– Hova megyünk?

A hó jeges porként hullott az utcákra, a lámpák fényében kavarogva úgy tűnt, mintha apró kristályok táncolnának a levegőben. Cyrill jó ideje némán baktatott, cipője sötét sávokat hasított a latyakba. Az utakon egyetlen lovaskocsi sem járt most, elmosódott keréknyomok árulkodtak mindössze arról, hogy napközben nagy volt a forgalom. A Kensington High Street egyes házaiban még égett a gyertyák fénye, máshol azonban minden ablak fekete volt már. Majdnem tökéletes csend ült a környéken, csak az utca túlfeléről hallatszottak a karácsonyi énekesek, ahogy újra rázendítettek a Csendes éjre.

   – Cyrill, hova mész? Túlmentünk, ez már a Pembroke Square.

Katharina szorosan a férfiba karolt, kesztyűs keze elveszett a kabát redőiben. Cyrill egy pillanatra megtorpant, mintha elbizonytalanodott volna a címben. Túlságosan is bele volt feledkezve a gondolataiba, sóhaja fehér párát gomolyított a levegőben, majd nyakát behúzva visszafordult a helyes irányba.

   – A körülményekhez képest azért egészen rendezett volt a sír – törte meg a csendet Katharina.

  – Rendes dolog volt Sebastiantől – hümmögött a férfi. – Szegény Lotte, mindig attól féltem, hogy valahol a hátsó kertjében kaparta el, mint valami kutyát.

   – Nagyon felkavart?

Cyrill habozott a válasszal. Néhányszor maga elé idézte a pillanatot, amikor majd meglátja halott kedvese sírját – feltörő fájdalmat, könnyeket, a bűnbánattól fonnyadtra szorongatott ibolyacsokrot képzelt el, ehelyett azonban csak a temető elviselhetetlen bűze foglalta le minden gondolatát és hogy minél hamarabb otthagyhassa a helyszínt.

   – Nem annyira, mint vártam.

Katharina vigasztalóan megsimogatta Cyrill kezét. Bár értékelte a férfi gesztusát, hogy törleszteni akart a lelkiismeretének, magának azonban jobb programot is el tudott volna képzelni szentestére. Még a frissen hullott hó sem tudta megszépíteni a whitechapeli köztemetőt, a nő ápolt, gondosan rendben tartott sírhelyekre emlékezett Lautenbachból, ahol a falusi családok hetente cserélték az elszáradt virágokat és a fejfákat benövő gazt is rendszeresen megmetszették. Itt azonban felfordult a gyomra a csupa korhadt, csálén álló kereszttől, a földből kitüremkedő, sáros csontoktól és a sírhalmok között cirkáló temetőbogaraktól, melyek közül néhányat már a szoknyájáról kellett lesöpörnie.

Ahogy közeledtek a Melbury Roadhoz, a nő arca feszessé vált, akár egy szobornak. Kezében görcsösen szorongatta a magyal ágakat, melyeket még utolsó pillanatban sikerült beszerezniük egy idős asszonytól a Hyde Park sarkán. Cyrill jó ideig fürkészte Katharina sál mögé bújtatott arcát, csak az élénk szempár árulkodott a nő zaklatott gondolatairól.

   – Nagyon örülök, hogy végül elhívtad Mirandáékat. Szerintem jó kis este lesz.

   – Meglátjuk – mosolygott erőltetetten a nő. – Én is bízom benne.

Cyrill lerázta a havat a cilinderéről, majd ismét visszatette a fejére. Zavart mozdulat volt, de remélte, hogy ezzel némi időt nyert, hogy folytathassa a mondandóját.

  – Kicsit tartottam attól, hogy végleg elmérgesedett a viszony, azok alapján, amiket meséltél. De a tegnapelőtti rendkívüli gyűlésen nagyon kedvesen viselkedett velünk, meg aztán...

  – Nézd Cyrill, tudom, hogy neked mennyire fontos a barátsága – szólt közbe szelíd szigorral Katharina. – Rád való tekintettel meghívtam, de nekem azért még vannak fenntartásaim vele kapcsolatban.

Eközben a Melbury Road-i ház nappalijában Dominik az utolsó díszeket adogatta fel Bettinának. A lány egy ingatag lábakon álló széken egyensúlyozott, ami néha egészen vészjósló reccsenéseket hallatott, Bettina azonban magabiztosan tartotta magát, míg a faragott csillagokat, üveggömböket, diófüzéreket és szalagokat aggatta fel a karácsonyfára.

    – Tudom, hogy igyekeznünk kell, de azért ne ilyen csálén rakd őket.

   – Ugyan már, a kutya sem fogja észrevenni – intette le a lány. – Különben is, ha ennyire okos vagy, győzd le a tériszonyodat és gyere fel te.

A fiú válasz gyanánt csak mosolyogva megcsóválta a fejét. Mikor végeztek, hátraléptek, hogy egészében is megcsodáljákat az elkészült művet. A szalon ragyogott a gyertyák lágy, meleg fényétől, a párkányokat borostyán- és fenyőágak fedték. Bettina rálehelt a hideg üvegre és szívmintákat rajzolt bele az ujja hegyével, Dominik addig belehajított néhány narancshéjdarabot a kandallóba, és kíváncsian várta mikor lehet érezni a balzsamos illatot a szobában.

   – Kaptál már képeslapot?

   – Csak Friedrich bácsi írt – vonta meg a vállát a fiú. – Örömmel nyugtázta a londoni ösztöndíjamat és sok sikert kívánt a további tanulmányaimhoz.

   – Nem is mondtad, hogy ösztöndíjat… áh, értem – kacagott fel a lány. – És… Johanntól nem kaptál?

Dominik arca elvörösödött, mutatóujjával zavartan piszkálta az egyik kandeláber szélét.

   – Nem. Talán nem is tudja, hogy elköltöztem Angliába. Nem mintha érdekelné.

   – Hát ha nem is írtad meg neki, akkor mi a fenét vársz? Miért nem küldesz neki egy szép képeslapot?

  – Már jegyben jár valami lánnyal… nem érdekes. Inkább mesélj te, kaptál édesapádtól levelet? Mit szólt az új, londoni életedhez?

A lány fintorogva legyintett.

   – Áh, az öreg leszarja hol vagyok. Neki csak az a fontos, hogy mind az öt kölyke valahol legyen a világban és ne az ő kenyerét zabálják.

Dominik hangosan felnevetett. Bár végtelenül lesújtónak találta a dolgot, képtelen volt megállni nevetés nélkül Bettina sváb szavajárását. Katharináék csak fél tizenegy magasságában értek haza, leporolták a kabátjukról a havat, majd pár percre odatelepedtek a kandalló elé, hogy megmelegítsék átfagyott ujjaikat.

   – Csodaszép lett a fa – jegyezte meg a nő, mire Bettina diadalittas pillantást vetett Dominik felé. – Egy-kettő, öltözzetek át. Cyrill drágám, készítsd elő az ajándékot.

    – Hol van?

   – A télikert hátsó részében, a leander és a rododendron mellett. Óvatosan bánj vele, nehogy letörjön valamelyik hajtása.

A két férfi engedelmesen kivonult a szobából, Bettina viszont a helyén maradt, egyik lábáról a másikra állt, mint egy dacos kislány, aki nem akar fürödni menni.

   – Neked is szóltam.

   – Én jól vagyok így, semmi kedvem átöltözni.

