Pascal kedvetlenül heverészett az ágyán. Már órák óta ébren volt, de hol fel-alá járkált a köntösében, hol visszafeküdt, és unottan bámulta a mennyezetet. Hiába teltek a napok, a véres rémképek még mindig kísértették, akár ébren volt, akár álmodott. Valami csikorgató érzés marta belülről, valahányszor felszakadozott a köd, és meglátta a tó sima víztükrét kirajzolódni a sötétben. Egymás után szívta a cigarettákat, a füst lassan elhomályosította a szobát, de a gondolatától is borzongott, hogy kinyissa az ablakokat. Ismét magára húzta a paplant, de mielőtt kényelmesen elhelyezkedhetett volna, hirtelen kopogtattak az ajtón.

   - Bejöhetek?

   - Gyere.

A kilincs kattogva zörgött.

   - Be van zárva – állapította meg Daniel.

Pascal kelletlenül feltápászkodott, és elfordította a kulcsot a zárban. A szoba egy rendetlen agglegénylakás képét mutatta – az összegyűrt papírok, kották, újságok szanaszét hevertek a földön, szinte az összes tálka, csésze és váza valamilyen formában hamutartóvá avanzsált a férfi környezetében. Daniel fuldokolva felköhögött, majd néhány nagyobb mozdulattal ellegyezte maga elől a füstöt. Pascal ezalatt mormogva keresgélte a papucsa párját, de a rengeteg kacat félrerugdosása után végül feladta, és félig mezítláb maradt.

   - Csak azért jöttem, hogy nem láttad véletlenül a nagyítómat?

   - Nem emlékszem, hogy elvettem, de lehet – vakarta meg tanácstalanul a nyakát. – Nézz körül.

Daniel kissé tétován nyúlt a férfi holmijaihoz, mintha attól tartana, hogy egy rossz mozdulat és mindjárt üvöltve kitaszigálja, de Pascal nyugodtan ácsorgott az ablak mellett pöfékelve. Egy ideig kíváncsian szemlélte a keresgélést, majd megunva a tétlenkedést, ő is csatlakozott. Hosszú percek teltek el így csöndben, csak a papírok zizegése és a becsapódó fiókok zaja töltötte be a szobát.

   - Mit is keresünk? – ásított Pascal nyűgösen.

   - Mondtam, a nagyítómat.

Pascal összeráncolta a szemöldökét, arcán az értetlenség bizonytalansága suhant át. Elgondolkodva dobolt az íróasztalon, kék szemeit a csillárra szegezte, mintha a tárgy hollétén töprengene, mire Daniel egy bölcs, megbocsátó mosollyal felegyenesedett a pakolásból.

   - Fogalmad nincs mi az a nagyító, ugye?

A férfi kissé szégyenkezve megrázta a fejét.

   - Ezt a szót nem ismerem angolul.

   - Akkor mire helyeseltél, ha azt sem tudtad miről beszélek?

   - Mit tudom én... Gondoltam majd vagy megtalálod, vagy nem.

Daniel halkan felnevetett. Másvalakinél bosszantotta volna az efféle nyegleség, de Pascal esetében ezt még az elviselhető kellemetlenségek kategóriájába sorolta.

   - Ez egy kerek üveg, ami nagyobbnak mutatja a kicsi dolgokat, és fából van a nyele.

   - Loupe! – csapott a homlokára Pascal.

   - Nálad van?

   - Igen, igen – bólogatott hevesen. – Csak véletlenül eltörtem.

Gyorsan megperdült a tengelye körül, és benyúlt az éjjeliszekrény fiókjába. A nagyító lencséjén egy vaskos repedés húzódott, amiből néhány szilánk is lepattogzott. Daniel csalódottan vizslatta a menthetetlen tárgyat, ujjbegyét végighúzta a csíkon, majd egy nagyobb sóhajjal a zsebébe süllyesztette.

