Vaksi ködben ügettek a lovak, fekete orrlyukukból párás levegő tört föl, míg szájuk szélén vastagon habzott a nyál. Az éjszaka csöndjét apró darabokra törte a patadobogás és a kocsi egyenletes, ringó nyikorgása. Hampstead sötét erdeiben megbújtak a vadak a zajt hallva, csak néhány óvatlan fajdkakas surrant át a bokrok alatt. Bár a táj csendes volt, a fülkében heves vita zajlott.

  - Mert ez újítás! Mit nem értesz azon, hogy progamzene? A hangzás, a téma, a kép egységben van, nem pedig egymás utáni lezárt énekszámok.

   - Patetikus szar volt – vonta meg a vállát Francesco.

Pascal elnémult a döbbenettől, tátogva próbált újra szóhoz jutni, mint egy hálóba keveredett hal.

   - Idióta. Te Wagnerről beszélsz.

   - Ha tudtam volna, hogy a Bolygó Hollandit nézzük, akkor el se jövök.

   - Miranda, egyáltalán minek vittük magunkkal ezt a zeneileg korlátolt nyomorultat?

A nő rezignáltan lapozott egyet a könyvében és egy pillantásra sem méltatta a perpatvart. Az elmúlt hónapokban hozzászokott Pascal és Francesco vitáihoz, de azt is tudta, hogy ezek a heves szóváltások a legkevésbé sem veszélyeztetik a két férfi cinkos barátságát.

Ennél sokkal jobban aggasztotta most Daniel viselkedése. Napok óta kerülgették egymást a házban, ha véletlenül mégis egy helyiségben tartózkodtak a férfi csak csöndesen bámulta – sötétbarna, melankolikus tekintete várakozón függött rajta, de egy szóval sem említette Oxfordot. Helyette bezárkózott a szobájába, és a könyvei fölé görnyedt, de a lapok ugyanannál a fejezetnél stagnáltak napok óta. Miranda titkon örült, hogy nem került szóba az egyetem, de legbelül sejtette, hogy ez az állapot nem tartható fenn. Egyszer, egy este le fognak ülni egymással szemben, és a halkan elmotyogott ígéretek és sóhajtások valaminek a végét fogják jelenteni.

A fűző merevítői pár pillanatra megfeszültek egy szaggatott, keserű sóhajtól. A jegenyék sötét törzsén narancssárga fénypászma kúszott végig, amint a kocsi lámpása megvilágította a fordulóban, az ablakon vékony csíkokban folyt végig az eső. A ház komoran magasodott a fák fölé, a kerítést buján benőtte a borostyán, rátekeredve az elszáradt vadrózsabokor tüskés, sárga ágaira. Amint megtorpantak a lovak és abbamaradt a patadobogás, Miranda fülét hirtelen éles kutyaugatás ütötte meg. Hisztérikusan őrjöngő vakkantások voltak, melyek időnként rekedt vonyítássá torzultak.

   - Jason becsukta őket a szalonba?

Pascal összeráncolta a szemöldökét, majd rövid hallgatózás után megrázta a fejét.

   - Ez a konyhából jön.

   - Sötét minden ablak – suttogta Francesco gyanakodva.

Miranda torkát összeszorította egy rossz előérzet, szíve vadul kalapálni kezdett a bordái között. Megragadta a kilincset, és egy határozott mozdulattal kilökte a kocsi ajtaját, de alig ért földet a lába, Pascal visszarántotta a karjánál fogva.

   - Ne te!

Némán ültek a kocsiban, az eső súlyosan áztatta a birtok fenyőit. A férfi kiszállt, és tétován tett néhány lépést a ház felé. A víz végigcsurgott a homlokán, cipőtalpára rátapadt a nedves, sárga avar, ahogy a bejárathoz közeledett. A síri csöndet csak egy-egy távoli mennydörgés és a kutyák fáradhatatlan vonyítása törte meg. Pascal lehúzta a kezéről a kesztyűt és a zsebébe gyűrte, ujjai megremegtek egy pillanatra. Tudta, hogy nem a hidegtől.