  – Csak nem képzeled, hogy engedem, hogy ilyen csapzottan mutatkozz mások előtt? – lépett közelebb Katharina. – Gyerünk, legyél olyan csinos, hogy elájuljanak, ahogy meglátnak.

Bettina kelletlenül felsétált a szobájába, Katharina pedig kíváncsian átlapozta a postaláda tartalmát az újonnan érkezett levelekkel. Giccses karácsonyi képeslapok tömkelege hevert már az asztalon, csupa jókívánság és udvarias meghívás a Titteringtonoktól, a Thomsettektől, de még a Perkins családtól is akadt egy. Egy boríték azonban kilógott a többi közül. A halványzöld bélyegen Viktória királynő arcképe fölé India volt írva, a finom, merített papír pedig valami egészen érdekes, fűszeres illatot árasztott.

   – Cyrill, gyere! Az az Indrani Divali nevű hölgy küldött nekünk lapot!

A férfi zavartan megtorpant a küszöbön, keze még csupa sár volt.

   – Mit ír, felolvasnád?

   – Kedves Whitborne és Carnon család! Úgy tudom nálatok Európában ez a nap a hála, a szeretet és a békesség ünnepe, ezért is vártam olyan sokáig ennek a levélnek a megírásával. Hálás vagyok, amiért esélyt adtatok, hogy új életet kezdhessek a szülőhazámban felszabadulva a múltam bűneitől. Az én szívemben szeretet van irántatok, és remélem ti is meg tudtok nekem bocsátani a vétkeimért, hogy békével gondoljunk egymásra. Minden jót kívánok nektek, áldás legyen rajtatok.

Különös csönd ereszkedett a szobára, Katharina halványan elmosolyodott.

   – Ez igazán kedves gesztus volt tőle, nem?

Cyrill gépiesen bólintott, a mondatok úgy lengték körül, mint a nő egzotikus parfümének illata annak idején. Összezavarodva állt, elméje hevesen tiltakozott, hogy aki képes volt feldúlni a kapcsolatukat Lottéval, az nem írhat ilyen levelet, de végülis ráhagyta a dolgot Katharinára. A nő az órára pillantott, majd mint akit varázsütés ért, felpattant a karosszékből és sietve elsimította a ráncokat a párnákon és a terítőkön. Igyekezett szabályos alakzatban elhelyezni a bútorokat, hogy a lehető legkellemesebb látványt nyújtsák az érkezőknek. Mikor végzett, az ajtóhoz szökkent, hogy a küszöbről is megszemlélje a végeredményt, de láthatóan bizonytalan volt, megfelelően csinos lett-e a szalon.

Cyrill elbűvölve nézte a folyamatot, ahogy gondosan tett-vett a szobában. Már alig emlékezett arra a cserfes, német lánykára, akit először megpillantott a télikert páfrányos, pálmás árnyékában. Ha nagyon megerőltette a képzeletét, még maga elé tudta idézni szőke hajfonatát, levesfoltos kötényét és azt a hebrencs, lelkes ölelést, amivel üdvözölte. Bár Katharina őszinte, barátságos tekintetében még mindig látni vélte ezt a lányt, a rafináltan feltűzött konty, a fehér csipkével kivarrt elegáns ruha és a modorosabb, visszafogottabb mozdulatok azonban már egy egészen új nő képét sejtették, aki valahol mégiscsak nagyon ismerős volt a számára. Hirtelen hógolyó puffant az ablakon. Cyrill összerezzent a zajtól, gondolatai úgy foszlottak szét, mint az olvadó hókristályok az üvegen.

   – Megint azok a komisz kölykök viccelődnek – zsörtölődött halkan.

Katharina kilesett a függöny mögül, majd mosolyogva hátrafordult.

   – Nem, ez Pascal.

A férfi egy újabb kupacot kezdett összegyúrni a kerítés tövében, de mielőtt eldobhatta volna, egy tömb nagyságú hógolyó csapódott a fejének. Bosszankodva kirázta a hajából a jeges darabokat, és fenyegetőzve megperdült a tengelye körül.

   – Meghalsz!

   – Az már megvolt, baromarcú! – röhögött fel Francesco.

A két vámpír cselezve, sasszézva menekült a másik elől, nevetésüktől zengett az egész utca. Röpködtek a letört jégcsapok, földről felkapott botok és elfagyott vadalmák – ami csak a kezük ügyébe került, abban a pillanatban fegyverré avanzsált.

   – Viselkedjetek már! – förmedt rájuk Miranda. – Szenteste van!

   – Hát aztán?

   – Ne hergeld fel, mert nem kapunk ajándékot – pisszegte le Pascal.

A nő dacosan csípőre vágta a kezét és felsóhajtott.

   – Esküszöm, ha nem hagyjátok abba, rátok uszítom a kutyákat.

   – Én meg azt mondom angyalom, nézzük meg fel tudsz-e kecmeregni a hóból, ha fellöklek abban az abroncsos szoknyádban – gúnyolódott Francesco.

Miranda erre már nem tudott válaszolni, mert hirtelen nyílt az ajtó és Katharina „Boldog Karácsonyt!” rikkantása vágta félbe a párbeszédet. A szűk kis előszoba dugig megtelt a vendégekkel, Castor és Pollux csaholva oldalazott a lábak és kabátok között, miközben lekerültek a súlyos gyapjúsálak és átázott kalapok.

   – Gyönyörű lett a díszítés – pillantott körbe elismerően Daniel.

Bettina élénken felkapta a fejét, és megráncigálta Katharina szoknyáját.

   – Mit mondott? Mit mondott?

  – Die Verzierung ist einfach wunderschön – válaszolt helyette Miranda egy bólintás kíséretében. – Nagyon hangulatos.

Valójában rettenetesen feszélyezte a helyzet, bármerre is nézett, a saját, régi otthona nyomait kereste. Hiába tudta ésszel, hogy a tapétát valaha ő maga választotta, most hirtelen idegennek tűnt az a szederkék árnyalat, a tér is szűkebbnek hatott, és a festmények helyére került olcsó mázolmányok szinte már nevetséges összhatást keltettek. Keserű gondolataiból hirtelen egy csók zökkentette ki, majd Pascal vigyorogva leszakított egy bogyót a fagyöngyről.

   – Nem mintha egy plafonról lógó gaz engedélye kéne ehhez, de ami jár, az jár.

   – Opportunista disznó – suttogta Miranda tettetett bosszankodással, de bárhogyan próbálta leplezni, az arcát elöntő pír az egész társaság szórakozására vált.

Daniel ezalatt bizonytalanul toporgott a fagyöngy alatt. Hol alá állt, hol tétován visszakozott, tekintetével kereste Pascal pillantását, aki miután észrevette, egy szolid biccentéssel bátorította. A férfi leszakított egy bogyót, ujjbegye között félszegen ide-oda görgette, amíg Miranda végre felfigyelt a gesztusra és elcsattant egy újabb, bár valamivel rövidebb csók.

   – Most már igazán beljebb mehetnénk pár lépéssel  – nevetett a nő zavartan.

   – Nem, valaki még áll a fagyöngy alatt! – rikkantotta Bettina és az illetőre mutatott.

Francesco összefont karral, flegmán támasztotta a falat, de a hirtelen kurjantástól úgy összerezzent, mint akit félálmából ráztak fel éppen. Kikerekedett szemekkel nézte a feje fölé lógó kis csokrot, és az egyre kajánabbul vigyorgó Whitborne-ok csoportját.

