Az előcsarnokból ugatás és morgás hallatszott, Daniel kivette a füléből a sztetoszkópot. Egy pillanatra kinézett a folyosóra, de miután meggyőződött, hogy csak a kutyák játszanak gyorsan visszatért Jason ágyához. A fiú szeplős arca fénylett az izzadságtól, kese haja csatakosan a homlokához tapadt. Fuldokolva felköhögött, Daniel a mellkasát hallgatta mélyen a gondolataiba merülve. Megfogta a fiú csuklóját és hosszasan nézte a zsebóráját, magában számolva pulzusszámot, amit rögtön fel is jegyzett a noteszébe. Jason bágyadtan bámulta a plafont, szürke szemei fénylettek a magas láztól.

   - Minden rendben, ez közönséges meghűlés.

   - Nem fogok meghalni?

Daniel megcsóválta a fejét és lassan visszapakolta a műszereit a táskájába.

   - Nem tüdőgyulladás. De nem szabad felkelned, amíg meg nem gyógyulsz.

   - De a ház körüli munkák…

   - Nincs semmi sürgős. Tudunk magunkról gondoskodni.

Tenyerét végigcsúsztatta a falon, és párszor megtapogatta a tartógerendákat.

   - A szobád szerencsére a padlástérben van, ami elég száraz és meleg. Pont megfelel. Maradj mindig takaró alatt, holnap megvizsgállak újra.

Jason halkan egy köszönömöt rebegett, de Daniel már nem hallotta a folyosóról. Gondosan fertőtlenítette az eszközeit és elpakolta az orvosságokat a vitrinbe. Üresen kongott a ház, a bágyadt délutáni nap narancssárgára festette a falakat, a csillogó tárgyak szikrázva verték vissza a fényt. Az ebédlőben fonnyadt krizantémok árasztották édeskés, rothadó illatukat, a találószekrényben kínai kék-fehér porcelán étkészlet sorakozott. Daniel az asztalfőnél ült és lassan kanalazta az ebédjét, a fém csörömpölése betöltötte a szobát. Amikor a leves végére ért, a tál alján egy dülledt szemű, kacskaringós sörényű oroszlán nézett rá vissza. Izmos mancsa alatt egy gömböt tartott, a tányér oldalát ázsiai virágmotívumok keretezték. Hosszú ideig nézte a képet, és halkan megállapította, hogy Isaiah néha kimondottan ízléstelen tárgyakat választott az otthonába. Hasonló fenntartásai voltak a szalont díszítő festményekkel kapcsolatban is. Taszították a napsárga toszkán tájak és a reneszánsz pasztorál idillek – saját szobájában is elrakta a festményeket, mert egy idő után képtelen volt koncentrálni ennyi harsány, itáliai giccs között.

George ezalatt az istállóban etette a lovakat. Jókedvűen dudorászott, becézgette a két jószágot, mintha csak édes gyermekei lettek volna. Bőkezűen mérte a takarmányt a vályúba, tenyerét gyengéden pihentette az egyik ló nyakán.

    - Egyetek gyönyörűségeim... jól esik a finom zabocska, ugye?

    - Jó napot, George!

Daniel tweed kabátban ácsorgott az ajtóban, kockás sálja pirosan rikított. Nem szerette ezt a színt, de Miranda ajándéka volt tavaly karácsonyra, így kénytelen-kelletlen viselte.

   - Elnézést, hogy megzavarom, de esetleg be tudna kérem vinni a városba?

   - Ugyan Mr. Fowler, dehogy zavar! Hát ezért vagyok itt! – mosolygott barátságosan a férfi. – Máris indulhatunk, egy pillanat!

George levetette a kopottas, molyrágta zakóját, és magára terítette a köpenyét. Finom, fekete gyapjúból készült, melyet gondosan lekefélt minden egyes alkalommal.

   - Jason hogy van? – kérdezte halkan, a bajszába motyogva. – Súlyos?

   - Nem. Fel fog épülni, ha betartja az utasításaimat és beveszi az előírt gyógyszereket.

A férfi fellélegzett, öreg, ráncos kezét Daniel felé nyújtotta, és reszketegen megszorongatta.

   - Az Isten áldja meg magát...

