- Hymne à la beauté. És akkor mondjuk legyen horreur.

A vonat zakatolva száguldott az éjszakában, a síneken egyhangúan kattogtak a kerekek. A sötét, éjjeli táj egy nagy fekete sávként suhant a fülke ablaka előtt. Miranda töprengve bámulta a faberakásos plafont, körmeivel türelmetlenül dobolt az ülés bársonykarfáján.

   - Várj, hadd gondolkodjak... Danse macabre.

   - Abban nincs.

   - Hogyne lenne? „Les charmes de l'horreur n'enivrent que les forts!”

Pascal megadóan bólintott.

   - Jó, jó, igazad van. Te jössz.

   - Nesze egy könnyű, legyen noir.

 - Tudod Miranda, ez simán sértés. Legalább egy tucatnyit fel tudnék sorolni, de tessék akkor Harmonie du soir és a szavad legyen mondjuk…

Daniel bosszankodva összecsapta a menetrendet, és a két vámpírra pillantott. Sötétbarna utazóruhája kifogástalan volt, egyetlen ráncot vagy gyűrődést sem lehetett találni rajta ellentétben Pascallal.

   - Mondjuk jó lenne, ha engem is bevonnátok a beszélgetésbe.

Mielőtt Miranda válaszolhatott volna, Pascal közbevágott.

   - Ez egy láncolatjáték Baudelaire-rel. Az egyik ember mond egy verscímet és kiválaszt belőle egy szót. A másiknak kell találnia egy verset, amiben ez a szó szerepel, majd ugyanebből a versből kiválasztania egy másik szót. A partnerének ehhez kell keresnie egy új Baudelaire verset és így tovább.

A férfi nagyképűen, fennhangon magyarázott, kezével széles, teátrális mozdulatokat írt le a levegőben, mint egy bosszankodó tanár.

   - Én is játszanék – mormogta Daniel.

   - De te nem tudsz franciául.

   - Játsszuk Poe versekkel.

Pascal fanyalgó grimasszal fogadta az ötletet.

   - Poe-t egy napon említeni Baudelaire-rel. Te jó ég… Ne haragudj, de nem tudunk bevenni.

   - Gyerekes vagy.

Daniel hátradőlt az ülésen, és újra belemerült az olvasásba. Látszólag nem sértette a dolog, de legbelül kifejezetten zavarta a vámpír látványos és agresszív taktikázása. Még élénken élt az emlékezetében az első hete a Melbury Roadon, amikor beköltözött a házba. Sötét, nyirkos hajnal volt, a kanapén épphogy ki tudta nyújtóztatni a lábát. Nem bánta, hogy nem kapott szobát és ágyat, magában summázta, hogy rosszabb helyeken is aludt már az oxfordi kollégiumban. Odakint sárgás köd gomolygott, melyet a gyárak füstje ízesített elviselhetetlenül szúróssá és keserűvé. Az óra tompa kattogással mérte a másodperceket, Daniel feje már épp elnehezedett volna, amikor hirtelen parkettareccsenés ütötte meg a fülét. Gyorsan becsukta a szemét és egyenletes, mély szuszogásal alvást imitált. Hallotta, amint a léptek egyre közeledtek a kanapé felé, majd csönd lett. Pontosan tudta, hogy Pascal áll mellette. Daniel szíve őrülten kalapált, szemhéját igyekezett lazán tartani, nehogy a pillái megremegjenek. Bár mai napig nem merte biztosan kijelenteni, de valahol mélyen érezte, hogy kevés választotta el Pascalt, hogy akkor éjjel álmában megölje.

    - Amiens-ben vagyunk.

