Elegánsan díszített kocsi kattogott végig a macskaköves utcákon. Oldalán meg-megcsillantak az ágaskodó oroszlánmotívumok, ahogy elsuhant a sápadtfényű lámpák alatt. A bakon egy ideges tekintetű férfi kémlelte az utat, még véletlenül sem akarta belevezetni a kocsit egy nagyobb kátyúba. Valahányszor zökkentek egyet, felrémlett benne az a nem túl erős, viszont igen csípős ütés, melyet gazdájától kapott a nyakszirtjére egy-egy ilyen rázósabb utazás végén. Hogy ezt elkerülje, még szorosabban markolta a gyeplőt, tenyerét vörösre dörzsölte a bőrszíj. A lovak hanyag eleganciával galoppoztak sarokról sarokra, a kevés járókelő szemében inkább tűnhettek mesebeli griffmadaraknak, mint közönséges lovaknak. A kocsi belsejében csend honolt. Két férfi ült egymással szemben, két neves vámpírcsalád feje – egyikük az elsuhanó házfalakat nézte, a másikuk szelíden vizslatta útitársa arcát.

Isaiah nem tudta örüljön-e annak, hogy hazahozza vendégét. Cyrill nem sok vizet zavart Hampsteadben, a férfi úgy tekintett rá, mint Hilde Whitborne elárvult gyermekére, aki felett gyámkodhatott, mint egy távoli rokon vagy mostohaapa. Tetszett neki ez a szerep, és cseppet sem volt meggyőződve, hogy Cyrill nagyobb biztonságban lenne a Melbury Roadon, mint nála. Kifogástalan öltözékére pillantott, hallotta egyenletes légzését, jelen állapotában össze sem lehetett hasonlítani azzal az egyfolytában szuszogó, reszkető valakivel, akit Sebastian elhozott a házához. Csak az ideges tekintete árulta el, hogy még mindig nincs egészen rendben. Isaiah hátradőlt, összekulcsolta a kezét az ölében, és lehunyta a szemét. Jobb ez így – döntötte el magában, de a ráncok nem simultak el a homlokán. Cyrill szólásra nyitotta a száját, de egy kézmozdulattal elhallgattatta.

   - Nincs mit – mormogta.

   - Jó lesz most otthon – jelentette ki egy újabb néma perc után Cyrill. – Remélem Miranda mindent elintézett az örökségével, amíg én…

   - Nálam agonizáltál? – kúszott feljebb Isaiah szájának egyik széle.

Cyrill szabadkozni akart, érezte, hogy elvörösödik az arca, de Isaiah pillantása megnyugtatta.

   - Valahogy úgy – bólintott.

Most kezdte csak megsejteni, mit jelenthet Isaiah Carnon cinkosának lenni, mi mindenben lehet része azoknak, akiket ez a férfi a bizalmába fogad. Újfent mérhetetlenül irigyelte a Carnon-ház tagjait – élükön Mirandával. Ebben a pillanatban arról is megfeledkezett, hogy ennek a kalandozó, latinos természetnek igen komoly árnyoldalai is vannak, pedig nála jobban kevés londoni vámpír ismerte mire képesek a Carnonok, ha egyiküket sérelem éri. Már Kensingtonban jártak, az ismerős környék súlyos emlékeket ébresztett benne. Szemöldöke újra összerándult, ujjaival gondterhelten simogatni kezdte a halántékát.

   - Elég legyen már, a fájdalom sosem szűnik meg – sóhajtotta méltatlankodva Isaiah –, de együtt lehet élni vele, az istenért! Hol tartanánk, ha mindenki letargiába zuhanna, akit veszteség ér?

Nézz csak meg engem – gondolta még utána. A kocsi zörögve megállt a villa előtt, Isaiah pedig Cyrill felé nyújtotta a tenyerét, de az amint kezet akart rázni vele, elkapta előle.

  - A fuvardíj két sovereign húsz shilling. Meghívhatsz egy szivarra is, de ha valami olcsó vackot hozol, többé nem ismerlek.

Cyrillből jóízű nevetés tört elő, nem is emlékezett már mikor derült ilyen jót utoljára. Isaiah szorosan átölelte, nem volt több mondanivalója a számára. Cyrill leugrott a járdára, és szembenézett a ház ablakaival. Visszapillantott a kocsi felé, a karimájához emelte a kezét, majd megfordult, és bement a kapun.

