Strasbourgtól Lautenbachig hosszú az út, különösen ha lovaskocsin teszi az ember. Miranda ezt most a saját bőrén tapasztalhatta, ahogy a végtelen földutakon órák óta zötykölődtek. Keskeny hágókon, aprócska kőhidakon keresztül vágtak át, a sötét éjjeli erdőkben nyulak és őzek fürge surranását lehetett hallani. A tüskés fenyvesek felett ezüstös felhők kúsztak végig, a mesebeli apró falvak a Grimm testvérek történeteit idézték fel benne. Kínos csönd uralkodott az üléstérben, a párizsi éjszaka rányomta a bélyegét a hangulatra. Pascal úgy tett mintha bóbiskolna, de a szeme sarkából időről időre Danielt kémlelte. A nő ügyet sem vetett rájuk, elméjét most sokkal súlyosabb gondolatok foglalták el. Csak remélni tudta, hogy Lautenbachba érkezve, nem egy vérnyomokkal borított, kiürült házat találnak majd. Bármennyire is törte a fejét, sehogy sem akart összeállni a kép, miféle érdeke fűződhet Sebastiannek a Whitborne-ház szétzilálásához. Logikusnak tűnt, hogy a leggyengébb láncszemet válassza a Tanácsban, de a miért kérdések csak nem halkultak Miranda fejében.

A tompa patadobogást éles koppanások váltották fel, a lovak prüszkölve jelezték, hogy az út véget ért. Egy meredek, macskaköves utcácska fogadta az utazókat, a fehérre meszelt házakon vastag fagerendák rajzolata sötétlett. Langyos muskátli illat keveredett a szúrós hegyi levegővel, az utca végén egy kistemplom csúcsos tornya magasodott, a kőkapun éppen akkor terelték haza a teheneket a legelőkről. Egy kis fogadóban kaptak szállást. A szoba meglehetősen puritán és funkcionális volt, mindössze egy faágyból és egy éjjeli asztalkából állt. Pascal kíváncsi fintorral kocogtatta az aprólékosan faragott kakukkos óra ajtaját.

   - Mennyire kispolgári ez az egész.

   - Egy estére megfelel – zárta rövidre Miranda.

Pascal lustán lenyeklett a matracra, a lendülettől fájdalmasan nyikordult az ágy. Gyorsan kitapogatta hány léc tört ketté, majd egy grimasszal a nő tudtára adta, hogy nem az ő hibája.

   - És most? Hol keressük a Whitborne lányt?

Miranda összecsattintotta a bőröndjét, és elgondolkozva kikémlelt az ablakon.

   - Aprócska falu, talán nem lesz nehéz megtalálnunk.

Lautenbach házaira már mély álom telepedett, a falusi emberek korán keltek és korán feküdtek. A néptelen utcákon halkan lépdeltek, Pascal minden egyes ablakon kíváncsian bekémlelt. A sötét üvegek mögül horkolás szűrődött ki, a kerítések alatt egy tarka macska bújt át, és néhány nagyobb ugrással az út túloldalán termett. Tompa csönd honolt a faluban, mintha csak egy üvegbúra alá rejtett makett lett volna. A templom közelében az egyik ház ablakaiban viszont még égett a gyertya, a kereteken vastag, dupla spalettákat nyikorgatott a szél. Miranda ösztönei azt súgták, megtalálta, amit keresett. Halkan hátrafordult, és az épületre mutatott.

   - Ez lesz az.

Pascal kétkedve felhúzta a szemöldökét.

  - Vámpír létére egy templom mellett vert tanyát? Igen, ez tényleg a Whitborne-ok eszét dicséri.

Miranda határozottan bekopogtatott, idegszálai pattanásig feszültek. Nem tudta mi várja majd az ajtó mögött, de felkészült a legrosszabbra. Nemsokára egy kövérkés asszony jelent meg a küszöbön, az ajtót csak résnyire nyitotta. A szoba világosságából kilépve hunyorogva próbálta kivenni az idegenek arcát, tekintete egyszerre volt barátságos és gyanakvó. 