A vonat lassított, Miranda pedig kíváncsian felemelkedett a helyéről. Kesztyűs kezével megmarkolta a kilincset és egy határozott rántással kitárta a legfelső ablakot. A pályaudvar üveghomlokzatán visszatükröződött a tucatnyi gömblámpa fénye, a fehéren gomolygó gőzben kalapos hölgyek és bőröndöket cipelő férfiak siettek a peronon. Pascal nem nézett ki az ablakon, arcát a fülke másik oldala felé fordította. Miranda halkan leült mellé, kezével megkereste a férfi puha tenyerét és összefonta az ujjaikat. Nem szóltak egymáshoz jó ideig, majd mikor a vonat újra meglódult, Pascal hirtelen felkelt és kitárta a fülke ajtaját. Kabátja zsebében idegesen kotorászott, mosolya zavart és üres volt, amikor a többiekre pillantott.

   - Kimegyek elszívni egy cigarettát.

Miranda biccentett. Daniel érezte, hogy valami közös titok lappang a mélyben, szemét kérdőn a nőre emelte. Miután ketten maradtak Miranda suttogóra vette a hangját.

   - Amiens-ben született.

Daniel megértően bólintott. Nem tudhatta, hogy Miranda szűkszavúsága mögött családi tragédiák lappangnak, de a nő pontosan értette Pascal látványos kivonulásának okát. Amikor a vámpír visszatért már nyomát sem lehetett látni a komorságának, vidáman fütyörészve dobta le magát az ülésre. Miranda nem vett róla tudomást, túl jól ismerte már ahhoz, hogy lássa a kék szemekben rejtőző hanyag szomorúságot. Daniel szükségét érezte, hogy megtörje a kínos csöndet.

   - Amúgy… jól haladsz az új zongoraműveddel?

Pascal flegmán lepöccintett egy szöszt a kabátjáról.

   - Nem.

A vonat teljes gőzerővel zakatolt Párizs felé, Miranda gondolatai azonban még ennél is messzebb kalandoztak. Újra és újra végigpörgette magában Isaiah szavait, próbálta felidézni minden egyes hangsúlyát és mozdulatát. Hosszú évtizedek óta ismerte, mégsem tudta mire vélni a férfi furcsa viselkedését. Az ablak üvegében saját, homályos képmása nézett vissza rá, egy fiatal női arc szemrehányó pillantása. Már bánta, hogy nem ment fel Cyrillhez a szobába. Megtehette volna, de még magának is nehezen ismerte be, hogy félt elfogadni a tényeket. Könnyűnek ígérkezett, hogy a hosszú útra még utoljára a kedves és jámbor Cyrill emlékét vigye magával, ne pedig a sokktól dadogó, bűnbánó gyilkosét. Észre sem vette, amikor zökkent a vonat és a Gare du Nord boltívei felbukkantak. Pascal cipőstül fellépett a bársonyülésre, és mellkasig kihajolt az ablakon. Izgatottan forgatta a tekintetét körbe, arcáról le sem lehetett törölni a széles mosolyt. Hosszú évtizedek teltek el, mióta Párizst elhagyta, és bár a londoni környezet és az angolos visszafogottság jó hatással volt a személyiségére, most meggátolhatatlanul kitört belőle a hebrencs francia. A szíve hevesebben kezdett kalapálni, ismerős illatok, hangok és szavak áradtak felé: fiatalkorának minden zamata. 

A poggyászt előreküldték a szállodába, így bőven volt idejük kicsit körülnézni a városban. Pascal határozottan a Montmartre felé vette az irányt, szinte vakon is eltalált volna a Place Blanche-ra. Az üzletek portáljain csinos halmokba rendezték az árut, a férfiak fennhangon kiabáltak egymásnak a kávéházi asztalok mögül, a pincérek pedig még hangosabban utasították rendre a vendégeket. Az orfeumokból bömbölt a zongoraverkli, parfümös, alkoholos illat lengte be a sikátorokat. A spalettás kis ablakok mögül kéjes női nevetés csendült fel, alatta a teraszokon szakállas, bohém figurák kártyáztak. Daniel némán ballagott, szeme sarkából rosszallóan nézte a csillogó, zajos őrületet. Furcsállta, hogy az utcák még éjjel is ilyen élettel teliek voltak, de magában úgy summázta, hogy az egész várost belengi egyfajta furcsa dekadencia.  

