Cyrill méltatlankodva járatta végig a tekintetét a kusza jegyzeten. A papír ilyen kifejezésekkel volt tele, mint hajnali kártyaparti, Pandora valódi szelencéje, lengő inga, ördögi kör. Más számára véletlenszerű hívószavak garmadájának tűnhetett a szöveg, mint egy delíriumos látomás zavaros folyama. Ő azonban még úgy-ahogy követni tudta nyüzsgő gondolatait. Néha puszta szentimentalizmusból megőrzött egy-egy ilyen telefirkált papírlapot, aztán amikor hónapokkal vagy évekkel később a kezébe akadtak, órákig képes volt azon töprengeni, hogy ez vagy az a kifejezés mit akart jelenteni.

   - Amici, diem perdidi – dünnyögte maga elé.

Az ítészválasztás óta mintha rászakadt volna a szabadság. Úgy hitte, hogy most aztán bele fogja vetni magát a munkába, és hosszú éjszakákat dolgozik majd át. Ehelyett azonban leginkább csak heverészett a szalon kanapéján és lötyögtette az ötleteket az agyában, mint egy ügyetlen pincér a drága italokat. Fel-alá kódorgott a házban, könyvekbe kezdett bele, de ötven oldalnál tovább egyikben sem jutott. Nagy halom kupac gyűlt össze a kötetekből, ráunt, hogy fölöslegesen vannak elöl, és akkurátusan visszarendezte őket a szekrénybe. Precíz mozdulatokkal pakolgatta a könyveket, ha egy témakör valahol nem fért el, addig igazgatta a sorokat, míg nem talált neki új helyet. Elmélyülten gyűrögette az arcát, ugyanazzal a mozdulattal, akárcsak az édesapja, de ezt nem vette észre.

Odakint az emberek már jó mélyen beburkolóztak a kabátjukba, a szeles időben enyhén meghajolva siettek hazafelé. Kisebb záporok zúdultak a városra, a vihar könyörtelenül magával cibált néhány esernyőt is. Cyrill megborzongott. Jó ideje nem kellett már befűteniük, a kandalló falán csak néhány elmosódott fekete hamufolt látszódott. Daniel annak idején rendszeresen gondoskodott a tüzelőről, Cyrill viszont most kénytelen volt maga behozni pár hasábnyi fát. Gondosan elrendezgette őket, előkereste a gyufát, meggyújtott egy szálat, odatartotta az egyik vaskos fadarabhoz, de nem történt semmi. A láng már majdnem az ujjához ért, mire gyorsan elfújta. Félt a tűztől, korábban gyakran álmodott olyat, hogy Hilde házában kigyullad körülötte a szoba. Újra és újra megpróbált beizzítani, de egyszer sem járt sikerrel.

   - Ha ennyi fát teszel rá, megfojtod a lángot – szólalt meg egy szelíd hang a háta mögött.

Katharina leguggolt a férfi mellé, kipakolta a fölösleges darabokat, majd néhány régi újságpapírt gyűrt a fahasábok közé.

   - Kell valami könnyen éghető anyag is közéjük, különben sosem gyullad meg.

Néhány pillanattal később már vakító sárga fénnyel égett a tűz. Katharina mosolyogva figyelte a lángnyelveket, lelki szemei előtt megjelent a lautenbachi ház kályhája a virágmintás cserepekkel, egy pillanatra Ilse jutott eszébe, de azonnal megálljt parancsolt a halott asszony fájó emlékének. Odatartotta a kezét, a kellemes melegség végigbizsergett a karján. Szapora kopogtatás törte meg az idillt, egy csapzott férfi állt az ajtóban kifordított ernyővel.

   - Jason! Mi járatban erre?

   - Jó estét, uram. Üzenetet hoztam Lady Carnontól.

Cyrill átvette a levelet, és izgatottan feltépte a borítékot.

  - Azt írja…A Tanács döntése értelmében Dominik a londoni vámpírközösség és a Whitborne-ház teljes jogú tagja. De hiszen ez nagyszerű!

   - Gratulálok, uram.

  - Gyere be pár percre, Jason. Azt hiszem, jól esne most neked egy kis szíverősítő ebben a cudar időben – intett a konyha felé Katharina.

   - Nagyon kedves asszonyom, de sietek vissza Hampsteadbe. Minden jót kívánok Önöknek.

  - Ezt meg kell ünnepelnünk – jelentette ki Cyrill, miután visszatértek a szalonba. – Hol van Dominik? Mi az, te nem is örülsz?

Katharina összefont kézzel állt az ajtóban, óvatos mosollyal az arcán. Felelősséget érzett a családjáért, elszántan harcolt volna Dominikért is, és örült annak, hogy ennyiben maradt a dolog. Mégis motoszkált benne egy kis rosszallás, hogy ismét könnyen úsztak meg egy vitatott helyzetet, mintha olyan ajándékot kaptak volna, amit nem érdemeltek meg.

   - Dehogynem – felelte halkan.

   - Látom, hogy bánt valami Kätchen.

