Montgomery Thomsett lassan, megfontoltan szállt ki a lovaskocsiból, de a többi öregembertől eltérően nem lihegett a nagy erőlködéstől. Ujjaival gondosan a füle mögé fésült néhány rakoncátlan ősz hajszálat – sosem lépett volna be sehova rendezetlen külsővel. A kocsis segítőkészen odanyújtotta neki a szürke kalapját, amely jóval öregebb volt, mint amilyennek látszott. Sétapálcája hangosan koppant a macskakövön, egy határozott rántással megigazgatta a mellényét, és egy fényes pennyt nyomott a fiatal férfi kezébe.

   - Köszönöm, Paul. Azonnal jövünk, várjon meg itt.

   - Igen, uram.

Montgomery megállt egy percre a kertkapun túl, és elnézegette a Melbury Road 18. homlokzatát. Vegyes érzések lettek úrrá rajta, úgy kutakodott az elmúlt évek, évtizedek emlékeiben, mint egy szorgalmas írnok a feljegyzései között. Kicsit furcsállta is, hogy mennyi minden köti őt ehhez a helyhez, pedig sosem lakott itt. Odalépett a bejárathoz, kemény, csontos ujja élesen koppant az ajtón. Miranda már a küszöbön forró csókot nyomott az öregúr mindkét orcájára, és készségesen elvette a kabátját.

   - No, hol ez a két égetnivaló? – nézett körbe kíváncsian Montgomery.

   - Bezártam őket a konyhába, hogy ne zavarogjanak, amíg itt vagy.

   - Eh, nem a kutyáid – heherészett kedélyesen a férfi. – A két Whitborne árva.

Miranda mosolyogva summázta, hogy Montgomery ismét behúzta a csőbe egy vicc kedvéért, mint már annyiszor. Eszébe jutott az az együgyű kis játék, amit kislánykorában játszott vele a férfi. Egymással szemben ültek, Montgomery fennhangon kiáltotta "Repül a...repül a...repül a...sas!", mire ő felemelte mindkét karját a magasba. Sir Thomsett ügyesen keverte a madárneveket a többi tárggyal és állattal, így árgus szemekkel koncentrált, hogy mindig helyesen emelje a karját, mígnem egy alkalommal véletlenül magasba lendítette a kezét a "Repül a...fiók" esetében is. Még most is előtte volt az a  harmincas éveiben járó, jóképű férfi, ahogyan kék szeme felragyog a nevetéstől, és – kiengesztelve a rossz tréfáért – a kezébe nyom egy cukrozott mandulát. Bár most ősz és öreg lett ez az arc, Miranda elméjében még mindig élénken élt az emlékkép.

   - Katharina még odafent készülődik – vonta meg a vállát a nő. – Cyrill meg ott toporog az ajtajánál.

A férfi biccentett. Jó ideig némán álltak egymás mellett, majd Montgomery megtámaszkodott a korláton, és Mirandára pillantott.

   - Örülök, hogy elmentél a Whitborne kislányért.

   -  Volt más választásom?

Sir Thomsett bágyadtan nézte a felvillanó szempárt, melyet már legalább annyiszor villantottak rá, mint ahányszor a Földet villámcsapás érte. Kedélyesen pipára gyújtott, és a plafon felé fújta a füstöt.

   - Nem is szólsz rám, hogy teledohányzom a házadat?

Miranda gúnyosan felkacagott.

   - Nem érzem a magaménak ezt a házat.

 A férfi elmosolyodott hófehér bajsza alatt, és flegmán Mirandára sandított.

   - Felesleges csipkelődnöd, az első mondatodból is értettem mi a bajod.

   - Akkor felesleges ilyeneket kérdezned.

   - Nem kérdeztem. Megállapítottam, hogy örülök. Indicativus.

Miranda dacosan az ajtófélfának dőlt, karját olyan szorosan összefonta maga előtt, mintha rettenetes hidegtől védené a mellkasát. Montgomery mélyet szippantott a pipából, és újból végigmérte tekintetével a házat. Hosszasan elkalandozott a kentauros képen, pontosan emlékezett a festmény helyére a kenti kastély harmadik emeletén, sőt még azt is tudta, hajdanűn mennyit fizetett Lord Seydell a művésznek.

Cyrill megjelent a lépcsőnél. Egyik kezét a zsebébe mélyesztette, a másik tétován matatott a korlát végéből kiálló, fából faragott kerek dísz körül. Hosszú évtizedek óta ismerte Montgomeryt, de még mindig zavarba jött, amikor találkozott vele. A barátjának, de még inkább a mentorának tekintette az idős vámpírt, aki számtalan alkalommal felajánlotta neki a tegezést, de Cyrill sosem érezte olyan fesztelennek kettejük viszonyát, hogy könnyű szívvel elfogadja. Viszont megbántani sem akarta, ezért valahogy sosem találta a megfelelő megszólítást. Elmormogott valami halk köszönésfélét és óvatosan intett egyet. Montgomeryt szemmel láthatóan szórakoztatta Cyrill tehetetlensége, elnagyolt mozdulattal, kifigurázva ismételte meg a gesztust.