   - Jó estét, miben segíthetek?

Az öregecske asszony előtt végre kitisztult a kép, és meglátta Mirandát. Döbbenten hátralépett, de szemében nem tükröződött ijedtség. Pascal kuncogva, fulladozva sugótt oda Danielnek.

   - A Whitborne lány kicsit jóltáplált.

Miranda diszkréten a férfi hátába mélyesztette a körmét. Kis ideig gondolkozott, agyában szinte végigpörgette az egész arcképcsarnokot, az asszony ismerősnek tűnt még a sűrű ráncok, és a felpüffedt arcbőr ellenére is. Nem kellett sok idő, hogy nevet is tudjon hozzákapcsolni.

   - Jó estét, Ilse.

A nő egy pillanatig hezitált, óvatosan körbenézett az utcán, majd betessékelte a házba a vendégeket. A konyhában meleg kenyérillat terjengett, Pascal és Daniel elhelyezkedett egy-egy hokedlin. Miranda nem ült le. Kíváncsian nézelődött, tekintete végigfutott a tájképeken, a hímzett terítőkön és a fonnyadt mezei virágcsokron. A cserépkályhában magas lángon égett a tűz, a völgyben igencsak hűvösek voltak az éjszakák.

   - Lady Carnon, nem számítottam a látogatására – szabadkozott az asszony.

Miranda érdeklődve végigjárta az aprócska helyiséget, ujja hegyével végigsimította a tölgyfaasztalt.

  - Nem a maga hibája Ilse. Van, akit nem ismer még a régi időkből, bemutatom Pascal Carnon-Lamarque-ot és Daniel Fowlert.

A nő megtörölközött a kötényében, és kezet nyújtott a férfiaknak.

   - Ilse Müller.

Pascal és Daniel értetlenül bámult Mirandára mintegy magyarázatot várva.

  - Ilse asszonyt még évtizedekkel ezelőttről ismerem – mutatott balra a nő. – Magam is meglepődtem, hogy itt találom. Hilde Whitborne komornája volt, amikor...

   - Jaj nagysád, régen volt az már! – kacagott fel Ilse. – Fiatal szolgálólány voltam akkoriban, nem ilyen rusnya öregasszony.

Miranda halványan elmosolyodott, melyet általában udvarias gesztusnak szánt, mint valódi tetszésnyilvánításnak. Bizalmasan közelebb lépett az asszonyhoz, és halkan a fülébe súgott.

   - Szólna kérem Katharinának?

Ilse asszony egy pillanatra összerezzent. Sokáig nézett a vámpírra, próbálta kifürkészni a mély, aranyszínű szempárban rejtőző szándékot. Bár bízott a Carnonokban, egy ideig habozott a válasszal. Ösztönei mélyén sejtette, hogy nem pusztán látogatóba jöttek, így az anyai féltékenység hamar eluralta a szívét.

   - Hát elviszik tőlem? – suttogta elfúló hangon.

Miranda szenvtelen tekintetében a legkisebb együttérzés szikrája sem lobbant fel.

   - Nincs más választás. Itt nincs biztonságban.

   - Lautenbachban? De hiszen ez a világ legeldugottabb, legbékésebb kis faluja!

   - El kell vinnünk – felelte Miranda eggyel keményebb hangsúllyal.

Az asszony megadóan felsóhajtott, őszes kontyán végigsimított és kelletlenül a lépcsőhöz csoszogott.

   - Úgy szeretem ezt kislányt, mintha a sajátom lenne. Remélem nagyon nyomós indokuk van, hogy elszakítsák innen.

Erélyes, mély hangján felkiáltott az emeletre, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Mirandáról.

   - Katharina! Katharina, gyere le! Vendégeid vannak.

   - Megyek, Mütterchen! – felelt egy kedves, vékony hang.

