top of page
24. FEJEZET

Írta - Nevra

Hideg, sós levegő csapott Katharina arcába, lenszőke haját vadul tépte az északi szél. Vörösre csípett, nedves kezét a vaskorlátra fonta, és messzire révedezett a háborgó tengeren. Dover fehér sziklái már szabad szemmel is láthatóak voltak, a távolban időnként felvillant a világítótorony jelzőfénye. A komp faburkolatos belsőterében Pascal és Daniel kártyázott, az elhaladó utasok időnként kíváncsian belelestek a lapjukba. A leskelődés végül odáig fajult, hogy a bajszos, kopaszodó urak külön-külön táborra oszlottak. Furcsa, kettős hazárdjáték alakult ki pillanatok alatt: míg a két férfi a maga játékát vívta, a fejük fölött nagy összegű fogadások köttettek és éles szócsaták röpködtek a levegőben. A javarészt angol és francia nemzetiségű utasok hamar megtalálták a maguk pártját, az ősi ellentét szinte másodpercek alatt fellángolt. Míg Danielt szűkszavú, udvarias és logikus tanácsokkal látták el, addig Pascal válla mögött legalább három kibic ordított egyszerre franciául. Miranda igyekezett még az elején kivonni magát az őrületből. A fedélzetre lépve a kalapjához kapott, és kissé imbolyogva Katharina mellé csatlakozott. A fiatal lány láthatóan örült a társaságnak, mosolya őszintén felragyogott.

   - Hamarosan megérkezünk, ugye?

A nő a kabátzsebébe nyúlt és elővette a zsebóráját. Aprócska szerkezet volt, éppen akkora, mint a tenyerének a közepe, de csodálatos ötvösmunka dicsérte a készítőjét. Leheletvékony sziromminták és icipici ékkövek díszítették a fedelét, Miranda felpattintotta, és a számlapra nézett.

   - Csak a kikötőbe. Onnan még vonatra kell szállnunk Londonig.

Katharina felsóhajtott. 

   - Miranda…

   - Mondjad, kedves.

   - Miért van kihalófélben a Whitborne-ház?

Miranda egyetlen izma sem rándult, továbbra is mereven bámulta a vizet. Kifürkészhetetlen, márványszerű arca minden érzelmet levetett magáról, holott elméje vadul izzott. A leggyorsabb, legjobb választ kellett adnia másodperceken belül, ami kellően informatív, de nem ijeszti el a lányt, mielőtt elérnék Kensingtont. Kesztyűs kezével elsimított egy tincset az arcából, és Katharinához fordult.

  - Hilde sosem volt előrelátó. Nem tudta összefogni a családját, itt is, ott is hátrahagyott Whitborne-okat.

A nő száját már elhagyta az óvatlan mondat, mire ráeszmélt, hogy Katharina is  csak egy közülük, de igyekezett zavartalanul folytatni.

   - Felelőtlenül bánt a vérvonallal, így a halála után kialakult a káosz. Cyrill próbálta átvenni a szerepét, de túl nagy tehernek bizonyult. Rosszul választott, rossz utódok örökölték a Whitborne nevet, és a balszerencsés, tragikus események tönkretették a házat.

Katharina elgondolkozva könyökölt a korláton.

   - Szegény Cyrill nagyon egyedül lehet.

Mirandát mélyen meglepte a lány közvetlensége, és az a kislányosan őszinte részvét, amivel egy vadidegen iránt viseltetett. Egy Carnon számára ez szentimentális gyengeségnek minősült, most mégis megmosolyogta Katharina reakcióját. A beszélgetést éles üdvrivalgás törte meg. Az utasok nagy ricsajjal éljenezték Danielt, a férfi zavartan mosolygott a győzelem dicsfényében. Pascal sértetten kivágta az ajtót, és cigaretta után kezdett kotorászni a zsebeiben. A gyufásdoboz teljesen átázott a kabátja mélyén, hiába próbálgatta az újabb és újabb szálakat, egyik sem akart lángra lobbanni. Dühös káromkodások közepette a földhöz vágta a skatulyát, és Mirandáék mellé könyökölt a korláton.

   - Waterloo lett Castillon helyett? – fordult felé kaján mosollyal a nő.

Pascal válasz gyanánt felmordult.

   - Mondtam neked, hogy ne kártyázz vele, mert ő fejben számolja a lapokat.

   - De ez csalás!

   - Mi csalás? – nevetett fel Miranda. – Az, hogy te rossz vagy matematikából?

