Rövid sétája alatt Jeremy nemigen torpant meg, egészen a Thrawl Streetig. Nem volt az a tépelődős fajta, mint a legtöbb inhumánus vámpír, szilárdan hitte, hogy amit elsőre kigondol, az a leghelyesebb minden szituációban. Itt azonban megállt, és elbizonytalanodva pillantott fel az egyik szemközti ház emeleti ablakára, ahonnan tompa fény szűrődött ki. Hatalmas lapátkezét lassan végighúzta borostás állán, és nagy erőfeszítések árán igyekezett elképzelni, mi fog történni, amikor belép oda. Nem tudta megfogalmazni magának miért támadt rossz előérzete, úgy képzelte, hogy ebből a helyzetből semmiképpen sem jöhet ki jól, így végül sarkon fordult.

A nyirkos házfalak között visszhangzottak a léptei, érezte, hogy valószínűleg nem ez a megfelelő döntés. „Miért is nem Rosie-t küldtük? Neki megvannak a módszerei, hogyan kell enyhíteni a rossz híreket. Meg aztán, ha ki is nyírják, kit érdekel?” Megpróbálta elterelni a figyelmét. Éhes volt, hát behúzódott az egyik sikátorba, és ott várta, hogy valaki arra vetődjön. Sokáig rostokolt, pedig többen is jártak erre, közülük jó páran egyedül. Jeremy válogatott – az öregek túl könnyű prédának tűntek, ezzel szemben a munkáslegények túlságosan körülményesnek. Végül felbukkant egy cseléd, a vámpír már majdnem kiugrott elé, de az utolsó pillanatban visszakozott. Bosszúsan felordított, mire a lány ijedtében felsikoltott és futásnak eredt.

   - Nagy szerencséd volt kicsikém! – kiáltott utána Jeremy. – Majd legközelebb!

Ismét a Thrawl Street felé indult, az utca középső részén újfent hamar rálelt a keresett házra. Az ajtót nyitva találta, nehéz léptei alatt recsegtek a lépcsődeszkák. Sebastian a világítás nélküli szoba ablakában állt, aprólékos gonddal igazgatva a gallérját. Jeremy viszolyogva mérte végig. Saját durva szövésű fekete ruháját össze sem lehetett hasonlítani azzal a drága holmival, ami a másikat ékesítette, csimbókos haja is elütött a rendezett szőke hullámoktól, amik Sebastian vállán pihentek. A felkunkorodott, dohos tapéta előtt úgy festett, mint egy valódi lord. Jeremy undorodva köpött egyet.

  - Mondanám, hogy ülj le, de amint látod, éppen indulni készülök – dünnyögte Sebastian. – Fekete vagy fehér?

   - He?

   - Jó hír vagy rossz?

   - Tudtad, hogy híreket hozok? – recsegte Jeremy karcos hangján.

   - Hacsak nem azért jöttél, hogy összeköpködd a padlómat.

Jeremy tétován megvakarta korpás fejbőrét, és egy sóhajjal túlesett a baljós mondaton.

   - A német megtalálta a kis Whitborne kurvát.

Sebastian a vendége felé perdült, szemében vad tűz csillogott.

   - De nem tudta megölni – tette hozzá gyorsan Jeremy.

   - Mi van?

   - Már nem volt ott.

Mire Jeremy egyet pisloghatott volna, a férfi ujjai már össze is zárultak a torkán, körme belemélyedt a vámpír vastag bőrébe. Jeremy korábbi aggodalma bebizonyosodott, ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak mégis megölte volna azt a cselédet, és most elégedetten a kocsmában ülne. Társaival együtt úgy hitte, Sebastian elpuhult az előkelő körökben, de most rá kellett döbbennie, hogy elevenebb és vérmesebb, mint valaha.

   - Mi az, hogy nem sikerült megölni? Felelj, te rühes barom! – hörögte Sebastian.

   - Az embereink nem találták a házban, csak egy öregasszony volt ott. De azt esküszöm, megölték!

   - Felőlem felkoncolhatják az egész falut is! Hol van Katharina?

   - Nem tudjuk! – nyöszörögte Jeremy.

Sebastian elengedte, de a biztonság kedvéért még belerúgott egyet az oldalába. Undorodva leöblítette a zsíros koszt a körmei alól, majd gondosan megtörölközött. Megigazított egy szétzilált tincset a hajában, és már csaknem olyan nyugodtnak látszott, mint egy perccel ezelőtt. Azt is tudta már hova kell mennie, hogy megbizonyosodhasson a sejtéséről.

  - Takarodj innen! – sziszegte Jeremy felé. – Fontosabb helyre megyek annál, hogy a jelenléteddel bemocskolj.