   - Veszek másikat – mormogta zavartan Pascal. – Vagy most kellett volna?

   - Hagyjad, semmi fontos.

Pascal egyetértően hümmögött, majd elkezdte összeszedegetni az elszórt partitúrákat.

   - Amúgy... hogy vagy?

Daniel furcsállta a hirtelen jött érdeklődést, egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor kérdezte a hogylétéről eddigi ismeretségük során. Még mindig egy helyben ácsorgott a szoba közepén, mint egy szégyenlős kisdiák a tanteremben, így lassan közelebb húzódott az egyik fotelhez és leült. Érezte, hogy természetellenes az egész helyzet, mégis tudni akarta, hova vezet a beszélgetés. Kényelmesen hátradőlt, sötétbarna haja kócosan felgyűrődött a háttámlán. Kíváncsian fürkészte Pascal reakcióját, de a férfi mintha észre sem vette volna a változást, továbbra is egykedvűen tornyozta a könyveket.

   - Azt hiszem jobban vagyok, már csak néha émelygek. De még mindig rosszul alszom.

   - Nem alszod át a napot?

   - Nem.

Egy hosszabb csönd után Pascal megrázta a fejét és halkan hozzátette:

   - Mostanában én sem.

Újabb cigarettára gyújtott, a tárcájában össze-vissza gurultak a megmaradt szálak. A gyufa szárazon felsercent, és a láng fénye egy pillanatra sárgára festette a férfi arcát.

   - Hogyhogy? – fordult felé Daniel.

Pascalból sok minden kikívánkozott. Szinte a nyelve hegyén táncolt az a rengeteg gondolat, ami mostanában zaklatta, de túlságosan bizalmatlan természet volt ahhoz, hogy kiadja a titkait. Szeretett volna beszélni Sebastian velőtrázó sikolyáról, ami azóta is kísértette, ha csönd telepedett a folyosóra. A jéghideg tóban elmerülő kivéreztetett holttestről, aminek a látványától még most is görcsbe ugrott a gyomra. De leginkább a napok óta visszatérő álmáról szeretett volna beszélni, ahol Miranda az ő csuklóit vágta el éppolyan kegyetlen közönnyel, mint Sebastianét.

   - Nem is tudom – fújta ki a füstöt sóhajtva. – Egy ideje fáj a fogam.

Nem hazudott túl nagyot, bár kétségkívül a fogfájása foglalkoztatta a legkevésbé mostanában. Daniel érdeklődve előrébb dőlt a székben, és alaposan végigmérte Pascalt.

   - Hol fáj?

   - Az egész fogsorom, nem tudom. Ilyen húzó, feszítő érzés az ínyemben.

   - Megnézem.

Daniel hangsúlyában a kérdőjelesség legkisebb szikrája sem csendült, azonnal fölkelt a helyéről és várakozóan Pascalra nézett, aki egyetlen grimaszba próbálta minden ellenszenvét sűríteni.

   - Nem akarom, hogy belenyúlj a számba!

   - Nem nyúlok bele, csak megnézem – felelte Daniel türelmesen.

Pascal rövid hezitálás után széles vicsort villantott, ínye egészen vértelen és halovány volt, mint egy kifakult gyümölcshéj. Daniel alaposan megnézte az állkapcsot, majd egyik ujjával óvatosan lehúzta a férfi alsó szemhéját.

   - Súlyos anémia – állapította meg gondterhelten.

   - Az mi?

   - Vérszegénység. Azért is dohányzol mostanában annyit, hogy túlkompenzáld a fáradékonyságod.

   - Ez baromság – vonta meg a vállát a férfi sértetten.

Daniel rosszallóan megcsóválta a fejét, hangja azonban szigorúan zendült.

   - Ne vitatkozz velem ebben. Mikor vettél magadhoz utoljára vért?

   - Nem emlékszem... három hete talán.

  - Három hete? Az hogyan lehetséges? Dr. Huntington mindenkinek megfelelő és egyenlő arányú adagot küldetett, mit csináltál a sajátoddal?

