Az ítészválasztás napja ugyanúgy indult, mint a többi, mégis mindent átitatott a várakozás izgalma. Cyrill hevesen dobogó szívvel hevert az ágyán, kezét a tarkója alá temette. Hetek óta csak titkon reménykedett abban, hogy elnyeri a posztot, igyekezett kerülni is a témát, de most beléhasított az érzés, hogy sikerülhet. Furcsamód ez egyáltalán nem nyugtalanította, szinte várta, hogy kocsit fogjanak és elinduljanak a Tanács épülete felé. Lehemperedett a paplanról, és előkereste a szekrényből a féltve őrzött ezüstszobrocskát, amely két szarvast formázott. Áhítattal forgatta a kezében, ujjait finoman végigjáratta az állatok hátán.

   - Mostantól tényleg büszke lehetsz rám…

Hirtelen nem is tudta, hogy eddig miért nem tette ki a dísztárgyat valami jól látható helyre a szobában, elhatározta, hogyha hazaérnek, ez lesz az első dolga. Visszahelyezte a szobrot a dobozába és nekiállt, hogy kikeresse a megfelelő öltözéket. Korábban a szürke felöltőjében akart menni, de most úgy érezte, hogy valami különlegesebbet kell felvennie erre az alkalomra. Belekotort a szekrény mélyére, a fogasok éles hangon összekoccantak, majd nemsokára előhalászott egy mélykék zakót, amelyet talán összesen egy vagy két alkalommal használt. Letelepedett a karosszékébe, és hozzálátott, hogy aprólékosan, precíz mozdulatokkal fényesre pucolja a cipőjét.

  - El fogunk késni – hallatszott kintről Katharina hangja türelmetlen kopogtatás kíséretében. – Mi már rég készen vagyunk.

Cyrill lesimította az utolsó rakoncátlan tincseket is a fején, megigazította a mandzsettáját és kilépett a folyosóra. Katharina fehér csipkével díszített lila ruhát viselt, szőke fürtjei megrebegtek a füle mellett, ahogy meglepetten végigmérte a férfit.

   - Nagyon rossz? – kérdezte csendesen Cyrill.

   - Dehogy – rázta meg a fejét a nő. – Kimondottan jól áll. Miért nem hordod gyakrabban?

   - Örülök, hogy tetszik.

   - Rémes ez a fűző, muszáj ebben jönnöm? – nyafogott Bettina.

Cyrill méltatlankodva ingatta meg a fejét, Katharina viszont mosolyogva egy apró csípéssel emlékeztette a lányt az ígéretére. Bettina az elmúlt napokban addig-addig könyörgött, óránként megfogadta, hogy jól fog viselkedni, míg Katharina végül bele nem egyezett, hogy ő is velük tartson. Úgy vélte ez stabilabbnak tüntethetné fel a Whitborne-házat a választáson, ha mindenki látná a gyarapodó családot. Dominik félszegen toporgott a szalon küszöbén, mint egy ácsingózó kiskutya, akit a nagyok félrelöktek a táltól. Bettina hisztérikusan igazgatta a haját a tükör előtt, de a gyöngyberakásos díszfésű folyton kilazult a kontyból. Egyre dühösebben cibálta vele a rakoncátlan tincseket, majd végül káromkodva földhöz vágta.

   - Gyűlölöm! – rikoltotta élesen. – Rühellem a hajamat! Nemcsak a színe ocsmány, de még a formája is!

Katharina és Cyrill ügyet sem vetett a lány újabb kitörésére, Dominik azonban óvatosan felvette a földről a díszfésűt, és zavartan megállt Bettina háta mögött.

   - Mi van, mit bámulsz? – villantotta rá a tükörből a tekintetét.

   - Megpróbálhatom?

Bettina lefitymálóan végigmérte Dominiket, majd megvonta a vállát.

   - Legyen. De ha a fejbőrömbe szúrod, vagy meghúzod a hajam, lekenek egy sallert.

A fiú tenyere izzadni kezdett. Kezét gyorsan a nadrágjába törölte, mielőtt közelebb lépett volna a lányhoz. Finoman, lassan tűzte Bettina fürtjei közé az aprócska díszt, mintha minden mozdulata mérnöki pontossággal lett volna kiszámítva. A lány döbbenten körbefordult, párszor megingatta, megrázta a fejét, de a fésű szorosan a helyén maradt.