A férfi a legnagyobb örömmel tett eleget Sebastian utasításának, aki hamarosan maga is elhagyta a lakását és onnan egyenesen a Regent Streetre ment. A kanyargós utca fényes kirakatai megannyi drága holmival kecsegtették a járókelőket, jólöltözött urak és hölgyek bámészkodtak az üzletek portáljain. Sebastian szélsebesen befordult az egyik szabóság ajtaján. A kicsiny, csöndes boltban felcsendült az aprócska harang, a polcokon ezernyi színes anyag sorakozott. Egy öreg, vöröshajú férfi bukkant elő, orra hegyén vastag szemüveget viselt.

   - Jó estét, uram.

   - Jó estét Mr. Barkley.

Sebastian kissé fintorogva húzta végig sétabotjának gombját a kiterített textileken, ráérősen szemlélte a mintákat és a brokáthímzéseket.

   - Segíthetek, uram?

  - Ami azt illeti, igen – szólalt meg negédesen Sebastian. – Meggondoltam magam, szeretnék mégis rendelni egy mellényt abból a borókazöld anyagból, amit nemrég kinéztem.

   - Sajnálom, de elfogyott.

   - Tegnapelőtt voltam itt, az hogy lehetséges? Még legalább tizenkét rőf volt belőle.

   - Igaz, de tegnap megrendeltek egy ruhát belőle.

Sebastian arcán egy árnyalatnyi mosoly suhant át.

  - Értem. Mutatna akkor ehhez a mellényhez illő nyakkendőt, ha megkérem? – bökött rá találomra egy másik anyagra.

   - Természetesen.

Az öreg becsoszogott a raktárba, mire Sebastian a pulton heverő számlakönyvhöz fordult. Vadul lapozgatott benne, mire megtalálta az egy nappal ezelőtti rendeléseket – Daniel Fowler nevével.

   - Ezt a csodálatos sötétbarna kendőt tudnám ajánlani… uram?

A szabó hiába kereste, az üzlet addigra üres volt. Sebastian elégedetten fütyörészett a lámpák kereszttüzében, pálcáját néha végighúzta a feketére mázolt kerítéseken, így kreált kíséretet a dallamhoz. Előkapta kopottas óráját, ideje volt indulnia. Leintett egy kocsit, és odakiáltotta a hajtónak az úticélt.

   - Henley-on-Thames.

London utcáin még Katharina körül jártak a gondolatai, de ahogy egyre távolabb jutott a központtól, úgy egyre többször gondolt a közelgő látogatásra. Első levelét a lordprotektor udvariasan elutasította, de aztán váratlanul maga írt, hogy mégis szívesen látná a birtokán. Sebastiannek több se kellett. Nem számított milyen szövevényes úton, de be akart jutni abba a házba. Könnyed léptekkel szökellt felfelé a főlépcsőn, de a bejárat előtt megtorpant, kabátja ujjáról lesöpörte az utolsó, oda nem illő szöszt is, és bekopogott. Egy bulldogképű, mogorva komornyik nyitott ajtót.

   - Elkésett, uram – feddte meg köszönésképpen.

Sebastian ösztönétől hajtva visszavágott volna valami frappáns gorombasággal, de még időben figyelmeztette magát. Mélyen meghajolt, nem győzött szabadkozni, hogy igen-igen sürgős, halaszthatatlan tennivalói akadtak, és személyesen kéri majd Mr. Galanis bocsánatát. A komornyik nem válaszolt, csak némán bevezette a társalgóba. Sebastian körülnézett a pompás szobában, mély, sötétzöld tónusok és mahagóni faburkolat vette körbe, a bútorok finom, aromás szivarillatot árasztottak. Azt gondolta itt fognak várni rá, de egy teremtett lelket sem látott, a lakáj is két kézzel húzta be maga után a nagyajtót. Üres csönd borult rá, csak az ablak előtt ágaskodó bokrok remegtek a szélben. Már éppen gyanút fogott, hogy valami mégsem stimmel, amikor kinyílt egy másik szárny, és belépett a lordprotektor.

   - Mr. Galanis – hajolt meg tisztelettudóan –, hálás vagyok, hogy fogadott. Esedezem bocsánatáért, amiért elkéstem.

A lordprotektor halványan elmosolyodott.

   - Kedves fiam, ha valaki elkésik, azzal leginkább magát bünteti. Később jöttél, kevesebbet tudunk beszélni. Foglalj helyet.

Sebastian hezitált egy pillanatig, mintha nehezen hinné, hogy a Tanács első embere hellyel kínál egy inhumánust. Demetrios azonban nem bizonytalankodott.

   - Miért bánnék veled másképp, mint akármelyik vendégemmel? – fűzte hozzá szívélyesen.

