London zsivajgó forgatagától elzártan, kopár fákkal ölelve terült el a temető Bloomsburyben. Faragott kőangyalok és mohától elzöldült keltakeresztek tornyosultak a sírok fölé, a gótikus pillérekkel díszített mauzóleumokban tompán fütyült a szél. Miranda szorosan markolta a kutyák pórázát, igyekezett a két dobermann jelenlétéből bátorságot gyűjteni, de minden zizzenő avar, minden rekedt varjúkárogás a szívére szaladt. Még csak hét óra volt, de gondolataiból nem tudta elűzni az újságban olvasott gyilkosságokat és hullagyalázó sírrablásokat, melyek épp ilyen sötét temetőkben történtek. Az egyik sírbolthoz érve elővett egy kulcsot és felnyitotta a rozsdás, nyikorgó zárat, ami a családi kriptába vezetett. Castor és Pollux szimatolva körbejárta a borostyánnal benőtt oszlopokat, orrukat kíváncsian beledugták a márványrepedésekbe és szusszanásaikkal felkavarták a port. Miranda ezalatt közelebb lépett az egyik kőkoporsóhoz, lehúzta a kesztyűjét és gyengéden végigsimította tenyerét a feliraton. Hosszan bámulta a nevet, tekintete elrévedt a múltba, majd halkan maga elé suttogott.

   - Kérlek bocsáss meg nekem, papa.

Amint kimondta ezt a szót, szemébe forró könnyek gyűltek, de a vésett betűk nem felelhettek. Lord William Fitzgerald Seydell sírköve hűvös és kemény volt, mint amilyennek most édesapja tekintetét képzelte. Ujjaival görcsösen morzsolgatta a vázában rézvörösre száradt krizantémokat, melyeken a fekete gyászszalagok szinte már szürkévé fakultak az évtizedek alatt.

   - Olyan sok rosszat csináltam... én nem így...

Miranda suttogása elfúlt, kipirosodó orrát gyorsan a kabátujjába törölte. Még sokáig ácsorgott így, majd lassan ráhajolt a kőlapra és lágyan megcsókolta a jéghideg márványt. A kriptából kifele menet még hanyagul megsimogatta anyja kőkoporsóját is, aztán gondosan bezárta az ajtókat, nehogy bárki is megbolygathassa szülei örök nyugalmát.  A fém nyikorogva csapódott a zárnak, a temető egyik korhadt tölgyfájáról riadtan röppentek fel a varjak.

A Millbank hosszú sétára volt innen, de a nőt most nem zavarta a táv. A tömegben elvegyülve araszolt a forgalmas utcákon, fejét felszegve igyekezett utat hasítani az emberhömpölyben. A Temze poshadt algaszaga már jóval a rakpart előtt érezhető volt, ahogy megrekedt a házak közötti szűk sikátorokban. Miranda határozottan belökte a Tanács épületének bejáratát, és fürge léptekkel az emeletre indult. Kongó csend honolt a monumentális lépcsőházban, a kutyák száraz tappancsa visszhangzott, ahogy a nő után trappoltak a folyosón. Egy oszlophoz kötötte ki őket, majd miután mindkettőt fegyelemre intette, tett néhány tétova lépést az egyik ajtó felé. Még egy utolsó precíz mozdulattal elsimította sötétkék bársonyruháján a ráncokat, és egy nagy sóhajjal belépett. Ez a terem semmiben sem hasonlított arra a hatalmas csarnokra, ahol a gyűlések általában zajlottak. Szűk, alacsony mennyezetes kis helyiség volt, melyben éppen csak egy szélesebb asztal fért el, de a falakat a legdrágább faberakás és muránói üveglámpák díszítették.

   - Tisztelt Lordprotektor úr, tisztelt ítészek – biccentett a nő.

   - Lady Carnon-Seydell.

Az öt férfi láthatóan kelletlen hangulatban volt. Mogorván és unottan mérték végig Mirandát, tekintetükkel üzenve, hogy egy zavartalan estéjüket tette tönkre ez a váratlan tárgyalás. Demetrios maga elé rendezte a papírjait és egy méltatlankodó sóhajjal megnyitotta az ülést.

