Cyrill a könyvtárszoba kellős közepén ült, és üres tekintettel meredt a szőnyegre. Az elmúlt jó néhány napot azzal töltötte, hogy kinézett magának egy helyet a hatalmas hampsteadi házban, és ott kuporgott órákig. Bejárta az emeleti szobákat, majd később a nagyobb földszinti helyiségek következtek. Isaiah csak a saját szobájába nem engedte be, meg egy másikba, ami közvetlenül az övé mellett volt. Ezen a csendes éjszakán a könyvtár tűnt a legideálisabbnak Cyrill békés ceremóniájához: a semmittevéshez. Ujjai között egy kicsiny, fekete kőoroszlánt forgatott. Gondolatai gyakran elkalandoztak, de mindig visszatért ehhez a tárgyhoz, amely valószínűleg a birtok összes oroszlánszobránál kisebb volt. Ez az apróság egyáltalán nem illett a többi közé, súlyának nagy részét a kemény talapzat adta, sovány volt, lépte bizonytalannak tetszett, gyér sörényű fejét is mintha a vállai közé akarta volna húzni. A többi oroszlán szinte életre kelt, ha rájuk nézett, méltóságot és erőt sugároztak, ez a feketeség azonban csak egy ócska bóvlinak tűnt mellettük. 

Isaiah habitusát ismerve nem gondolta volna, hogy ekkora rendet tart a házában. Maga sem szerette a rendetlenséget, egy-két napnál tovább nem bírta elviselni, ha a holmija nem volt megfelelően elrendezve. Pascal alattomos élvezetet lelt a férfi bosszantásában: kedvenc játékává vált Cyrill könyvespolcának felforgatása. Hol a feje tetejére állította a köteteket, hol kicserélte őket az alfabetikus sorrendben, de a legszórakoztatóbb csínytevése a rejtegetés volt. Mr. Milton elbújt, keresd meg! – vakkantotta vidáman, és Cyrill abban a pillanatban tudta, hogy Pascal hajnalig tartó elfoglaltságot szerzett neki. Avarkupac alatt, vázában, újságpapírban, a függönykarnis tetején, de egy alkalommal a sütőben bukkant rá elveszett könyveire.

Elismerően szemlélte Isaiah temérdek kötetét. Első pillantásra nem tudta elképzelni, hogy ezt mind el lehet olvasni, még ha több száz év is áll valaki rendelkezésére, de Cyrill kizártnak tartotta, hogy Isaiah ne olvasta volna őket mind egy szálig. A könyvtárszoba többnyire az épület legmelegebb része volt, Cyrill most mégis fázott. Önkéntes vezeklése csúfos kudarcot vallott, a fojtogató érzés és a visszatérő képek nem múltak, egyik nap olyan volt, mint a másik. Sebastianra nem tudott pár pillanatnál tovább gondolni, a keze akaratlanul is ökölbe szorult, és nem akart összetörni semmit Isaiah házában. Lotte viszont egyfolytában a gondolatai között járt. Szürreálisnak hatott az egész, nem értette, hogyan juthattak el a kezdeti boldogságtól idáig. Mintha egy idegen férfi tette volna, egy féltékeny és ostoba vadállat, aki semmiképp nem lehet azonos Cyrill Whitborne-Erskine személyével.

Egy idő után nem bírta elviselni a bezártságot, úgy érezte, muszáj kilépnie a friss levegőre. A teraszon hűs szellő cirógatta a bőrét, arca hamar kipirosodott. A veranda fényei meghitt hangulatot varázsoltak, képtelen volt elhinni, hogy ez ugyanaz a hely, ahol megpillantotta Lottét és Sebastiant kettesben. A ház lábánál aprólékos gonddal megnyírt, térdig érő sövénykert húzódott, Cyrill pár órával korábban látta, ahogy Jason nagy igyekezettel vagdossa a kósza szárakat.

   - Nocsak, ilyen korán? – hallotta a mélyen zendülő hangot a háta mögül.

Isaiah kezében egy tekintélyes méretű szivar füstölgött, szerényebb otthoni öltözetében is méltóságteljesnek látszott. Volt alkalma alaposan megfigyelni a férfit az elmúlt napokban, nem értette, hogy a tekintetéből tükröződő ösztönös vadsággal és a szeme körüli huncut vonásokkal együtt is hogy illik bele tökéletesen ebbe az előkelő környezetbe.

   - Kérsz?

Cyrill ritkán dohányzott, akkor is csak nagyobb társaságban, de most nem utasította el Isaiaht. Úgy sejtette, a férfi nem szokott akárkit megkínálni szivarral.

  - Köszönöm – húzott elő egy szálat a dobozból, majd ügyetlenül megpróbálta lángra lobbantani ezüstözött öngyújtójával.