   – Biztos, hogy nem – suttogta maga elé a férfi elhűlten.

Miranda vonakodva hátrálni kezdett.

   – Előbb csókolom meg a kutyáimat.

   – Nem, nem, nem – rázta meg a fejét cinkosan Katharina – Fagyöngyös csókot tilos visszautasítani, ez ősi szabály!

Az előszobában összeverődött kis társaság komisz huhogással és tapssal biztatta a két pórul járt Carnont, akik feszengve, viszolyogva közelítették egymáshoz apróra csücsörített ajkukat, mintha valami elviselhetetlenül savanyúba haraptak volna.

   – Pedig azt hittem már nem lehet rosszabb az évem – hunyta le a szemét a nő.

   – Ne nyávogj már, csak adj egy cuppanóst, és takarodjunk be végre innen.

Miranda lábujjhegyre állt és egy röpke puszit nyomott Francesco szájára, amit a kívülállók dévaj nevetéssel és tapssal díjaztak. Bár igyekezett eleget tenni a vendégség elvárásainak, ennél kínosabb és kellemetlenebb szituációt nem is kívánhatott volna magának. Vöröslő arccal, zavartan babrált hol a hajával, hol a karkötőjével, miközben igyekezett minél hamarabb látókörön kívül kerülni.

Katharina jó háziasszonyként beterelte a vendégeket a szalonba, és kinek párnát igazított a háta mögé, kinek egy ottománt húzott a lábához, hogy mindenkit a legnagyobb kényelemben tudhasson, de alighogy Pascal válla alá gyűrt egy puha takarót, a férfi izgágán felpattant és a szoba sarkában árválkodó zongorához szökkent.

   – Drága öreg barátom – ölelte át karjaival a hangszer széles fedelét –, hát milyen pocsék lehangolt állapotban vagy te?

   – Sajnos mi nemigen játszunk rajta – szabadkozott Cyrill. – Múltkor megpróbálkoztam egy Kék Duna keringővel Dominik kedvéért, de azt hiszem nem ment túl jól.

   – Képzelem milyen borzalmas lehetett – hümmögött Pascal, miközben demonstrálni kezdte a férfi játékát. – Tádádádam tátám-tátám, gondolom pont ilyen görcsös mereven, mintha egy fabábu verné a billentyűket.

Bettina gurgulázva elnevette magát. Bár Pascal egyetlen szavát sem értette, a tűpontos paródiában azonnal Cyrillre ismert, aki csak egy bágyadt félmosollyal tűrte az élcelődést.

   – Laisse le tranquille – feddte meg Miranda gyengéden Pascalt.

   – Ugyan, már hozzá vagyok szokva – legyintett Cyrill. – Mellesleg te mit szólsz Irwin lordprotektori kinevezéséhez?

  – Kicsi korom óta ismerem, úgyhogy bizton állítom, nála alkalmasabb vezetője nem is lehetne a Tanácsnak.

   – Azért jó dolog, hogy Sir Thomsett is ott lesz a háttérben segíteni – tette hozzá Katharina. – Miután kiderítettük az ikrek tervét, olyan villámgyorsan megszervezte a táviratok szétküldését is, hogy már másnap minden családot biztonságban tudhattunk.

Miranda egyetértően biccentett, bár pontosan sejtette Katharina fontoskodó hangsúlyai mögött a valódi üzenetet. Néhány dicsérő mondatába került volna csak, hogy megadja a nőnek az áhított elismerést, de inkább dacosan hallgatott.

   – Az elmondottak alapján nagy bátorság kellett ehhez a Galanis ügyhöz, és minden elismerésem, hogy a veszélyek ellenére is megmentettétek a Tanácsot és benne minden vámpír életét – vette át a szót Daniel. – Sokat köszönhetünk.

A férfi egy halvány mosollyal toldotta meg a mondandóját, sötétbarna szemeit először Mirandára vetette, majd Katharinára, mint egy okos juhászkutya, aki jó irányba terelte a nyáj eltévedt tagjait. A kellemes csöndet egyedül Pascal zongorahangolása törte meg időnként, amint ugyanazt a billentyűt ütötte le újra és újra, miközben franciául zsörtölődve próbálta a húrokat a megfelelő pozícióba állítani. A kandallóban halkan ropogott a tűz, a karácsonyfán  csilingelve összekoccantak a díszek, míg Bettina négykézláb mászva próbált egy piros masnit kötni Pollux nyakörvére.

   – Lehetne egy kérdésem Önhöz, Signor Francesco? – szólalt meg bátortalanul Dominik, kezében egy vaskos könyvet szorongatva.

A férfi előkecmergett a párnahalmok sűrűjéből és kíváncsian megvakarta görbe, kosorrát.

    – Mi kéne?

  – Byron életrajzával foglalkozom éppen, a szemináriumon szeretnék részletesebb képet adni az utolsó éveiről, de a könyv, amit találtam erről, sajnos olaszul van. Esetleg volna szíves…

Francesco kikapta a fiú kezéből a kötetet és mogorva csöndben olvasni kezdte a szamárfüles fejezetet. Néha összeráncolta a szemöldökét, vagy megvakarta rövidre nyírt, fekete körszakállát, majd mikor végzett, intett Dominiknak, hogy üljön közelebb.

  – Na szóval, azt írja ez a Dr. Bruno nevű pasas, hogy piócákkal meg érvágással próbálták csillapítani a lázat és a delíriumos rohamait, de az ammónium karbonát tinktúra, amit bevett, további… puff neki, hogy mondjam ezt… konvulziókat…

   – Görcsöket – felelte Daniel halkan.

   – Kösz. Ha már itt vagy, ez az ammónium karbonát, ez pontosan mit is…

Pascal ekkor bosszankodva kirántotta a hangolókulcsot és egyre erőteljesebben ütni kezdte az egyik hangot a zongorán.

    – Épp beszélek! – kiáltott hátra Francesco.

   – Nekem meg nincs meg a tiszta kvintem! Két cent távolság az már tizenkét kvintnél huszonnégy cent különbség, ti nem halljátok?

Miranda vett egy mély levegőt, és angyali türelemmel a férfi felé fordult.

    – Drágám, rajtad kívül ezt itt senki nem hallja, törődj végre bele.

Daniel és Francesco a könyv fölé görnyedve betűzgette és diktálta az olasz orvosi kifejezéseket Dominiknak, aki lelkesen jegyzetelte az újonnan begyűjtött információkat. Katharina lassan, szinte észrevétlenül járt körbe a szobában, mint egy árnyék. Melegség töltötte el a szívét, ahogy végigtekintett a többieken, szeretett volna minél több apróságot megőrizni az emlékeiben; Bettina harsány kacagását, ahogy a kutyákkal játszott, Daniel apró mosolyát, Dominik izgalomtól gyöngyöző homlokát. Végül Cyrill mellett állapodott meg, nekitámaszkodott a szék támlájának és átkarolta a férfi vállát.

   – Kezdjünk hozzá, Kätchen? – pillantott a zsebórájára.

A nő bólintott és kettőt tapsolt.

  – Mielőtt végképp elmerülnétek a szakirodalomban, lenne számotokra egy meglepetésünk. Gyertek ki velünk egy pillanatra.

   – Ha megengeditek – köhintett egyet Miranda. – Előbb mi szeretnénk adni valamit nektek.