   - Neked adtam, te idióta – horkant fel Pascal mérgesen.

Fojtogató csönd borult a szobára. Daniel leforrázva állt, ovális, sápadt arcán tucatnyi kérdés árnyéka suhant át, de amint szólásra nyitotta a száját, a férfi közbevágott.

  - Ne nézz ilyen bambán, vékonyak a falak és hallottam, hogy kihánytad. Úgyhogy neked jobban kellett, mint nekem. Ennyi.

Pascal teátrálisan megvonta a vállát, mintha ezzel nagyobb nyomatékot adhatna a tettetett közönynek, Daniel azonban továbbra is értetlen meglepettséggel fürkészte a férfi tekintetét.

   - Köszönöm – motyogta halkan. – De ettől függetlenül...

   - Régebb óta vagyok vámpír, mint te, nem kell a pátyolgatás! Mellesleg nincs más dolgod, mint hogy engem boldogíts? Az ember már a saját szobájában sem lehet nyugton...

Franciául szitkozódva megkötötte magán a köntöst és látványos ajtócsapkodással elviharzott a folyosón, mint egy sértett bonviván. Daniel megbocsátó félmosollyal bámult utána. Túl régóta ismerte már ahhoz, hogy az efféle színjátékokat komolyan vegye, mégis valami különös érzés marta belülről, mintha a valóság kicsúszott volna a megszokott helyéről. Lassan, kimérten ereszkedett le a hallba vezető lépcsőn, tenyerét végigcsúsztatta a hideg márványkorláton miközben gondolataiba merülve bámulta a csillárt. Vámpírrá válása óta mintha minden tárgy élesebbnek, vibrálóbbnak tűnt volna, a kristályfüggők csiszolt metszetei és az aranyozott falikarok bántóan terhelték Daniel szemét. Míg korábban olyannyira eltompult a szaglása, hogy a gyógyszerek és vegyszerek bűzét már alig érezte, az utóbbi időben képtelen volt zárt ablak mellett dolgozni a laborban. A nehéz hetek ellenére azonban fokozatosan kezdte kitapasztalni új élete minden apró körülményét, és igyekezett a javára fordítani megváltozott képességeit. Hirtelen kopogás verte fel a ház csendjét, Daniel lassan, tétován nyitott ajtót. A küszöbön egy galambősz, vékonybajszú öregúr ácsorgott az esernyőjére támaszkodva, és türelmetlenül kopogtatta hegyével a padlót.

   - Üdvözlöm, Sir Thomsett – biccentett tisztelettudóan.

   - Áh, nocsak, Daniel Carnon-Fowler.

Daniel mellkasa összeszorult egy pillanatra. Ezelőtt senki nem mondta ki az új nevét.

   - Miben segíthetek?

   - Természetesen Mirandához jöttem.

Montgomery korához képest fürge mozdulatokkal beinvitálta magát a hallba, és a legkisebb habozás nélkül átvonult a szalonba. Daniel készségesen követte, bár cseppet sem volt ínyére az udvariatlan gesztus.

   - Sir Thomsett, Miranda kilovagolt. Csak később tudja Önt fogadni, ha egyáltalán.

   - Ha egyáltalán? – húzta fel a szemöldökét az idős férfi.

   - Az utóbbi időben meglehetősen sok hívatlan vendég érkezett hozzánk, kérem értse meg, hogy bár a Carnon-ház mindig szívesen fogadja Önt, a jelenléte pillanatnyilag nem feltétlenül alkalmas.

Sir Thomsett döbbenten mérte végig Danielt. Emlékezett arra a halkszavú fiatalemberre, akit gyakran látott a Melbury Road-i házban, de mintha csak silány árnyképe lett volna annak a határozott, diplomatikus férfinak, aki most előtte állt.