   - Van nálad valami fegyver? – intett halkan Francesco felé.

   - Ha lett volna, már az előadás alatt megölöm magam vele.

Pascal kék szeme ridegen villant a viccre. Óvatosan osont az ajtóhoz, egyszerre minden érzékszerve kiélesedett, miközben hunyorogva fürkészte a homályos ablakokat.

  - George, nincs magánál a revolvere? – suttogta Miranda a kocsis felé, de a férfi szomorúan megrázta a fejét.

A zár körül durva karcolások sértették fel a lakkozott fát, a kulcs üresen forgott benne. Az ajtó halkan kattant, majd Pascal finoman lenyomta a kilincset és belépett. Odabent vaksötét volt, a falióra monoton ketyegése visszhangzott a hatalmas aulában. Miranda türelmetlenül toporgott a férfi sarkában, tekintete riadtan kereste a fényforrást, de a fekete homályban csak Pascal ösztöneire hagyatkozhatott. A férfi erősen szorította a kezét, hüvelykujjával próbálta bátorítóan cirógatni, de maga is csak a szerencséjében bízott.

   - Meg vannak rongálva a falikarok – pisszegett George. – Nem tudok világosságot csinálni.

   - Lehet, hogy valami piti tolvajok törtek be – morogta Francesco.

A bejárati ajtóból kékes holdfény kúszott végig a padlón, Pascal szűkre húzott tekintettel próbálta kivenni az apró részleteket, amikor hirtelen megpillantott a márványkövön néhány vörös pöttyöt. Akaratlanul is megszorította Miranda kezét.

   - Mi az? – kérdezte a nő rémülten.

   - Vér... Vérfoltok... – suttogta Pascal elhűlve.

Miranda dermedten bámulta a helyet, amerre a férfi mutatott. Reszketve, tétova léptekkel indult arra, amerre a vércseppek jelölték az utat, ám ekkor finom indiai dohány illata csapta meg az orrát. Hirtelen megtorpant, mint egy riadt őz a tisztás közepén. Minden porcikáját és lágy szövetét marta az ismerős cigarettafüst, melynél émelyítőbbet és borzalmasabbat elképzelni sem tudott volna ebben a pillanatban. Leszegett fejjel, lassú léptekkel közeledett a szalon ajtaja felé, tenyerét a hideg kilincsre tapasztotta, majd egy rekedt sóhajjal határozottan lenyomta. Odabent sötétség uralkodott, egyedül egy aprócska, vörösen izzó parázs világított valahol a szoba túlsó végében. Visszafojtott szuszogást és összedörzsölődő ruhákat hallott, de képtelen volt kivenni a fekete, homályos alakokat. Tudta, hogy többen vannak, de csak egyetlen alakot ismert fel. Nem kellett látnia vagy hallania – abban a pillanatban, hogy belépett a házba érezte a jelenlétét. Olyan volt ő, mint a tuberkulózisos betegeken végigsöprő hideglelés, a vidéki falvak éjjeli csöndjét felverő rekedt vonyítás, vagy a London égboltját sötétre maró gyárkémény füstje, melytől fekete nyálkát köpnek az emberek.

   - Sebastian.

Miranda hangja nem remegett meg, de szívébe fájdalom nyilallt ettől a négy szótagtól. A szalonban lámpa gyúlt, mint egy tragikomikus színdarabban. A váratlan fény bántotta a szemét, de szempillái sűrűjén hunyorogva lassan felismerte a vékony, szőke férfit és a mögötte álló négy robosztusabb, rosszarcú alakot. Néhány zavart pislogás után pillantotta csak meg Danielt is a szobában, de mielőtt megindulhatott volna felé, egy éles hang vágta ketté a teret.

  - Ottmarad a szépasszony! – parancsolt rá negédesen Sebastian. – Csak semmi hirtelen mozdulat, csak semmi kapkodás. Ez a pár jóbarátom itt egy-egy revolvert szorongat a markában, és aki átlépi a szőnyeg vonalát, azt bizony kénytelenek lesznek lepuffantani.