   - Mira, regard! – lelkendezett Pascal, mint egy kisgyerek karácsonykor – Újra itt!

A nőre is hamar átragadt ez a dévaj hangulat, a megfontolt és kimért angol hölgy rövid idő alatt átvedlett csacsogó, kacér parisienne-be. Egymásba karolva nevetgéltek, nézték a kerítésekre kipakolt festményeket, és élvezték a párizsi utcák laza erkölcsét, mely megengedte, hogy nyilvánosan is hosszabb csókokat váltsanak. Alig negyed óra kellett csak, hogy az angolt elhagyják, ami Danielt véglegesen kizárta a beszélgetésből. A férfi türelmesen próbált lépést tartani a zsibongó tömegben, időnként magasabbra nyújtózkodott, hogy megtalálja Miranda lila, tollas kalapját a sok fej között.

A szállás két, egybenyitható szobából állt, a hotel ablakából látni lehetett a Notre-Dame csonka tornyait és a sziget mellett kanyargó Szajnát. Miranda könnyedén dobta le magáról a fűzőt és a többrétegnyi alsószoknyát, amiben Pascal készségesen segédkezett. Játékosan évődtek, foguk hegyével finoman harapdálták egymást. Daniel a szoba közepén ácsorgott, tekintete végigkövette a vámpír minden mozdulatát és a halkan elpusmogott francia szavakat.

   - Hagylak titeket.

Bevonult a szomszédos szobába, és magára zárta az ajtót. Szavai keserűen kijózanították Mirandát, tenyerét szégyenkezve a melleire csúsztatta.

   - Ne törődj vele ma chérie, majd megbékél.

   - Nagyon tapintatlanok voltunk.

Pascal közelebb bújt, apró csókokkal szépen lefejtegette a nő kezeit. Kék szemeiben sóvárgás és huncutság lapult, amint puhán az ágyra döntötte Mirandát és fölé hajolt.

   - Valahogy így kezdődött, nem?

   - Nem, az úgy volt, hogy előadtad azt a förtelmes zongoraművedet.

A férfi játékosan csiklandozni kezdte.

  - Méghogy förtelmes! Úgy érted a csodálatos mesterművemet, amitől azonnal a karjaimba vetetted magad?

   - Kikérem magamnak, Monsieur Lamarque.

   - Pedig igen hamar elintézted, hogy Párizsban nyaraljatok – nevetett fel kajánul. – Nem kellett sok idő, hogy így tarthassalak a karjaimban.

Pascal ránehezedett a nőre, egyik kezét a dereka alá csúsztatta. Ujjai hegyével finoman, de határozottan megmarkolta Miranda combját. Halk, kéjes sóhaj borzolta végig a nő puha nyakát.

   - Pardon… hogy pontosan így tarthassalak a karjaimban.

Miranda teste szinte teljesen elernyedt az érintéstől, karját a férfi nyaka köré fonta.

   - Egy hangszeren mindenesetre igencsak jól játszom, vagy tán ezt is tagadja Mademoiselle?

   - Non, maestro – suttogta a nő. – Kérem folytassa.

A szomszédos szobában Daniel csöndesen vetkőzött. Sokáig babrált az inggombokkal, minden figyelmét az apró kis varratokra és a kagylóhéjból csiszolt gombokra összpontosította, keze azonban szokatlanul remegett. Gyorsan kitárta az ablakokat, az előbb még oly idegesítő utcazaj most megváltásként érkezett. A párkányra támaszkodva komoran bámulta a távolban csúcsosodó Eiffel tornyot. Gőgösen nyújtogatta hosszú, vasból eszkábált nyakát az ég felé, mintha a világ legmagasabb építményének járó cím még mindig nem lenne elég. Daniel viszolyogva nézte, fejében Bábel története keveredett a francia hübrisszel. Nagyot sóhajtva becsukta az ablakokat, és a tollal bélelt paplanok alá bújt, de még sokáig nem bírt elaludni.