   - Nézd fiam, a legkevésbé sem érdekel, hogy alkalmas-e a jelenlétem. A Tanácstól hoztam üzenetet, de ha magánemberként akarnék beszélni Mirandával, akkor sem tartana vissza semmi.

  - Nem is áll módomban visszatartani Önt. Rangjánál és koránál fogva, ha úgy tetszik szabad átjárása van itt, csupán kifejeztem az ellenvéleményem.

Daniel egy előzékeny mozdulattal szélesre tárta a teraszajtót és biccentett. Montgomery zavartan fürkészte a férfi hűvös, nyugodt tekintetét, legszívesebben még tett volna egy szúrós megjegyzést, hogy övé legyen az utolsó szó, de semmi nem jutott az eszébe. Odakint csontig hatolóan hideg volt a levegő, a birtok ködbe olvadt, mintha csak egy tünékeny látomás lenne. Vékony dér lepte a füvet, léptei alatt megreccsentek a befagyott tócsák, amint hunyorogva próbált előre haladni. A fenyvesek közül tompa patadobogás szűrődött ki, majd halványan kirajzolódott Miranda sziluettje a homályban. Szálfaegyenes derékkal, méltóságteljesen ült a nyeregben, mint egy királynő, Montgomery előtt azonban akaratlanul is annak az önfejű, vad kislánynak a képe sejlett fel, akit a hajdani Seydell birtokon látott. Keserű gondolatok cikáztak a fejében, újra és újra elpróbálta magában a mondandóját, de amint Miranda közeledett, úgy érezte egyre nehezebbé válnak a szavak.

   - Monty! Mit csinálsz itt a hidegben, miért nem vártál odabent?

   - Fontos ügyben jöttem, Miranda.

A férfi hangja szigorúan csendült, de kék szemeibe bizonytalanság vegyült.

   - Ha jól sejtem, Katharina elvitte a hírét a Whitborne ügynek – felelte a nő epésen.

   - Megöltél egy nemest, mégis mire számítottál?

Miranda megvonta a vállát és leszállt a lóról.

  - Pontosan tisztában voltam a tettem következményeivel, bár hogy őszinte legyek a lordprotektor vagy Irwin felbukkanását vártam, de igazán tudhattam volna, hogy te fogsz eljönni.

   - Ne akarj úgy tenni, mintha én akartam volna ezt így.

  - Ugyan kérlek, sosem hagynád ki az alkalmat, hogy erkölcsileg kioktass – nevetett fel gúnyosan Miranda. – Gyerekkorom óta ezt csinálod.

A nő szorosabban megmarkolta a ló kantárját, és odébb húzta az egyik kökénybokortól.

   - Látom, semmi bűntudatod nincs.

   - Bűntudatom? Mi végre? Csak azokat a döntéseimet bánom, amiket te kényszerítettél rám.

  - Valóban? – horkant fel Montgomery. – Tehát egy fikarcnyi megbánás sincs benned, hogy ifjú úrikisasszonyi kedvedben vámpírrá váltál? Hogy utána egy sort nem írtál apádnak, aki belehalt a bánatba, mert azt hitte az egyetlen lányát elraboltak és megöltek? Vagy amikor az imádott Isaiah-t éveken át megcsaltad, majd a válásotok után titokban a francia szeretődhöz szöktél, és fütyültél a tisztességre?

Miranda szótlanul ballagott a férfi mellett.

  - Tönkreteszed a férfiak életét magad körül, és világosan látom, hogy ez a két nyomorult ott a házban ugyanerre a sorsra fog jutni, mert már most is a te kényed-kedved elszenvedői. Ebben a mérgezett, önző és önkényes légkörben fulladoznak, azon küszködve, hogy téged boldoggá tegyenek, miközben a saját boldogságukkal mit sem törődnek. Csak ők még nem tudják, hogy téged lehetetlen boldoggá tenni. Láttam én ilyet már, ó de még mennyire ismerem ezt! Anyád volt ilyen...

