Komisz szél süvített végig Kensington épületei között, megtépázta az emberek kabátját és esernyőjét, melyek közül néhány olyan könnyen kifordult, mintha papírból hajtogatták volna. A kocsik kerekei felverték a sarat, szanaszét köpködték a sötét latyakot, amerre csak elhaladtak. A fák lombtalan ágai csupaszon, mozdulatlanná dermedve meredtek a háztetők felé, csak néhány varjú ugrált az egyik saroktól a másikig, hátha talál valami ehetőt az utcán. A házfalakon belül a bútorok színei is fakóbbnak látszottak, mintha a tél ide is beszökött volna, hiába pattogott kitartóan a tűz a kandallókban, az emberek mégis vacogtak.

Katharina a nagy íróasztalnál ült és egy ódon, masszív szelencével nézett farkasszemet, melyben Cyrill tartotta a spórolt pénzüket. A ládika kulcsa a nő ujjai között tekergőzött. Előtte tucatnyi hivatalos feljegyzés és számla volt szétszórva, az okmányok szinte teljesen befedték az asztal lapját, akár az őszi avar a földet. Azt remélte, hogy tisztább képet kaphat az anyagi helyzetükről és esetleg elkülöníthet egy nagyobb összeget az inhumánus-ügy megoldására, azonban a cikornyás kifejezések csak még jobban összezavarták. Valahányszor megpróbálta átnézni az okiratokat, idővel csak egy rettenetesen hosszú számsor pergett a szeme előtt, mely végül összekuszálódott a fejében és sehogyan sem bírta kibogozni. Tekintete egyre többször vándorolt az ablakon túlra, és bár sejtette, hogy Dominik segítségével viszonylag gyorsan a végére érhetne a dolognak, mégsem tudta rászánni magát, hogy megkérje a fiút. Miranda szavai kiutat mutattak számára a bajból, mint a fellobbanó fáklya fénye egy sötét barlangban, Katharina mégis ódzkodott a vesztegetéstől. Hiába győzködte magát, nem szerette volna bepiszkítani a kezét, mintha azzal együtt egy örök szégyenfoltot pingált volna magára.

A szomszéd szobából ütemes kopogás hallatszott, ezen az estén már nem először. Katharina az ajtó felé pillantott és halkan füttyögni kezdte azt a dallamot, amellyel annak idején az énekesmadarakat csalogatta elő az erdőből. Miután nem kapott választ, felkelt és átment Cyrillhez. A férfi a saját asztalának támaszkodott, jobb kezével görcsösen szorongatott egy tollat. Jegyzetei csupán néhány sorból álltak, alatta esetlenül megformált, groteszk figurák rajzai sorakoztak, de a szemetesben egy halommá összegyűrt papírfecnik magasodtak.

   - Németországról próbáltam leírni ezt-azt – szabadkozott. – Amint látod, nem jutottam messzire.

Katharina hallgatott, nefelejcskék szeme Cyrill arcán pihent. Dacolva a vámpírlét velejáróival, a férfi most fáradtnak és jóval öregebbnek tűnt, mint néhány hónappal ezelőtt, amikor először találkoztak. Kerülte a nő pillantását, apró rezdülésekben keresett kapaszkodót: egy mandzsettaigazításban, egy fülcimpavakarásban vagy egy homloksimításban.

  - Teljesen össze vagyok zavarodva – folytatta egy csüggedt mosoly kíséretében. – Olyan, mintha folyamatosan be lennék rúgva, pedig már nem is emlékszem az alkohol ízére.

Szünetet tartott, talán valami támogató választ várt a nőtől, de Katharina nem törte meg a csendet.

  - Egyfolytában ugyanaz jár a fejemben, hiába próbálom elterelni a figyelmemet, nem tudok dolgozni, nem tudok megszabadulni tőle a színházban sem. – A férfi nyelt egy nagyot, érezte, hogy nem kerülgetheti sokáig a forró kását. – Én tudom, hogy voltak köztünk nézeteltérések. Tudom, hogy mostanában sokszor hoztam rossz döntéseket és leginkább csak hátráltattalak.

Katharina türelmes sóhajtással várta a „de” szócskát.

   - De hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak azért vagy fontos a számomra, mert te is Whitborne vagy. Ha jobban belegondolok, mindig is több voltál nekem, mint pusztán valamiféle lánytestvér, már az első pillanattól fogva. Már biztosan tudom, hogy nagy szükségem van rád és csak remélhetem, hogy te is hasonlóképpen érzel velem kapcsolatban.

Katharina lehunyta a szemét, ebben a pillanatban kevés dologban volt biztos, de azt tudta, hogy erre a fordulatra volt most a legkevésbé szüksége. Cyrill lassan közelebb lépett hozzá és a tenyerébe fogta a nő kezét olyan gyengéden, ahogy csak bírta. Katharina már azelőtt tudta, mit fog mondani a férfi, mielőtt Cyrill újból megszólalt volna.