Pascal szorosan Miranda mellé állt, tenyerét a nő alkarjára fonta gyengéden, de izmai tettre készen megfeszültek, ha szükség lenne az éberségére. Francesco tekintete hidegen függött a szoba túloldalán, petyhüdt szemhéja mögül pislogás nélkül fürkészte a fegyverek ravaszán pihenő ujjakat.

   - A vén trotty se csoszogjon sehova! – kiáltott fel Sebastian.

George árnyékká dermedt az ajtóban, és megadóan beállt Pascal mellé a sorba. Tehetetlen dühében idegesen morzsolgatta a kalapja karimáját, apró, gesztenyebarna szemei komoran villantak a ráncok sűrűjéből.

   - Nos, most hogy mindenki felfogta a játékszabályokat, végre beszélgethetünk.

Sebastian kifújta a füstöt, és Daniel mellé lépett. A férfi arcát sötétlila és zöld zúzódások csúfították, szája széléből és az orrából vér csurgott alá az ingjére. Elcsigázva, szuszogva próbált még talpon maradni a durva, érdes kezek szorításában, de tekintetére újra és újra az ájulás előtti sötét köd borult. Miranda mozdulatlanul állt a szőnyeg szélén. Minden egyes levegővétele halszálkaként fúródott a torkába, tenyerét az ajkára tapasztotta, hogy nem törjön föl belőle valami mély, keserves ordítás.

   - Azonnal engedd el – préselte suttogva a szavakat.

   - Nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsokat osztogass.

  - Ez nem parancs, Sebastian. Engedd el, és a szavamat adom, hogy ennek nem lesz semmi következménye a Tanácsban. Mintha ez meg sem történt volna, rendben vagyunk?

Sebastian a zsebébe nyúlt és játékosan megpörgette a kezében a pillangókést.

   - Azt hiszed Miranda, hogy itt jelenleg hatalmad van?

   - Ítész vagyok. Ha kárt tennél Danielben minden rangodtól, jogodtól megfosztanak.

   - De hiszen pár napja ugyanezzel fenyegetőztél, amikor hívatlanul rám törtél az otthonomban. Mit veszíthetnék még? – vonta meg a vállát – Akkor már legyen a végjátékban valami kellemes, nemde?

Miranda egy pillanat erejéig Danielre sandított. Csak egy röpke másodperc volt, de a meggyötört mélybarna szempár megingatta a nyugalmát. Tehetetlen harag áramlott szét az ereiben, vékony kezét ökölbe szorította és Sebastian felé üvöltött.

   - Az istenre esküszöm, ha egy ujjal is hozzáérsz pokollá teszem az életedet! Nem lesz nyugtod, nem lesz maradásod, mert mindenhol meg foglak találni és megöllek!

A nő arca kivörösödött, utolsó szavai csak rekedt vinnyogássá torzultak.

   - Mondok neked valamit, Miranda. Én békére, nyugalomra vágytam, egy tiszta lappal elkezdett polgári életre, és egy apró megbecsültségre a Tanácsban. Nem voltak nagy igényeim, csak annyi, ami alanyi jogon megilletne, mint Whitborne-t. Tűrtem és küzdöttem érte, és nem fogom tétlenül nézni, hogy bárki is beleköpjön ebbe.

A férfi hangja lágy és nyugodt volt, az előbbi érces gúnyolódás felszívódott a szavakból.

  - Ti kényszerítettetek arra, hogy olyat is megtegyek, amire magamtól nem vetemedtem volna. A ti dölyfös, konok és erőszakos megalomániátok, az a rohadt Carnon véretek vezetett ide.

   - Megvakítottad Isaiah-t, kis híján megöletted Francescót és...

  - ...és ha továbbra is fenyegetőzöl és beleártod magadat az életembe, akkor sorban haladva az összes szerettedet meg fogom ölni! Melyiknek a halálából fogsz végre szót érteni?