A komp időközben beérkezett a doveri kikötőbe. A fehéren faragott fagerendás dokknál hamar sikerült kocsit fogniuk, ami elvitte őket az állomásig. Katharina izgatottan figyelte a hatalmas, nyüzsgő tömeget. Párizs volt az első sokkhatás, ami érte, bele sem mert gondolni milyen lehet majd London. Lautenbach egyetlen utcácskáját úgy ismerte, mint a tenyerét. Az összes kőfal történeteket mesélt májusi ünnepekről, a ciszterna szomorú tragédiát rejtett, a hegyi legelők pedig szerelmespárok csókkal lepecsételt ígéreteit őrizte. A vonatfülke bársonyán ülve némán bámult ki az ablakon, az elsuhanó, fekete táj éppolyan arctalan volt, mint a jövője. Idegesen tépkedte a felázott bőrt az ujja hegyén, Mirandának hamar feltűnt a lány magányos hallgatása. Pascalra pillantott segítséget várva – a férfi mesterien tudta a legkínosabb helyzetet is fesztelenné és jó hangulatúvá tenni – de csalódottan konstatálta, hogy Pascal a falnak dőlve bóbiskol. Miranda nehezen találta meg a hangot idegen emberekkel. Az esetek többségében hűvös távolságtartással mozgott társaságban, ha kérdezték válaszolt, de képtelen volt kedvesen csacsogva beszélgetést kezdeményezni. A megfigyelő, ahogyan Isaiah jellemezte hajdanán. Sokáig nézte Katharinát, azonban semmilyen beszédtéma nem jutott eszébe. Hosszas gondolkodás után végül a német irodalomra terelte a szót.

   - Szereted Goethét?

Katharina kíváncsian felkapta a fejét, de tekintetében furcsa zavar tükröződött.

   - Nem… azt hiszem nem igazán.

   - Schiller? Novalis? Vagy inkább von Kleist?

   - Nem, talán… nem is tudom…

A lány egyre jobban elvörösödött, bizonytalan mosoly ült ki az arcára. Daniel hamar észrevette a kínlódását, és kicsit előrébb hajolt.

   - Lautenbachban mennyire hideg a tél?

Katharina fellélegzett, és lelkesedéssel kezdett hadarni.

 - Ó, nagyon csikorgató tud lenni, főleg éjszakánként! Már decemberben lejönnek a pásztorok a faluba, egyszerűen elviselhetetlen a kunyhójukban a fagy. Bár én szeretem, annyira gyönyörű amikor mindent jégvirág és hó borít…

   - Milyen állatok honosak arra?

  - Van mindenféle, nyulak, szarvasok, rókák… Télen néha kijártam az erdőbe és vittem élelmet, nehogy éhen haljanak szegénykék a hidegben.

Miranda hálásan biccentett Danielnek. Kevesen tudták róla, hogy orvosként remek érzékkel találta meg a közös hangot a pácienseivel – a gyerekek vidáman meséltek neki, hogyan fogtak békát a tónál, az idősek hosszan révedeztek a krími-háború borzalmain, míg a férfiak leginkább politikáról diskuráltak vele. Daniel eközben észrevétlenül dolgozott, a betegeknek szinte fel sem tűnt az apró kellemetlenség, vagy fájdalom.

A vonat hangosan nyikordult, a Victoria Station vasszerkezetes boltívei alatt a füstös, gőzös forgatag egy fekete hangyabolynak tűnt. Katharina kissé riadtan lépett le a peronra. A fémes, olajszagú pályaudvar ridegsége szinte agyonnyomta a lányt, kemény könyökök és vállak ütődtek az oldalának, haját időnként súrolta egy-egy poggyász vagy újság. Pascal erőszakos rutinnal törte az utat a tömegben, az utcára érve élesen füttyentett egy várakozó kocsinak. A szakadó esőben London szürkének és barátságtalannak hatott Katharina számára, sehol nem látott egy talpalatnyi zöld területet. Az esőcseppek hegyesen fúródtak a bőrébe, vékonyka cipője pillanatok alatt átázott. A lovaskocsi párás, hűvös fülkéjében zötykölődve különös szomorúság tört rá, melyet azelőtt sosem tapasztalt. Körmével betűket és mintákat rajzolt az ablaküveg nedves homályába, még mindig a fejében zakatoltak az elmúlt két nap eseményei.

   - Miért nem voltam biztonságban Lautenbachban?

Miranda kissé megrökönyödött a váratlan kérdésen. Katharina megfeszülten várta a választ, az idegen bizonytalanság teljesen felőrölte a hosszú út során.

   - Van valaki, aki szét akarja zilálni a Whitborne-házat. Bár nem tudunk semmi biztosat, de az eddigi tevékenysége alapján nem válogat a módszerekben.

A nő gyűlölettel sziszegte az utolsó szavakat, még mindig felzaklatta, ha Sebastianre gondolt. A lovaskocsi megállt a Melbury Road 18-as házszámánál, Katharina álmélkodva nézte a vöröstéglás, díszes épületet. A szürke, nyüzsgő belvároshoz képest kellemes meglepetés volt a fákkal övezett kis kensingtoni utca. Különös nyugalom fogta el, amikor belépett a házba. A méhviasszal polírozott bútorok és a puha szövetek kellemes illatot árasztottak, a felragyogó lámpák mentén újabb és újabb részletek rajzolódtak ki a berendezésből. Miranda gyorsan kiszellőztetett, Pascal ezalatt a zongorához somfordált, és szórakozottan leütött néhány hangot. Katharina kíváncsian bámulta a festményeket, a két kis portré előtt megtorpant, majd Mirandára nézett.

   - Ők a szüleid?

A nő halványan elmosolyodott.

   - Igen, honnan tudtad?