   - Máris indulhatunk – magyarázkodott Cyrill.

   - Csak nyugodtan, fiam – intette le Montgomery. – Egy hölgyet sosem szabad siettetni.

Cyrill odasompolygott a vendég mellé.

   - Még mindig nem értem, hogy mi szükség van erre.

Montgomery odafordult hozzá, vizenyős kék szemét most melegség járta át, mintha csak egy nagypapa nyugtatgatta volna az unokáját, aki nem akar orvoshoz menni.

   - Bízz az öreg Montyban. Ha én mondom, hogy szükséges ez a látogatás, akkor elhiheted, hogy valóban az. Meglátod, örülsz majd, hogy elmentünk.

   - De hisz nem is ítészek – méltatlankodott tovább Cyrill.

   - Az nem számít. Az autokrácia nem minden.

Cyrill felhagyott a próbálkozásokkal, most már biztosra vette, hogy nem bújhat ki a látogatás alól. Kisvártatva Katharina bukkant fel a lépcsőfordulóban, újonnan készített zöld ruháját csupa fodor és szalag díszítette. Az elmúlt napokban hosszasan figyelte Miranda frizuráját, és a tükör előtt gyakorolva igyekezett hasonlóan feltűzni a haját, de a rakoncátlan vékony tincsek csak nem akartak a helyükön maradni. Montgomery udvariasan meghajolt a lány előtt, mielőtt leért a lépcsőn.

   - Mein schönes Fräulein, darf ich wagen, meinen Arm und Geleit Ihr anzutragen?

Katharina szélesen elmosolyodott, hegyes kis szemfogai inkább egy kedves cicára, mint veszedelmes vámpírra emlékeztették a férfit. A lány nagy hévvel arcon csókolta Montgomeryt, majd hirtelen visszakozott, és pirulva hátralépett.

   - Bocsánat, csak mindig annyira megörülök a német szónak.

  - Ne kérj elnézést – ingatta a fejét kedvesen Montgomery. – Mellesleg Mirandát is én tanítottam németül, csak lusta használni. Igazán csinos a ruhád, Mr. Barkley ismét jó munkát végzett.

Katharina széttárt karokkal játékosan körbeperdült, majd a hirtelen szédüléstől Cyrillbe kapaszkodott.

   - Olyan vagyok, mint egy májusfa! – kacagott vidáman. – Indulhatunk?

A lovaskocsi London nyugati része felé indult három utasával. Cyrill még mindig zaklatottnak tűnt, bár Montgomery jelenléte valamelyest megnyugtatta. Kevés olyan ismerőse volt, akik szópárbajban le tudták főzni a Carnonokat, de az öregember közéjük tartozott. Cyrill nem egy vitát hallgatott végig, amit Montgomery Isaiah-val vagy még inkább Mirandával folytatott és sosem maradt alul. Még Isaiah is megizzadt párszor az idős Thomsettel szemben, a legtöbb szóváltás általában azzal ért véget, hogy Isaiah nevetve szivarra gyújtott, és az öreget is megkínálta vele. Katharina ezalatt izgatottan kopogtatott a kocsi ablakán. Először csak egyszerű dallamokkal játszadozott, majd az egyik német népdalocska ritmusát kezdte kocogtatni, melyet még kislányként tanult meg.

   - Sir Thomsett…

   - Csak Montgomery kedvesem. Minek ez a felesleges tapintatosság?

  - Montgomery – vidult fel Katharina. Cyrill irigylő pillantást vetett rá, amiért a lány ilyen könnyen tónust váltott. – Kihez megyünk?

  - James McDowallhez – felelte az öregember végtelen egyszerűséggel, mintha ezzel mindent elmondott volna.

   - És ő kicsoda? – csilingelte Katharina.

  - Valaki, aki segíthet Cyrillnek. A McDowall-ház feje, keménykötésű, makacs szerzet. Nagyon fontos, hogy beszéljünk vele a tárgyalás előtt. A McDowallek elszigetelten élnek fent Skegnessben, és a legfontosabb ügyeket leszámítva nemigen jelennek meg a Tanács ülésein.

   - Akkor most miért segítenének Cyrillnek?

   - Mert tartoznak neki – kacsintott Montgomery.

Katharina megrökönyödött. El tudott képzelni egyet-mást Cyrillről, de azt sosem feltételezte volna, hogy egy egész vámpírcsalád az adósa lenne. A férfi egy aprócska könyvet bújt végig az út alatt, néha bosszankodva az ölébe csapta, majd újra belelapozott, ujjai szinte egy pillanatra sem álltak meg. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki tartozást készül behajtani. Nem sokkal azután, hogy maguk mögött hagyták Twickenhamet, elhaladtak egy széles, füves terület mellett. Nem messze az úttól hatalmas istállókat pillantottak meg.