Bágyadt, őszi délután borult Londonra, a Szent Pál katedrális kupolája mögött a gyárak fekete füstöt okádtak a rózsaszín égboltra. Felkavarta a szél a faleveleket, és minden apró résben, kapualjban, lépcsőfordulóban kis kupacokat tornyozott belőle. Daniel a Regent Streeten baktatott, kezében egy új, sebészeti könyvet szorongatva. Az üzletek ajtajában árusok kémlelték az utcát, mint az éhes keselyűk, úgy lesték a fiatal és naiv hölgyeket, akiknek egzotikus, keleti ékszereket és vállkendőket adhatnak el. Daniel fájó szívvel nézte, hogy a butácska lányok olcsó bóvlikért cserébe számolják le a pennyket az eladók kapzsi markába, de az évek alatt megtanulta, hogy nem mentheti meg az összeset. Egy időben szinte utcasarkonként megtorpant, hogy halkan a fülükbe súgja, vigyázzanak a kereskedőkkel, de minél több időt töltött Londonban, egyre reménytelenebbnek látta szélmalomharcát. Szeme sarkából most is egy töpörödött öregasszonyt figyelt, aki görbe, csontos ujjaival hol a gyapjúsálat simogatta, hol a kopott kis erszényében kotorászott tanakodva. Már épp elhatározta, hogy odalép hozzá, nehogy kicsalják a kuporgatott pénzét, de hirtelen beleütközött valakibe. Daniel fel sem ocsúdott, hogy bocsánatot kérhessen, egy jókedvű rikkantás, és egy kövér, renyhe test préselte ölelésbe.

   - Danny!

   - Archie? – pillantott le zavartan.

A férfi elengedte és hevesen bólogatni kezdett, mint egy kisgyerek. Daniel magában megállapította, hogy Archie az elmúlt pár évben csak még jobban meghízott – hasán pattanásig feszültek a gombok, tokája redőiben szinte fulladásig szorongatta az inggallér. Húsos ujjai között most is egy zacskó sült gesztenyét szorongatott, míg a másikban egy fekete orvosi táska lógott.

  - Jaj Danny, én úgy örülök, hogy látlak! Micsoda véletlen! – ölelte meg ismét. – Emlékszel milyen szomorú voltam, amikor otthagytad Oxfordot? Napokig nem ettem... desszertet. Nagyon magam alatt voltam, mint egy elárvult kóborkutya.

Daniel halványan elmosolyodott, és a férfi táskájára mutatott.

   - Jól látom, hogy már orvosként praktizálsz?

   - Ó, igen! Befejeztem az egyetemet, szóval immár másfél éve Dr. Wicklow vagyok!

Zavartan heherészni kezdett, mintha csak egy jó viccet mondott volna.

   - Szerinted jól áll a bajusz?

Ujja hegyével jelentőségteljesen végigsimította az orra alatt. Daniel udvariasan biccentett.

   - Igazán férfias.

   - Ugye? A borbély is ezt mondta, meg hogy ezzel kiemelkedő sikereim lesznek a kisasszonyoknál, vagyis ezt nem a borbély mondta, hanem a cigány jós, aki kiolvasta a tenyeremből a jövőmet.

Püffedt kezét Daniel felé mutatta, és izgatottan kirajzolta a vonalakat.

  - Azt mondta hosszú életem lesz, és sok kis porontyom egy édes asszonykától! Te is hiszel a természetfelettiben, Danny?

    - Nem igazán, Archie.

A férfi pufók arcáról lefagyott a vigyor, és kissé bizonytalanul leengedte a karját, mely úgy lógott mellette, mintha csak rongyból lenne varrva. Elszontyolodva a zsebébe süllyesztette a kezét.

   - Igen... én se...

Enyhítésképpen barátian megveregette Archie vállát, és rámosolyogott.

  - De vannak különös dolgok a világban, és a jövő olyan bizonytalan, hogy a te cigányasszonyodnak éppúgy igaza lehet, mint nekem.

  - Tényleg? – derült fel az arca. – Jaj, de milyen neveletlen vagyok, csak fecsegek itt magamról, és meg se kérdeztem még, veled mi újság?

Daniel egy pillanatra zavartan meredt maga elé, hirtelen nem tudta mit is felelhetne.

   - Én... én most Hampsteadben lakom – majd gyorsan hozzátette –, a kutatásaimon dolgozok.

 - Ez nagyon izgalmasnak hangzik, Danny! Ha tudnád, mindig azt képzeltem, hogy majd ugyanabban a kórházban fogunk dolgozni, én a segéded leszek, te pedig életeket mentesz. És akkor sem lettem volna irigy, amikor neked hálálkodnak a betegek, mert mégiscsak neked köszönhetnek mindent, én csak fertőtlenítettem, de én olyan büszke és boldog lettem volna! Úgy sajnálom, hogy te nem diplomáztál, biztosan summa cum laudéval végeztél volna, mert én csak éppen átbukdácsoltam. Dr. Wicklow és Dr. Fowler, a macska rúgja meg, de jól hangzik, nem Danny?

Archie ismét elhallgatott, apró malacszemeit szégyenlősen lesütötte.

   - Megint sokat fecsegek...

   - Nem, Archie, igazad van. Jól hangzott volna – felelte egy bágyadt, gondterhelt mosollyal.

   - Visszajössz még az Oxfordra?

