Miranda nyakig elmerült a forró, opálos vízben. A bőre bizsergett, idegei teljesen megnyugodtak a kellemes levendula illattól. A fürdőszoba hatalmas volt, római stílusú apró mozaikokkal kirakott padlóval és olyan széles káddal, amiben a nő szinte elveszett. Újabb adag parfümös olajat öntött a vállára, és finoman a bőrébe masszírozta. Imádta ezeket a rituálészerű fürdéseket, ilyenkor csak maga lehetett – kényeztette a testét és pihentette az elméjét. Az eltelt hónapok egy szünet nélküli, tébolyító hajszának tűntek, mostanra azonban letisztult benne minden, izmai ellazultak. Mosolyogva idézte vissza magában az ítészválasztást, valahányszor csak felrémlett benne a pillanat, amikor a lordprotektor kimondta a nevét, úgy érezte, megtízszereződik az ereje. A gyertyák fényében egy sötét alak jelent meg, Miranda felsikoltott és riadtan eltakarta melleit.

   - Jaj, ne csináld már… mintha még sosem láttalak volna meztelenül.

Francesco maga alá húzott egy támla nélküli széket, és keresztbe tette lábait. 

   - Ha nem látnád, épp fürdök és te vagy az utolsó ebben a házban, akit itt szeretnék látni.

A férfi felvonta a szemöldökét.

   - Még Jason is előbb ücsöröghetne itt, mint én?

Miranda feladta a küzdelmet, látta, hogy ebből már nem jön ki jól. Térdeit a nyakához húzta és sértetten meredt Francescóra. Kínos csend lett, a kád oldalán visszhangozva csöpögött a víz.

   - Folytasd csak – intett gálánsan a férfi.

   - Előtted nem.

Francesco egy szarkasztikus sóhajjal megmasszírozta az orrnyergét.

  - Miranda… egy házban éltünk évtizedekig, rendszeresen vittem be levelet a szobátokba, miközben épp szeretkeztetek. Szerintem nincs olyan része a testednek, amit még ne láttam volna.

   - Az Firenze volt. Más időket éltünk.

Furcsa és frusztráló érzése támadt Mirandának, ahogy meztelenül kuporgott a kádban, miközben egy felöltözött férfi unottan bámulta. A gőzölgő vízben teljesen kipirosodott az arca, nyakán vizesen kunkorodott néhány hajszál.

   - Úgy érzem magam, mint egy szajha, akinek fizettek ezért.

Francesco kinyitotta a száját, de Miranda rárivallt.

   - Ha erre válaszolni mersz, felpofozlak!

A férfi hangosan felnevetett, szeme körül a ráncok összehúzódtak. Felállt a székről, megigazgatta az ingjét és az ajtó felé ment. Miranda követte a szemével. A küszöbön megtorpanva visszafordult és kajánul megjegyezte:

  - Jót beszélgettünk… Amúgy majdnem elfelejtettem, itt van Cyrill és Katharina Whitborne.

Miranda reflexszerűen felemelkedett a vízből, Francesco egy füttyentéssel végiggusztálta a nő testét, majd röhögve eltűnt a folyosón. Odalent a szalon egyik díványán összekuporodva várakozott a négy Whitborne, Bettina álmélkodva bámult minden apró részletet. Sok gazdag családnál megfordult, de ilyen pazar berendezést sehol nem látott. Furcsa érzés volt még viselnie az új selyemruháját, rendszeresen megfelejtkezett a helyes tartásról, ilyenkor Katharina szelíden oldalba csípte. Dominik összeszorított térdekkel ült, combján most is egy bőrkötéses könyv pihent. Cyrill elrévedezett a terasz irányába, ismét felsejlett előtte Isaiah alakja, amint a lefüggönyözött ablaknál áll kezében jókora szivarral, és a vendégeket szórakoztatva, két széles mosoly között nyeglén a csillár felé fújja a füstöt. A kép egy idő után szertefoszlott, és Cyrill ismét ugyanazt az üres és rideg szalont látta maga előtt.

   - Miranda teljesen megváltozott, amióta a Carnonok királynője lett – jegyezte meg epésen, de csak halkan.

Katharina arcára egy halvány fintor ült ki.

   - Én nem ismerem régóta, de nekem úgy tűnik azelőtt is ilyen volt. 

   - De sosem árult volna el... pláne nem kétszer.

   - A Carnonok rád szavaztak.

   - Sokra mentem vele.

Katharina mélyet sóhajtott. Úgy érezte magát, mint egy túlfeszített hegedűhúr, amelyik bármelyik pillanatban elpattanhat.

