Isaiah nem szerette a váratlan vendégeket, azokat pedig különösen nem, akik egyenesen a hálószobája ajtaján kopogtattak. Az íróasztalánál könyökölt órák óta, rengeteg munkája gyűlt fel, melyeket már hónapok óta halogatott. Időnként félretolta a papírhalmot, és előhúzta a fiókból az egyik kedvenc Dante könyvét. Szinte minden egyes munkával töltött óra után megjutalmazta magát egy-egy újabb fejezettel, de szigorúan csak eggyel, nehogy túlságosan belefeledkezzen. A szivar parazsa lehullott a megkezdett levél szélére, a férfi bosszankodva tapogatta a megégett papír szélét. A kopogás egyre sürgetőbb lett, Isaiah gyorsan összegombolta magán az inget, és kelletlenül felkelt a székből.

   - Megyek már! – bömbölte.

Amikor kinyitotta az ajtót két fürge, fekete test surrant el a lába mellett, majd Miranda vonta félre az útból.

   - Jason?

   - Nem, még Mirandának hívnak.

Isaiah csak egy szemforgatással reagált a cinikus viccre.

   - Mellesleg az ostoba inasodon nem nehéz átjutni.

   - Főleg ha ezzel a két döggel rontasz a házamba.

A nő megfordult, szája szélén kaján gúny bujkált.

  - Ha egy gyenge nő ilyen könnyen bejut a Carnon kastélyba, csodálom, hogy még van képed másoknak ajánlgatni, mint a biztonság bástyáját.

   - Mindig is értettél a köszönetnyilvánításhoz, kedvesem.

   - Természetesen hálás vagyok, hogy gondoskodtál Cyrillről, de ne felejtsük el, hogy mindez nem történt volna meg a remekül működő inhumánus politikád nélkül.

Isaiah összefonta a karját és alaposan végigmérte a nála egy fejjel alacsonyabb nőt. Minden porcikáját kielemezte, ahogyan régen tette. Miranda egy cseresznyefekete ruhát viselt, ajkai most csábítóan vörösnek tűntek. Isaiah nem igazán értett a női praktikákhoz, de biztosra vette, hogy nem a természet ajándékozta meg ezzel az árnyalattal.

   - Bármennyire is szeretnéd, nem Sebastian fojtotta meg Lottét.

   - De te hoztad közénk ezt az utolsó pondrót.

Miranda lábainál feszesen és fegyelmezetten ültek a kutyák, mintha fekete kőből faragott Anubisz szobrok lettek volna. Isaiah újra meggyújtotta félbehagyott szivarját, és fürkészve körüljárta a nőt. Pontosan tudta, hogy gyűlöli a szivarfüstöt, a Toscano szivarét pedig különösen. Minden egyes megtett lépést alaposan kiélvezett, majd hirtelen megállt, és egyenesen a szemébe nézett.

   - Pascallal jót nosztalgiáztatok Párizsban?

Miranda tekintetén egy pillanatnyi rémület suhant át, mint akit hazugságon kaptak. Isaiah dévaj élvezettel summázta a találatot.

   - Nem nyaralni voltunk, ha elfelejtetted volna.

 - Dehogy felejtettem el Miranda drágám, hogy is felejthetném el, hogy te minden körülmények között a mi szűziesen erényes és kötelességtudó Lady „earl lánya” Mirandánk vagy.

A gyülemlő harag lassú hullámokban öntötte el a nő testét. Először a szíve kezdett hevesebben dobogni, ujja hegye megremegett, majd valami furcsa, gombócszerű szorítást érzett a torkában.

   - Nevetséges vagy.

   - Voltam én már nevetségesebb is, hála neked.

Isaiah hangja keményen és mélyen zendült, a nő akaratlanul is összerezzent. Kezeit Castor és Pollux fejére fektette, mintha tőlük várna oltalmat. A férfi közelebb lépett, árnyéka rávetült Miranda arcára.

   - Azt hiszed nem tudtam?

A nő nem bírta tartani a szemkontaktust, tekintetét fekete fátyolként takarták a szempillák. Szíve őrült tempóban kalapált, nem kellett Isaiah arcába néznie, hogy tudja mit jelentenek a kimondott szavak. Elviselhetetlen némaság nehezedett a szobára, hosszú percek teltek el mire a férfi újra megszólalt. 

   - De hagyjuk is a múltat. Nem akarlak fárasztani, gondolom, épp elég fáradt lehetsz. Nehéz is két férfit egyszerre kielégíteni, emlékeim szerint néha egy is ki tudott fárasztani…

Isaiah arcán élesen csattant a pofon. Először döbbenten odakapott, de nem sokra rá felnevetett. Öblös és rövid nevetés volt, mégis valami furcsa, szívszorító keserűség vegyült belé. Tenyerével megsimogatta a vöröslő foltot.