   - Tökéletes! – tapsikolt örömében, majd nevetve hozzátette – Már csak a színén változtass!

Dominik egy halvány mosollyal, kissé dadogva megállt mellette a tükörben.

  - Szerintem a vörös egy nagyon szép szín. Ritka és különleges, úgy tartják a szerelem görög istennője Afrodité is vörös hajú volt, ha nekem nem is hiszel, nézd csak meg Botticelli festményét az albumban...

Bettina tátott szájjal hallgatta a fiút, de Katharina megbökte a vállát.

  - Irwin Thomsett, David Titterington sőt a fél McDowall-ház is vörös, nem te leszel az egyetlen, csak gyere már Bettinám, el fogunk késni!

A kocsi gyorsan szaladt London utcáin, a hűvös őszi levegő mind a hármuknak csípte a bőrét. Cyrill ölében egy kicsiny füzet pihent, időnként fellapozta és odafirkantott egy-két szót. Katharina a legalapvetőbb angol kifejezéseket tanítgatta Bettinának, aki erőteljes akcentussal, sokszor bele-belehibázva mondta vissza a bebiflázott szavakat. A Tanács épülete előtt kevesen várakoztak, a vámpírok többsége a folyosón lézengett. A színpompás toalettek és szagos kölnik forgatagában Cyrill és Katharina szeme ide-oda járt ismerős, támogató arcok után kutatva.  A férfi bátortalanul intett Montgomery Thomsettnek, Mirandát és a Carnonokat viszont sehol se látta.

A nagyteremben Logan Dashwood egyedül üldögélt az ítészek asztalánál, merev tekintettel méregette a nyüzsgő sokaságot. Előtte fél tucat töltőtoll, egy halom papírfecni és egy kisebb méretű láda volt kikészítve. Harold és Emma Lester dölyfös mosollyal vonultak be, a férfi úgy viselkedett, mintha már meg is választották volna. Maisie Titterington a karjára támaszkodva unatkozott, mellette Clara lepkét hajtogatott origamiból.

   - Most egy sárkányt! – rikkantotta a lány.

  - Drágaságom, azt még nem tudok – mosolygott Clara. – De nagyon szívesen csinálok neked még egy darut.

   - Nem jó. Abból már van hat.

Előttük Howard hintázott a székén egy vidám dalt fütyörészve, tekintetében a szokásos huncut csillogással. Mosolyogva intett a Whitborne-oknak, akik közvetlenül mellettük foglaltak helyet.

   - Hát itt volnánk… – sóhajtott egy nagyot Cyrill.

   - Meg lehet fulladni ebben a bűzben – mormogta Katharina fülébe Bettina. – Hogy bírjátok ezt ki?

   - Bocsánat… ha megengeditek – szólalt meg váratlanul Sebastian mellettük. Cyrill felkapta a fejét, mint akit méh csípett meg. – Ugye megengeditek, hogy helyet foglaljak itt mögöttetek? Ígérem, nem fogok zavarni.

Cyrill döbbenten nézett rá, az első pillanatban elképzelni se tudta, hogy miért pont ide akarna ülni, aztán eszébe villant a fájdalmas felismerés, hogy már egy családba tartoznak. A férfi egy barátságos biccentéssel üdvözölte Bettinát, és letelepedett a helyére.

  - Még nem volt alkalmunk bemutatni... – kezdett volna szabadkozni Katharina, de Sebastian félbeszakította.

   - Nem tesz semmit. Bizonyára jó okotok volt rá. Remélem, a kisasszony kellemesen fogja érezni magát a köreinkben. Nos hát, sok sikert, Cyrill – veregette meg a férfi vállát Sebastian barátságosan.

Cyrill hitetlenkedve pislogott, mintha szellemet látna, de a férfi ügyet sem vetett rá. Oldalra fordult, és széles mosollyal intett a nyájasan vigyorgó Harold Lester felé. A Carnonok szinte az utolsó pillanatban toppantak be, mindannyian a legelegánsabb ruhájukban jelentek meg. Miranda gyilkos tekintettel mérte végig a tömeget, még most is élesen élt benne az a gyalázatos tárgyalás, amikor a vak Isaiah mellett vonult be ugyanezen padsorok között. Ugyanerre a márványpadlóra csordult Francesco vére, és ezek a falak voltak szem-és fültanúi sok ármánynak és aljas hazugságnak. Erősen szorította Pascal tenyerét, a férfi nyugtatóan simogatta hüvelykujjával a  kézfejét.