   - Engem is dühít a dolog, de ezzel nem megyünk semmire. Értsd meg, muszáj kibékülnünk, ha azt akarjuk, hogy Dominik ügye el legyen simítva, mivel lám nem lettél ítész.

Cyrill szívében mintha tőrt forgattak volna, még most is szégyellte a vereségét, és a naiv optimizmusát, ami elvakította.

   - Attól még illene bocsánatot kérnie.

   - Azt várhatod pajtás.

Francesco nyeglén támasztotta az ajtófélfát, szürkés szemei közönyös gúnnyal mérték végig a meglepett társaságot. Elegáns inget és fekete bársony mellényt viselt, mégis az egész megjelenésében volt egyfajta hanyagság. Egyik kezével megvakargatta Castor fejét.

  - Egyszer kölcsönvette a smaragdberakásos tőrömet, aztán elvesztette. Szerinted az elmúlt nyolcvanöt évben bocsánatot kért tőlem?

Ledobta magát egy fotelbe, és az asztalra pakolta a lábait. Hosszan bámulta a vendégek arcát, ujjaival egykedvűen malmozott.

   - Szóval ti lennétek a Whiteborne-ok.

   - Ők a család legújabb tagjai – válaszolt Katharina mosolyogva. – Ön pedig...

   - Francesco Carnon-Vecchione. Isaiah unokatestvére vagyok.

Cyrill szemei elkerekedtek. Bár a Vecchione név dereneni kezdett neki a tárgyalásról, mégis villámcsapásként érte a felismerés, hogy mennyire hasonlítanak. Francesco vékonyabb volt Isaiah-nál, de fekete haja, szájának jellegzetes formája és kiugró arccsontja kiköpött mása volt. Nem sokkal később kinyílt a teraszajtó, Pascal fütyörészve, egy kottafüzettel a hóna alatt toppant be a szalonba. Barátságosan intett a Whitborne-oknak és lepakolta a holmiját.

   - Na, végre! – tűrte fel az ingujját vidáman. – Már azt hittem sosem jöttök el kibékülni.

Cyrill hebegve megrázta a fejét, mire Pascal színpadiasan felsóhajtott, mintha az egész világ terhe az ő vállán nyugodna.

   - Jaj Cyrill, te annyira hülye vagy ezekhez a dolgokhoz. Egyszerűen csak menj fel és kérj bocsánatot Mirandától.

   - Már miért kérnék? Először Sebastian oldalára állt, aztán hátba támadott az ítészválasztáson.

Pascal hátrahőkölt, vére azonnal felforrt. Hadarva kezdett beszélni, mérsékelten leplezett francia akcentusa most még feltűnőbb volt, amin a heves gesztikulálás sem enyhített.

   - Mi van? Hallod, amit mondasz? Putain, c'est incroyable... 

Cyrill kihúzta magát ültében. Más körülmények között nem szívesen folytatta volna a veszekedést, de az egész családja előtt nem akart gyáván meghunyászkodni. Erőt vett magán és durván rárivallt Pascalra.

  - Tudom, amit tudok és attól, hogy mentegeted Mirandát, az igazság még nem fog a te szájízed szerint változni!

Katharina döbbent csalódottsággal meredt Cyrillre. Pascal egy pillanatra lefagyott, de mintha csak olajat öntöttek volna a tűzre, az előbbinél hangosabban és hevesebben támadt vissza.

  - Te korlátolt barom! Sebastian megzsarolta Mirandát, hogyha nem tanúskodik mellette a tárgyaláson, akkor Lorenzo kezére játssza Francescót! Hiába tette meg, amit Sebastian kicsikart, mégis a Carnonok elé vetette, de hát ott voltál, láttad a műsort!

Cyrill leforrázva bámult rá. Francesco komótosan bólintott, és vigyorogva meglengette a karját.

   - Megvakította Isaiah-t és kis híján megölette Francescót! Ezek után van képed azt mondani, hogy Miranda Sebastian oldalán áll? Mondd, te normális vagy?

Pascal berekedt az ordítástól, arca paprikavörös lett. Cyrill agya zúgott, szégyellte magát Dominik és Bettina, de leginkább Katharina előtt. Eszébe jutott miket vágott Miranda fejéhez, amikor Sebastiant Whitborne-ná avatták. Valami összeszorította a tüdejét, egy rossz érzés mardosva fojtogatta a torkát. Francesco feltápászkodott, és nyugtatóan megveregette Pascal vállát. A kutyák hirtelen ugatni kezdtek, Castor Francesco lábát bökdöste, míg Pollux meg-megrángatta a férfi nadrágszárát.