   - Várunk még valakit, Jason?

   - Nem, uram.

   - Akkor mi a bánatért nem indulsz?

Jason halálra váltan csapott a lovak közé, és a kocsi hamarosan eltűnt a kanyarban. Cyrill nem tudta hogyan fogadják majd, nem járt itt azóta, hogy elviharzott Whitechapel felé. Egy mélyről feltörő, szorongató érzés telepedett meg a mellkasában, mint amikor szépreményű kezdő színészként először lépett színpadra. Deszkákból eszkábált kis pódium volt Rawcliffe főterén, néhány bámészkodó napszámost leszámítva senkit nem érdekelt az előadása, mégis majd elájult izgalmában. Ugyanez a lázas zaklatottság uralkodott el rajta, amikor lenyomta a kilincset, és belépett az előszobába.

Különös csönd volt a házban, Cyrill egy pillanatra elbizonytalanodott. Nyitva találta az ajtót, a lámpák is égtek, mégis hátborzongató tompaság lappangott az épületben. Tétova lépésekkel közeledett a szalon felé, amikor hirtelen Pascal fordult ki az ebédlőből. Cyrill összerezzent. Pascal mintha elfelejtett volna köszönni, jegesen kék szemét párszor végigfuttatta a férfin, majd félhangosan hátraszólt.

   - Miranda!

Cyrill értetlenül bámulta. Pascal volt az utolsó ember, aki előtt szégyellte volna magát, most mégis megmagyarázhatatlanul nyomasztónak találta a férfi flegma tekintetét.

   - Én… azt hiszem már tudod, hogy én…

   - Jaj, nehogy elmeséld most nekem a kálváriádat, bőven elég lesz egyszer végighallgatni.

Pascal körbeforgatta a szemét, és újra elkiáltotta magát, immár erélyesebben.

   - Miranda! Itt van!

Egy felhorkanó sóhajjal sarkon fordult, és morogva a télikert felé indult.

   - Persze, hogy a hölgyeknek ilyenkor kell cseverészni.

   - Hölgyek? – suttogta döbbenten Cyrill.

Azok után, amit Isaiah-tól megtudott Indrani szerepéről, el sem tudta képzelni, hogy a nő mit kereshet még a Melbury Roadon. Mirandát ismerve azt feltételezte, hogy első dolga volt kitenni a szűrét a házból. Nyelt egy nagyot, és Pascalt követve a télikert felé vette az irányt. Nem maradt ideje, hogy kitalálja, mit mond majd Indraninak, de nem is volt erre szükség, Mirandával szemben ugyanis egy világos bőrű, szőke lány ült. A férfi döbbenetében megtorpant a küszöbön.

Katharina élénken felkapta a tekintetét. Számtalanszor maga elé idézte Cyrillt, és most hogy előtte állt teljes valójában, kíváncsian mérte végig. Kicsit magasabb volt, mint ahogy képzelte, a haja valamivel hosszabb, a szeme pedig riadt, mint egy fiatal őzbaké, de a lány összességében roppant szimpatikusnak találta újdonsűlt rokonát. 

   - Miranda… – hebegte a férfi.

A nő arca kifürkészhetetlen maradt, Cyrill az évtizedek alatt sem tudta igazán kiismerni. Miranda finom, nemes vonásai elfedték minden érzelmét, mintha Tiziano ügyes ecsetvonásai dolgoztak volna rajta.

   - Szervusz Cyrill.

A férfi gyomra görcsbe rándult. Nem látta Miranda tekintetét, de a lágyan felfelé ívelő hangszín pontosan elárulta, mit és mennyit tud Lotte haláláról.

  - Katharina, ő itt Cyrill Whitborne-Erskine. Cyrill, engedd meg, hogy bemutassam Katharina Whitborne-Geisslert.

Cyrill zavartan pislogott hol a nőre, hol az új vendégre, egyszeriben minden magyarázat szürreálisnak tűnt. Miranda szeme villant egyet, mire észbekapott, és azonnal a lány felé fordult.

   - Nagyon örvendek – hajtotta meg magát előtte.