A rozoga falépcsőn léptek dübörögtek, majd a fordulóban megtorpant egy fiatal lány. Világos szőke haja rakoncátlan fonatban omlott a vállára, egyszerű vászonruhát és kötényt viselt.

   - Szervusz, Katharina – nyújtotta a kezét Miranda.

A lány megilletődve mosolygott, ártatlan arcának csak a két kis szemfog adott némi pikantériát. Jó erősen kezet rázott a nővel, Miranda megrökönyödött a lány egyszerű, de természetesen derűs bájától.

   - Miranda Carnon-Seydell vagyok. Útitársaim: Pascal Carnon-Lamarque és Daniel Fowler.

Katharina velük is kezet fogott, majd izgatott zavarral összecsapta a tenyerét.

   - Érezzék magukat otthon! Mütterchen, adjunk nekik enni-inni valamit!

   - Csak Daniel fogyaszt – mosolygott titokzatosan Miranda.

  - Ó, értem. Nos akkor… Daniel úr, adhatok egy kis knédlit savanyú káposztával? Én magam főztem!

Daniel bólintott mire a lány a kemencéhez perdült, és leemelte a falról az egyik díszes kerámiatányért. Szorgosan és gyorsan mozgott, láthatóan a házimunka minden fajtája a kisujjában volt.

   - Messziről jöttek? És ezek szerint önök is…

   - Igen, azok vagyunk. Londonból utaztunk idáig.

Katharina nefelejcskék szemei csak még nagyobbra kerekedtek.

   - Olyan messziről? Énhozzám?

Azonnal Ilsére nézett segítséget várva, de az asszony komoran hallgatott. Csönd ereszkedett a konyhára, Daniel igyekezett halkan és észrevétlenül kanalazni. 

   - Katharina, mi a Carnon-ház tagjai vagyunk.

A lány értetlenül nézett. Miranda életében először találkozott olyan vámpírral, akinek a szemében nem csillant meg a tisztelet, vagy a megvető gyűlölet a Carnon név hallatán. Katharina tekintete ugyanolyan üres és barátságos volt, mintha süket lett volna. A nő zavarában magyarázkodni kezdett, de hangja bizonytalanul csengett.

   - Te a Whitborne-házhoz tartozol. Mi pedig a Carnonhoz.

   - Ház? Több ház?

Katharina kissé törve, akcentussal beszélte az angolt. Miranda egyre jobban összezavarodott.

   - Ki tett téged vámpírrá?

   - Hilde Whitborne.

A nő elégedetten felsóhajtott, bár cseppet sem lepte meg a név.

   - Rendben, tehát a Whitborne-házhoz tartozol.

  - Én… én nem tudtam, hogy több Whitborne is van rajtam kívül. Carnon-házról pedig végképp nem hallottam.

Pascal alig hallhatóan felhorkant.

   - Hilde sosem beszélt neked erről? – fordult a lány felé Miranda.

Katharina megrázta a fejét.

   - Rajta kívül sosem találkoztam más vámpírral. Ő úgy kezelt, mintha a lánya lennék, ezért vett a nevére. Pár évig itt élt, aztán hirtelen el kellett utaznia, és azóta sem láttam.

Miranda mélyen hallgatott. Úgy érezte nem ez a legmegfelelőbb alkalom felfedni Hilde halálát, mégis szükségesnek tartotta. Leült egy székre, hangját igyekezett lágyabbra fogni.

   - Hilde Whitborne már nem él. Részvétem.

Ilse keze megrándult, fejét azonnal felkapta a hírre. Katharina döbbenten meredt Mirandára, torkát valami furcsa érzés szorongatta. Hirtelen eszébe jutott a nő kedves alakja, utánozhatatlanul csilingelő kacagása, és azok a boldog idők, amiket együtt töltöttek. Kövér könnyek gyűltek a szemében, látása elhomályosodott. Kézfejével megdörgölte a pilláit, és Ilse felé fordult.

   - Te tudtad? – szipogta.

   - Ezt nem.

Katharina szemrehányóan félrebillentette a fejét.

   - Ezt?