Felállt a kanapéról és gondosan eligazgatta magán a zafírkék bársonyruhát. Magas arccsontján és kicsi, egyenes orrán puha, aranyszínű árnyékokat rajzolt a gyertyák fénye, kezében egy masnival átkötött borítékot szorongatott. Tett egy lépést Katharina felé, és átnyújtotta az ajándékot, a nő kíváncsian forgatta a finom, dombornyomott papírt.

  – Először is szeretnék gratulálni az ítészi rangodhoz – szólalt meg szelíden Miranda. – Bár akadtak közöttünk nézeteltérések, de úgy gondolom Irwin a legérdemesebb személyt választotta a maga helyére.

Katharina bizonytalanul bontogatni kezdte a borítékot, Cyrill a válla fölött kíváncsian vizslatta az ajándék tartalmát.

  – A magam tapasztalatából tudom, hogy nem olyan könnyű nőként helytállni a családfői pozícióban, és csak sejtésem lehet, milyen ezt úgy tenni, hogy nincs egy valódi, saját otthona a Whitborne-háznak.

  – Miranda, ezt nem fogadhatjuk el – hebegett Katharina elcsukló hangon.

 – Én viszont ragaszkodom hozzá, hogy elfogadjátok. Az ügyvéddel már minden papírmunkát elvégeztettem, a Melbury Road-i ház mostantól a ti tulajdonotok.

Katharina és Cyrill döbbenten bámult egymásra, Dominik addig megsúgta a hírt Bettinának, mire az talpra ugrott és egy-egy cuppanós csókot nyomott a Carnonok arcára. Miranda és Daniel szenvtelen udvariassággal fogadta a hirtelen kirohanást, míg Francesco széles vigyorral  üdvözölte a lány ölelését, miután a megfelelő helyzetben a dekoltázsára is sikerült vetnie egy pillantást. Pascal viszont igyekezett finoman elhúzódni, amikor rá került a sor, tenyerével barátian megpaskolta Bettina vállát és lefejtegette a nyakáról a csimpaszkodó karokat.

  – Miranda, igazán zavarba hoztál bennünket – szólalt meg Cyrill egy fácskát vonszolva. – Nem tudom elmondani, milyen nagyra értékeljük ezt a felajánlást, viszont azt be kell vallanom, hogy mi csak egy platáncserjével készültünk…

A nő megsimogatta a zsenge, zöld levelek szélét, ujja hegyével kirajzolta a gyönge ágak vonalát. A hampsteadi birtok hatalmas, óriás platánfája jutott eszébe, szíve egy pillanatra elnehezedett, majd a két Whitborne-ra pillantott.

   – Miért szabadkoztok? Ez egy gyönyörű kis fa…

Átölelte Cyrillt és Katharinát, a nő megesküdött volna, hogy egy röpke másodpercre mintha könnyes lett volna Miranda szeme, de amint visszafordult már nyomát sem lehetett látni.

   – Remélem akad majd helye a kertben.

  – Igen – felelte egy halovány mosollyal Miranda. – Azt hiszem a másik fa közelébe ültetem, hátha megerősödik.

Francesco halkan Pascal fülébe súgott.

   – Egy cserép növény egy kétemeletes villáért?

   – Mindegy, csak ne nekem kelljen kiásni hozzá a gödröt.

Cyrill ezalatt a karácsonyfához lépett, és a tüskés ágakat félrehajtva elővett két, szalagcsokorral díszített kis dobozt.

   – Bettina, Dominik, ezeket tőlünk kapjátok. A Bond Streeten csináltattuk őket.

A két fiatal vámpír átvette az apró csomagokat, míg Dominik óvatosan bontotta a magáét, addig Bettina valósággal szétszaggatta a papírt. A bársonybélés egy míves brosst és egy monogramos mandzsettagombot rejtett. A fiú gondosan visszahelyezte a mandzsettát a bélésbe, nehogy véletlenül is elveszítse a nagy forgolódásban, a lány viszont azonnal feltűzte a ruhájára, majd elővett egy mappát.

   – Ez pedig a mi ajándékunk nektek, bár Dominik ötlete volt...

   – De Bettié az érdem, ő rajzolta.

Katharina két papírt húzott elő, ahogy meglátta, mi van rajtuk, fuldokló nevetés tört elő belőle. Cyrill is odahajolt, hogy szemügyre vegye az akvarelleket, melyek két állatalakot ábrázoltak: egy cilinderes halat és egy kék szoknyás mókust. Eleinte nem értette a képet, de minél tovább nézte, annál inkább felismerte, hogy a halnak zöld szeme van és az övéhez kísértetiesen hasonló kalapja.

   – Ezt te művelted? – kacagott a nő, majd körbemutatta a lapokat a Carnonoknak. – Nem is tudtam, hogy ilyen tehetséges vagy!

   – Kicsit túlzóak, de azért ügyes munka – helyeselt Cyrill szárazon.

Amíg a Whitborne-ok a maguk ajándékaival foglalatoskodtak, a Carnonok jóval csöndesebben félrehúzódva átadták egymásnak a kisebb-nagyobb csomagokat. Miranda egy marokkói rózsából kevert parfümöt kapott Danieltől, amit saját maga desztillált és üvegezett, de nem sokáig ecsetelhette a folyamatot, ugyanis Pascal toporogva várta, hogy végre oda adhassa az új nagyítót. A férfi meglepetten konstatálta, hogy kifejezetten jó minőségű, cseh üveglencse volt, sokkal jobb, mint ami eltörött. Viszonzásul egy keskeny dobozt nyújtott át Pascalnak, melyben egy díszes töltőtoll pihent.

   – Láttam, hogy a tiedből állandóan folyik a tinta – tette hozzá Daniel.

   – Áh köszönöm, végre nem a függönybe kell törölgetnem.

   – Hogy mibe? – kapta fel a fejét Miranda.

   – Fugue… écrire une fugue! – kiáltott Pascal. – Mondom de jó lesz ezzel fúgákat írni!

Miranda hitetlenül megcsóválta a fejét, majd egy vékony borítékot adott át Danielnek. A férfi óvatosan felvágta a levélkéssel, és kissé zavartan olvasni kezdte a hosszú, apróbetűs írást, melynek a végén egy oxfordi pecsét díszelgett.

   – Daniel, én tudom, hogy sok mindentől megfosztott téged ez az új állapot és sok mindenről le kellett mondanod – sóhajtott a nő. – De nem akarom, hogy abba ez is beletartozzon.

   – Én ezt… mégis hogy sikerült elintézned?

 – Beszéltem Huntingtonnal, ő pedig meggyőzte a dékánt és a rektort, hogy magántanulóként befejezhesd az orvosi egyetemet.

A férfi szorosan átölelte Mirandát, kezében még mindig a levelet szorongatva. Hosszú, meghitt pillanat volt, ami hamarosan a többi Whitborne-nak is feltűnt.

   – Mit kaptál, Daniel? – kíváncsiskodott Katharina.

   – Orvos leszek! – fordult feléjük sugárzó mosollyal. – Igazi orvos!

Büszkén körbemutogatta a határozatot, mint egy kisgyerek a legújabb játékát, a hirtelen támadt hangzavar épp kapóra jött Mirandának, hogy előhúzzon egy lapos csomagot, és diszkréten megbökje a bámészkodó Pascalt.

   – Boldog karácsonyt, mon cher.

