A lovaskocsi kerekei végigzörögtek a nedves macskaköveken, felverve az oxfordi utcák csöndes nyugalmát. Néhány diák csellengett csak a főtéren, hónuk alatt könyveket szorongattak, mintha minden vagyonuk a megsárgult lapok között rejlene. Kalapjukra egyenletesen pergett az eső, volt aki a sáljával bugyolálta be a jegyzeteit. A Bodleian Library hegyes csúcsain galambraj pihent, a házak ablakait gótikus pillérek és boltozatok díszítették. Az éjjeli homályban úgy tűnt, mintha a város egy jól megtervezett színpadi díszlet lenne csak, valami középkori királydrámához. A Catte Streeten lassítani kezdett a kocsis, Pascal kelletlenül összegombolta a kabátját. Gyűlölt egyedül utazni. Kezében maszatosra szorongatta Miranda gyöngybetűkkel írt cetlijét, még egyszer utoljára ellenőrizve a helyes címet. A kétemeletes ház ablakaiban sárgás fény világított, Pascal összehúzta a szemét, hogy a vízfüggönyön keresztül jobban lásson. A szemerkélő esőből hamar zivatar lett, kabátja pedig pillanatok alatt átázott. Egyre dühösebben kezdte verni az ajtót, fogai között cifra káromkodásokat sziszegve.

   - Gyerünk már, a pokolba is… Süket népség.

Kisvártatva Irwin Thomsett jelent meg az ajtóban. Kezében gyertyát tartott, a láng megvilágította barátságos mosolyát, melyet még a hegyes szemfogak sem tudtak rémisztővé tenni.

   - Nahát, Pascal Carnon-Lamarque! Fáradj be, nem is számítottunk rád!

Pascal halk köszönésképp mormogott valamit. Vizes haját igyekezett frizurává igazítani, ujjaival többször végigsiklott rövid, sötétszőke tincsein, melyek most önkényesen kunkorodtak a négy égtáj minden irányába. Zavartan lépett be a szalonba, Castor és Pollux azonnal megismerte cipőinek koppanását, a két kutya izgatottan felpattant a helyéről, és a férfi lábához rohant. A fotelből egy ősz fej emelkedett, Montgomery kimérten biccentett az irányába.

   - Szervusz, Pascal.

   - Jó estét, Sir Thomsett – hebegte.

A ráncok mögött rejtőző égkék szempár alaposan végigmustrálta, a férfi szinte érezte, hogy az öregúr elméjének mérlegén most megmérettetik. A szíve egyre hevesebben kalapált, egy pillanatra újra iskolásfiú volt, aki a szigorú tanár előtt felel, és nem tudja az anyagot.

   - Miranda engem küldött a kutyákért, én nem is zav…

   - Ugyan, dehogy zavarsz kedves.

A lágy női hanghoz egy törékeny, szőke nő párosult. Búzavirágkék bársonyruhája csodálatosan hangsúlyozta karcsú alakját, hófehér bőrével és lágy arcvonásaival úgy tetszett, mintha egy mesebeli tündér lépett volna elő. Irwin átölelte a nő vékony derekát, mindkettejük ujján arany karikagyűrű fénylett.

   - Maradj itt, zuhogó esőben úgyis elakadnál az Adwell felé vezető földúton.

Irwin Thomsett harminc év körüli férfi lehetett, vörösesbarna haja a legújabb divat szerint volt hátrafésülve. Könnyed és kedves embernek ismerte mindenki, mely tulajdonságok szerencsésen párosultak határozott, de arroganciától mentes személyiségével, aminek köszönhetően minden társaság kedvencévé emelkedett.

   - Drága öcsém, gondolom te sem ellenzed, ha Pascal barátunkat itt tartjuk.