Az asszony mély lélegzetet vett, arcán gondterhelt ráncok gyűltek.

  - Ne haragudj rám. Hilde meghagyta, hogy ne beszéljek neked a Whitborne-házról, a Tanácsról meg a többi dologról.

   - Miféle Tanács?

Pascal nagyot sóhajtott, és Daniel fülébe súgott.

   - Pompás, kezdhetjük az egész hacacárét elölről…

Katharina hol az idegenekre, hol Ilsére nézett, tekintete megannyi kérdést rejtett. Tanácstalanul ácsorgott a szoba közepén, újra és újra az ujjai köré fonta a copfját, és kérlelve Mirandára nézett. A nő felemelkedett a helyéről és összefonta a karját.

  - Jól figyelj rám, Katharina. A Whitborne-ház vérvonalát a kihalás fenyegeti. Cyrill Whitborne és te vagy az utolsó élő tagja.

A nő itt tartott egy kis szünetet, egy pillanatra át kellett gondolnia, mi legyen a következő mondat.

   - Itt nem vagy biztonságban, velünk kell jönnöd Londonba.

Daniel kezében akaratlanul is megcsörrent a tányér, amikor az asztalra tette. Bár illendőségből derekasan elfogyasztotta a vacsorát, a knédli furcsán remegő, szivacsos állagával hosszú harcot vívott. Pascal fintorogva elfordult, a káposztának még a szagát sem bírta. A rövid kis zaj pont kapóra jött Katharinának, lopva Ilsére nézett megerősítést, vagy elutasítást várva, az asszony azonban bíztatóan bólintott. A lány ekkor határozottan a vendégek felé fordult.

   - Rendben. Önökkel megyek.

Miranda barátságosan biccentett, bár a maga részéről semmilyen más választ nem fogadott volna el.

  - Talán kissé váratlan az egész szituáció, de a legjobb lenne még ma visszaindulni Strasbourgba.

  - Nem gond, meg aztán jobb minél hamarabb megismernem a Whitborne-házat és a sorstársamat.

 - Hát Cyrillért aztán kár átutazni Európát – motyogta Pascal alig hallhatóan, mire Miranda erélyesen belerúgott az asztal alatt.

Katharina felszaladt az emeletre, és lecipelt magával egy jókora utazóládát. Pascal és Daniel felugrott a helyéről, hogy segítsen, de a lány leintette őket. Sürgölődve pakolászni kezdett, Miranda döbbenten nézte a kapkodó, de rendszerezett mozdulatokat.

   - Mütterchen, ebbe a te ruháid is pont elférnek, tegyük a legaljára!

Az asszony komótosan feltápászkodott a sámliról és a lányhoz lépett. Katharina keze megállt a pakolásban, amikor felnézett már sejtette, hogy Ilse miért kelt fel. Ujjai között idegesen gyűrögetett egy virágmintás fejkendőt, ajka megremegett, de igyekezett a végsőkig tartani magát.

  - Kislányom, én már nem megyek veled. Megöregedtem, jó helyen vagyok itt Lautenbachban.

Katharinát szinte pofonként érte a mondat, pedig felkészült rá.

   - De…de…

A lány nem tudott érveket felsorakoztatni. Halkan pityeregve átölelte Ilsét, arcát a nő kebleire szorította, és csöndes áhítattal hallgatta az asszony szívverését. Lassabban, halkabban kezdett rámolni a bőröndbe, tekintetét mereven a ruhákon tartotta. Ilse megsimogatta a haját, és a fülébe suttogott.

   - Ne félj, édes kicsi Katharinám… Minden rendben lesz.

Ilse Mirandára nézett. Az asszony minden bizalmát és feddését ebbe a tekintetbe sűrítette, a vámpír érezte a néma pillantás mögött zúgolódó gondolatokat. Még egy utolsó búcsúcsókot adott a lány arcára, és kicsoszogott az útra, hogy a hegykanyarulatig láthassa az egyre távolodó lovaskocsit.