Daniel a hóna alá szorította a könyvét, és nagyot sóhajtott.

   - Nem tudom.

Kínos csönd borult rájuk, az utca zaja mintha megszűnt volna. Egy ideig még feszengve ácsorogtak, majd Archie óvatosan témát váltott. Lassan sétáltak egészen az Oxford Streetig, szóba kerültek az egyetemi évek, utazások és egyéb botanikai tapasztalatcserék. Daniel ezután udvariasan elbúcsúzott, és az első elhaladó lovaskocsit leszólította. El akart menekülni a belvárosból, Archie Wicklow-tól, az emlékektől, de leginkább a saját kudarcától. Az önvád és a szégyen azonban az utasfülkében is vele maradt, és folyamatosan ugyanazok a kérdések marták a belsejét.

Amikor belépett a hampsteadi ház ajtaján furcsa szag ütötte meg az orrát. Olcsó kölni és vér keveredett a levegőben, Daniel óvatosan benézett a szalonba, de döbbenetében azonnal hátrált egy lépést. Francesco ölében egy fiatal, félmeztelen halott nő feküdt.  Sprőd, göndör haja élénkvörösre volt festve, szemei alatt sötét, fáradt karikák húzódtak. A vér végigcsordult hatalmas keblein és vékony, vörös patakot vájva lecsöpögött a parkettára. Francesco elégedetten megtörölte a száját, majd Danielre förmedt.

   - Na, mit bámészkodsz? Kotródj fel a szobádba!

Daniel összevonta a szemöldökét, szája széle megremegett a dühtől.

   - Miranda rám bízta a ház felügyeletét.

Francesco legördítette a nő testét a térdéről, mely tompán puffant a földön.

   - A Carnon-ház felügyelete, a Carnonok távollétében egy Carnonra tartozik. Te talán Carnon vagy?

   - Miranda megtiltotta, hogy ölj. Gyanút kelthet.

   - Miranda nem fogja megtudni.

A férfi tekintete gúnyos és felsőbbrendű volt, Daniel keze ökölbe szorult.

   - Mégis kinek képzeled magad, hm? – járta körbe Francesco – Te csak egy ember vagy. Jasonnek és George-nak is több létjogosultsága van az ittlétre, mint neked. Ők legalább megdolgoznak érte, de te a nyakunkon élősködsz. Úgy jársz-kelsz mintha egyenrangú lennél, pedig egy roppantással eltörhetném a nyakadat.

   - Azzal a karoddal, amit én mentettem meg a lefűrészeléstől?

Daniel szemei szinte feketén izzottak, hangja azonban nyugodt és kimért maradt.

   - Nélküled is helyrejött volna, egy vámpírnak nincs szüksége orvosra. Nem veszed észre, hogy neked itt semmi hasznod? Etetnek, ruháztatnak, fizetik a drága a holmikat, és mivégre? Egy emberért, aki elhull, mint egy légy.

Francesco zsebre vágta a kezét és megtámaszkodott a falnál, állát flegmán felvetette. Daniel arcán nem tükröződött az a belső vihar, amit a férfi szavai kavartak. Leguggolt, és megfogta a földön heverő nő ernyedt csuklóját, majd szomorúan letakarta a halott merev, üveges tekintetét. Francesco cigarettára gyújtott.

   - Meghalt. Ezt ha simán megkérdezed is innen megmondtam volna.

   - Mit akarsz vele csinálni?

   - Szeretnéd megtartani? – vigyorodott el Francesco.

   - Nem. Temesd el.

Daniel a kamrába ment, és kihozott egy ásót. Át akarta adni, de a férfi még mindig zsebre dugott kézzel állt, és közönyösen bámult rá. Szemöldöke a homloka közepéig szaladt, fejét oldalra billentette. Kínos percekig álltak így, Francesco szájában szinte a végéig égett a cigaretta, a hamu a földre potyogott. A férfi vállat vont és kisétált.

   - Majd holnap.

Daniel megragadta Francesco karját.

   - El kell temetni – tagolta a szavakat nyomatékosan.

   - Ha zavar, ásd el te. Én felmegyek a szobámba, nem nekem büdösödik itt.

Francesco kirántotta magát a szorításból, és fütyörészve felsétált az emeletre. Daniel egyedül maradt a szalonban. Belül úgy érezte, mindjárt szétveti a düh, légzését tudatosan kellett csillapítania. Karjaiba vette a szajha holttestét, és nagy nehezen kicipelte a kertbe. Egy sötét, vadbodzával benőtt helyre fektette, és kelletlenül ásni kezdett egy gödröt. Amikor végzett belefektette a nőt, elmormolt felette egy halk imát, majd a puha földhalmot ellapogatta és avarral beterítette. Francesco elégedetten bámulta az ablakból a folyamatot.