Pascalból kis híján kibuggyant a nevetés, arcán a gödröcskék csak megfeszített önfegyelemmel tudtak a helyükön maradni. A fiatal és jóképű Irwin mellett komikus látványt nyújtott az öreg Montgomery, mint öccs. Természetesen ismerte a Thomsett-ház különös történetét, mely szerint Irwin fiatalon vált vámpírrá, Montgomery azonban nem volt hajlandó részt venni bátyja őrültségében. Az idő telt, Montgomery öregedett, míg végül beadta a derekát a bátyjának.

   - Ostobaság lenne még ma nekivágni a hazaútnak.

   - Nem, Miranda aggódna hova lettem – szabadkozott Pascal. – A legjobb lesz, ha elindulok.

   - Ugyan, Miranda nem az az aggódós fajta.

A férfi szívébe mintha kést döftek volna. Elképzelte, ahogyan Daniel és Miranda összebújnak az ágyon, és édes kettesben örülnek a nélküle töltött időnek. Pillanatok alatt elöntötte a harag és a féltékenység, úgy érezte csapdába szorult, és még gyalog is jobb lenne Londonig rohanni. Montgomery a vállára tette a kezét.

   - Maradj itt, fiam.

Az idős úr leolvasta arcáról az összes érzelmi stációt, elég volt Pascal vadul cikázó szemeibe nézni, vagy a széktámlán megfeszülő ujjaira vetnie egy pillantást, máris tudta, min megy keresztül. Bár minden Carnon egyedi volt, sokszor egészen különböző háttérrel vagy származással, Montgomery mégis élesen látta a párhuzamot az összesben: a vérmességet. Halkan felé fordult, és egy határozott nyomással a fotelbe ültette.

   - Ne lépj ugyanarra az útra, mint az elődöd – suttogta.

Pascal kelletlenül elterpeszkedett, Irwin a kanapé szélére ült és kíváncsian végigmérte.

   - Tényleg, talán még sosem voltál nálunk vendégségben. Vagy igen? Emily?

A nő felnézett az olvasásból, okos, élénk tekintete azonnali választ sejtetett.

   - Nem, ez az első alkalom.

Emily Thomsett törékeny, porcelánbabához hasonló külseje különös szikárságot és csillogó elmét rejtett, mely szinte az angol nevelőnők védjegyévé vált. Szőke fürtjeit szigorú kontyba fogta, arca azonban Irwinhez hasonlóan kedves és megnyerő volt. Apró, eperformájú szája mosolyra húzódott.

   - Mesélj, hogy van Miranda? Rég találkoztam vele, levelet pedig még régebben írt.

   - Jól.

Pascal érezte, hogy ennél bővebben illene válaszolnia.

   - Nemrég Párizsba utaztunk, kellemes út volt.

Montgomery felpillantott, és pipára gyújtott.

   - Édes nosztalgia, nem igaz?

Pascal nem volt benne biztos, de enyhe szemrehányást hallott a férfi hangjában. Zavartan biccentett Montgomery felé, miközben ujjai hegyével idegesen morzsolgatta a párna egyik rojtját. Irwin lejjebb csúszott a kanapén, széles mosolyát nem korlátozta sem társaság, sem alkalom. Mindegy volt, hogy egy remek színházi előadást lát, fényes bálon van, vagy éppen egy koldusasszonnyal beszélget – ugyanazzal az udvarias és érdeklődő mosollyal fordult a világ felé. A tökéletes és sikeres üzletember mintaképe volt, az emberi és a vámpír világban egyaránt.

   - Az a pletyka járja, hogy Cyrill és Lotte…

Irwin illendőségből nem fejezte be a mondatot.

   - Igaz.

Komor csönd borult a szobára, Emily a lehető leglassabban és leghalkabban mert csak lapozni a könyvben, nehogy a papír megzizzenjen. Az állóóra tompán kattogott, az ablakok párkányán egyenletesen kopogott az eső. Pascalt feszélyezte a helyzet, a háta közepére sem kívánta az oxfordi látogatást. Montgomery pipájának füstje kék szalagként szőtte be a szoba plafonját, a falakon hosszú könyvesszekrények sorakoztak dugig pakolva könyvekkel. Az egyik sarokban egy sötétbarna pianino árválkodott, Pascal közelebbről is szemügyre vette, és felhajtotta.