   - Ne hasonlíts hozzá – vágott a szavába fagyosan a nő.

   - Pedig akkor is elmondom, amit annyi éven át magamban tartottam, de nehogy azt hidd egy percig is, hogy nem láttam a gyengeségeidet, csak túl elfogultan szerettelek. Ez a Whitborne gyilkosság azonban felnyitotta a szemem, hogy egy olyan Mirandát dédelgetek az emlékeimben, aki már rég nincs, de talán sosem létezett. Egy hideg, számító és bosszúszomjas nő lett belőled, olyan akiért apád szíve megszakadna.

Miranda hirtelen megtorpant. Mintha többszáz tű szúrta volna át a tüdejét, orrát facsarta a felgyülemlő indulat, majd nagyon halkan sírni kezdett. Könnyei szüntelenül folytak végig az arcán, de csak némán meredt maga elé, hangtalanul zokogva. Montgomery döbbenten bámulta a nőt. Újra azt az érzékeny és zavarodott kamaszlányt látta maga előtt, aki hajdanán ugyanígy pityergett, mert Viareggióba küldték. A férfi bizonytalanul tett egy lépést, de a vigasztaló mozdulatot inkább a kabátzsebébe süllyesztette.

   - Gyűlölöm ezt a világot – suttogta a nő lehunyt szemmel.

   - Ne legyél patetikus.

A birtok sötét lombjai alatt megrekedt a csend. A tisztáson néhány szarka kotorászott az alacsony fűben, a tó sima víztükrén nem mozdult a szél. Miranda megtörölte egy selyemkendővel az orrát, majd Montgomery felé fordult. Hangja nyugodtan csendült, túlságosan is nyugodtan, ami megfagyasztotta a vért a férfi ereiben.

  - Te mindig is hittél a teodiceiában. Ez a világok legjobbika, hiszen Isten teremtette olyanná, amilyen, és mivel Isten jó, hát a világa is az – szólalt meg a nő. – Akkoriban összevitatkoztam veled ezen, már amennyire egy tizennyolc éves lány kétségbe vonhatta a tanítója szavát, aki a parlamentben képviselő és Vilmos király bizalmasa.

   - Most sem adok neked igazat.

   - Tudom. Te megrögzötten azt hiszed, a leibnizi optimizmusnak van értelme – vonta meg a vállát. – Hogy ennek a "legjobb" világnak része a rossz, mert Isten azt is nevelő szándékkal alkotta. Kérdeztem, hogy Isten miért nem teremtette úgy a világot, hogy erre a nevelésre ne legyen szükség, miért kell az erkölcsi eltévelyedés, ha meg is lehetne akadályozni eredendően a rosszat? Emlékszel, erre mi volt a válaszod?

  - Hogyne. Ha Isten megakadályozná az erkölcsi eltévelyedést, akkor azzal az ember erkölcsi szabadságát szüntetné meg.

Miranda visszaült a nyeregbe. Egy könnyed és gyors mozdulat volt, Montgomery észre sem vette, hogy a nő immár egy testhosszal magasabbról tekint le rá.

   - Akkor ezen logika mentén gondolkodjunk. Ez a világok legjobbika, aminek egy Sebastian nevű alak gonoszságai is szerves részét képezik, Isten akaratából. De ha az ő erkölcsi eltévelyedése megengedett, úgy az enyém is az. Fogadd hát el a drágalátos teodiceád, mert abban az én bűneimnek is helye van.

Sir Thomsett szótlanul bámult a nőre, mintha egy festményről a szeme láttára peregne le a lakk, a színek és minden csodás árnyalat, míg csak az üres, rideg vászon marad.

   - Egy hét múlva lesz a tárgyalásod, Miranda – motyogta megtörten. – Jó éjszakát.

A markában szorongatott, összegyűrt kalapját a fejébe nyomta, majd sután botorkálva visszaindult az ösvényen a ködfátyol sűrűjében.