  - Nos... a Tanácsot meglehetősen hirtelen érintette ez az eset, így a többi család idejére és a közelgő ünnepekre való tekintettel, Mr. Thomsett úgy javasolta, hogy a nyilvános tárgyalás felesleges formalitás lenne, figyelembe véve, hogy amúgy is az ítészek döntenek.

   - És mert a hölgy a Thomsettek lieblingje.

  - Mr. Dashwood, bár már a múltkor is megjegyeztem, ismételten megteszem: kérem moderálja magát – szólalt meg erélyesen Irwin. – Máskülönben pedig a Thomsett család sosem volt részrehajló igazságügyi kérdésekben.

Miranda továbbra is szálfaegyenes derékkal állt az asztal előtt, mint akit a legkevésbé sem zavar a kialakuló perpatvar, bár pontosan tudta, hogy Montgomery közbenjárása kímélte meg a nyilvános megaláztatástól. Irwin ismét visszatért jegyzeteihez, de égkék tekintetét lopva a nőre vetette, melyben egyszerre keveredett szigor és nyájasság.

  - Lady Carnon, bár az ügy ismeretes előttünk, az eljárás érdekében kérjük saját szavaival tegyen vallomást – makogta zavartan Samuel Titterington. – A jegyzőkönyvet jómagam veszem fel.

  - A vád szerint maga megölte Sebastian Whitborne-Webchert – dörmögte Logan. – Miss Whitborne-Geissler feljelentésében az áll, hogy világosan be is ismerte a gyilkosságot, így megjegyzem, tagadásnak nincs sok értelme.

   - Igazat adok, Mr. Dashwood. Valóban megöltem, és soha nem is tagadtam a tényeket.

Logan egy pillanatra döbbenten hátradőlt, bozontos szemöldöke egészen a homlokára ugrott, mint aki nem hisz a saját fülének. Kikerekedett szemekkel bámulta Mirandát, majd a többi ítészre pillantott, akik meglepettségüket elrejtve figyelmesen hallgattak.

   - Ez esetben, Lady Carnon... Tegyen részletes vallomást – folytatta a férfi, immár kevésbé harciasan.

  - Sebastian Whitborne sok kárt tett saját családjában, és mivel a Carnon-ház szövetségesként állt Cyrill Whitborne mellett, így az ellenségei oldalán találtuk magunkat mi is. Isaiah Carnont megvakította, hogy aláássa ítészi pozícióját, amikor pedig én nyertem el a címet, hasonlóan zavaró tényező lettem a számára. Egy éjjel megtámadta a családom egy tagját, és megfenyegetett, hogy további incidensekre számítsak, mely a szeretteim elvesztését jelentette volna.

Miranda itt egy leheletnyi szünetet tartott, majd végignézett az ítészeken.

   - Bosszút esküdtem ellene, és ítészi rangom elvesztésének teljes tudatában a házamba csaltam és megöltem.

  - Aztarohadt... – buggyant ki a szó Baldwin Judge száján, de azon nyomban el is hallgatott szégyenkezve.

   - Tehát nem tagadja, hogy előre kitervelt szándékkal meggyilkolt egy nemest?

 - Nem, Mr. Titterington. Tökéletesen tisztában voltam vele mit teszek, és hogy ez milyen következményekkel jár majd.

Miranda hangja nyugodt és kristálytiszta volt, melybe sem gúny, sem felsőbbrendű élc nem vegyült. A lordprotektor tanácstalanul megvakarta ősz szakállát és a többi férfira nézett.

   - Ez esetben uraim a döntés világos. Lady Carnon többé nem birtokolhatja az ítészi rangot.

Miranda egyetértően bólintott.

  - Azonban van még egy esedékes kérdés – folytatta Demetrios Galanis. – Egy másik nemes megölése a Tanácsból való kizárást is jelenthet, melyet azonban a paragrafus értelmében szavazásra kell bocsátanom. Saját álláspontom a törvény betartása, így a szavazatom értelemszerűen a kizárás. Kérem sorban, Önök is jelezzék döntésüket.