   - Ez remek ötlet! – pillantott fel Emily. – Játszanál valamit, kedves?

A Thomsett család félkörösen körülállta, Pascalnak csak most tűnt fel, hogy Montgomery és Irwin szemei olyan egyformák, hogy le sem tagadhatnák a testvéri köteléket. Odahúzott egy széket, és kiropogtatta az ujjperceit. Nem szeretett idegen zongorán játszani, megrögzötten imádta a sajátját minden hibájával, kopottságával együtt, de tökéletesen az ő hallásához hangolva. Ujjbegyével érintette csak a billentyűket, csuklója lazán követte a mozdulatot. Gyengéden játszott, mintha Miranda testének körvonalait simogatná. Gondolatai messzire kalandoztak, túl Oxfordon, túl Londonon egészen Párizsig. Gyűrött paplanon szétterülő sötétszőke hajfürtöket látott, arcát puha szempillák csiklandozták, ajkain szinte érezte a forró csókok ízét. Szemeit behunyta, a dallam magától vitte a kezét. Amikor az utolsó hang is elhalkult, csak Emily és a Thomsett testvérek tapsa riasztotta fel az éberálomból.

   - Ez gyönyörű volt – dicsérte Emily. – Chopin, ugye?

   - Igen, az egyik Nocturne.

Irwin barátian megveregette a vállát.

   - Bámulatos, nem győzöm felfogni, hogy ilyen remek zongoraművész lapul a Carnonok között.

Montgomery csöndesen bámult ki az ablakon, pipája már rég kialudt, de az öregúrnak nem tűnt fel a hiánya. Emily és Irwin lassacskán elbúcsúzott, majd visszavonult a hálószobájába, a szalonban még hallani lehetett, ahogyan a vastag spaletták nyikorogva bezáródnak. Pascal magára maradt Montgomeryvel. A férfi végigsimított ősz haján, gondolatai csak most tértek vissza a szalonba.

   - Tehetséges fiú vagy.

   - Köszönöm, Sir Thomsett.

Pascal régóta ismerte, mégsem mert soha tegezést kezdeményezni.

   - Amit az előbb játszottál… még nem hallottam ilyen előadásban.

Montgomery leült a fotelbe, tekintete egyszerre volt lágy és szigorú, amikor Pascal szemébe nézett.

  - Amikor hallgattalak az előbb... azt hiszem kezdtem érteni Miranda indítékait. Szenvedélyről, érzékenységről meg hasonló sületlenségekről áradozott nekem, kérlelt, hogy segítsek neki Párizsba jutni. Tudod, én egyáltalán nem akartam támogatni ebben az őrültségben.

   - Akkor miért segített végül? – vetette közbe Pascal barátságtalanul.

Sir Thomsett elgondolkozott, majd kiszórta az elszáradt dohányt a pipájából.

   - Kislány kora óta ismerem. Sosem tudtam neki nemet mondani.

A két kutya kényelmesen elhevert Pascal lábainál, a férfi megvakarta a hátukat, és hátradőlt a kanapén. Rengeteg kérdés kavargott a fejében, de jobbnak látta, ha hagyja Montgomeryt beszélni.

   - Azt viszont ne hidd, hogy egy percig is helyeslem, amit műveltetek. Isaiah-nak joggal adok igazat minden ellenszenvében, amit irántad táplál.

Pascal azonnal tiltakozni akart, de a férfi a szavába vágott, mielőtt megszólalhatott volna.

   - Meg se próbálj magyarázkodni, fiam. Miranda legalább háromszor eszesebb nálad, de még neki sem sikerült meggyőznie a tettének helyességéről. Jártam-keltem én is a nagyvilágban, ismerem a francia néplélek minden gátlástalanságát és hevességét, nem nehéz elképzelnem hogyan udvaroltál.