A férfi izgatottan bontogatni kezdte a papírt, amiből egy könyv bukkant elő. A borítót a fény felé tartva lassan kibetűzte az aranyozott címet, és csalódottságát leplezve átkarolta a nőt.

   – Nahát, egy Walter Scott kötet – erőltetett az arcára egy mosolyt. – Köszönöm.

Miranda kuncogva a fülébe súgott.

   – Nyisd ki, te buta.

   – Margot la ravaudeuse…

Pascal szeme kikerekedett, gyorsan összecsapta a könyvet, mielőtt még bárki észrevehette volna, majd huncutul a zakója belső zsebébe csúsztatta, és szájon csókolta a nőt. Francesco pöffeszkedve figyelte az eseményeket, láthatóan cseppet sem érdekelte az ünnep meghitt légköre: továbbra is félig bóbiskolva próbált kívül maradni. Miranda közelebb ült hozzá, és megpaskolta a térdét.

   – Tessék, ez a tied.

A férfi felvonta a szemöldökét, ujja hegyén esetlenül függött az aprócska ajándék.

   – Mondtam cicám, hogy tőlem nem kap senki semmit, és cserébe nekem se kell semmi.

   – Attól még, hogy te fösvény vagy, nekem nem kell annak lenni – élcelődött a nő. – Különben is csak egy apróság.

Francesco belekotort a kis varrott zsákba, tenyerébe egy burnótos szelence pottyant.

   – Azt hittem utálod.

   – Ha nem előttem csinálod, felőlem egy mázsa dohányt is eltubákolhatsz.

A hó kövér pelyhekben hullani kezdett odakint, az ablaküvegek sarkában kristályos jégvirágok telepedtek meg. Az andalító csöndben Katharina egyenként meggyújtotta a gyertyákat a karácsonyfán, Pascal ezalatt bőszen matatott a kották között, majd az egyik füzetet a tartóba helyezte és kiropogtatta az ujjperceit. Mindenki körülállta a fenyőt és kézen fogta a mellette lévőt, a meghitt várakozásban lágyan felcsendült az első dallam a zongorán.

   – Ó, Betlehem kis városa csend szálla ma reád…

Bettina csillogó szemekkel bámulta a fát, a rengeteg fényes dísz és a kandallóból áradó édeskés-citrusos illat megbabonázta minden érzékét. Ujjait összefonta Dominikkal és a vállára dőlve ingatta magát a ritmusra. Bár a két ifjú Whitborne nem ismerte a szöveget, de békés egyetértésben hümmögték a szólamot.

   – Fölötted el halk útra kel a csillag miriád…

Cyrill áhítattal formálta a szavakat, bár hangja kissé érces és hamis volt, de ebben a pillanatban ez a legkevésbé sem zavarta. Szorosan fogta Katharina kezét, lopva figyelve a nő minden egyes rezdülését – a kerek almácskákat az arcán, amikor mosolygott, a rakoncátlan szőke hajszálakat, amik még a legjobban rögzített kontyból is rendszeresen a homlokára szöktek. De mind közül leginkább a gyermekien tiszta, kék szemeket szerette, melyek most is meglepett kíváncsisággal villantak rá, amikor felé pillantott.

   – Sötét utcádban mégis ma örök fény remeg…

Francesco bizonytalanul rá-rázendített némelyik rímre, de a dal nagy részében a fogai között mormogott a szöveghez csak távolról hasonló sorokat. Miranda ezzel szemben élénken és határozottan vezette az éneket, derekát egyenesen tartotta és magasra emelte a fejét, hogy még szabadabban tudja képezni a hangját, ahogyan hajdanán a gravesendi St. George templom miséin a kórussal kellett gyakorolnia. Daniel hasonló fegyelmezettséggel követte a ritmust, bár gondolatai egészen messze kalandoztak, miközben a nő puha kezét fogta. A tavalyi karácsony járt a fejében, a fahéjas puncs íze, a meghitt szűkkörű ünneplés és az a temérdek gond, ami akkor még sehol sem volt a láthatáron. Most azonban ezt a helyet többé nem nevezhette otthonának, ahogyan önmagát sem embernek.

   – Minden remény és küzdelem…

Bár Pascal nem tudott beállni a körbe, Miranda finoman a vállán nyugtatta a tenyerét, hogy ne rekedjen kívül. A férfi huncutul fel-felpillantott a zongorázásból, amikor a nő gyengéden megcirógatta a nyakát, hogy éneklésre noszogassa, majd megadóan végül ő is csatlakozott.

   – Benned pihen ma meg...

A kis társaság szinte egyszerre kapta a fejét Pascal irányába, akinek kellemes, tisztán zengő bariton hangja nagyobb meglepetéssel szolgált, mint bármelyik ajándék az este során. A gyertyák lassan csonkig égtek, a kandallóban ropogó tűz is már alábbhagyott. A két család halkan beszélgetett egymással késő éjjelig, volt aki kártyázással, volt aki olvasással ütötte el az időt, de a fáradtság hamarosan mindenkire ránehezedett.

  – Igazán köszönjük a vendéglátást – emelkedett fel a helyéről Miranda. – Azt hiszem ideje haza indulnunk, Daniel keresnél addig egy kocsit?

   – De hát nem jár már egy sem itt a környékén – pillantott fel Cyrill.

   – Te jó ég, ezt elfelejtettem...

   – Gratulálok – mormogott Francesco.

Miranda tanácstalanul járkálni kezdett, szinte már bánta, hogy hazaengedte a Triggs családot az ünnepekre. Hirtelen megfordult és sálja után nyúlt.

   – Ha felsétálunk a Piccadilly-hez, ott már biztosan fogunk egyet.

Pascal kelletlenül kivonszolta magát az előszobába, láthatóan cseppet sem vonzotta az ötlet, hogy egy órát gyalogoljon a hidegben.

   – Szó sem lehet róla, hogy nekivágjatok a városnak! – állta el az útjukat Katharina. – Ragaszkodom hozzá, hogy itt maradjatok holnapig, van itt elég szoba mindnyájunknak, csak kicsit összébb húzzuk magunkat. Dominik, te ma Bettinánál alszol, Cyrill mi pedig Dominik szobájában leszünk! Egy-kettő, ágyazzunk meg!

Mirandának lehetősége sem volt ellenkezni, a nő már katonás tempóban vezényelte a családját a feladatokra. Pillanatok alatt előkerültek a paplanok és párnák, az emeleten sürgölődve vitték a legszükségesebb holmijaikat a lefekvéshez. Katharina lendületének egyedül Francesco vetett véget, amikor megpillantotta a férfit.

   – Jaj, mégsem lesz így jó, neked nincs szobád! Cyrill, várjál!

   – Hagyjad tündérem, elalszom én itt a szalonban.

Francesco lerúgta a cipőjét, és ötletét demonstrálva kényelmesen elnyúlt az egyik bársonykanapén. Miután mindenki visszavonult, Katharina még egyszer végigjárta a házat, hogy bezárja az ajtókat és spalettára csukja az ablakokat. Utoljára a nappalit hagyta – felszította a tüzet, elhúzta a súlyos sötétítő függönyöket és gondosan eligazgatta a párnákat Francesco feje alatt. A férfi ujjai között egy cigaretta lógott, már épp készült felkelni a takarók öleléséből, mint egy hátára fordult rák, a nő azonban finoman visszanyomta.

   – Szívd el bent nyugodtan – kacsintott cinkosan.

   – Arany asszony vagy.