Amikor Demetrios Galanis megérkezett, mire az egész terem felállva üdvözölte. A lordprotektor mozdulataiból szemernyi ünnepélyesség sem köszönt vissza, minél előbb túl akart esni Isaiah utódának megválasztásán. Elfoglalta helyét a pulpituson, összefűzte az ujjait és nekifogott. Pergősen ejtette a szavakat, szinte nem is tartott szünetet a mondatok között, ahogy elsorolta a formaságokat.

  - Tisztelt egybegyűltek! A Vámpírok Szövetségének Angliai Tanácsa a mai napon ítészt választ a néhai Isaiah Carnon helyére. Hagyományainkhoz híven a voksolás titkosan történik, a jelen levők közül harmincnyolcan jogosultak szavazni. A győzelemhez egyszerű többség kell, a jelöltek nem vesznek részt a szavazáson és senki sem voksolhat saját házából való jelöltre. A választás tisztaságáért a szavazástól tartózkodó, éppen ezért pártatlan Galanis-házból én, Demetrios Galanis felelek. Összesen hat jelöltre lehet voksolni, név szerint: Ormond Dashwood, Viorica Perkins, Harold Lester, Cyrill Whitborne, Lady Miranda Carnon és Sebastian Whitborne.

Fojtott, de intenzív moraj futott végig a széksorokon. Cyrill gyomra görcsbe rándult, eddigi halvány kételyei most egyik pillanatról a másikra megsokszorozódtak. Lopva egymásra néztek Katharinával, a nő tekintetében is hasonló aggodalmat vélt felfedezni.

   - Sebastian... Ez nonszensz, sejthettem volna, hogy kutyából nem lesz szalonna.

   - Mi történik? – kérdezte Bettina.

   - Cyrill, figyelj rám… – hajolt oda a férfihoz Katharina. Nagyon halkan beszélt, hogy senki más ne hallhassa a szavait. – Nem gondolod, hogy ha már így alakult, akkor Mirandára kéne szavaznunk?

   - Nem tudom – makogta a férfi. – Talán igen… az lenne a legjobb.

Körülnézett, de nem tűnt úgy, hogy bárkit is váratlanul ért volna a bejelentés. Sebastian pillantását direkt kerülte, pedig ezúttal semmi gúny, vagy káröröm nem tükröződött benne. Demetrios megelégelte a nyüzsgést és erélyesen az asztalra koppintott.

   - Csendet. Elsőként felkérem az ítészeket, hogy adják le a voksukat.

A négy férfi felállt, megkerülték az asztalt, és magukhoz vettek egy-egy cetlit. Logan gyorsan ráfirkantott egy nevet a sajátjára, majd miután a lordprotektor ellenőrizte az érvényességét, belehajította a ládába. Irwin is gyorsan végzett, Samuel vetett egy futó pillantást Howardra, aztán ő is leadta a szavazatát. Baldwin Judge még töprengett egy darabig, Demetriosnak tapintatosan meg kellett köszörülnie a torkát, hogy döntésre jusson.

   - Köszönöm. Most pedig Önök következnek – fordult a lordprotektor a házak felé.

A sort a Carnonok nyitották, mint a legrégibb múlttal rendelkező család a Tanácsban. Francesco és Pascal hideg magabiztossággal vonult ki az ítészek asztalához, másodpercek alatt végeztek a papírjaikkal. Cyrill Mirandára pillantott, a nő egy jégszobrot megszégyenítő nyugalommal ült a helyén, alig pislogott, tekintetével éberen követte a két férfi mozgását, mint egy nőstény oroszlán a kölykeit. Cyrill valami kesernyés ízt érzett a szájában, egy régi és kellemetlen érzés lett úrrá rajta. Akár egy megelevenedett sakkjátszmában, ahol ő csupán egy gyalog a királyok, királynők, és vezérek küzdelmében, vagy talán nincs is a táblán.

A Carnonokat a McDowallek követték, majd Katharina és Bettina adta le a voksát. Cyrill magára maradt. A dermedt némaság valósággal megfojtotta, alig várta, hogy a két nő visszaérjen. Látta, hogy majdnem mindenki Bettinát figyeli, de furcsamód semmilyen félhangos kaján megjegyzés nem ütötte meg a fülét. Tisztán emlékezett még arra a barátságtalan morajra, ami Lottét fogadta a vámpírok között, így jó érzéssel töltötte el, hogy most semmi ilyesmit nem tapasztalt.