   - Csak észrevettem a hasonlóságot – fürkészte végig újra Miranda arcát. 

   - Mindig azt mondták, hogy inkább apám lánya vagyok.

Miranda hosszasan eltűnődött az idős férfi arcképénél, szinte naponta elsétált mellette, de csak ritkán szentelt neki figyelmet. Emlékezetében sokkal élőbb és szeretetteljesebb volt ez az arc, fülében csengett a mély, de lágy tónusú kedves hang. Anyja portréja azonban mindig különös érzéseket keltett benne. Nézte a sápadt, porcelánfehér arcot és a bágyadt kék tekintetet, melyben egyszerre kavargott szomorúság és felsőbbrendűség. Középső nevén kívül kevés emléket őrzött a nőről, Lady Pearl Seydell szinte minden idejét a szobája magányában töltötte. Drapériákkal és függönyökkel súlyosbított sötétkék, homályos világ volt édesanyja lakosztálya, mely leginkább egy elátkozott hercegnő rejtekhelyére hasonlított. Sosem panaszkodott és sosem mondott ellent a férjének, de kiüresedett, mosolytalan arcával és halk, fájdalmas sóhajaival a boldogtalanság és melankólia megtestesüléseként létezett Cobham Hall falai között. Lord Seydell hasztalan leste minden kívánságát, egy élet is kevés volt, hogy örömet csaljon a fiatal asszony arcára. 

Katharina ezalatt izgatottan járta végig a szalont, várta, hogy valamelyik ajtó mögül felbukkanjon Cyrill. Nehezen tudta magának megmagyarázni az okát, de már most szinte testvéreként gondolt rá, holott sosem látta még.

   - Cyrill is itthon van? – fordult a nő felé érdeklődve.

   - Nem, még nincs.

Pascal és Miranda egy pillanatra összenézett, a férfi észrevétlenül megrázta a fejét. A nő óvatosan biccentett, jelezve az egyetértését. Nem volt még itt az ideje Lottéról beszélni.

   - Cyrill most egy kedves barátunknál van – folytatta. – De holnap már biztosan hazajön.

Alig hagyta el a mondat a száját, Mirandát bizonytalanság fogta el. Napok óta nem tudott semmit Cyrillről, csak remélte, hogy minden rendben van Hampsteadben. Hűvös kezét Katharina vállán nyugtatta, és finoman a lépcső felé terelte.

   - Biztosan fáradt vagy, ugye?

A nő nem kérdezett, hangsúlya inkább kijelentő volt. Választ sem várva Daniel felé intett.

   - Kérlek mutasd meg Katharina szobáját.

Miranda gyorsan jóéjszakát kívánt a lánynak, és az első emeletre sietett. Fárasztotta a helyzet, fárasztották a kérdések. Az elmúlt napok idegeskedése kivette minden erejét, bele sem akart gondolni milyen nehézségek következnek azután, ha Cyrill hazatért. A hátára dőlt az ágyon, és bágyadtan bámulta a plafont. Pascal halkan leült a matrac szélére, kioldotta a nyakkendőjét, majd finoman félresimított egy hajszálat Miranda arcából.

   - Déja vu.

   - Tudom.

A férfi mogorván felsóhajtott.

   - Van ennek bármi értelme?

A szobára súlyos csönd borult, Miranda felkönyökölt, és bosszúsan Pascalra villantotta a szemét.

   - Hogy érted?

   - Tudod, hogy értem.

A kristályvázában halkan lepergett egy elszáradt szirom. Az elmúlt néhány napban az üde rózsafejek barna, áporodott csokorrá fonnyadtak, a bútorokra szürkés por telepedett. Miranda kelletlenül felült az ágyon, és Pascal felé fordult.

   - Muszáj segíteni nekik. Kötelességünk.

  - Felesleges erőlködés, ha valami nem akar működni, akkor nem fog működni. Minden háznak megvan a maga sorsa.

Daniel egy halomnyi tiszta ágyneművel baktatott a folyosón, észre sem vette, amikor Katharina megjelent a lépcsőfordulóban. A lány váratlanul kikapta a kezéből a paplanokat, és derűsen a szoba felé indult.

   - Várj… majd én – motyogta Daniel zavartan.

   - Hagyjad csak! – nevetett fel Katharina. – Van két kezem, meg tudok magamnak ágyazni!

Sürgött-forgott a vendégszobában, mint egy igazi háziasszony. Szellőztetett, ruhákat hajtogatott, a takarók dagadva repültek a levegőben. A lány végre elemében érezte magát, miközben dolgozott vidáman csicsergett, mint egy kis cinke.

   - Annyira szép ez az egész, bár még majd hozzá kell szoknom ehhez a nagyvárosi eleganciához – igazgatott egy párnát Katharina. – Olyan sok csinos kis csecsebecse van itt, némelyikről azt se tudom, mire való. De nagyon kellemes. Le merem fogadni, hogy minden vendégetek imádta ezt a szobát.

Daniel lesütötte a szemét.

   - Azt hiszem.

 

S T I L L   L I F E

  D R E A D F U L   S T O R I E S   O F   L O N D O N  

bottom of page