Cyrill óvatosan közelebb lépett, és tenyerét a nő vállára helyezte. Katharina beleborzongott az érintésbe, és finoman kihátrált. Kék tekintetében zaklatottság és csöndes düh örvénylett, mint egy jéghideg, hegyi patak vize. Zavartan lesimította a szoknyáját és felsóhajtott.

   - Örülök, hogy Dominik ügye elsimult. De hajszálra voltunk attól, hogy bajba kerüljünk megint.

   - De hát végül minden jóra fordult – mosolygott félszegen Cyrill.

  - Igen, de nem neked köszönhetően! – csattant fel a nő. – Olyan biztosra vetted, hogy te leszel az ítész, de az isten szerelmére, mit csináltunk volna, ha nem Miranda nyeri meg? Bele se gondolsz, hogy mi történt volna, ha Harold, Viorica vagy netán Sebastian döntött volna Dominik sorsáról?

Cyrill torkába gombóc nőtt. Katharina nem kiabált, még csak nem is volt gúnyos élc a hangjában, a férfi számára mégis fájóbbnak hatott ez a tárgyilagos stílus.  Éles, húsba hatoló, mint egy tű, aminek nyomán nem serken vér, de még hosszú ideig sajog a helye.

   - Igazad van...

   - Ettől függetlenül ne vegyük el Dominik örömét, ő nem tehet semmiről.

Katharina felkiáltott az emeletre, mire a fiú lélekszakadva trappolt le a lépcsőn. A nő diadalittasan lobogtatta Miranda levelét, mosolya semmit nem árult el az előbbi aggodalmairól.

   - Jó hírünk van! Mostantól hivatalosan is a Whitborne-ház és a Tanács tagja vagy.

A fiú meghatottan hebegni kezdett, ujjaival az inggombjait babrálta.

  - Én... én nem is tudom, mit mondjak. Hálásan köszönöm, igazán nagyra értékelem ezt a lehetőséget. Ígérem, nem fogok csalódást okozni. Már eddig is annyi érdekességre bukkantam, fel se tudnám sorolni, úgy érzem, ha kétszer ennyi életem lenne, akkor se volna elég…

Katharina gyengéden átölelte a fiút, majd Cyrill is kezet rázott vele. Dominik sűrű hálálkodás közepette visszasétált az emeletre, hogy folytassa egyik tanulmányát Wordsworth verseinek német fordításairól. Az ajtaja előtt azonban megtorpant. A szomszédos szobában egy babaházat pillantott meg az ágyon, így óvatosan beljebb merészkedett és körülnézett. A kisasztalon további apróbb tárgyak, egy fésű, egy borotvaecset és egy ezüstkanál sorakozott, melyeket addig sosem látott. Motozást hallott a folyosó felől, hátraperdült és szembetalálta magát egy maszkos alakkal.

  - Ne sápadj el, csak én vagyok – húzta le magáról a díszes álarcot Bettina, karján még vagy fél tucat hasonló maszk volt felfűzve.

   - Mit művelsz? Hol találtad ezeket?

   - Fent a padláson. Csuda érdekes holmik vannak ott, ha szeretnéd, megmutatom.

   - Azonnal vidd vissza mindet, ez nem a miénk. Egyáltalán hogyan jutottál fel oda?

   - Kivettem a kulcsot Cyrill fiókjából.

   - Most azonnal mondd meg nekik!

Bettina hanyagul vállat vont, Dominik hiába próbált szigorú képet vágni, mint egy kezdő tanár az engedetlen diákkal szemben.

   - Ha szükségük lenne ezekre, nem hordták volna a padlásra.

A fiú el akarta venni a tárgyakat a kisasztalról, Bettina azonban gyorsabb volt. Nevetve felkapta őket és ügyesen zsonglőrködni kezdett velük, mint egy szemtelen majom.

   - Na, vedd el őket, ha tudod!

Dominik ijedten figyelte a mutatványt, a lány keze azonban nem remegett meg. Párszor odakapott, de Bettina mindig kicselezte. Balkezébe fogta a kanalat és az ecsetet, a fésűt pedig magasra hajította, nyelével szinte súrolta a mennyezetet. Dominik felkiáltott, az elefántcsontból készült holmi magatehetetlenül alázuhant, már majdnem elérte a talajt, de Bettina az utolsó pillanatban elcsípte. Büszkén pillantott a fiúra, aki másodpercekig csak állt, aztán zavartan elnevette magát és tapsolni kezdett. A lány könnyedén meghajolt, homloka majdnem a lábfejét súrolta.

   - Hát ez lenyűgöző! Hol tanultad?

  - Amikor kicsi voltam, sokszor járt a falunkban egy vándorcirkusz. Néha elszöktem otthonról és megnéztem, hogy gyakorolnak.

Vörös haja ziláltan, kócosan keretezte az arcát, ujjaival végigtúrta a göndör fürtöket.

    - Nagyon ügyes vagy. Bárcsak én is tudnék mesélni ilyesmit…

   - Ugyan, te egész nap csak a könyveket bújod – legyintett megvetően Bettina és lehuppant az ágyra. – Mi jó van abban?