   - Intermezzo vége.

Megkerülte a nőt, és hanyag eleganciával elterpeszkedett a karosszékben. Ujjait összefűzte a mellkasán és leplezetlen arroganciával újból végigmérte. Miranda még mindig remegett a dühtől, tenyere égetően bizsergett az ütéstől.

   - Nos? Leülsz végre?

A lámpa fényében Isaiah arca még sosem hasonlított ennyire egy könyörtelen császáréhoz. Kiugró arccsontja, szépen ívelt római orra furcsa árnyékokat rajzolt rá. A szobában szinte vágni lehetett a csöndet, csak a kutyák halk szuszogása töltötte be a teret. Miranda állva maradt.

  - Nézd kedvesem, a végtelenségig tudnék gyönyörködni a mártírságodban, de még rengeteg a dolgom.

Miranda nem válaszolt. A fűző mintha most jobban szorította volna a tüdejét, úgy érezte nem kap elég levegőt. Az elmúlt évtizedek egy zavaros vízióként suhantak át az agyán, saját életének vérzivataros kirakósa. Arca egészen elszürkült, kis híján az ájulás kerülgette. Tétován az ablakhoz lépett, és szélesre tárta, a párkányon megtámaszkodva mélyeket szippantott a hideg, éjjeli levegőből. Miután lecsillapodott halkan Isaiah felé fordult.

   - Mióta tudod?

   - Nem elég régóta.

Isaiah hangja megváltozott. Kiveszett belőle az élc és a harag, helyére csöndes, mély szomorúság telepedett. Nagyot sóhajtott, és egy széles műmosolyt erőltetett az arcára.

   - Szóval? Cyrillnél tartottunk.

Miranda végre leült a karosszékbe, nem érezte már értelmét az állva maradásnak.

 - Írtam neked a levelemben, hogy megtaláltuk a lányt Lautenbachban. Katharina Whitborne-Geissler a teljes neve. Emlékszel még Ilse Müllerre?

   - Hilde komornája volt, nem?

   - De. Ő vigyázott Katharinára mostanáig.

Isaiah lusta pillantásokkal hallgatta a nőt.

   - A kislány nem tudott semmit. Se Tanács, se Whitborne-ház. Hilde volt az egyetlen kapocs.

A nő összefűzte az ujjait, és kis szünetet tartott. Maga sem tudta, ezek után hogyan is fogalmazza meg a mondandóját, az elmúlt negyed óra felülírt mindent. Isaiah sejtette, hogy Miranda szívességért jött ismét, és ennek a pillanatnak minden percét ki akarta élvezni. Fekete szemeivel áthatóan vizslatta testének minden rezdülését.

   - Katharina és Cyrill az utolsó élő Whitborne és…

   - Ezek a tények, amiket én is tudok.

A szobában megkondult az egyik óra, majd rövid másodpercekkel később még másik három. Csengő-bongó zajjal jelezték az éjfélt, a diszharmonikus zene csak lassan halkult el. Isaiah széttárta a karját.

   - Még nem tudtam pontosan beállítani őket.

A nő egy zavart félmosolyt eresztett, a zenebona teljesen kizökkentette. Nyelt egy nagyot, és összeszedte minden maradék erejét és határozottságát.

   - Holnapután ülést tart a Tanács...

   - Ezt is tudom – felelte mosolyogva Isaiah.

Miranda egyre ingerültebb lett.

   - Szóba fog kerülni Cyrill…

   - Ezt is tud…

   - Befejezném!

Isaiah előrehajolt a fotelban, szemöldöke szigorú ívben megfeszült.

 - Ismerlek én jól Miranda, azt szeretnéd pillarebegtetéssel, sóhajtozással és a szemérmetlenül mély dekoltázsoddal kicsalogatni belőlem, hogy holnapután álljak a pártotokra.

A nő mélyen elhallgatott. Arcán vöröslött a szégyenpír, szinte sütötte a bőrét a férfi tekintete. Amikor felé fordult, hirtelen újra azt a régi, erős és bölcs Isaiaht látta, aki valaha elbűvölte. Kifogyott a szavakból, megsemmisülve ült a székben, egy darabig még moccanni sem mert. Isaiah komoran hátradőlt, és egy pillantásra sem méltatta Mirandát, amikor az felállt és lenyomta a kilincset. Mielőtt az ajtó kattant volna, a férfi utána szólt.

   - Miranda!

   - Igen?

Isaiah kajánul elvigyorodott, de a nő ezt nem láthatta a széktámla takarásában.

   - Azért régen tudtál te nagyobbat is ütni.