   - Már elnézést, de…

  - Félre ne értsd, nem te vagy az egyetlen bűnös ebben a történetben. Másrészt Miranda édesanyja francia családból származott, nem csoda hát a vonzódása a gyökereihez és ehhez a… stílushoz.

Pascal lába megrándult, a kutyák méltatlankodva húzódtak odébb. Szeretett volna vitába szállni, de Sir Thomsett túlságosan is nagy tiszteletnek örvendett, aminek megsértése még az ő számára is tabu volt. Fogait dühösen összeszorította, és látványosan az ablak felé fordult. Montgomery készségesen megvárta, amíg a férfi lecsillapodik, pontosan tudta, hogy a Pascalhoz hasonlóak haragja szalmaláng életű. A kandallóban már csak alig pislákolt a tűz, mire halkan visszafordult.

   - Irwin és Emily ujján láttam, hogy…

   - Bolond hóbort. Nem igazából házasok.

A férfi értetlenül bámult.

  - Irwin vámpírrá válása előtt is már jegyben jártak hosszú ideje. A bátyám őrült szeszélye azonban derékba törte a házasságot.

   - Templomban nehézkes is lett volna Irwinnek – kuncogott Pascal.

   - Nemcsak a feszületek meg a szenteltvíz – legyintett Montgomery. – Emilynek döntenie kellett, hogy új kérő után néz, vagy vállalja azt a szégyent, hogy megöregszik az örökifjú férje mellett. De Emily ennél okosabb nő volt, úgyhogy egyiket sem választotta.

Pascal egyetértően bólintott.

  - A vámpírlét is amolyan házasság. Örökké együtt, jóban rosszban. De mi van a gyűrűvel?

  - Mondtam, hóbort. Szeretnek úgy tenni, mintha átlagos angol polgárok lennének. Mr. és Mrs. Thomsett. Egyszerűen vettek egyet-egyet az ékszerésznél, és minden szertartás nélkül hordják.

Montgomery közelebb hajolt, botja végével megbökdöste Pascal lábát.

   - Miranda a zafírkövet szereti, de verd ki a fejedből.

   - Tessék? Eszem ágában sem volt megkér…

   - Amíg Daniel él, addig nem lenne illendő. Ezt jobb, ha belátod.

   - De én nem is akartam soha megkérni Miranda kezét!

Az öregúr felállt a fotelből, térdén megigazította a nadrágot, és az ajtó felé indult.

   - Az baj.

Elfújta az olajlámpásokat, és csöndesen intett Pascalnak, hogy kövesse. A férfi leforrázva ült még mindig, agyában milliónyi gondolat robogott végig. A kutyák nyakörvébe kapaszkodva felmászott a lépcsőkön, úgy érezte sokkal több lépcsőfok van, mint amire ez a ház következtetni enged. Montgomery betessékelte a vendégszobába, és jóéjszakát kívánt. A szoba Emily ízlésére vallott, a falakat apró virágminták és erdőjelenetek díszítették. A festményekről pirospozsgás gyermekek néztek vissza, kezükben kismacskát vagy virágcsokrot szorongatva. Pascal komótosan levetkőzött, és bebújt a ropogósra vasalt paplanok alá. Sokáig forgolódott, az óra kattogása szinte az őrületbe kergette az oxfordi utcák tompa csöndjében. A mutató egy metronóm lassú ütemét verte vissza, Pascal fejében akaratlanul is dallamok kezdtek kavarogni. Dühösen próbálta magától elhessegetni, szerette volna, ha végre kiüresedne a feje. Megszokta már, hogy Daniel és Miranda egyenletes, halk légzése, amit elalvás előtt utoljára hall. Furcsa hiányérzete támadt, nem találta a nő testének langyos melegét, nem találta a karját csiklandozó puha hajfürtöket, és nem érezte a lepedő szövetrétegeiben rejtőző édeskés, buja illatemlékeket. Ez az ágy most széles, rideg és idegen volt. Évtizedek óta először aludt egyedül.