Miranda teljes erejéből bevágta a bejárati ajtót, a ház falai beleremegtek a csapódásba. Nem törődött most azzal, hogy gondosan eltegye a kalapját és a prémkesztyűjét – mindent egy kupacba dobott az előszobában, és egyenesen az emeletre sietett. Castor és Pollux szorosan a nyomában loholt. Dühös zaklatottsággal bontotta le magáról az ékszereket, majd fáradtan az ágyra heveredett. A szíve még mindig hevesen dobogott, sírni szeretett volna, de a hosszú évek olyannyira megkeményítették, hogy még most sem tudott. Sosem érezte magát ennyire megszégyenítve. A kutyák vigasztalóan mellébújtak, Miranda szorosan átölelte a puha, fekete testeket, és arcát Pollux izmos nyakához simította. Már bánta a pofont. Élénken lobogott az emlékezetében Isaiah keserű nevetése, és az a mély szomorúság, melyet még sosem látott azelőtt a férfi tekintetében.

Cyrill óvatosan benyitott a szobába, lépteit puhán elnyelte a szőnyeg. Miranda riadtan felült az ágyon, szemében zavarodott harag villant, mint akit rajtakaptak.

   - Minden rendben, Miranda?

   - Miért nem kopogsz? – suttogta rekedten.

A férfi megtorpant a küszöbön, szavak nélkül is érezte, hogy most kockázatos lenne beljebb lépnie a hálószobába. Megtámaszkodott az ajtófélfában, puha keze alatt izzadt a kilincs.

   - Mit mondott Isaiah a Whitborne-ház…

   - Semmit.

A nő szavai jeges dárdaként fúródtak a férfibe. Értetlenül bámulta Mirandát, a bizonytalan félelem eluralta a szívét. Ezernyi kérdés tódult fel az elméjében, de alig mert megszólalni.

   - Hogy érted, hogy semmit? – motyogta.

Miranda fáradtan megmasszírozta az arcát, és felsóhajtott.

   - Másra terelődött a szó.

   - De akkor a Tanács ülésén végül támogatni…

   - Nem tudom, Cyrill!

A férfi egy pillanatra összerezzent Miranda éles hangjától, mintha egy vadállat mordult volna fel. Hallani lehetett a nő sípoló, zaklatott légzését, borostyánszín tekintetében düh és kétségbeesés váltakozott. Cyrill lassan beljebb lépett, és leült az egyik fotelba. Tekintetét végigjáratta a csinos hálószobán, ritkán volt alkalma tüzetesebben is megnézni. Puha anyagok és csillogó, fényes tárgyak vették körbe, megannyi luxus csecsebecse, amiről a legtöbb átlagos nő csak álmodni mert. Néhány félredobott nyakkendőt és mandzsettagombot leszámítva, lehetetlennek tűnt megmondani, hogy itt még két férfi lakik. 

   - Mi történt odaát? – kérdezte halkan.

Miranda torkát újra gombóc kezdte szorongatni.

   - Semmi különös.

Cyrill az esetek többségében a nő minden szavát készpénznek vette, sosem fordult meg a fejében, hogy megkérdőjelezze, amit Miranda mond. Most azonban kezdte tisztábban látni a dolgokat, Isaiah oldaláról az érme másik felét is megpillanthatta. Szerette volna tudni a teljes igazságot, de a félelem mindig visszatartotta a kérdésektől. Most azonban megköszörülte a torkát, és erőt vett önmagán.

   - Mi történt köztetek Isaiah-val?

A nő egy pillanatra megdermedt. Jól ismerte Cyrillt, a férfi hangszínéből azonnal kihallotta, hogy jóval többet tud, mint amennyit az álkérdés sejtet.

   - Mit mesélt neked? – fordult felé flegmán.

A szoba parfüm- és virágillatból gombolyított légköre mintha megmerevedett volna. Cyrill csapdába ejtve érezte magát, hirtelen nem tudta az udvariasság határain belül hogyan fogalmazza meg a legkíméletesebben Isaiah mondatait.

   - Csak annyit, hogy… Szóval, hogy te és Pascal már azelőtt… hogy nemrég tudta meg és…

   - Mennyire nemrég?

   - Hát, akkor azt mondta pár napja, de az a mához viszonyítva azt hiszem két hét.

Miranda szeme felvillant, izgatottságát alig bírta leplezni. Ideges járkálásba kezdett, lépteit hol elnyelte a szőnyeg, hol végigkopogott a parkettán. Cyrill kínosan fészkelődött a helyén.

   - Miranda, igaz hogy te és Pascal…

   - Igaz.

A nő hangja mély és érces lett, mintha selyem füstölne. Az ablakhoz lépett, tekintete messzire révedt, túl a Melbury Road díszes házain. Keresztbe fonta a karját, körmével időnként végigkaristolta a ruhája bársonyát. Amikor megfordult, szemében egyszerre lehetett kiolvasni a dacos rendíthetetlenséget és a mély, lélekmardosó szégyent. Tétovázva Cyrill elé lépett, ajka meg-megmozdult mielőtt belekezdett a mondatba.