Isaiah némán figyelte a küszködését. Cyrill nagyot szívott a dohányból, torkát kissé marta a füst, de semmilyen körülmények között nem akart köhögni.

   - Igazán finom.

   - Ócska utánzat. Nem jó az a szivar, amelyik nem Amerikából jön. De most ezzel kell beérnem.

Cyrill szelíden nézte. Nem merte megzavarni, de túl sokáig tartott a hallgatás.

   - Isaiah, kérdezhetnék valamit?

A vámpír nem reagált.

   - Csak azt szeretném megtudni…

   - Amint értelmes kérdést teszel fel, válaszolni fogok – dörmögte Isaiah, tekintetével továbbra is az eget bámulva, – Amíg azonban csak körüludvarolsz, ne várd, hogy figyeljek. Mindig is untam ezeket az ostobaságokat.

Cyrill nem tudta eldönteni, hogy ezt a mondatot csak neki szánta-e vagy egész Angliának. Megpróbálta ideálisan megfogalmazni a kérdést, de végül csak ennyit mondott:

   - Hilde…

Isaiah felé fordult.

   - Mi van vele? – morogta, de félig már mosolygott.

Cyrill tanácstalannak tűnt.

   - Csak… szeretném tudni, te valószínűleg jól ismerted…

Isaiah elindult a kert felé, cipőjének koppanását visszaverték a márványlépcsők. Cyrill automatikusan követte, bár furcsállta a hirtelen helyváltoztatást. A terasz végéből kaviccsal felszórt ösvény vezetett a fenyőágak alatt, a fatörzsek repedésében aranysárga gyanta folyt végig, melynek illata egyszerre volt orrfacsaró és megmagyarázhatatlanul kellemes.

   - Van egy sanda gyanúm, hogy Hilde Whitborne-t senki sem ismerte jól Hilde Whitborne-t kivéve.

Isaiah szemfoga kivillant széles vigyorában és halkan folytatta.

  - Kedveltem azt a nőt. Sosem beszélgettünk hosszasan, de ha megpillantottuk a másikat valamelyik puccos eseményen, mindig kacsintottunk egymásnak. Egyezett az ízlésünk.

Cyrill kérdő tekintetére Isaiah azonnal válaszolt.

  - Éppúgy szeretett játszadozni a menthetetlen hülyékkel és pojácákkal, mint én. Hilde valóban egy páratlan jelenség volt – vakarta meg az állát. – Olyan, akit viszont sajnálatosan kevesen tartottak nagyra.

Az ösvény végén egy nagyobb sík terület tárult a szemük elé, melynek közepén egy óriási platánfa terpeszkedett a szélrózsa minden irányába. Vaskos ágai óriáskarokként ölelték a tájat, Isaiah a szivar végével a fa irányába bökött.

   - Látod azt a fát?

Cyrill udvariasan biccentett, bár teljesen kizártnak tartotta, hogy létezik a Földön olyan, aki nem venne észre egy ekkora monstrumot.

   - Szép.

   - Mit szép? Gyönyörű! Ez a kedvencem az egész birtokon, hát nem lenyűgöző?

   - Valóban gyönyörű.

Isaiah rosszalló grimaszt vágott, és kifújta a füstöt.

   - Eh, ennél üresebbnek még senki szájából nem hallottam ezt a szót.

A tó fodros víztükrén ezüstösen szétfolyt a hold képe, Cyrill egy kicsit elszégyellte magát. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak olyan élettel teli tudna lenni, mint Isaiah, aki több száz évnyi nehézség és csalódás után is derűs boldogsággal tud áradozni egy egyszerű platánfáról.

   - Hilde lehetett volna az egyik legnagyobb hatalmú vámpír az egész Tanácsban. Galanis után ő volt a legidősebb, akárhogy számolom legalább ötszáz évet megért. De ő fütyült a politikára, elmerült a saját bohókás álomvilágában.

   - De azért becsülték, nem? – pillantott fel Cyrill.

Isaiah hosszasan elgondolkozott.

   - Mondjuk úgy, hogy ráhagytak mindent. A kora és a nemesi származása miatt kénytelenek voltak megadni neki a tiszteletet, de nem igazán vették komolyan. Hilde meg magasról tett a Tanács véleményére, szóval remekül megvoltak.

Cyrill szomorúan bámulta a cipője orrát. A szíve mélyén remélte, hogy valaki eloszlatja a kételyeit a Whitborne-ház múltjával kapcsolatban, de Isaiah szavai kíméletlenül kijózanították abból a mesterségesen kreált ideából, amit Hilde köré épített a hosszú évek alatt. Érezte, hogy a nő halálával sok dolog eltorzult és megszépült. Hirtelen nem is értette, hogyan csaphatta be a saját emlékezetét ilyen mértékben. Most világosan látta maga előtt Hildét a Tanács ülésén: rikító ciklámen ruhájában és abban a giccses, strucctollas kalapban, amint hadonászva felszólal. Az emlék egyre élénkebb lett, hallotta a nő nemtörődöm, csacsogását és a többi vámpír szánakozó kuncogását. Egyszeriben a saját bőrén érezte a Hildét övező lesajnáló szarkazmust.