Hirtelen néma csend lett. Az eső halkan kopogott, a zárt ablakok mögött is hallani lehetett az eresz csordogálását és a fák között átsusogó szél hangját. Francesco óvatosan megszorította Miranda kezét. Szavak nélkül is megértette mit üzen a férfi szürke tekintete, de indulatai még mindig örvényként kavarogtak legbelül. Ajka meg-megremegett a hezitálástól, mintha a szavak nem akarnának hanggá formálódni és részt venni a megalázkodásban.

    - Kérlek Sebastian... Bocsáss meg.

A férfi lustán felvonta a szemöldökét.

    - Szánalmas vagy.

  - Most már elég legyen ebből! – kiáltott Sebastian felé Pascal. – Azt hiszed mindent elvihetsz szárazon? Idejössz néhány bugris paraszttal és azt hiszed megfélemlíthetsz bárkit? Micsoda bátorság volt betörni, amikor senki nincs otthon, majd előmászni a sötétből mint egy csótány és fenyegetni egy nőt! Ez aztán az angol virtus...

   - Pascal, elég – suttogta halkan Miranda, de a férfi mintha süket lett volna.

   - Ha azt hiszed, hogy egy percig is sakkban tudsz minket tartani a nyomorult kis játszmázásoddal, akkor ki kell hogy ábrándítsalak!

Pascal dühtől kihevült, vörös arccal szuszogott, tekintete azonban jegesen villant Sebastianre. A férfi továbbra is nyugodtan ácsorgott, majd egy halvány mosollyal az arcán Daniel mellé lépett és a torkának szegezte a kést.

  - Egy percig sem gondoltam, hogy téged sakkban tarthatlak a szeretett Mr. Fowler halálával. Az elsők között lélegeznél fel, ha valaki végre eltüntetné az életedből, és nem kéne többé osztoznod szíved hölgyén.

Sebastian belemarkolt Daniel hajába és hátrafeszítette a fejét, a kés hideg fémlapja nekinyomódott a férfi nyakbőrének. Miranda felsikoltott.

   - Kérlek ne! Könyörögve kérlek, ne...

A nő hangja fuldokolva elcsuklott, kezeit összekulcsolva egész testében remegett. Sebastian lejjebb engedte a kést Daniel torkától.

   - Könyörögök Sebastian, ne bántsd...

Miranda szaggatottan, levegő után kapkodva próbált beszélni, de a fel-feltörő zokogás megakasztotta. Daniel az ébrenlét és ájulás határán csak elmosódó zajokat észlelt, tekintete homályos és zavart volt, mint egy lázas betegé. Mintha lebénult volna az összes végtagja, csak tehetetlenül billegett fogvatartói erős markában, miközben orrából egyenletesen csöpögött a vér a padlóra.

   - Ne vedd el az életét, neki semmi köze az egészhez! Ő sosem ártott neked, az istenre kérlek ne az ő vére fölött acsarkodjunk.

Pascal ezalatt feszengve lépegetett egyik lábáról a másikra, hol Danielre hol Mirandára pillantva. Ajka pengevékonyra feszült, miközben izgatottan fürkészte a nő minden apró arcrezdülését.

   - Mit ajánljak fel cserébe? A szavamat adom, hogy békésen távozhatsz, ez az este örök titok marad és soha többet nem zavarom a köreidet, de ha kell pénzt adok, az ítészi rangomat, amit csak kívánsz megkapod...

Sebastian lassan, megadóan leeresztette a kést. Zavartan félresimított egy szőke tincset a homlokából, és intett az embereinek, hogy ültessék le Danielt egy székre, majd a teraszajtón keresztül távozzanak. Minden mozdulata nyugodt és harmonikus volt, arcán egyetlen élveteg, gúnyos ránc sem látszott. Miután egyedül maradt, fekete rókatekintetét Mirandára szegezte.

  - Mindenedet felajánlottad és én nagyra értékelem ezt. Pénzt, rangot és biztonságot, de inkább mást kívánok tőled.

Miranda visszafojtott lélegzettel figyelt, fűzője mintha minden merevítőjével összeroppantotta volna a bordáit. Pattanásig feszült csönd lappangott a szobában.

   - Mit szeretnél?

   - Hogy szenvedj.

Amint kimondta, Sebastian megemelte a kést, és Daniel mellkasába vágta.