   - Nagyon szeretlek, Kätchen.

A nőt enyhe szorongás fogta el, bár nem érte meglepetésként Cyrill vallomása, mégis csalódásként élte meg, mintha a férfi valami titkos, soha ki nem mondott paktumot szegett volna meg ezzel. Maga sem tudta, hogy miért támadt benne ez az érzés, még csak nem is neheztelt rá emiatt, pár évet azonban odaadott volna örök életéből, ha kiléphetett volna ebből a kellemetlen szituációból. Szerette volna viszonozni Cyrill vonzalmát, de hiába erőlködött, nem volt képes rá. Hagyta, hadd mosódjanak át benne a férfi szavai, megpróbált valami kedves választ megfogalmazni, de a szíve nem engedte meg, hogy feleslegesen bátorítsa vagy nyíltan visszautasítsa. Nem szólt semmit, csak óvatosan kihámozta az ujjait a férfi markából, majd egy csókot nyomott Cyrill arcára.

   - Ma még nem jött posta?

   - Azt hiszem nem – rázta meg a fejét, és Katharinának minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne hallja ki a szomorú hangsúlyból a férfi mögöttes gondolatait, melyeket szinte le tudott volna kottázni.

A nő kiment a folyosóra, egy temetői kriptában nem volt akkora csend, mint most a Melbury Roadon. A lépcsőfordulónál Bettinát pillantotta meg, ahogy a lány a korlátra támaszkodott és valami folyadékot kavargatott.

   - Hát te mit csinálsz itt?

   - Találtam a konyhában egy szép szalmaszálat és kevertem hozzá szappanos vizet.

Bettina keze megállt, Katharina izgatottan figyelte, ahogy finoman a szájába veszi a szálat és egy enyhe fújás után a másik végen előbukkan az eleinte még szabálytalan formájú, majd egyre jobban kikerekedő buborék. Elvált a szalmaszáltól, lebegett egy darabig a képek előtt, aztán semmivé foszlott. Bettina átszellemült vigyorral mártotta bele ismét a szálat a szappanos lébe.

  - Egy szép nagyot nekem… egyet Dominiknak… na jó, egyet annak a mafla Cyrillnek is – varázsolt elő újabb és újabb buborékokat Bettina, aztán rásandított Katharinára. – Rendben, csinálok egyet neked is.

Egyre-másra tűntek elő a vékonyka szappanlabdák, néha tucatnyi is szálldogált a két emelet között. Volt, amelyik egészen közel lebegett a csillárhoz, már-már hozzá is ért a kiálló részekhez, de mindig eltáncolt előlük. Egy másik zuhanórepülésbe kezdett és szétfoszlott valahol a földszint közelében, megint egy másiknak sikerült felemelkednie és még sokáig repdesett a térben. Katharina észrevett egyet, amelyik a korláton landolt, egészen közel hozzá és nagyon sokáig nem is pattant szét. Bettina idővel elunta a dolgot, állát a kezére támasztva, csillogó szemmel figyelte, míg az összes buborék el nem tűnt előlük. Halkan dúdolni kezdett egy német népdalt, a szövegére már nem emlékezett tisztán, de Katharina kisvártatva csatlakozott hozzá.

   - Szerinted mit kellene tennünk? – kérdezte később a lánytól.

   - Mivel?

   - Az inhumánusokkal.

Bettina vállat vont.

  - Mit tudom én. Igazából azt se tudom, miről van szó, csak Cyrill sápítozásaiból gondolom, hogy elég nagy lehet a baj.

Katharina tömören leírta neki a helyzetet és Miranda javaslatát a megoldásra. Bettina hümmögött párat, majd széttárta a kezét.

   - Hát ez elég tiszta beszéd, szerintem se lehet nagyon mást tenni.

   - Téged nem is zavar a vesztegetés része?

   - Persze, hogy nem kellemes, de te is azt mondod, hogy ha nem tesszük, ezek felkoncolnak minket. Tudod, húsz éve az apám a franciákkal harcolt a Saar-vidéken. Ő épségben megúszta, de egy barátja komolyan megsérült a háborúban, alig tudták hazacipelni. Apám még bennünket is alig bírt etetni, nemhogy egy sebesült felnőttet, de eléggé nyakas volt, szóval nem hagyta annyiban. Vizet hozott neki a kútról, kenyeret viszont nem süthetett, ezért ellopott egy-egy veknivel. Sosem ugyanabból a faluból, mindig máshova ment át. Értesz engem, ugye? Néha csak tisztességtelen úton maradhat életben az ember.