Katharina vidáman felpattant a székről, és egy ügyetlen, hebrencs puszit nyomott Cyrill arcára.

   - Jaj, úgy örülök, hogy végre találkozunk!

Kipirulva, izgatottan ácsorgott a férfi mellett, legszívesebben azonnal megölelte volna, mint egy rég nem látott családtagot, de Cyrill hűvös viselkedése eltántorította. Daniel óvatosan megjelent az ajtóban, sejtve, hogy hamarosan szükség lesz a közbelépésére.

   - Ne haragudj, segítenél kérlek? Le szeretném szűrni a levest – szólt közbe halkan.

Katharina villámgyorsan megperdült a tengelye körül, és mosolyogva bólintott.

   - Hogyne! Azonnal megyek!

Szabadkozva elnézést kért a többiektől, és az ebédlőn keresztül a konyhába sietett. Miranda hálásan Daniel felé biccentett, majd hátradőlt a karosszékben, és lehunyta a szemét. Szempillái időnként megremegtek, mély, borostyánbarna tekintete most titokzatosabbnak hatott, mint valaha. Cyrillt fojtogatni kezdte a kínos, idegőrlő csönd. Szaporábban vette a levegőt, orrában összekeveredett és elviselhetetlen szaggá facsarodott a télikert párás növényillata.

   - Miranda…

Tétován megmarkolta a fűzfából font karosszék támláját, hirtelen azt sem tudta, hol kezdje a mondandóját. Miranda nagyvonalúan legyintett.

   - Tudok mindent, ne kínozd magad feleslegesen. Isaiah elmondta.

Cyrill bűnbánóan lesütötte a szemét. Szégyellte magát a nő előtt, a helyzet sokkal elviselhetetlenebb volt, mint Hampsteadben. Álmában sem gondolta volna, hogy valaha visszavágyik majd az Isaiah-val töltött súlyos beszélgetések egyikébe.

   - Gondolom te is tudsz mindent Indraniról, szintén Isaiah-tól.

   - Azt hiszem – felelte egykedvűen a férfi.

Miranda felállt a székből, és bizalmasan Cyrillhez lépett. Hangja suttogó és komoly maradt.

   - Ő viszont igazi Whitborne. Rajtad kívül Cyrill, az utolsó.

A férfi beleborzongott a kimondott szavakba, tarkóján hideg verejték csordult végig.

   - Honnan? Én nem értek semmit ebből a…

   - Hilde tette vámpírrá, pont mint téged. Lautenbachban találtunk rá.

Cyrill számára ismerősen csengett a település neve, Hilde néha-néha mesélt az ott töltött évekről, a lányt viszont egy szóval sem említette. Fájdalmasan vette tudomásul, hogy egyre kevésbé ismeri azt a nőt, akiről egykor szilárdan hitte, hogy minden titkát megosztotta vele.

   - Még éppen megelőztük, hogy Sebastian karmai közé kerüljön.

Pascal lomhán megmoccant a heverőn, Cyrillnek fel sem tűnt az ittléte eddig. A pálmalevelek és páfrányok árnyékrajzolata végighullámzott a férfi arcán, amikor megszólalt, akcentusa érzékelhetőbb volt, mint általában.

   - Köszönöm, vagy valami?

  - A harmadrangú asszisztenciádat jobb, ha inkább nem is emlegeted – nyomta vissza a székbe Miranda. – Cyrillnek pedig semmi oka hálálkodni neked.

A nő hangja keményen és határozottan csendült, Pascal néhány flegma vállrándítással reagált csak a szidalmakra. Cyrill akaratlanul is összehasonlította Mirandát Isaiah-val. Lassan körvonalazódott benne, hogy a Carnonoknak nem érdemes köszönetet nyilvánítani, mintha a kimondott szavaknak nem lenne értéke a szemükben. Kezdte érteni, hogy ők tettekben várják vissza a hálát, akkor viszont kíméletlenül behajtanak mindent.

   - Pascal, hozd el Montgomerytől a kutyákat.

   - Most?

Miranda egy szemvillanással válaszolt csak. A férfi kelletlenül feltápászkodott, időnként visszapillantva, hátha csak tréfa. Miután eltűnt az ajtó mögött, Cyrill tétován közelebb lépett, és kezet csókolt a nőnek.

