Tejfehér, sűrű köd ült a város felett, a távolban csak a magasabb épületek csúcsai emelkedtek ki a homályból. Katharina feljebb húzta a nyakán a sálat, hogy a fülét is befedje vele. A hűvös levegő már pirosra csípte az arcát, sarka élesen koppant a kockaköveken, ahogy maga mögött hagyta a Birdcage Walkot. A nyirkos időben a cipője már egészen csillogó feketének látszott a párától, mégsem akart még hazamenni. Jólesett végre kiszabadulnia a házból, úgy érezte, lassan megbolondul a négy fal között. Kíváncsiságból szívesen elsétált volna egészen Whitechapelig, de a belváros magasságában mégis inkább a Temze felé kanyarodott.

A rakparton elidőzött egy kicsit, a korlátra támaszkodva figyelte a hömpölygő folyót. Előkotorta az erszényét, kihalászott belőle egy érmét, majd beleejtette a vízbe. Lehunyta a szemét és erősen összpontosított a kívánságára, ahogy kislányként a dieblichi kútnál is tette. Mikor újból felipillantott, a ködben úszó folyóból kibontakozott a félkész Tower Bridge. Cyrill többször említette, hogy már öt éve dolgoznak rajta, de Katharina élőben most látta először a két hatalmas tornyot, melyek, mint két szerelmes karja, egymás felé nyúltak a víz felett, de még nem érték el a másikat.

A túlparton csupasz ágak meredeztek a southwarki fákon,  a kocsisok a szemükbe húzták a kalapjukat és a szokásosnál sűrűbben csaptak oda a lovaknak. A St. George’s Circusnél, az obeliszk lábánál egy fekete köpenyes, cilinderes férfi gesztenyét pirított, míg a túloldalon botot szorongató, reszketeg öregemberek csoszogtak át a tér egyik feléről a másikra.

Katharina befordult a London Roadra és tekintetével végigkövette a távolba nyúló, fémesen csillogó sínpárt. Eszébe jutott a nagyapja és mások az esseni szénbányából, fülében csengett a tartógerendák reccsenése, a csillék csikorgása és a tört fényű lámpások sercegése, látta maga előtt a piszkos képű férfiakat is, akikről nem lehetett tudni, hogy valaha visszatérnek-e még a felszínre, miután alászálltak. Most ez a város is egy hatalmas bányának tűnt, ahol minden forduló egy újabb üreget takar, ahol bármelyik pillanatban robbanás történhet, és ahol nem lehet előre sejteni, mit rejt a mélység.

Az egyik téglafalú emeletes ház földszinti ablakában egy barna hajú teremtés pislogott rá félénken. Bő ruhát viselt elöl fehér köténnyel, alig négy-öt éves lehetett. Katharinának nem kellett a főbejárat feletti kiírásra pillantania, azonnal felismerte, hogy milyen hely ez. Megállt a párkány alatt és rámosolygott a kislányra.

   - Szia.

   - Szia. Nagyon csinos vagy.

   - Köszönöm, de te még szebb vagy. A gyerekkori barátnőmnek voltak ilyen gyönyörű szemei, mindig szörnyen féltékeny voltam rá.

Katharina óvatosan lábujjhegyre állt és belesett, de nem látott senkit a szobában. Ecetszag mart az orrába, nem tudta, hogy a tisztítószert érzi-e vagy a vacsora maradékát.

   - Hol vannak a többiek?

   - Lerajzolhatlak? – engedte el a füle mellett az előző kérdést a kislány.

A nő kissé meglepődött, de barátságosan biccentett. A lányka a párkányra csúsztatott egy ív papírt és egy apró grafitceruzával nekifogott a rajznak. Barna szemeivel néha felpillantott Katharinára, aki bátorítóan mosolygott rá.

   - Nem fogsz megfázni, ha itt állsz az ablaknál?

 - Mrs. Clifford nyitotta ki. Azt mondja muszáj, hogy kiszellőzzön egy kicsit a ház, nem penészedhetünk egész nap a fülledt szobában.

Katharinának nevethetnékje támadt, ahogy a gyermeteg beszéd mögül is kihallatszottak a modoros hangsúlyok.

   - Hogy hívnak?

A kislány egy pillanatra kinyitotta, aztán összeharapta a száját, látszott, hogy felül már kiesett két-három tejfoga.

   - Nem szabad megmondanod?

   - Mrs. Fraser megtiltotta. Azt mondta, hogy senkinek se szabad elárulnunk magunkról semmit se, mert akkor akárki elvihet innen – darálta a kislány, mint egy memoritert. Ujjai már egészen megfeketedtek a grafittól.

   - A többiek fent vannak? – kérdezte Katharina, mire a gyerek bólintott.