   - Ez milyen farm? – álmélkodott Katharina.

   - Ez a Kempton Park Lóversenypálya – felelte Montgomery helyett Cyrill olyan hangsúllyal, mintha egy gyászhírt jelentett volna be.

   - Hát ezt meg honnan tudod? – nevetett Katharina.

Cyrill hezitált egy keveset a válasz előtt.

   - Csak tudom.

A lovaskocsi végigkattogott Shepperton békés utcáin, és végül megpihent egy szerény kis panzió előtt. Cyrill gyorsan kiszállt, és kisegítette előbb Montgomeryt, aztán Katharinát. A portán egyetlen alkalmazottat találtak, de ő is már félrebillentett fejjel bóbiskolt a pult mögött. Cyrill többször is finoman megköszörülte a torkát – eredmény nélkül. Montgomery hamar megelégelte a tétlenkedést, és rátenyerelt párszor a csengőre.

  - Bocsásson meg a késői zavarásért, fiam – szólt gyorsan, mielőtt az egyetlen bosszús megjegyzést is tehetett volna. – Mr. McDowall vár ránk.

   - Hatos szoba az emeleten – vakarta meg unottan a barkóját a férfi.

   - Nagyon köszönöm, további szép álmokat.

Montgomery vezette fel őket az emeletre. Cyrill szelíden igyekezett visszafogni Katharinát, hogy fürge lépteivel semmiképpen se sürgesse az öregurat. A lány érzékelte ezt, és bár nem akart sietni, tetszett neki Cyrill figyelmessége. Rövid kopogtatás után ajtót nyitottak nekik a hatos szobában. James McDowall nemcsak szokásaiban tért el a legtöbb vámpírcsaládfőtől, a vörös szakállú férfi öltözéke nem az eleganciát hirdette, egyszerű, praktikus viselet volt: fehér ing, mindenfajta cifraság nélküli gallérral, durva szövésű mellény és egy öv, általvetve a vállán.  A tűz élénken pattogott a szoba kandallójában, a vendég gondoskodott arról, hogy kellemesen meleg legyen bent. 

   - Foglaljatok helyet – invitálta beljebb a látogatókat.

Miután leültek, Cyrill és Katharina alaposabban is megfigyelhette James McDowallt. A hatalmas termetű férfi felgyűrte az ingujját, mely alatt kékeszöld spirálok és egymásba fonódó keltacsomók kanyarogtak sápadt, szeplős bőre alatt.

   - Közelebb is megszállhattál volna – mormogta Montgomery.

   - Ez a hely tökéletesen megfelel a számomra. Nem szeretem a nagyvárosi légkört, éppen elég lesz annyi, amennyit feltétlenül ott kell töltenem.

James egész lényéből, minden mozdulatából nyugalom áradt, csak a szeme lobogott, mint a lángnyelvek a kandallóban. Mellkasán egy medál fityegett, amely a skót bivaly szemét ábrázolta. A férfinak feltűnt, hogy Katharina hosszú ideje bámulja a nyakláncot.

   - Kyloe. A címerünk.

   - Miért nem ábrázolják az egész állatot? – érdeklődött Katharina.

  - Mert a skót bivalynak nincs szüksége arra, hogy egész lényében félemlítse meg az ellenségeit. Ahhoz elég a szeme is.

James szépen zengő hangjától Cyrill enyhén megborzongott. Észrevette, hogy a férfi szája alig mozdul a durva szőrtengerben, mégis minden szavát kifogástalanul lehetett érteni. Rövid szünet állt be a beszélgetésben.

  - Cyrill, kérlek, menjetek ki a kisasszonnyal néhány percre. Sir Thomsett okkal hozott magával benneteket, valószínűleg így akar nagyobb befolyást gyakorolni rám. De addig nem fog előhozakodni a lényeggel, amíg itt vagytok.

Cyrillék kénytelen-kelletlen eleget tettek a kérésnek. James becsukta utánuk az ajtót, és visszaült a helyére. 

  - Annak idején sosem gondolkozott, hogy a londoni parlament tagja legyen? Elsőrangú diplomata lehetne.

Montgomery könnyedén vállat vont, bajsza alatt huncut mosoly bujkált.

   - Voltam én.

James megsimogatta a szakállát, és komoran bámulta a tüzet továbbra is. Türelmes volt, meg sem fordult a fejében, hogy sürgesse a férfit, Montgomery azonban pontosan tudta, hogy nem illik visszaélnie a családfő idejével. Megköszörülte a torkát, és nyomatékosan James felé fordult.