   - Köszönöm.

   - Amúgy is el akartam küldeni.

Cyrill zavartan felnevetett, a nő humora kiszámíthatatlan pillanatokban tört utat magának a legkomolyabb szituációban is.

   - Nem azt… hanem, hogy…

   - Nincs mit.

A rózsatövek és a különleges, színes orchideák illata megtöltötte Cyrill tüdejét. Az üvegkupola fénytörésében minden mozzanat egy kicsit álomszerű volt, a kimondott szavak elúsztak a semmiben. Lotte halála néha egészen távolinak tűnt, mintha sosem létezett volna a lány, máskor viszont szívszaggatóan közeli, szinte érezte az ujja alatt összeroppanó gégeporcot. Révedéséből hirtelen egy cipőkoppanás keltette fel, Miranda már félúton a küszöbön állt.

   - Elmész? – tett egy lépést Cyrill.

   - Muszáj leírnom neki a címet, mert képes eltévedni.

Cyrill egy halovány mosollyal biccentett. Leült a heverőre, és fáradtan hátradöntötte a fejét, bár tarkóját kényelmetlenül nyomta a támla, most nem törődött vele. Felrémlett benne, mennyit üldögéltek itt Lottéval, látta maga előtt azt a balszerencsés estét, amikor Indranival ugyanitt beszélgetett. Hirtelen megpillantotta a betoppanó Katharinát. Úgy érezte meghasad az emlékezete.

A lány mosolyogva, kissé bátortalanul toporgott az üvegajtóban, vászonruháján néhány cseppnyi levesfolt éktelenkedett. Cyrill óvatos mozdulattal simította végig a homlokát, egyszerre érzett bűntudatot és izgalmat, amikor Katharinára nézett. Újra eszébe jutott Lotte, de a lány emlékét elnyomta az új vendég iránti kíváncsisága.

   - Szóval te is Whitborne vagy?

Mire Cyrill a mondat végére ért, már rájött, milyen ostobaságot kérdezett. A lány azonban nem jött zavarba, még bizonytalan angoltudásával is kiegyensúlyozottnak és könnyednek tűnt.

  - Igen, Hilde tett vámpírrá. Koblenzben találkoztam vele először, aztán Lautenbachba költöztünk. Egy nagyon helyes kis falu a hegyek között.

   - Hilde sokat mesélt nekem róla – mosolygott a férfi.

   - Valóban? – csillant fel Katharina szeme.

 - Igen, rengeteg anekdotája volt. Habár arról nem nagyon beszélt, hogy kivel találkozott –  summázta keserűen Cyrill, de a lány nem bántódott meg a szavain.

   - Ez tényleg rá vall – nevetett fel. – Annyira örülök, hogy így alakult. Olyan, mintha most hirtelen lenne egy bátyám! Mesélj, hogy találkoztál Hildével?

A férfi eltöprengett. Nehezére esett most a csevegés, habár Katharina egy vidám kis pillangóként csüggött minden mondatán. Legszívesebben ledőlt volna egy kicsit a szobájában, a csöndes, rendezett nyugalomban, hogy végre átgondolhassa az elmúlt idők zavaros változásait, de nem akarta otrombán visszautasítani a lány érdeklődését.

   - Egyszer a színházban elejtette a nyakláncát. Amikor megláttam gyorsan utánaszaladtam, és visszaadtam neki. Nem volt semmi különös, udvariasan megköszönte, és távozott. Másnap azonban kaptam tőle egy táviratot, amiben meghívott egy művészeknek tartott estélyére. Mint később kiderült, szándékosan dobta le azt a bizonyos gyöngysort.

Cyrillnek újra eszébe jutottak Hilde bájos kis bolondériái, bohém esetlensége az előkelő vámpírok között, ami egyszerre tette érdekessé és kívülállóvá. A furcsa és merész ruhák, amiket viselt, és az ábrándos, fölényes tekintete örökre az emlékezetébe vésődött. Negyven év körüli nő lehetett, mégis gyakran úgy viselkedett, mint egy édes kamaszlány. Ismét ránézett Katharinára, és egyszerre valami nosztalgikus hangulat kerítette hatalmába. Olyasvalami, amit nagyon régen nem érzett.