A nő újra belesett a függönyön túlra. A szoba tele volt székekkel, melyekről már jócskán lepattogzott a festék, a hátsó falnál levő asztalon egy vizeskancsó árválkodott. Mikor a kislány végzett, felmutatta a művét. Katharina nem számított remekműre, de ehhez képest meglepően élethűre sikerült, a lányka a ruhát, a kalapot és a frizurát is egészen pontosan rajzolta meg.

   - Ez csodaszép lett. Megengeded, hogy megtartsam?

   - Igen – nyújtotta át a papírt a kislány.

   - Sokszor rajzolod le az embereket? – kérdezte Katharina.

A lányka nemet intett.

   - De azért sokat játszotok a többiekkel?

   - Igen.

   - És mindjárt itt a karácsony. Bizonyára kaptok majd szép ajándékokat.

A kislány oldalra billentette a fejét.

   - Tavaly nem kaptunk semmit. Csak gyertyát gyújtottunk, megfogtuk egymás kezét és énekeltünk, aztán Mrs. Clifford megpuszilt mindenkit.

Katharinának egyszerre viszketni kezdett a szeme, képtelen volt elvenni a tekintetét a kerek, sápadt arcocskáról. Oldalra pillantott a sarok irányába, majd visszafordult a kislányhoz.

   - Figyelj csak, szeretnéd, ha én is hoznék neked ajándékot? Cserébe a gyönyörű rajzodért. Mintha már most karácsony lenne…

A kislány elsőre nem felelt, aztán mégis bólintott.

   - Akkor várj egy kicsit. Mindjárt visszajövök.

Katharina sietve szedte a lábait, cipője szaporán kopogott, akár a harkály csőre a fakérgen. Kért egy adag sült gesztenyét a cilinderes férfitól, majd egy marok aprópénzt hátrahagyva futott vissza a nyitott ablakhoz. Már épp beadta volna a csomagot, amikor megjelent egy alak a függöny mögött.

   - Martha! Mit csinálsz te itt? Ki maga és mit akar?

   - Én csak…

   - Menjen innen, mit képzel?

   - Ne tessék bántani, Mrs. Fraser – csuklott el a kislány hangja. – Nem csináltam rosszat.

   - Azonnal velem jössz, Martha – csapta be az ablakot a nő.

Katharina szédelegve állt, mintha kloroformot szagoltattak volna vele. Még sokáig nem mozdult az ablak alól, pedig nem szerette volna tudni, mi történik odabent az elkövetkező percekben. A forró gesztenye égette a tenyerét és a torkát is fojtogatta valami, hiába próbálta győzködni magát némán, hogy ő csak jót akart. Kábán indult vissza Kensingtonba.

Séta közben a Lautenbachban töltött karácsonyaira gondolt, még emlékezett a fahéj illatára, ami belengte szinte az egész házat, látta maga előtt Ilsét, ahogy szorgosan díszítgeti a szobát és Hildét is a szebbnél szebb ruháiban. Eszébe jutott, hogy kereste az ajándékait, melyeket a nő gondosan elrejtett a házban vagy akörül, és hogy mennyire örült, mikor megtalált egy szájharmonikát, egy új pár cipőt vagy épp egy madárkalitkát benne egy pár erdei pinttyel.

Fogalma sem volt, hogyan jutott vissza a Melbury Roadra, a kapuban szinte öntudatlanul nyúlt a levelek után és egy alvajáró kábaságával sétált fel a lépcsőkön.

   - Már azt hittem, sosem jössz meg – kelt fel Cyrill, ahogy a nő belépett. Dominik a cipőjét pucolta, Bettina pedig a konyhaablakban cigarettázott. Mámoros mosollyal fújta ki a füstöt, mintha újra és újra felvidult volna azon, hogy a dohányzás immár nem árthat neki.

   - Nem kell féltened – mormolta Katharina. Idegennek hallotta a saját hangját, gépiesen ejtette a kisasztalra a leveleket, mire Dominik kíváncsian felemelte a fejét. A nő lassan húzta le a kezéről a kesztyűt, kalapja alól összezilált tincsek bukkantak elő. Egyesével kipakolt mindent, amit a Birdcage Walkról elhozott: a naplót, egy kalapot, egy zöld mellényt és egy öngyújtót. Néma csöndben nézték, mint egy régészeti ásatás eredményeit, de emlékeikben megelevenedtek a tárgyak és szinte újra látták maguk előtt Sebastiant. Cyrill egy darabig nem szólt semmit.

   - És azok?

   - Nem találtam meg – rázta meg a fejét Katharina.

   - Talán másnak adta őket.

   - Nem hiszem.