A Dashwoodoktól egyedül Lorna járult a szavazóládához, majd a Lesterek következtek. Viorica Perkins előredőlt a helyén, szeme majd kigúvadt, hátha látni véli kinek a nevét firkantják a papírra. A Titteringtonok éppolyan hóbortosan viselkedtek, mint máskor, a feszült csendben alig bírták visszanyelni a kirobbanni készülő kuncogást. Cyrillnek az a benyomása támadt, mintha az egész szavazást képtelenek lennének komolyan venni, de a hat cetli látványa megnyugtatta, és a hat biztos szavazat közé számolta. Montgomery Thomsett kinyújtotta a karját Emilynek, úgy mentek az ítészek asztalához, mint egy nagypapa és az ifjú unokája. Végezetül a Perkinsek kerültek sorra, Viorica összezárt ajkakkal figyelte lányai minden mozdulatát.

  - Köszönöm – zárta le a procedúrát a lordprotektor, majd az ítészekkel együtt visszavonult a tanácsterem mögötti kis helyiségbe összeszámolni a szavazatokat.

Pár pillanattal később James vezetésével az egész McDowall-ház felállt és elhagyta a nagytermet, mint akik megtették a kötelességüket, és nem kívánnak a továbbiakhoz asszisztálni. Senki sem tartóztatta őket, a sorok között szinte vágni lehetett a feszültséget, egy-egy elsuttogott félmondat hangzott csak el. Cyrill a padozat alatt megkereste Katharina kezét, a nő tenyere jóval melegebb volt az övénél. Amikor az ítészek visszatértek, egyikük arcáról sem lehetett leolvasni semmit, kivéve Logan Dashwoodot. A férfi homlokán mély ráncok ültek, két kezét ökölbe szorítva pihentette az asztal lapján. Cyrill ezt jó jelnek vette. Demetrios előrelépett, kezében csupán egy vékony papírlapot tartott.

   - Megszületett az eredmény.

Cyrill halántékán vastag patakokban csörgedezett a verejték, fogait olyan erősen szorította össze, hogy szinte fájt. Ebben a pillanatban nem gondolt sem a múltra, sem a lehetséges következményekre, csak arra fókuszált, hogy mennyire szeretné ezt a posztot. Hiába a baljós előjelek, nem tudott elképzelni más kimenetelt ennek a napnak. Nem is az érdemei miatt, inkább a Whitborne-házért. Úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire a lordprotektor újból megszólalt.

   - A Tanács döntése alapján a megüresedett ítészi pozíciót Lady Miranda Carnon-Seydell tölti be.

   - Nem…nem lehet igaz! – kiáltott fel Sebastian, majd az egész termen végigsöpört a zúgolódás.

Hatalmasat nyikordult a Cyrill mögötti szék. Sebastian dühtől izzó tekintettel fordult hátra, pillantása találkozott Mirandáéval. A nő egyenes derékkal, szája szélén egy alig észrevehető mosollyal nézett vissza rá, mint egy királynő az alattvalójára. Cyrill csukott szemmel, leforrázva ült a helyén, elhomályosodott előtte a terem. Zúgott a füle, egy mély kút fenekén érezte magát, süketen, elszakítva mindentől. Ahogy lassan kinyitotta a szemét és visszatért belé az élet, meghallotta a lordprotektor szigorú hangját.

   - Kérem, tartsák tiszteletben a többség döntését! – zengte túl Demetrios az elégedetlenkedőket. – Lady Carnon tizenöt szavazattal győzött, a további sorrend: Sebastian Whitborne tizennégy, Cyrill Whitborne négy szavazat…

Négy, mindösszesen négy szavazat – visszhangzott Cyrill fejében. Nem tudta felfogni, hogy az a közel húsz voks, amit előzetesen kiszámolt magának, miképp zsugorodhatott össze négy csenevész kis szavazattá. Maga elé meredve tántorgott ki a folyosóra, észre sem vette a mellette viharos sebességgel elrohanó Sebastiant. A négy szavazat azt jelentette, hogy valószínűleg egyetlen ház sem sorakozott fel mögötte, kóbor voksokból gyűlt össze ez a mennyiség.