   - Minden igaz, amit mondott

Keserű mosolyra húzta a száját, és nagyot sóhajtott.

  - Igen, beleszerettem Pascalba. Két évig megcsaltam vele, aztán elhagytam, és azt hazudtam, Montgomeryhez költöztem Walesbe, miközben az első vonattal Párizsba mentem.

Cyrill döbbent figyelemmel hallgatta. A tömör, száraz mondatok mögött még sosem látott ennyi érzelmet és őszinteséget Miranda arcán. Különösen rideg, egyszerű szavak voltak, mintha csak egy érdektelen újságcikket olvasott volna fel, a férfi mégis érezte a mögötte húzódó beláthatatlan mélységeket.

   - De miért? - rázta meg a fejét Cyrill.

Miranda közelebb lépett a komódhoz, ujja hegyével szórakozottan végigsimította az egyik brokátos dobozt. Szája felfelé ívelt, de éppen csak annyira, mint amilyet a porcelánbabáknak festenek az ügyeskezű játékkészítők.

   - Boldogtalan voltam.

Tartott egy rövid szünetet a mondandójában, mintha ízlelgetné a kimondott szavakat.

   - A firenzei évek alatt minden csodálatosnak tűnt, egészen addig, amíg el nem költöztünk. Isaiah felvetette, hogy lépjünk tovább, ő Amerikában akart letelepedni, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá. Mindenképp költözni akart, én pedig meggyőztem, hogy akkor jöjjünk inkább Londonba.

Cyrill megfeszülve hallgatta a nőt. Néhány pillanatig eljátszott a gondolattal, milyen keménykötésű pisztolyhős lehetett volna Isaiah a vadnyugaton, amint végigvágtázik a kietlen prérin, és móresre tanít néhány szemtelenkedő banditát. Azonban azt is hamar felismerte, hogy Mirandát semennyire sem tudja beilleszteni ebbe a képbe.

   - Tizenkét év távollét után újra angol földön voltam. Nem tudom neked megmagyarázni mit is éreztem… Kiléptem a lovaskocsiból, és a ködös, londoni esőben rámszakadtak az emlékek. Mintha megtaláltam volna valamit, amiről nem is tudtam addig, hogy elveszett.

Miranda leült az ágy szélére, Castor és Pollux az ölébe fektette a fejét.

  - A Tanácsban találkoztam Montgomeryvel. Majdnem elájultam, amikor megláttam őszen, megöregedve, de vámpírként, életem egyik legnehezebb beszélgetése volt aznap éjjel. Az illendőség keretein belül mindennek lehordott, amit nőre mondani lehet. Megtudtam, hogy apám még abban az évben meghalt, amikor én eltűntem Viareggióból. Belebetegedett a bánatba, hogy az egyetlen lányát is elvesztette, azt hitte megöltek. – Miranda itt egy rövidebb szünetet tartott. – A végrendeletében Montgomeryre bízta a kenti birtokot, így amikor annyi év után visszatértem Londonba, hirtelen megörököltem Cobham Hallt. Isaiah-nak persze nem tetszett a dolog.

   - Nem beszéltél vele róla?

A nő gúnyosan felnevetett, kacagása élesen csendült, mintha ezernyi kristályszilánk gördült volna végig a kemény padlón.

   - Ó, dehogynem! Azt akarta, hogy adjam el a Seydell birtokot, én persze erre nem voltam hajlandó. Olyan lett volna, mintha a saját múltamat, és az egész családom emlékét szemétre vetném. Veszekedni kezdtünk, és ott valahol megtört a kapcsolatunk. Ellenséget láttunk egymásban, akinek csak az a célja, hogy a boldogságunkat tönkretegye. Minél inkább ráeszmélt, hogy a múltamhoz hozzátartozik a rangom, a vagyonom és a státuszom az angol társadalomban, egyre inkább magához akart láncolni. Nem mehettem sehova, nem beszélhettem senkivel – férfiakkal különösen nem. Hampstead lett az én cifra börtönöm.

Miranda hangja elhalkult, szeme elhomályosult.

   - Végül kierőszakolta, hogy eladjam Cobham Hallt.

Cyrill fejében mint egy furcsa kirakós, úgy állt össze a történet, akaratlanul is eszébe jutott az Isaiah-nál látott oroszlános falikárpit, a két erőtől duzzadó, acsarkodó vadállat, akik egymást marják. Mondani akart valamit, de képtelen volt igazságot tenni.

   - Lepihenek, Cyrill.

A férfi zavartan felpattant a fotelből Miranda udvarias, burkolt utasítására. Megérezte, hogy egy beszélgetésnek akkor van vége, amikor egy Carnon be akarja fejezni, nem amikor elfogytak a kérdések. Szerette volna megvigasztalni, vagy bármilyen támogatását kifejezni, de nem jutott eszébe semmilyen alkalmas mozdulat, vagy szó.