Samuel Titterington megrázta a fejét, szőke fürtjei ruganyosan követték a mozdulatot,  Baldwin Judge  szintén a maradás mellett voksolt. Irwin Thomsett láthatóan tépelődött, ajka résnyire keskenyedett, és bár szerette volna Mirandát támogatni, mégis ellene szavazott. A nő csalódottan elmosolyodott, beletörődve a közelgő veszteségbe, Logan Dashwood azonban a kizárás ellen szavazott. A szobában megfagyott a levegő, Miranda hitetlenkedve fürkészte a férfi arcát, de az láthatóan nem volt hajlandó többet felfedni. A lordprotektor megköszörülte a torkát, és az asztalra dobta a papírjait.

   - Lady Carnon, a három-kettő arányú döntés értelmében továbbra is a Tanácsban maradhat, ítészi rangját azonban egy hét múlva át kell ruháznia. A törvény szerint az utódjáról Ön dönthet.

A nő egy lusta pillantással tudomásul vette, és egy rövid búcsú után elhagyta az áporodott, szivarfüstös termet. A folyosó hűvös, friss levegője szinte kisöpört minden szorongató érzést, ami a szívét nyomta, Castor és Pollux izgatottan felé vakkantott, amikor meglátták. Miranda hallotta az ítészek távozó lépteit, de igyekezett úgy tenni, mintha minden figyelmét a kutyái kötnék le, hogy elkerülje a kínos szemkontaktusokat.

   - Jól van, jól van – simogatta a nyakszirtjüket –, mindjárt sétálunk egyet a parkban.

   - Szép kutyák.

Miranda zavartan felegyenesedett. Logan néhány méterre mögötte állt, de robosztus alakja miatt úgy tűnt, mintha alig egy lépés lenne közöttünk. A férfi arca katonásan simára volt borotválva, acélszürke tekintete érdeklődve mérte végig a nőt.

   - Egyetértek – felelte Miranda illedelmesen.

   - Sosem láttam még ilyen fajtát. Vadászkutyák?

   - Nem. Őrző-védők – nyomta meg a hangsúlyt keményebben.

Logan halványan elmosolyodott.

   - Értem.

   - Óhajt valamit, Mr. Dashwood?

Miranda hosszan tartotta a farkasszemet. Vérbeli angol volt, épp mint Dashwood, és fiatal lánykora óta gyakorolta  a Cobham Hallba látogató megalomán, nehéz természetű képviselőkön, hogyan is kell az efféle emberekkel bánni. Logan szórakozottan felmordult.

  - Ha nem lennénk vámpírok, egy tea ürügyén hívnám meg az otthonomba, de ennek híján csak simán szeretném meginvitálni.

A nő gyanakodva összefonta a karját a mellkasa előtt.

   - Sajnos most nem alkalmas.

   - A kutyáinak sétát ígért, én pedig alig két utcányira lakom innen. Kellemeset a hasznossal.

   - Megöl a kíváncsiság, melyikőnknek lesz ez kellemes, és melyikőnknek hasznos.

Logan ércesen felnevetett, és felkínálta a jobb karját, de Miranda nem fogadta el. Némán baktattak le a lépcsőn egészen az utcáig, de ez a szertartásos némaság láthatóan egyikőjüket sem zavarta különösen. Lépteik nyomán megolvadt a vékony dér a macskaköveken, a Westminster Abbey harangjai felkondultak a távolból, amint egy galambraj átsuhant az égen. A Ponsonby Terrace egyik épülete előtt Logan megtorpant. A téglafalakat vastagon belepte a vadszőlő, melyek egészen a korhadt, felrepedezett ablakkeretekig nyúltak. Miranda kíváncsian szemlélte az öreg, kopottas sorházat, mely a legcsúnyább volt az egész utcában. A férfi ezalatt előkotorta a kulcscsomóját és betaszította az ajtót, amiről ismét jókora festékdarabok peregtek a küszöbre. A lépcső mögül egy öreg, tohonya beagle kocogott elő gazdája érkezésére, akit Logan egyből a hóna alá kapott és visszatett a fotel kockás plédjére.

   - Hogy hívják? – kérdezett udvariasan Miranda.

   - Már sehogy. Tök süket – mormogta a férfi. – Amúgy Cupák a neve.