   - Zitto! Eh!

A dobermannok azonban továbbra is ugattak, nyüszögtek.

   - Mindjárt jövök, meg kell futtatnom a két dögvészt.

Zsebre dugta a kezeit és élesen füttyentett, mire a két kutya a nyomába szegődött és kiloholtak a kertbe. Dominik világoszöld szemei idegesen jártak, ujjaival görcsösen beletúrt göndör hajába.

  - Ha jól értettem, ez a férfi a nemrég elhunyt Isaiah Carnon-Vecchione legközelebbi rokona. Hogy lehet, hogy a családfő mégis Lady Mianda Carnon...

   - Seydell – hallatszott a lépcső felől.

Miranda türkizkék ruhája szinte beragyogta a szalont. Bettina tátott szájjal bámulta, így testközelből még elérhetetlenebbnek és fenségesebbnek tűnt a számára, mint az ítészválasztáson. A nő végigpásztázta a vendégeket, tekintete hamar megállapodott a két fiatal vámpíron. Cyrill előrelépett, de hirtelen nem tudta, hogyan köszöntse. Zavarban volt, a hajdani közvetlenségük közé most éket vert a sértettség. Miranda biccentett, mire a férfi is hasonlóan tett, de mélyen bosszantotta, hogy megint a nő találta meg a legjobb megoldást. Idegesen megköszörülte torkát, és elővezette a két ifjú vámpírt.

   - Dominik Whitborne-Bachmann – mutatkozott be a fiú, de érződött rajta, hogy életében most először mondja ki egyben ezt a nevet.

Miranda kihúzta kezét az izzadt, hideg tenyérből, és a másik lány felé nyújtotta. Bettina határozottan megragadta és párszor erősen megrázta.

  - Bettina Kirschenbaum… vagyis Whitborne-Kirschenbaum, de Nagysád szólítson csak Bettinának, vagy Bettinek.

A nő kissé megütközött, szemében gúny villant, amikor rájött, hogy a lány szolgáló lehetett. Cyrill szégyenkezve lesütötte szemeit, de Katharina továbbra is kedélyesen mosolygott.

  - Ők lettek a kiválasztottak, amikor Koblenzben jártunk. Cyrill és én körültekintően kerestük a megfelelő embereket.

   - Úgy látom, sikeres volt.

Cyrill ezer tónus közül is felismerte volna Miranda lekicsinylő cinizmusát.

   - Igen, nos… azt hiszem, ennyi lett volna... csak azért jöttünk, hogy bemutassuk a Carnon-ház fejének és immár a Tanács ítészének a novíciusokat – felelte szárazon a férfi.

    - Akik úgy látom eggyel többen vannak, mint amit a lordprotektor engedélyezett.

Miranda fölényesen végigmérte Cyrillt, aki inkább a padló mintázatát vizslatta, minthogy felnézzen a hideg szempárba. Leforrázva, megsemmisülve ült, melyhez hasonló borzalmat akkor élt át utoljára, amikor büntetésből a szamárfüles sapkában az osztályterem sarkába állította a tanár. Katharina észrevétlenül belecsípett Cyrill karjába, és noszogatva megbökte párszor.

    - Beszélhetnénk négyszemközt? – motyogta halkan a férfi.

Miranda elindult a könyvtárszoba felé, és megadóan intett Cyrillnek, hogy kövesse. Katharina csendben szemlélte a jelenetsort, mintha egy bizarr cirkuszi attrakciót nézett volna végig. Szerette volna, ha elsimul a konfliktus, de ez a totális behódolás cseppet sem tetszett neki.

Pascal a zongoránál ülve lopva Katharinára sandított, aki feszülten figyelte a becsukódó ajtót. Már szinte alig lehetett benne felfedezni azt a cserfes, szöszke lányt, aki gyermeki kíváncsisággal csöppent bele London sűrűjébe. Ez a Katharina most szikár, felnőtt nő volt, akinek minden arcizma megmerevedett az idegességtől. Az egykor ártatlan kék szempár fényét megtörte a sok ármány és szörnyűség, amit végig kellett néznie – összeszorított ajkakkal próbált nyugodtnak és magabiztosnak mutatkozni a két Whitborne előtt, akik hasonlóan érzékelték a kínos csöndet és várakozást a levegőben.