Erős zörgetés térítette magához Katharinát, szoknyáját felemelve szaladt a bejárathoz. Csapzott futár állt az ajtóban, majd két borítékot nyújtott át. A nő sietve belenyomott pár érmét a férfi tenyerébe, aki tisztelegve távozott. Miután becsukta az ajtót, először a nagyobb üzenetet nyitotta fel. Egy Tanácsba szóló meghívót tartott a kezében, mely tizenhatodikára szólt az új ítész felavatásának napjára, a szöveg alatt leviatános pecsét és Demetrios Galanis aláírása díszelgett. A másik üzenet ennél sokkal rövidebb volt, mindössze néhány szót tartalmazott:

 

December 14. este hét óra, Goulston Street-Whitechapel High Street sarka

I. T.

 

Katharina vett egy mély levegőt és felment Dominik szobájába. Csak hajnaltájban végeztek a számvetéssel, Katharina elcsigázva csoszogott fel a lépcsőn. Komótosan átöltözött és kioldotta szőke haját, a göndör tincsek kókadtan pihentek meg a vállán. Hanyatt feküdt az ágyon, de akármilyen fáradt volt, kavargó gondolatai nem hagyták ellazulni. Megpróbált olvasni egy kicsit, később odakucorodott az ablakhoz és karjára hajtva a fejét, percekig nézegette a város éjszakai látképét. Régen, ha valami gondja volt, öntött magának egy pohár vizet a kerti kútnál, ettől mindig megnyugodott, de most jobb híján csak a mosdótálra hagyatkozhatott. A víz jólesett az arcának, benedvesítette a nyakát és a tarkóját is. Felfrissülve osont vissza az ágyhoz, de nem nyugodott meg teljesen, mintha adós maradt volna még valamivel. Cyrillnél sötét volt, de Katharina a szaporább lélegzetvételekből hallotta, hogy a férfi még ébren van.

   - Mi a baj? – fordult hátra az ajtónyikordulásra.

   - Semmi, csak nem tudok elaludni.

Cyrill felült, zavartan igazgatta a gallérját. Katharina lassan az ágyhoz lépett, felhajtotta a takarót és befészkelte magát a férfi mellé. Messze nem érezte komfortosnak a helyzetet, de igyekezett uralkodni magán, hogy ne remegjen a keze vagy a lába.

   - Ha itt kényelmesebb neked, én átmehetek a másik szobába.

   - Szeretném, ha maradnál – felelte a nő halkan.

Cyrill óvatosan hátradőlt és karba fonta a kezét. Nem mert megmozdulni, a csend is feszélyezte, de semmi nem jutott az eszébe. Sokáig feküdtek némán egymás mellett, aztán Katharina lassan közelebb húzódott a férfihoz. Cyrill apró mozdulatokkal közeledett felé, alig ért hozzá, mikor megsimította a karját, mintha porcelánból lett volna. A nő fejében sehogyan sem fért össze ennek a tétova alaknak a képe azzal a Cyrillel, aki annak idején a hajón dúvadként leteperte.

A férfi nagyon vigyázott, nehogy valami kellemetlent tegyen, kezdeti bizonytalansága csak lassan akart feloldódni, de a későbbiekben sem merte elragadtatni magát. Katharina számára minden próbálkozása ellenére nem sok élvezetet nyújtott az együttlét, túl hamar vége is szakadt, de jóval kevesebb fájdalommal járt, mint a hajón. Nem tudta, mennyi idő telt el, de a feszélyező érzet valamelyest enyhült a mellkasában. A férfi lihegve lefordult róla, aztán megcsókolta a homlokát. Hosszú félóra telt el így csöndben, mozdulatlanul, Katharina fejében megannyi önvád és bizonytalan ellenérv váltakozott, mely mind ugyanarra a végpontra futott ki – a Cyrill iránt érzett gondoskodó szeretet minden volt, csak nem lángoló szerelem. Odakint a házak kéményét lassan rózsaszínre festette a pirkadat. A spaletták mögött az ablak még nyitva volt, ami folyamatosan neki-nekizörrent a fának. Katharina megelégelte az idegesítő zajt, és egy határozott mozdulattal kilincsre zárta. Cyrill lassan felült az ágyon és nagyot sóhajtott.

    - Sokat gondolkoztam, és nem tudom, hogy Hilde valaha utódjának szánt-e engem.

A férfi zavartan felpillantott, szemei alatt most még sötétebbnek tűntek a fáradt, szürkés-lila hajszálerek. Félresöpört egy kócos tincset a homlokából és egyenesen Katharinára nézett.

   - Mindig azt hittem, hogy ő ott lesz mellettem, kerüljünk bármilyen nehéz helyzetbe. Aztán mégis a kezembe került a házunk sorsa és én minden egyes döntésem előtt feltettem a kérdést, hogy Hilde vajon miként cselekedne a helyemben. Annyira meg akartam felelni, főleg neki… de közben csak rosszabb lett minden. Belátom, hogy nem vagyok alkalmas erre a szerepre.

Katharina közbe akart szólni, de Cyrill leintette. Egyáltalán nem látszott feldúltnak, a ráncok kisimultak a homlokán, és helyébe szelíd mosoly húzódott a szájára.

   - Kätchen, azt hiszem, itt az ideje, hogy ismét egy nő vezesse a Whitborne-házat.