nincs sok időnk – sürgette visszafogottan a nő.

A férfi bólintott, miközben a töltényt a tárba helyezte. Átadta húgának a fegyver párját és szorosan megálltak egymással szemben a pisztoly csövét a másik mellkasához szorítva.

   - Egy kicsit feljebb, szívtájékon. Úgy.

   - Nem hittem, hogy ez így alakul majd.

   - Én sem, de a tévedésünket is belekalkuláltuk. Ezt pedig jobb, ha mi intézzük, mint ők.

Testvére egyetértően bólintott. Mélyen egymás szemébe néztek, szabadon maradt kezükkel tétován megkeresték a másik kezét és összefonták ujjaikat, mint egy kibogozhatatlan csomót. Az ajtó dörömbölésen és hangzavaron túl is hallották egymás halk, feszes légzését, mintha a külvilág csak egy áthatolhatatlan, vastag burok lett volna.

   - Háromig számoljunk? – remegett meg a nő ajka.

   - Nem, inkább tízig. És ne félj, felesleges.

A revolverek kakasa egyszerre kattant.

   - Egy, ösvényt küld a hegy.

   - Kettő, nyerget küld a felhő.

   - Három, lendülsz fecskeszárnyon.

   - Négy, szelek útján mégy.

Az iroda előtt összeverődött kis csoport dühösen csapkodta, rugdosta a masszív mahagóni ajtót, mely láthatóan minden behatásnak ellenállt. Dashwood őrjöngve verte az öklével a falapot.

   - Meg fognak szökni a rohadékok!

   - Honnan jóember, öt emelet magasból? – förmedt rá Irwin.

   - Jöjjenek ki azonnal, mert előbb vagy utóbb mi jutunk be!

  - Ormond, erre az égvilágon semmi szükség – csitította James. – Inkább hozzunk ide egy padot, amivel betörhetjük az ajtót!

Az ikrek odabent fegyelmezetten szavalták továbbra is a mondókát, mutatóujjuk megfeszülve pihent a pisztoly ravaszán, miközben tekintetük elrévedt a másik tükörszerű másolatában.

   - Öt, kaput nyit a köd.

   - Hat, bebocsát a Nap.

   - Hét, fényből sző mesét.

   - Nyolc, visszalovagolsz.

   - Kilenc, ide sietsz.

Egy pillanatra megálltak a számolásban és lehunyták a szemüket.

   - Tíz, viszel engem is.

Két dördülés rázta meg a falakat, mely szinte egyszerre robajlott végig a termen. A vámpírok megdermedtek a mozdulatukban, James és Ormond kezében megállt a pad. Vérfagyasztó csönd telepedett az épületre, csak a döbbent arcokon uralkodott el egyre inkább az iszonyat és az értetlenség.

   - Jóságos úristen... – suttogta maga elé Irwin.

   - Talán még nem késő. Ormond, fogd meg a másik végét!

James nekifeszült és teljes erejéből, mint egy bivaly, betaszította az ajtót. A kovácsoltvas karzat megrepesztette a fát, így negyedik próbálkozásra végre megadta magát a zár és a hevenyészet barikád is. Logan félrelökte a szekrényajtót, mire az összes vámpír benyomakodott a szobába, a padlón azonban már csak az ikrek élettelen testét találták. A vér egyre szélesedő tócsában gyűlt a mellkasukban tátongó, szétrobbant sebből, mint két ledöntött, törött alabástromszobor, úgy hevertek a kicsavarodott, természetellenes pózban. James és Irwin óvatosan közelebb lépett, és megpróbálta kiteríteni a testük alá szorult, összegabalyodott végtagokat, ám egy ponton megakadt a művelet. A testvérpár még mindig görcsbe merevedve fogta egymás kezét.