   - Igen, megyek – dadogta. – Jó éjszakát, és köszönöm, hogy elmondtad.

   - Halandó életem óta nem gyóntam – mosolygott bágyadtan Miranda.

Cyrill kilépett a folyosóra, de a nő szólítására visszafordult.

   - Kérlek küldd fel Pascalt.

Miranda fáradtan elnyúlt az ágyon. Halántéka lüktetett, a múlt minden apró mozzanata élénken rágta belülről. A Cyrillnek tett vallomás nem könnyített a fájdalmán, szinte bánta, hogy túl őszinte volt. Hosszú évek munkája feküdt a sérthetetlenségében, bár bízott Cyrillben, hogy sosem élne vele vissza, mégis éket vert gondolataiba a bizonytalanság. A szalont betöltő zene elnémult, hallani lehetett a zongora fedelének kattanását, és a lépcsőn dübörgő lépteket. Miranda egyre szaporábban vette a levegőt, tüdejét összeszorította az elfojtott harag. Amikor Pascal belépett, a nő már a szoba közepén állt, karcsú alakját valami hideg aura vette körül.

   - Csukd be az ajtót.

Pascal halkan engedelmeskedett, szíve hevesebben kezdett kalapálni. Nem tudta még az okát, de érezte a vibráló feszültséget Miranda hangjában.

   - Mit mondtál neki?

   - Kinek? – húzta fel a szemöldökét Pascal.

  - Ne tettesd az ártatlant, rettenetesen rossz színész vagy. Mit mondtál Isaiah-nak akkor és ott a bálon, amikor lekért?

A férfit kiverte a hideg verejték, pedig sosem félt igazán Mirandától. A nő tekintete azonban most jeges és rideg volt, vékony kezét ökölbe szorította a szoknyája redőjében.

   - Én… Semmi különöset…

   - Pascal – suttogta fenyegetően.

   - Csak annyit, hogy jobban ismerem ezt a házat, mint ő maga. De most ez hogy jön ide?

Pascal arcán élesen csattant a nő tenyere, a férfi megtántorodott a váratlan ütéstől.

   - Idióta! – süvöltötte Miranda. – Te korlátolt nyomorult, te!

   - Mi a poklos úristen ütött beléd? Mi bajod már megint?

   - Lelepleztél mindent, hát nem érted?

Miranda hangja elcsuklott, törékeny testét keserű, hisztérikus zokogás rázta meg. Pascal értetlenül bámulta, csak lassan jutott el hozzá a mondatok jelentősége. Nem mert közelebb lépni, hozzáérni pedig különösen nem. A szekrénynek dőlve nagyot sóhajtott, kezével zavartan végigtúrt szőkés fürtjein.

   - Miranda, én nem akartam…

Pascal elharapta a mondatot, még ő maga is hallotta, mennyire hamisan hangzik.

   - Nem gondoltam bele, hogy…

  - Hát persze! – kacagott fel gúnyosan a nő. – Te sosem gondolsz bele semmibe! Bizonyítékot adtál a kezébe Pascal, érted egyáltalán? Hiába gyanakodott, sosem talált rajtam fogást, sosem kellett nyíltan szembenéznem vele! Minden, amit eddig felépítettem…

Minden, amitől eddig megkímélhettem – gondolta magában. A férfi tétován tett egy lépést, de Miranda felvillanó tekintete megállította.

   - Mi történt? Bántott? – kérdezte aggódva Pascal.

   - Ne légy abszurd, te is tudod, hogy soha nem emelne rám kezet. Nem egy vadállat, bármennyire is ennek szeretnéd lefesteni.

   - Akkor?

  - Semmi. Ha úgy vesszük semmi, az élet megy tovább. Leszámítva, hogy most már mindent tud!

Pascal leroskadt a székbe. Hitetlenkedve meredt maga elé, most fogta föl Miranda kiborulásának valódi okát.

   - Hát eddig… nem tudta? – dadogta.

Miranda megrázta a fejét, tüdeje összeszorult a tehetetlen dühtől. Hirtelen ugyanaz a fullasztó köhögés tört rá, mint régen. Miután elmúlt a roham, bágyadtan az ágyra rogyott. Pascal óvatosan átölelte, még mindig tartott tőle, hogy a nő elutasítja, de Miranda elcsigázva belesimult a karjaiba. Halkan pihegett, arca eltorzult a sírástól. Pascal elsimította a haját, és lágy, kedves francia szavakat suttogott, hogy csitítsa. Miranda arcán csöndesen végiggördült egy könnycsepp, és nedves utat vájt a nyakbőrén. A sós íz ott maradt az ajkán, feje tompán zúgott a keserű gondolatoktól.  

Isaiah nevetése még mindig a fülében csengett.