Katharina mosolyogva behajtotta a szalon ajtaját. Halkan lépdelt felfelé a lépcsőn, hagyta, hadd járja át minden tagját a nyugalom. Nem tudta megfogalmazni, miért öntötte el hirtelen ez a nagy békesség, de úgy érezte, mintha egy titkos karácsonyi kívánsága teljesült volna. A második emeleten Dominikot pillantotta meg, a fiú hálóingben toporgott Bettina szobája előtt, takaróját és párnáját a hasához szorította.
   – Gondoltam megvárom, amíg…

   – Betti nem az a szégyenlős fajta – csókolta meg a fiú arcát Katharina, majd becsukta maga mögött a vendégszoba ajtaját. Dominik óvatosan lenyomta a kilincset.

   – Biztosan elkészültél?

   – Jaj te ökör, gyere már be!

A fiú lassan csoszogva közeledett az ágy felé. Bettina a feje fölé nyújtotta a karját, halkan nyögve ásított egyet, mint egy doromboló macska. Dominik megállt az ágy lábánál.

   – Hát akkor…

   – Az ég áldjon már meg!

A lány felugrott és erős karjával a paplanra gurította a megszeppent Dominikot. Egy pléddel leszorította a kapálózó fiút, aki úgy vergődött az ölelésében, mint valami hálóba akadt hal.

   – Nézd el nekem… én még soha nem aludtam egy ágyban egy lánnyal.

   – Na és fiúval? – fordult felé kajánul Bettina.

Dominik válasz helyett elvörösödött, mire a lány játékosan megpaskolta az arcát, és a másik oldalára vetette magát. Egyenletesen lélegzett, de még nem bírt elaludni, a liliommintákat nézegette a szemközti falon. A házban minden elcsendesedett, kintről sem hallatszott semmi zaj, az ablakon túlról csak a hóesést lehetett látni az ég szürke háttere előtt.

   – Betti…

   – Mi van? – morogta a lány.

   – Kérdezhetek valamit?

   – Most is azt csinálod.

Pár percig hallgattak, mire a fiú összeszedte a bátorságát.

   – Téged hogy-hogy ez a dolog egyáltalán nem zavar?

Bettina a másik oldalára hempergett, vörös haja kócosan szétterült a párnán. Megragadta Dominik állát és maga felé fordította, kicsi barna szemei vadul villantak.

  – Idefigyelj, felőlem te nőt, férfit, az ördögöt vagy a Rumpelstiltskint is szeretheted. Nekem ugyanolyan kedves vagy, és ezen az égvilágon nem változtat semmi.

   – De mások…

  – Le van szarva mások mit gondolnak! – förmedt rá a lány. – Tudod, amikor kislány voltam a kutyánk lekölykezett, született vagy hat édes kis szőrgombóc. Az egyikük viszont mindegyiknél kisebb és nyeszlettebb volt, a két hátsó lábára sántított. Ahogy nőttek a többi dög bántani kezdte, mindig azt az egyet ugatták, mindig azt az egyet harapták, míg végül halálra marták a nyomorultat.

Dominik komoran hallgatott, Bettina egy rövid szünetet tartott, majd a fiúra nézett.

    – Tudod elhatároztam, hogy én nem leszek olyan kutya, mint azok.

A lány ismét az oldalára dőlt és a fal felé fordult, Dominik azonban merev tekintettel bámulta a plafont, mintha kővé dermesztették volna. A mételyező csöndben most még a takaró alatt is fázott, akár egy kriptában feküdt volna.

   – Domi, én is kérdezhetek valamit?

   – Természetesen.

   – Te csikis vagy?

A fiú szinte még fel sem fogta a váratlan kérdést, Bettina máris belebökött az oldalába. Dominik összegörnyedt, egyik kezét a szájára tapasztotta, de a lány villámgyors mozdulatokkal újabb és újabb találatokat vitt be. A fiú pukkadozott a nevetéstől, kétségbeesetten próbált visszabökni, de minden hiábavalónak bizonyult: Bettina néha szünetet tartott, de csak azért, hogy újult erővel támadjon ismét. Hirtelen kopogtatás ütötte meg a fülüket a szomszéd szobából.

   – Most már elég legyen, tessék aludni!

Katharina hallgatózott még fél percig, majd mikor úgy észlelte, hogy minden nesz elcsendesedett odaát, visszaült az ágy szélére. Kibontott pár tincset a hajában, a szőke fürtök rakoncátlanul himbálóztak a vállán, mintha valamilyen börtönből engedték volna szabadon őket. Fáradtan kinyújtóztatta a vádliját, bár korábbi életéből hozzá volt szokva az állandó terheléshez, a sok izgalom és sürgés-forgás most mázsás súlyokat helyezett a lábára.

   – Cyrill drágám, el kell ismernem, hogy igazad volt. Csodásan sikerült az este.

A férfi az ablak előtti karosszékben üldögélt ingben és mellényben, zakója már a szobainason pihent. Némán figyelte a hóesést, látszólag nem is figyelt arra, mit mondott a nő.

 – Kätchen, tartozom neked egy vallomással. Tudom, hogy megegyeztünk, hogy nem adunk egymásnak ajándékot, de én azért mégis készültem valamivel. Nyúlj a párnád alá.

Katharina szeme kíváncsian felcsillant. Kicsiny dobozkát húzott elő, amint felpattintotta a tetejét, fejjel lefele egy gyöngysor hullott a tenyerébe. Halkan felsikkantott, amikor észrevette a láncon fityegő HW-monogramot.

   – Ez… ez mégis megvan? – suttogott áhítattal.

  – Igen - mosolygott büszkén Cyrill. – Akkor találtam meg, amikor az ingatlanos eljött felmérni Sebastian házát. A szalon széfjében volt, egy Dürer-másolat mögött.

Katharina felugrott és megcsókolta a férfi száját.

   – Istenem, köszönöm – szorongatta reszketegen az ékszert.

Cyrill óvatosan átvette tőle a nyakláncot és néhány ügyetlenebb próbálkozással igyekezett a kis karikát a helyére kapcsolni a nő tarkóján.

  – Azt hiszem nem lehet véletlen, hogy csak most került elő - motyogta a férfi. – Nem lennék meglepve, ha Hilde bolondozott volna velünk a másvilágról.

Katharina szemébe könnyek gyűltek a nő nevének hallatán, majd szipogva felnevetett.

   – Igen, az ilyesmi rá vallana.

   – Talán csak azt akarta, hogy a megfelelő ember viselje újra – mosolyodott el Cyrill. – A Whitborne-ház családfője.

Egy gyengéd csókot nyomott Katharina vállára, a nő zavartan forgatta a gyöngyöket a kulcscsontján, majd azzal a lendülettel már oda is perdült az asztalhoz és sebtiben feljegyzett pár sort. Cyrill tétován ácsorgott a helyén, mint egy gyerek, akinek az édesanyja a lelkére kötötte, hogy egy tapodtat sem mozdulhat.

   – Kinek írsz?

   – Irwinnek. A Tanácsban mindenről beszéltünk, persze csak arról nem, hogy pontosan mikor és hol intézzük a fizetést Darragh-éknak.