Sebastian belesüppedt a chesterfield kanapé fényes bőrpárnái közé, lábát kényelmesen keresztbe vetette. Megfigyelte, hogy a lordprotektor egy hajszállal nehezebben ült le nála. Demetrios Galanis megjelenése kifogástalan volt, mint mindig, de tengerzöld szemében fáradtságot vett észre. 

  - A világért sem akarom feltartani, uram – hajolt előre Sebastian, igyekezett a lehető legkedvesebb hangján megszólalni. – Pontosan tudom, mennyi elfoglaltsága van. De egy rendkívül fontos ügyről lenne szó. Az inhumánus vámpírok miatt jöttem – egy rövid gondolkodás után hozzátette –, a testvéreim miatt, ha úgy tetszik.

Demetrios arca nem rezzent.

   - Sokat jelent, hogy az előkelő vámpírcsaládok befogadtak maguk közé. El sem mondhatom milyen érzés Önök között lenni. Ezért életem végéig hálás leszek, legfőképp Isaiah Carnonnak, aki bizalma jeléül nekem ajándékozta a nevét.

   - Valóban, páratlanul nagyvonalú kegy. Azonban térjünk a lényegre, amit a leveledben írtál.

Sebastian arcára mintha örök mosolyt faragtak volna, minden izma megfeszült, nehogy egy kósza grimasz is előbukkanjon. Ujjait összefonta az ölében, és nagyot sóhajtott.

   - Úgy érzem a kiváltságos helyzetemben nem süllyedhetek tétlenségbe. Tudja, Lordprotektor úr, két világ közötti hírnök lettem. Nem hordhatom a gyönyörű zakókat, úgy hogy, a többi hozzám hasonló inhumánus rongyokban jár. Bizonyos körök még mindig úgy tekintenek ránk, mint holmi söpredékre, élősködőkre. Lehetőségünk sincs bizonyítani.

   - Hát hogyne – bólintott. – Igazad van, fiam. A magam részéről szeretnék mindent megtenni ennek érdekében, már eddig is számtalan alkalommal hangoztattam a Tanácsban, sajnos azonban én egymagam kevés vagyok ehhez. Rengeteg más üggyel kell foglalkoznom, meg hát én sem vagyok már elég erős ahhoz…

   - Ez badarság. Remek színben van, uram – vágott közbe Sebastian szelíden. Demetrios rámosolygott.

   - Mindazonáltal – emelte fel a mutatóujját a lordprotektor –, ahogy azt te is említetted, ez rendkívül fontos ügy. Fel is kértem hát két, hozzám igen közel álló személyt, hogy foglalkozzanak a problémával.

Demetrios felkelt a helyéről, és benyitott a szomszédos szobába.

   - Legyetek kedvesek…

Egy fiatal férfi és egy nő lépett a társalgóba, Sebastianen jéghideg érzés lett úrrá, amint megpillantotta őket. A férfi öltözéke már szinte képtelenül elegáns volt, nemcsak hogy most nem látszott rajta ránc, Sebastian arra is megesküdött volna, hogy ez a ruha még soha nem gyűrődött össze. Álla kifogástalanul volt megborotválva, fekete szakálla tökéletes ívben követte arccsontját. A nő toalettje hasonlóan makulátlannak tetszett, a szürke szín viszont még annyi melegséget sem sugárzott, mint a férfi sötét mellénye. Hosszú, fényes haja egy fekete fátyolnak tűnt, vastag ajka szigorúan záródott össze. Sebastian nem állhatta sokáig a rideg pillantást.

   - Gyermekeim – ölelte át a vállukat a lordprotektor –, Mr. Webcher azért jött…

   - Carnon-Webcher.

   - Hogyan?

   - Carnon-Webcher azért jött… – köhintett visszafogottan Sebastian.

   - Áh igen. Szóval az inhumánusok ügyében, amiről már beszéltünk.

A férfi és a nő könnyedén intettek egyet, jelezve, hogy értették a helyzetet. Illedelmesen hallgattak, nem feszélyezte őket a csend. Jégtiszta kék szemük mintha egymás másolatai lettek volna, Sebastian lassacskán arcvonásaik hasonlóságát is kezdte felfedezni.

   - Nos rendben. Akkor… azt hiszem, idő van – forgolódott kissé zavartan a lordprotektor.

   - Menj csak nyugodtan – felelte a nő monoton kedvességgel.

Demetrios elbúcsúzott Sebastiantől, és távozott. Az inhumánus a férfi felé fordult.

   - Elnézésüket kérem, de fogalmam sincs, hogy ki…

  - Ne törődjön ezzel Mr. Carnon-Webcher. A neveknek ebben a diskurzusban egyelőre semmi jelentőségük. Legyen elég annyi, hogy voltaképpen nekünk köszönheti azt, hogy most itt lehet.