   - Nem hiszem el…

   - Megmondtam, hogy foglalkozz többet a választással.

Cyrill keserű csalódottságot látott Katharina kék szemében, a nő csendesen, de szigorúan beszélt, mely kísértetiesen hasonlított megboldogult édesanyja hangjára.

   - Azt is megmondtad, hogy a legjobb, ha rá szavazunk!

  - Akkor Sebastiannak gratulálhatnál az új pozíciójához – engedte el a füle mellett a férfi epés megjegyzését Katharina. Minden erejére szüksége volt, hogy türtőztesse magát, a düh szinte szétfeszítette a mellkasát. – Így még mindig jobb.

   - Ki a fene gondolta volna, hogy éppen ő? – fakadt ki Cyrill.

  - Már késő bosszankodni – sütötte le a tekintetét egy pillanatra a nő. – Nincs idő további tétlenkedésre. Azonnal beszélnünk kell Mirandával.

A férfi nem reagált, észrevette Katharina válla fölött a Thomsett-családot. Montgomery szokatlan indulattal beszélt a testvérével, botja meg-megremegett a kezében. Irwin higgadtan felelgetett a fivérének, beszédét egészen könnyed taglejtésekkel kísérve. Cyrill közeledtére azonban Emilyvel együtt távoztak.

   - Sir Thomsett...

Az öregúr lassan megfordult, és a férfi vállára tette a kezét.

   - Nagyon sajnálom, fiam.

   - Hogy történhetett ez?

Montgomery végigsimított ősz haján, a homlokán összegyűlt ráncokat viszont nem tudta elegyengetni.

   - Én megígértem neked a szavazatomat és be is tartottam. Egyesek viszont úgy vélik, hogy Miranda alkalmasabb ítésznek.

Az idős vámpír egy pillanatra félrefordult, arca még jobban elkomorodott.

   - Kicsoda?

   - Irwin azt mondja, a McDowallek mind rá szavaztak.

Cyrill egyszerre úgy érezte magát, mint akit kifosztottak egy ártatlan éjszakai séta során. A szíve mélyén tartott attól, hogy a McDowall-ház esetleg Ormond Dashwoodot választja, ebben a helyzetben viszont most az is elviselhetőbbnek tűnt.

   - Sajnálatos módon Emily és Irwin is hasonlóképpen tett.

   - De hát azt ígérte…

 - Az én voksom még nem jelenti az egész Thomsett-házat – felelte keményebben Montgomery, hangsúlya ismét egy erős férfi tónusán zendült.

   - Még csak a Titteringtonok se? – hebegte Cyrill.

   - Ők mindig is a maguk útját járták – próbálta vigasztalni Sir Thomsett.

Közelebb lépett Cyrillhez, mondani akart még valamit, de ekkor egy nagyobb társaság lépett ki a folyosóra. Harold Lester bömbölését visszaverték a márványozott falak.

   - Két szavazat? Mi ez? Magyarázatot követelek!

  - Feleslegesen ordibálsz – legyintett bosszúsan Logan Dashwood. – Amúgy sem tudom, hogyan vehetnénk komolyan ezt a cirkuszt, ahol Ormond fiamnak csak egy szavazat jutott.

  - Hol az a tetű Sebastian? – üvöltözött tovább Harold nyáladzva, rengő tokával. – Ha egyszer a kezem közé kerül…

   - Mit számít, úgysem ő nyert – vetette oda valaki a sokaságból.

Miranda magasra emelt állal vonult végig a folyosón, Pascal és Francesco szorosan követték, mint két testőr. Viorica gyűlölettől villámló tekintettel kísérte a Carnonokat, ez pedig Mirandának jobban esett, mint egy tucat forró gratuláció. A Titteringtonok még mindig egy csoportban zsibongtak, mint a verebek a kökénybokron.

   - Tudjátok, mi az érdekes? – böngészte végig saját jegyzeteit Samuel, de senki sem figyelt rá. – Azt hiszem, hogy a Lesterek és a Perkinsek mind Sebastianra szavaztak. Miután mi mind a hat jelöltre adtunk egy-egy voksot, az egy plusz a kétszer hét fős család, annak összesen tizenötnek kellene lennie. Sebastian viszont csak tizennégy szavazatot kapott. Milyen furcsa, szerintetek nem?

A kijáratnál tolongó sokaságban Lily Perkins lopva belecsípett Miranda karjába.