A toll hegye élénken sercegett a papíron, mintha a nő egy vidám dallamot játszott volna, ahogy sorjában kanyarította a szépen ívelt, kacskaringós betűket. A férfi fejét a falnak döntve nézte Katharina sürgölődését, minél tovább pihentette rajta a tekintetét, annál erősebben járta át a testét egy furcsa, kellemesen bizsergető érzés. A nő egy-egy pillanatra megállt az írásban, a tollszárat a szájához biggyesztve gondolkodott egy kicsit, aztán új lendülettel folytatta.

   – Nagyon bánt, hogy el kellett árvereznünk a házát? – kérdezte halkan Cyrill.

   – Eleinte igen, egy kicsit. Néha eszembe jut, hogy ha elköltözünk, ott tiszta lappal kezdhettünk volna új életet. Elég hely lett volna mind a négyünknek, bent van a belvárosban… de azt hiszem, jobb, hogy így alakult. Bettináék megszokták már ezt a helyet.

   – Nagylelkű gesztus volt Mirandától – jegyezte meg a férfi.

Katharina bólintott, majd elmerengve folytatta.

   – Tudod, arra is gondolok, hogy így végsősoron Sebastian is segített bennünket az inhumánusokkal szemben. Mégha csak halálában tudta jóvá tenni...

   – Ironikus.

Cyrill átöltözködött és bebújt a paplan alá. A vendégszoba ágyában egy ember aludhatott kényelmesen, ketten éppen csak elfértek egymás mellett. A férfi összeráncolt homlokkal nézegette a virágmintás tapétát a falon. Másmilyen színek vették körül itt, mint a saját szobájában, egyszerre furcsán idegenül érezte magát. Visszafordult Katharina felé.

   – Kätchen, ideje lepihenned.

   – Csak egy perc! – csilingelte a nő.

Kisvártatva letette a tollat és a paraván mögött hálóingbe bújt. Hullámos, szőke haja immár teljesen szabadon borult a vállára, a gyér fényben úgy festett, mint valami titokzatos éjjeli tündér. Benedvesítette az ujját és összecsippentette a gyertya lángját. Cyrill szorosan a falhoz simult, igyekezett minél több helyet hagyni Katharinának. A nő odakucorodott mellé, hátát a férfinak vetve hajtotta fejét a párnára. Cyrill várt egy kicsit, aztán óvatosan oldalra fordult, közelebb húzódott Katharinához, kezét finoman a nő felkarjára csúsztatta.

   – Csodás karácsonyt varázsoltál. Nem is emlékszem, hogy volt-e valaha ilyen szép.

   – Én is örülök – suttogta vissza Katharina.

A férfi tenyere lassan a nő hasfalához kúszott, szelíden simogatva megtett néhány kört, majd miután semmi ellenállásba nem ütközött, lejjebb siklott a combja felé. Katharina hátrafordította a fejét.

   – Most ne.

Azzal egyből vissza is hanyatlott a párnára, békésen fel-le járó mellkasa pár perc elteltével már egyáltalán nem mozdult. Cyrill visszafeküdt a saját helyére. Iménti nyugalma semmivé foszlott, hiába próbált ellazulni, légzése ugyanolyan szapora volt. Jól tudta, hogy semmi drámai nem történt, mégis olyan érzete támadt, mintha valami komoly dologról maradt volna le. Nyugtalanul fészkelődött, hirtelen túlságosan szűk helyzetben találta magát, Katharina válla és a hűvös fal között úgy érezte magát, mintha egy koporsóban feküdne.

Egy emelettel lejjebb, a ház tompa csöndjét már csak a Carnonok mozgolódása verte fel. Szekrényajtók nyíltak és csapódtak nyikorogva, cipők koppantak a parkettán, de Miranda továbbra is feszengve ácsorgott a szoba közepén. A nyitott ablakokon hideg, szúrós levegő szökött be, a frissen elővett ágyneműk tiszta, mosószappan illatot árasztottak, ám valami idegen érzés marta belül. A falak áfonyakék színe és a legtöbb bútor még a régi volt, mégis úgy tűnt, mintha sosem lett volna az otthona. Csöndben vetkőzött, a súlyos bársonyszoknya és a kényelmetlen fűző egy kupacban landolt a földön, nem messze Pascal széthajigált ruháitól. Egyedül Daniel ingje és nadrágja pihent a széken gondosan az élére hajtva, mintha vonalzóval mérte volna ki a tökéletes derékszögeket.

   – Ne csukd még be – pillantott hátra a férfi.

   – Lefagy a fülem – tekert egyet a kilincsen Pascal –, és én ugyan fel nem öltözök újra, hogy lemenjek tűzifáért!

Hogy nyomatékosítsa a szándékát, egy lendülettel beugrott az ágyba és gyorsan bevackolta magát a dunyhák alá. Daniel tétován megpiszkálta a kandallóban a pislákoló parazsat, már épp megindult volna a földszintre, de Miranda leintette.

   – Hagyjad csak, kedves – terelte az ágy felé a férfit. – Van takarónk.

Szorosan összebújtak a paplan alatt, a nő magához ölelte mindkettejüket, de a hideg kezek és lábfejek csak sokára melegedtek meg. Pascal izgágán mocorgott, fejét ide-oda csúsztatta Miranda kulcscsontján, hogy kényelmes fekhelyet találjon, és nemegyszer véletlenül Danielt is meglökte, aki vele ellentétben nyugodtan pihentette a karját a nő hasán.

   – Pascal, hányszor tervezel még sípcsonton rúgni? – motyogta a férfi higgadt türelemmel.

   – Bocs, nem szándékos volt. Amúgy mindig ilyen kicsi volt ez az ágy?

   – Nem, csak az egódtól alig férünk – ásította Miranda.

Daniel halkan felkuncogott, mire a nőből is kibukott egy rövid kacaj.

  – Ez nem is vicces, mert akkor máskor sem fértünk volna el az egómtól, mert… tu disais ça… – hebegett Pascal egyre zavartabban. – Ah, je suis trop fatigué pour parler!

Duzzogva visszanyeklett a párnára, mire Miranda egy engesztelő csókot nyomott a halántékára.

   – Majd holnapra kitalálsz valami frappáns választ.

   – L’esprit de l’escalier. Comment je déteste ça…

   – Cssh… halkabban! – pisszegte le a nő. – Daniel elaludt.

Tenyere alatt érezte a lassuló szívveréseket, hirtelen már nem csiklandozta a bőrét a férfi meleg szuszogása. Mozdulatlanul és békésen feküdt a balján, mintha csak egy megelevenedett Waterhouse festmény alakja lett volna.

   – Ilyen gyorsan kidőlt? – pillantott a túloldalra Pascal.

   – Ő még fiatal vámpír, hamarabb elfárad az este végére. Mellesleg téged ilyen korban rendszeresen az asztalra borulva találtalak már éjfélkor, úgy kellett átvonszolni az ágyig.

   – Jó rég volt már az.

Miranda ujjai gyengéden köröztek a férfi hajában, időnként megcirógatva a homlokát vagy az orrnyergét. Pascal ezalatt a fehér blúz egyik masnijával játszott, ide-oda tekergette a vékony szatén szalagot, míg fejét a nő mellkasára hajtva hallgatta a szívdobogását.

   – Úgy örülök, hogy ma hallottalak énekelni. Olyan ritkán szoktál.

   – Ritkán van rá szükségem – vonta meg a vállát Pascal.

   – Pedig én nagyon szeretem.

A férfi lágyan elmosolyodott, majd megpaskolta Miranda kézfejét.

   – Amúgy még tartozom az ajándékoddal.