Odabent dohos penészszag keveredett a régi bútorok viaszos illatával, a falak színe felismerhetetlenné sötétedett az évek alatt. Miranda viszolyogva szemlélte a polcokon és kósza sarkokban elhelyezett kitömött állatokat, melyek inkább bárgyún, mint fenségesen hatottak csiszolt üvegszemeikkel és vézna, elsorvadt lábaikkal. A nő végigsimított az egyik menyét poros bundáján, de rögtön vissza is húzta a kezét undorodva. Logan dobott néhány száraz fát a kandallóba, majd büszkén körbenézett.

   - Magam csináltam ezeket itt.

   - Igazán... figyelemreméltó hobbi, Mr. Dashwood.

  - Az egész folyamat benne van, a vadászattól egészen a kipreparálásig. Én ölöm le az állatot, én belezem ki, én nyúzom meg és én tömöm ki – dobta le magát a kanapéra a férfi. – Tényleg maga nyírta ki Sebastiant? Úgy értem saját kezűleg?

Miranda fintorogva hátrébb lépett.

   - A tárgyalás már véget ért, nem tartozom további vallomással.

   - Csak ette a fene a kíváncsiságomat – piszkálta meg az orrát Logan. – Maga egészen más mint az a pojáca Isaiah volt. Maga angol. Maga hidegvérű.

   - Csak nem azt mondja, hogy ezért szavazott mellettem? – vetette oda gúnyosan a nő.

   - Nem, sosem támogattam a Carnonokat, utálom őket.

   - Carnonok. Ez érdekes, mintha engem nem sorolna oda.

   - Láttam én azt az egész famíliát a múltkor, hülye balhés olaszok a nagy csinnadrattával. De mint mondtam, maga angol és ettől egy fokkal kevésbé ellenszenves.

Mirandát egyre jobban zavarta Logan folyamatos magázása, de igyekezett túllépni a nyelvhelyességi bakin és a lehető legudvariasabban végighallgatni a férfit.

   - Ez mind szép és jó, Mr. Dashwood, és igazán nagyra értékelem a patriotizmusát, de feltételezem nem emiatt hívott ide, és főleg nem ezért adott rám igenlő voksot.

   - Magával tényleg nem könnyű – dörmögte bosszankodva. – Más nők szeretik a bókokat.

   - Más nők nem ácsorognak a Dashwood család fejének nappalijában, azon tűnődve, mit akar tőlük a ház ura. Kérem, térjünk a lényegre.

   - Rendben. Szorult némi ész a fejébe, így gondolom sejti, hogy az a szavazat nem baráti gesztus volt, hanem egy alku egyik fele.

   - Olyannyira szorult ész a fejembe, hogy az alku másik fele feltételezéseim szerint az ítészi rangom átruházása a Dashwood család egyik tagjára – felelte Miranda flegmán. – Nincs igazam?

Logan mélyen bólintott egyet, arcára kaján vigyor ült ki, mely megvillantotta sárgás fogsorát.

   - Ormond fiamnak szeretném.

   - Legyen.

A férfi hitetlenkedve összevonta a szemöldökét, mint aki valamiféle csapdát szagol.

   - Ennyi? Semmi huzavona, hogy magának ebben mi érdeke, meg mi van, ha nem teszi meg?

   - Nem, Mr. Dashwood.

Miranda a nyaka köré tekerte a prémsálját és ismét felvette a földről Castor és Pollux pórázát, akik még mindig Cupákkal próbáltak játszani – elenyésző sikerrel. Végiggombolta a kabátját, majd Logan felé fordult.

  - Nekem már semmi érdekem ebben a Tanácsban. Nem izgatnak a pozíciók, a családok, a szövetségek és ármánykodások. A megmaradt szeretteimmel akarok csak lenni békében és nyugalomban. Egy a tucathoz, hogy kire ruházom át a rangot, így akár Ormond is lehet az, nem különösen érdekel.

A nő a fejébe tűzte a kalapját, és az előszoba felé indult.

  - Ne aggódjon, a szükséges papírmunkát időben el fogom végezni, jövő szombaton már két Dashwood is elmondhatja magáról, hogy ítész – mosolyodott el gúnyosan. – Castor! Pollux! Gyertek, hagyjátok azt a vén kutyát.