A férfi mélyet sóhajtott. Felvette az asztalról a naplót, hüvelykujjával lassan átpörgette az oldalakat, majd óvatosan visszahelyezte a többi holmi közé.

   - Éljen! – kiáltott fel hirtelen Dominik, mire mindhárman felé fordultak. – Visszaírtak a könyvtárból!

   - Mégsem kell visszavinned egy könyvet? – csipkelődött Bettina.

A fiú kezében megremegett a papír az izgatottságtól.

  - Írtam nekik, hogy adhatnék esetleg náluk órákat, tarthatnék éjszakai szemináriumokat európai történelemről, német filozófiáról és nyitottak az ötletre. Azt írják, hogy a héten menjek be megvitatni a részleteket.

   - Büszke vagyok rád Tanár úr, legalább többé nem nekem kell majd hallgatnom a nagyelőadásaidat – borzolta össze a fiú haját Bettina, majd egy nagy puszit is nyomott az arcára.

    - Ez nagyszerű, Dominik, gratulálok. Sok sikert hozzá – mosolyodott el Katharina.

  - Előtte megkérdezhettél volna engem is – méltatlankodott Cyrill. A nő feddőn nézett rá, de szerencsére Dominik az örömtől nem hallotta meg a férfi szavait.

   - Most majd neked is találunk valamit – lelkendezett tovább Bettina mellett. – Mihez lenne kedved?

   - Nem is tudom – szívott bele újra a cigarettába a lány, pedig több kép is megjelent előtt. – Szívesen táncolnék valami mulatóhelyen.

Cyrill hitetlenkedve rázta meg a fejét.

   - Talán valami bajod van ezzel?

 - Nem, dehogy. Igazán méltánylandó ötletnek tartom, hogy a Whitborne-házból valaki szajháskodjon.

Bettina arcán gúnyos mosoly jelent meg.

  - Még mindig jobb, mintha valaki éjt nappallá téve csak porosodik egy házban és mást se csinál, csak ide-oda rakosgatja a könyveit.

   - Na, most már elég legyen – intette le őket szelíden Katharina. – Felmegyek, átöltözöm.

   - Van ott még egy levél – bökött a hall felé Dominik.

Cyrill az asztalhoz lépett, puszta kézzel nyitotta fel a levelet, ujja szabálytalan, kacskaringós vonalat hagyott a borítékon. Katharina nem kérdezte meg, mi áll benne, a férfi tekintetéből pontosan ki tudta olvasni, miféle hírt kaptak. Cyrill többször végigfutott a hivatalos szövegen, majd összehajtogatta a lapot.

   - Miranda ítészi pozíciója Ormond Dashwoodra száll.

Pár pillanatig csend volt, csak a szél susogását lehetett hallani. Katharina kifejezéstelen arccal, megmerevedve nézett Cyrillre, majd a semmiből kitört belőle a nevetés. Lehuppant a kanapéra, tenyerébe temette az arcát és csak gúnyosan kacagott gurgulázva, mintha sose akarná abbahagyni. Dominik és Bettina döbbenten néztek össze, Cyrill kezében békésen pihent a levél. Katharina nagy sokára elcsendesedett, pihegve törölt le egy-egy könnycseppet a szeme sarkából.

   - Nem tudom, mi van ezen nevetnivaló – szólalt meg Cyrill.

   - Semmi – felelte Katharina szárazon. – Az égvilágon semmi.

A férfi lekuporodott a főlépcsőre, állkapcsa összeszorult.

   - Ezt nem értem – sóhajtotta, miközben lassan ingatta a fejét. – Egyszerűen nem értem. Ha mégsem engem, akkor választhatott volna valakit a Titteringtonok közül vagy egy McDowallt vagy az öreg Montgomery-t. Nem gondolod?

Katharina nem felelt. Már végigzongorázta ezt a gondolatmenetet, sőt még az is megfordult a fejében, hogy Miranda békejobbként őrá hagyományozza a titulust, ha már Cyrillel kapcsolatban fenntartásai vannak.

   - Hibát követtél el – jelentette ki váratlanul Cyrill.

   - Tessék? – fordult felé a nő.

   - Nem kellett volna jelentened Sebastian halálát. Most nem lenne ez az egész.

Katharina egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy visszatartsa feltörni készülő indulatát. Úgy érezte magát, mint egy üvegszobor, ami menten összeroppan. Mikor újból megszólalt, minden szava súlyosan zengett.

   - Megöltek egy Whitborne-t. Én megtettem, amit neked kellett volna.

Cyrill lehajtotta a fejét. Képtelen volt bármit is válaszolni, belső ösztönére hallgatva legszívesebben magára zárta volna a szobája ajtaját. Zavartan vakarta a fejét, aztán krákogott egyet.