   - Tudod, az erősek kötelessége, hogy a gyengébbeket felkarolják, cserébe a kiváltságért, hogy ők azon szerencsések közé tartoznak, akik nem szorulnak segítségre.

   - Biztosra akar menni, hogy a McDowall-ház a jó ügy mellé áll?

   - Emlékezz a tartozásodra, James – szólt szelíden az öregember.

   - Erre nem kell külön figyelmeztetni. Mit óhajt tőlem?

Montgomery nem azonnal válaszolt a kérdésre.

 - Semmi rendkívülit. Csak szeretném, ha latba vetnétek a befolyásotokat, hogy ne születhessen igazságtalan döntés.

   - Sir Thomsett, a családom nem vesz részt a tárgyaláson, és különben is az ítészek döntenek. Még ha akarnék, sem tudnék segíteni ebben a helyzetben.

   - Ez való igaz. Én azonban sokkal inkább a bizonytalan jövőre szeretném a McDowall-ház oltalmát kérni, hogy amikor majd szükséges, támogassa a mégtépázott Whitborne családot. 

   - Ez magától értetődik.

   - A skót határnál talán, fiam – sóhajtott Montgomery. – De itt Londonban a legkevésbé.

A szomszédos szobában eközben Katharina lehuppant egy kényelmes székbe, Cyrill azonban állva maradt, és fel-alá téblábolt. Egy idő után megállt Antonio del Pollaiuolo festményének egy másolatával szemben, amelyen Héraklész legyőzi a lernéi Hüdrát. Sokáig szemlélte a képet, Katharina felkelt és odalépett mellé. A lány minden apróságot megfigyelt a festményen, minden árnyalatot és a mozdulatok aprólékos kidolgozottságát.

   - Ez volt Héraklész második próbája – dünnyögte Cyrill, szinte csak magának. – A szörnyet úgy csalogatta elő, hogy tüzes nyilakat lőtt a barlangjához. Megpróbálta levágni mind a kilenc fejét, de Hüdra mindig két újat növesztett. Végül Héraklész úgy győzte le, hogy a levágott fejek helyét megpörkölte, az utolsót pedig, ami halhatatlan volt, egy szikla alá temette. A Hüdra egyes kultúrákban a szóbeszéd és a rosszindulatú pletyka metaforája.

A férfi beszéde kissé elhalkult az utolsó szavaknál, Katharina azonban elkápráztatva hallgatta. Már eddig is örült, hogy hirtelen a semmiből előkerült egy "fiútestvére", aki ráadásul nemcsak egy neves vámpírcsalád feje, hanem roppant okos is. Mérhetetlenül boldog volt, hogy Cyrill szintén ismerte Hildét, sőt talán sokkal jobban, mint ő. 

   - Ne foglalkozz a tárgyalással – simogatta meg a férfi karját. – Minden rendben lesz.

Cyrill válaszképpen valami olyasmit motyogott, hogy „sosem lehet tudni”.

  - Biztosan sokan melléd állnak majd. Nézd csak meg ezt a férfit, ha ő támogat, szerinted képes bárki is keresztbe tenni?

Cyrillnek lett volna néhány ötlete, de nem mondta ki hangosan.

   - Miért segít amúgy? – kérdezősködött tovább a lány.

  - Mert Hilde volt az egyetlen, aki kiállt a McDowall-ház mellett, amikor ki akarták utasítani őket a Tanácsból. Ritkán jöttek Londonba, nem nagyon foglalkoztak a hivatalos ügyekkel, lenézték a politikát és a játszmázást. Ez viszont még nem lett volna ok a kizárásukra, a Titteringtonok nagy részét sem érdeklik a Tanács ügyei. Mindenesetre ha Hilde nem szavazott volna a javaslat ellen, a McDowall-ház már jó ideje illegitimen létezne. Az akkori ítészek reménykedtek abban, hogy idővel változni fog a hozzáállásuk, de láthatod, hogy nem így történt. Született is egy mondás ezzel kapcsolatban: „Egy McDowall csak fényes nappal jár tanácsülésre.”

Katharina tekintete felderült.

   - Komolyan?

  - Majdnem mindenkiről találhatsz ilyet. „Egy Titterington az ajtón érkezik, de az ablakon távozik”  vagy „Egy Lester előbb meglátja az ellenségét a város túlsó felén, mint a háta mögött”.

Katharina hangosan felkacagott, szája elé kapta a kezét, hogy a szomszédban ne hallják meg.

   - Ez milyen mulatságos! A Whitborne-okról nincs ilyen?

   - Nincs – felelte gyorsan Cyrill.

Nem akarta megosztani a lánnyal azt a gúnyos mondatot, amelyet nem egyszer sutyorogtak el a közelében a Tanácsban, vagy különböző estélyeken:

„Bolond szél fúj Türingia felől, meghozta a Whitborne-okat.”