Mintha csak megsejtette volna, hogy Pascal hosszú ideje nézi, tekintetük hirtelen találkozott. Katharina kétségbeesett arccal fordult a férfi felé, bár maga sem tudta ki és hogyan tudna rajta segíteni ebben az idegőrlő helyzetben. Pascal rákacsintott, és leütött a billentyűkön egy gyors, vidám dallamot, majd Bettina és Dominik felé pisszegett.

   - Kívánságműsor van, mit játsszak?

  - Esetleg... nem is tudom... Beethoven 21-es Waldstein szonátáját megtiszteltetés lenne az Ön előadásában hallani – motyogta megilletődötten Dominik.

Bettina eközben értetlenül kapkodta a fejét, mígnem Katharina lefordította neki mire vonatkozott a kérdés. A lány szeme izgatottan felcsillant, és a zongora mellé perdült.

    - A Hänschen kleint! – kiáltotta németül. – Játsszd el a Hänschen kleint!

Pascal megvakarta a fejét.

   - Mit akar tőlem, mit zongorázzak? – pillantott Katharinára.

   - Ez egy német népdalocska.

   - Mondd meg neki, hogy nem ismerem, de ha elénekli, akkor meglesz.

Bettina elvigyorodott, és teli torokból, kurjongatva dalolni kezdett, bár hangja nem volt se szép, se tiszta. Katharina felnevetett, és ő is becsatlakozott, majd addig nógatta Dominikot, még végül a fiú kelletlenül, de beállt a kórusba.

Cyrill ezalatt a könyvtárszobában zavartan téblábolt a polcok előtt, és irigykedve hallgatta a tompán beszűrődő muzsikát. Szívesebben énekelgetett volna most ő is, mint hogy Mirandával összezárva felkészüljön élete egyik legnehezebb bocsánatkérésére. Bizonytalanul megállt az egyik karosszéknél és felemelte a lappal lefelé otthagyott könyvet.

   - Mit olvasol?

   - A Megszabadított Jeruzsálemet – felelte Miranda.

   - És milyen?

   - Komolyan Tassóról akarsz beszélgetni?

  - Nem… – Cyrill hosszú szünetet tartott, de a nő türelmesen várt. – Nézd, nem tudtam róla. Nem tudtam, hogy mi zajlik a háttérben. Egyik pillanatról a másikra elköltöztél ide, aztán hirtelen megjelentél a Tanácsban…

   - Nem érdekelnek a tények, amiket én is tudok. Akarsz mondani mást is?

Dermesztő csend ült a szobára, a kertből behallatszódott a kutyák csaholása.

  - Tudom, hogy elrontottam ezt-azt. De te is hibáztál! Miért nem szóltál, hogy mik a terveid a választáson? Miért ott helyben kellett szembesülnöm vele? Tudod, milyen megalázó volt?

   - Kapsz még egy esélyt, hogy újra nekifuss ennek – szólt halk ridegséggel Miranda.

Cyrill várt egy darabig, de miután a nő arca nem változott meg, megadóan lehajtotta a fejét.

   - Sajnálom, Miranda. Sajnálom, hogy ismét ostoba voltam.

   - Vagyis?

   - Sajnálom, hogy azt feltételeztem, hogy összejátszottál Sebastiannal.

   - Semmi egyéb?

A férfi tanácstalanul megvonta a vállát.

  - Mi lesz azokkal a sértésekkel, amiket a fejemhez vágtál? Te beszélsz megalázásról, aki megaláztál engem a családom, később pedig Sebastian előtt, valamint meggyaláztad Isaiah emlékét! Mindezek után még volt képed az én bocsánatkérésemre várni?

Nem emelte meg a hangját, Cyrill mégis úgy érezte, mintha minden egyes szó egy újabb láthatatlan, de sajgó vágást ejtene a bőrén.

   - Bocsáss meg, Miranda. Mindenért.

A nő kimérten bólintott.

   - És gratulálok az ítészi pozícióhoz – tette hozzá a férfi.

Miranda szája széle egy fintorgó mosolyra húzódott. Egyenes derékkal állt az ablak előtt, karcsú sziluettjét kirajzolta a holdfény. Amikor megfordult arca titokzatos és nyugodt volt, Cyrill mégis érezte, hogy a felszín alatt perzselő tűz és hasogató jégszilánkok harca dúl, ami megmagyarázhatatlan nyugtalansággal töltötte el. A nő hangja érces és kimért lett.

   - Holnapután megvitatom Dominik ügyét az ítészekkel.

   - Én igazán... – hebegte Cyrill zavart hálával –,  nagyon köszönöm.

A nő fanyarul elmosolyodott, és visszafordult az ablakhoz.

   - Sosem hittem az önzetlen kibékülésekben.