   - Akkor azt hiszem, mást már nem tehetünk.

   - Hogy érted ezt?

   - Megkeresem az utazóládát a padláson. Legjobb, ha minél hamarabb összecsomagolunk.

   - Micsoda? – döbbent meg Katharina.

Cyrill visszafordult, összedörzsölte a tenyerét, mint aki valami fontos dolgot készül bejelenteni.

 - Azok után, amit megtudtunk az inhumánusokról, én nem látok más megoldást, minthogy elhagyjuk Londont. És az országot is.

Katharina elhűlve nézte a férfit, mint valami rossz bűvészmutatvány résztvevőjét, amelynek nem érti a trükkjét.

   - Mégis hova akarsz menni?

   - Németországba. Új életet kezdhetnénk tiszta lappal, békében. Biztonságban lennénk.

   - Biztonságban… – visszhangozta Katharina fanyarul.

   - Kizárt! A fenébe is, én biztos nem megyek vissza – kurjantotta Bettina és szívott egy mély slukkot. Dominik hallgatott, de a tenyerében egyre szorosabban fogta a könyvtártól kapott levelet.

   - Ezzel nem oldunk meg semmit, csak elmenekülünk a probléma elöl – folytatta Katharina.

  - Az életveszélyes fenyegetést nem nevezném egyszerű problémának – felelte Cyrill és közelebb lépett a nőhöz. – Gondold meg a dolgot, Kätchen. Négyen együtt Hilde hazájában. A szülőföldeden. Hiszen együtt is milyen jól éreztük magunkat.

Katharinának minden erejére szüksége volt, hogy ne emlegesse fel a Köln és Koblenz közötti hajóutat, de hangosan csak annyit kérdezett:

   - Ez lenne hát a te javaslatod? Gyáván elfutni?

  - Ha valaki megtámad, két dolog közül választhatsz: megverekszel vele vagy meghátrálsz. Ötszáz inhumánussal szemben szerintem semmi esélyünk, így a menekülést látom az egyetlen lehetséges megoldásnak. Nem elegáns és nem bátor dolog, de legalább túléljük.

Katharina lassan bólintott.

   - Ez tehát a te elképzelésed.

   - Ez, és ha végiggondolod, te is belátod, hogy igazam van.

A nő hátrahajtotta a fejét, szemét a csilláron nyugtatta. A körben elhelyezkedő tucatnyi kristályszerű függő alig hallható csilingeléssel ért össze, ahogy meg-megremegtek, mint egy drága szélcsengő. Bettina elnyomta a csikket és becsukta az ablakot, majd leült Dominik mellé és gyengéden a vállára dőlt. A falióra kattogott párat, majd egy nagy kondulás hallatszott. Éjfél volt.

   - Nem – jelentette ki Katharina.

   - Hogyhogy nem?

   - Nincs igazad. És nem megyünk sehová.

   - Kätchen, kérlek hallgass végig…

   - Már végighallgattalak. Dominik, gyere velem.

Katharina felállt és elindult felfelé a lépcsőn, nem sokat törődve a mögötte lépkedő Cyrillel. Az emeleten leült a férfi dolgozóasztalához, levélpapírt vett elő és megmártogatott egy tollat a tintában.

   - Kätchen…

  - Hallgass most, Cyrill. – A nő hangja nyugodt, de szigorú volt. – Épp elégszer hallgattam én is, csendben tűrtem, néztem, hogy elkened Lotte halálát, önkényesen vámpírrá teszed Dominikot és hagyod kifutni a kezed közül az ítészi pozíciót. Most azonban muszáj tennem valamit.

A férfi közelebb lépett.

   - Mit csinálsz? Fellebbezést írsz?

   - Dehogyis. Azzal kapcsolatban már nincs mit tenni. Miranda döntött.

Nagy lendülettel kanyarította az ívelt betűket a lapra, gyorsan szaporodtak a sorok, a szoba csendjében csak a toll sercegését lehetett hallani. Cyrill elnémulva figyelte a nőt, a rakoncátlan szőke hajszálakat, melyek Katharina homlokába lógtak, de ő rezzenéstelenül írt tovább. A férfi megtámaszkodott az ajtófélfában és megdörzsölte a szemét, mint akinek látomása támadt.

   - Így – tette le végül a tollat a nő. – Olvasd át, kérlek. Jó lesz?

Dominik bólintott. Katharina aláírta a levelet, majd finoman viaszt csepegtetett a papírra. Kihúzta a fiókot, elővette Cyrill pecsétgyűrűjét és egy határozott mozdulattal belemártotta a viaszfoltba a szarvast mintázó címert.