   – Ha valami olyasmi, azt inkább majd odahaza…

Pascal kajánul elvigyorodott.

  – Oh là là… Hízelgő, hogy az ajándék kategóriába sorolod, ha ezt tudtam volna, nem vesződök szonáta írással.

   – Írtál nekem egy szonátát? – élénkült fel a nő hangja izgatottan.

  – Romantikus lélek vagyok. De majd csak holnap tudom neked eljátszani, mert a Whitborne-ok szétbaszták a zongorámat.

Miranda felkacagott, mire a férfi sem tudta tovább tűrtőztetni magát és egymást csitítva, pisszegve próbálták visszafojtani a nevetésüket. Pascal belefúrta az arcát a nő nyakhajlatába, karját a combján pihentetve fáradtan felszusszant.

   – Még Skegness után kezdtem el írni – ásította. – Csak aztán a kóda miatt sokáig megrekedtem… hogy párhuzamos mollba térjen vissza… vagy szubdomináns reprízbe…

Pascal egyre nagyobb szünetekkel, egyre artikulálatlanabbul mormogott, míg végül valami érthetetlen, halk francia dünnyögéssel elhallgatott. Miranda érezte a bőrén, ahogy a férfi szempillái csiklandozva megremegnek, majd lecsukódnak. Különös, édes csönd ereszkedett a szobára, csak az ingaóra egyenletes kattogását és az ablakokra szitáló hópelyheket lehetett hallani. Kezét a két férfi vállán pihentette, időnként megcirógatva a halántékukat vagy arcukat, noha tudta, hogy már úgysem érzékelik. Hiába teltek az órák, Mirandának nem jött álom a szemére. Gondolatai súlyos lidércekként telepedtek meg a mellkasán, akárhogyan is próbálta magától elhessegetni, képtelen volt elaludni.

Óvatosan lefejtegette magáról az ölelő karokat, és kibújt az ágyból, de mielőtt még a folyosóra lépett volna, lágyan megcsókolta a két férfi homlokát és visszatakarta őket. Halkan befűzte a cipőjét, és jobb híján Pascal hosszú télikabátjába burkolta magát, hogy elfedje a fehérneműjét. A ház sötétjében tapogatózva haladt, léptei olyan puhán és nesztelenül súrlódtak a szőnyegen, mintha egy macska osont volna a homályban. A szalonba érve Castor és Pollux lustán felpillantott, a két kutya Francesco ölelésében feküdt kanapén, de csak egy halk nyikkanással jeleztek gazdájuknak, hogy észlelték a jelenlétét. Miranda közelebb lépett és megvakargatta a fülük tövét, majd egy ideig elidőzött a férfi arcán. A kandalló sárga fénye kirajzolta a széles arccsontot és az elernyedt ajkakat, a nő egy röpke másodpercig mintha Isaiah vonásait vélte volna felfedezni.

Gyorsan elhessegette magától ezt az ostoba képzetet, a tűz lobogó lángcsóvája irányt váltott és ismét a petyhüdt szarkalábakat és a görbe orra vetülő torz árnyékokat látta csupán. Egy gunyoros félmosollyal kivette Francesco szájából a csonkig égett cigarettát, és kilépett a bejárati ajtón, legnagyobb meglepetésére azonban Cyrill ácsorgott odakint. A vastag hóval fedett utcafrontot bámulta, meleg lehelete fehér párává foszlott a levegőben. Miranda nyakig gombolta magán a kabátot és óvatosan leereszkedett a csúszós lépcsőkön, egészen a kovácsolt vaskapuig.

   – Te sem bírsz aludni?

A férfi megingatta a fejét. Orra hegyét már vörösre csípte a hideg, ujjai lilára fagyva pihentek a kabát redőiben. Halovány zöld szemei hunyorogva kémlelték a park távoli fáinak csúcsát.

   – Egy közönséges temetői gondnoktól tudtam meg, hogy Charlotte volt a teljes neve.

Miranda szótlanul nézte a hótakaró alatt elfagyott rózsaágyást, válasz gyanánt csak diszkréten hümmögött egyet.

  – Úgy szégyelltem magam – suttogta Cyrill rekedten. – Pedig mindenre emlékszem, a hajára, az illatára, a hangjára…

   – De hova lett a tavalyi hó? – dúdolta a nő keserűen.

A férfi egy fanyar mosollyal zsebre vágta a kezét, a kandeláberek pislákoló fényében aranysárgának tűnt most az egész utca.

   – És te voltál ma a sírjánál? – kérdezte halkan.

Miranda lehunyt szemmel bólintott egyet.

   – Imádta a karácsonyt. Talán ez volt az egyetlen dolog, amit szeretett Angliában.

  – Hilde mesélte régen milyen nagyszabású, csodálatos ünnepi estélyeket tartott Hampsteadben – tűnödött a férfi. – Zenekar, hatalmas fenyő, és mindenütt magyalkoszorúk függtek a csillárról...

   – Igen, azok tényleg szépek voltak – mosolygott bágyadtan Miranda.

Cyrill tétován átölelte a nő vállát, tenyerével párszor megdörzsölve a felkarját, hogy megmelengesse a dermesztő hidegben.

   – Jól sejtem, hogy csak ezért fogadtad el a meghívásunkat?

   – Nem akartam ott karácsonyozni.

Sokáig hallgattak. A Melbury Roadot belepte a frissen hullott hó, mely még érintetlen és tiszta volt, mintha porcukorral szórták volna be az utcát. A fák vékony ágai jégbe zárva inogtak a gyenge szélben, valahol a távolban elütötte a hét órát a St. Barnabas harangtornya. Cyrill vacogva összébb húzta magán a kabátot.

   – Minden olyan, mint tavaly ilyenkor.

   – Semmi nem olyan, Cyrill.

Miranda megköszörülte a torkát, hogy eltűnjön belőle az érces rekedtség. Néma csöndben figyelték a háztetők felett felszakadozó felhőket, a horizont alja már egy tompa, vérvörös csíkban kirajzolta a Holland House fekete, csipkézett tornyait.

  – Nemrég vettem egy csendéletet az egyik üres falrészre. Gyümölcsök és virágok vannak rajta – motyogta halkan a férfi. – Belegondoltál valaha, hogy ezek csak a festményen szépek?

A nő kíváncsian felpillantott, mint aki nem egészen érti a dolgot.

   – Bele vannak merevedve a kép örökkévalóságába, de mostanra már bizonyosan mind elhervadtak vagy elrohadtak.

Cyrill egy keserű félmosolyra húzta a száját, ujja hegyével zavartan babrálta az egyik kiálló cérnát a kabátján. Egy ideig ide-oda pödörgette a szálat, majd suttogva felsóhajtott.

   – Néha ilyen gondolatok járnak a fejemben.

   – Ezzel együtt kell élnünk.

Miranda vigasztalón megsimogatta Cyrill karját, és finoman beterelte a házba. Egy pillanatra még megállt a küszöbön, tekintetét a kietlen, havas utcán pihentette. A kanyar elején már megkezdte a munkáját a lámpaoltogató, hosszú, koppantós botja végén elhaltak a kandeláberek lángjai. A téglafalakon és a jégvirágos ablakokon felfelé kúsztak a hajnal első, rózsaszín sugarai, melyek bágyadtan áttörtek London sűrű, koromfátyolos füstjén. A nő behúzta maga után az ajtót és egy éles kattanással kulcsra zárta.

Lassan pirkadni kezdett.