   - Egyszer úgy elpöfékelte a La Corona szivaromat, hogy nem hittem a szememnek – nevetett fel Isaiah. – Odaperdült mellém, kért egyet, és egy apró köhintés nélkül elszívta. Pedig mindenre esküszöm, pokolian erős volt.

Cyrill bágyadtan elmosolyodott. Nem volt ott, de el tudta képzelni a jelenetet. A dombok tetejére érve végeláthatatlan erdő tárult a szemük elé. A fák felett gomolygó ködben varjak köröztek, rekedt hangjukat visszaverte a táj. Isaiah csípőre tette a kezét, és elégedetten körbenézett. Tenyerét összedörzsölte, meglehelgette, majd a férfi felé fordult.

   - Nézd fiam, sejtem mi motoszkál a fejedben, de engedd el.

Isaiah megveregette a vállát, Cyrill úgy érezte, mintha súlyos mancsok nehezednének rá.

   - Én csak meg akartam őrizni Hilde és a Whitborne-ház tekintélyét – motyogta.

A férfi röviden felnevetett.

   - De hát olyanotok sosem volt!

Cyrill arcán átsuhant a harag, a vállán pihenő kéz most égető és forró volt. Miranda és Pascal mellett hozzá volt szokva a Carnonok kíméletlen őszinteségéhez, és ahhoz az irritáló felsőbbrendűséghez, amivel időnként a világot szemlélték, de Isaiah mondata most gyűlöletesebb volt, mint bármi.

  - Hilde szász nemesi családból származott, született Wettin volt! Egymaga alapította a Whitborne…

   - Igen, igen tudjuk – legyintett Isaiah. – Ettől függetlenül a türingiai hercegnő, a jóságos mátriárka és a piaci zöldséges kofa között egyensúlyozott a személyisége. Na, ne vágj ilyen fancsali képet, egy szóval nem mondtam, hogy ez baj volt. Ő így érezte jól magát, és te se akard megcsúfolni az emlékét azzal, hogy valami politikailag magas szinten parádézó ladynek képzeled.

Cyrill feje kitisztult, de egyúttal el is komorodott. Egy héttel ezelőtt még minden megoldódni látszott, Lotte vámpírrá válása és Indrani felbukkanása egy csapásra eloszlatta minden aggodalmát, hosszú idő óta először hitt újra a Whitborne-ház feltámadásában. A harag és csalódottság azonban lassan átalakult egy mély, kilátástalan melankóliává. Az elhagyatottság és reménytelenség eluralta a szívét, keserűen summázta, hogy a Carnonok védelmező szárnya nélkül a Whitborne család mint olyan, már nem létezne. Talán Hildére is úgy akart emlékezni, amilyen sosem volt. Talán az összes szerelmét másmilyennek akarta látni.

Isaiah leheveredett a mohával benőtt, puha fűbe, és a hátára gördülve kinyújtózkodott. Cyrill tétován leült mellé, kabátját gondosan maga alá hajtogatva. Egészen furcsa helyzet volt ez. Isaiah olyan természetességgel viselkedett a férfi mellett, mintha egy cseppet sem feszélyezné, hogy egy vadidegennel osztja meg a házát. Cyrill akaratlanul is összehasonlította Mirandával, de visszagondolva, benne több hűvösséget és udvarias távolságtartást vélt felfedezni. Eltűnődött vajon a nő miért nem látogatta még meg. Nem akart rá haragudni, de Hampstead most olyannak tűnt, mint egy puccos kényszerszanatórium.

   - Miért nem jött el?

   - Kicsoda? – fordult felé Isaiah.

   - Miranda.

Isaiah mély levegőt vett, a hazugság azonnal és folyékonyan hagyta el a száját.

  - Az évtizedekkel ezelőtt megörökölt Seydell birtokkal adódtak problémák. El kellett utaznia Kentbe, hogy az ügyvédekkel helyrerakja Cobham Hall papírjait.

   - Nem is említette.

A férfi legyintett és felkönyökölt.

  - Nem nagyon szokta ezeket a dolgokat megosztani. Sir Thomsett az egyetlen partnere ebben.

   - Igaz – felelte Cyrill csendesen. – Remélem sikerrel jár.

Az éjjeli levegő csöndesen megtelepedett a tájon. A platánfa árnyéka végignyúlt, és feketébe borította a zsenge fűszálakat, a talaj legmélyebb rétegei valami ősi, édeskés földillatot párologtattak. Isaiah eltűnődött vajon Miranda sikerrel járt-e.