   - Meglepődnél mi minden…

   - Sosem szerettem a könyveket! – jelentette ki hangosan a lány, mintha nemcsak Dominik hallaná a szavait. – Szerintem sokkal jobb, ami a világban történik. Mulatni, énekelni, táncolni… tényleg te egyáltalán táncoltál már valaha?

Dominik elvörösödött. Hirtelen újra a nürnbergi gimnáziumban érezte magát, amikor a fakeretes ablakon kisandítva figyelte a többi fiút – köztük legjobb barátját Johannt – amint a szomszédos leánykollégium növendékeinek udvarolnak, és szíve ismét elsorvadt a szomorúságtól.

   - Nem igazán… sosem volt merszem a lányokhoz. Nemhogy a táncoláshoz.

   - Ugyan már, te bolond! Táncolni mindenki tud! Gyere csak, majd én megtanítalak.

Ellentmondást nem tűrően belekarolt Dominikba és magával húzta az erkélyre. Hűvös levegő csapott az arcukba, de egyikük sem fázott.

 - Nem gondolhatod komolyan. Évekig tart valakinek elsajátítani, a táncosok gyerekkoruktól fogva…

 - Lárifári. Csak engedd el magad, én majd vezetlek.

A lány lerúgta a lábáról a cipőt és fürge mozdulatokkal befonta a haját. Megállt Dominik előtt, megfogta a fiú mindkét kezét, egy játékos népdalt kezdett dúdolni magában, hangosan számolva a közepesen gyors ütemet. Lágyan ringatták a kezüket, hol előre, hol hátra haladtak. Dominik eleinte ügyetlenül topogott erre-arra, mint egy papagáj, de aztán a lába igazodott Bettina lépéseihez.

   - Látod? Máris táncolsz – biztatta a lány és folytatta a taktusok számolását.

A fiú arcára bátortalan mosoly ült ki, láthatóan maga sem hitte el, hogy sikerül neki. Bettina elengedte Dominik balját.

   - Most tedd a kezed a csípődre – vezényelt, majd a ringatózás közben párszor megforgatta magát.

   - Nem fordul ki a karod? – kérdezte aggódva Dominik.

   - Dehogy – kuncogott Bettina. – Lépj közelebb, ne félj!

Lágyan keringtek a tompa lámpafényben, míg el nem szédültek mindketten. Bettina hirtelen leguggolt, de szorosan fogta a fiú kezét.

   - Most át kell lépned a bal karomon.

   - Lépjek át? – hüledezett Dominik.

   - Persze! Aztán onnan majd kitekeredhetsz.

Dominik megpróbált nagyot lépni, de elbotlott a lány karjában és elnyúlt a kövezeten. Bettina nem merte elengedni a fiút, így ráhuppant. Felszabadult, jókedvű nevetése messzire elhallatszott.

   - Jól vagyok, jól vagyok – lihegett Dominik. – Nem ütötted meg magad?

  - Ugyan! Három bátyámmal nőttem fel, szerinted úgy bántak velem, mint egy hímes tojással?

Leporolták magukat, de még nem mentek vissza a házba. Bettina nekitámasztotta a fejét az erkély korlátjának, most először örült annak, hogy összevetette a sors ezzel a fura figurával, aki sehogyan sem hasonlított a családjára vagy a barátaira. Enyhe szellő járt az út menti fák között és apró forgószeleket varázsolt az elhullott levelekből. Dominik el akart motyogni valami köszönömfélét, de nem szívesen törte volna meg a jóleső csendességet. Aztán valami mégis kikívánkozott belőle.

   - Miért nem beszélsz soha angolul?

Bettina gyomra ösztönösen összerándult, megrázta magát, mintha egy macskát lefröcsköltek volna pár csepp vízzel. Az első pillanatban indulatból válaszolt volna, de lenyelte a mérgét.

   - Nem tudok… és nincs is kedvem hozzá.

  - Nekem is jólesik, ha itthon németül beszélhetek – felelte megértően a fiú. – De sokkal könnyebb dolgod volna, ha megtanulnál rendesen angolul.

A lány vállat vont.

  - Kitől tanulhatnék? Semmit sem jegyzek meg, Katharina biztos nem érne rá, Cyrill okoskodásától pedig kiráz a hideg.

   - Én szívesen segítenék – vetette közbe bátortalanul Dominik.

   - Komolyan? – csillant fel Bettina szeme. – De olyan tehetségtelen vagyok.

   - Hiszen két perc alatt megtanítottál táncolni.

   - Jó, de az más…

Katharina az egyik ablakban állt nem messze tőlük. Nem értette, miről beszélnek, csak Dominik félszeg mozdulatait és Bettina kedves mosolyát látta, amit korábban csak egyszer vagy kétszer tapasztalt a lány részéről. Figyelte a furcsa párost, akik testvéri szeretettel tanítgatták egymást, és  akaratlanul is könnybe lábadt a szeme a meghatódottságtól. Hildére gondolt, és csak remélni merte, hogyha van a halálon túl egy mindent látó tekintet, akkor most ő is szemtanúja ennek.