Másnap erős fejfájással ébredt. Elképedve bámulta a zsebóráját, mely pontosan öt órát jelzett. Az éjszakai vonatozás teljesen felborította az időérzékét, értetlenül számolgatta hány órán át aludt egyhuzamban. A bágyadt délutáni napkorong lomhán kúszott a tetők alá, galambok raja röppent fel, majd telepedett meg a kémények között, a bádoglemezeken megcsillanó vöröses fény bántotta Daniel szemét. Behúzta a függönyt, és óvatosan benyitott Mirandáék szobájába. Odabent koromsötét fogadta, így kezébe vette az olajlámpást és meggyújtotta. A padlón szanaszét hevertek a ruhák, így komótosan összegyűjtötte, és élére hajtva elrakta a kofferokba. Pakolás közben a szeme sarkából néha az ágyon fekvő két alakra sandított. Pascal széttárt végtagokkal, pőrén és öntudatlan gátlástalanságban hevert a lepedőn, viaszsápadt testét jól szemügyre vehette Daniel. Közelebb lépve azonnal felidéződött benne az anatómia vizsgája az egyetemen. A formaldehid szagú, dongaboltozatos nagyelőadó, és a boncasztalra fektetett holttest, amit társaival együtt körbeálltak és figyelték, hogyan hasít bele az élettelen húsba a szike. Eleinte remegett a keze, de hamarosan megszokta az érzést – fejében a különböző izomcsoportok helyei rajzolódtak ki. Még emlékezett arra a pillanatra, amikor a bőrt felhajtva végre felsejlettek a sötétvöröses, lilás belső szervek. Ahogy Pascalt nézte, eltűnt a vámpírokra oly jellemző tökéletesség illúziója. Testet látott – egy esendő testet. Egy olyan testet, amit felvághatna egy szikével akár, ami kivérezne ide a padlóra, amiben szakadnának az izomrostok és inak. Daniel átpillantott az ágy bal oldalára, Miranda kecsesen összegömbölyödve feküdt, haja és combjának íve takarta azt, amit takarni illik. Végigsimította a nő hátát, hűvösnek és merevnek érezte, mintha egy márványszoborhoz érne. Óvatosan betakarta a paplannal, majd kis gondolkodás után Pascalra is terített egy pokrócot.

Amikor Miranda először kinyitotta a szemét egy sötét szobát látott, és egy lámpa halovány fénykörét. Daniel egy széken ült, jobb kezében könyvet tartott, míg a másikban egy francia zsebszótárt. Innen is, onnan is betűzött valamit, ceruzával apró szavakat jegyzetelt a sorok fölé. Miranda kikelt az ágyból, talpa puhán érintette a parkettát, mint egy macska párnázott mancsa. Pakolászni akart, de a ruhái már mind a helyükön voltak, így nem tudta elkerülni a szemkontaktust a férfival.

   - Már felébredtél? – nézett fel Daniel.

Miranda közelebb lépett, hátulról átkarolta a férfi nyakát és meghitt csókot lehelt az arcára.

   - Ne haragudj rám.

   - Miért haragudnék?

A nő nem válaszolt. Tudta, hogy ilyenkor a férfi nem akarja firtatni a történteket vagy a viszonyulását a dolgokhoz – egyszerűen megbékélt és tovább szeretne lépni.  Szorosan odabújt hozzá, Daniel leengedte a könyveket, és mindkét karjával átölelte. Csendben ringatóztak, tekintetük többet mesélt, mint bármilyen szenvedélyes csók. Amikor a férfi ölébe pillantott és meglátta a könyv címét, Miranda szíve összeszorult. Egy Baudelaire verseskötet volt.