A Birdcage Walk lombsátra alatt kellemesen langyos, őszi szellő cikázott végig a járókelők között. Meglengette a hölgyek kalapján a virágokat, belekapott a férfiak nadrágszárába és száraz leveleket kavart fel a járdán. Sebastian büszkén sétált végig az úton, hóna alatt esernyőt szorongatott. Már jól ismerte a szomszédos házak előkelő lakóit – cilinderét megbiccentette, ha Sir Dowling jött vele szembe, mélyen meghajolt, ha Lady Overtonnal és bájos lányával, Agathával találkozott. Élvezte ezt az új helyzetet, hogy ugyanolyan gazdag úriemberként viszonyultak hozzá, mint bárkihez a környéken. Tenyerével végigsimította a formára nyírt rododendronokat, ujja hegyét játékosan a szökőkút hideg vizébe mártotta, amíg a bejárathoz ért. Valahányszor belépett a saját házába, lenyűgözte a pompa, ami körülvette. Kényelmesen elheveredett a kanapén, és bámulta a feje fölött csüngő csillárt. Az apró kristályfüggők időnként megremegtek a nyitott ablakon beáramló levegőtől, a sarokba állított pálmák levelei zizegtek minden kis fuvallatra. A méregzöld selyemtapéta gyönyörűen kiemelte a festmények erdős tájait, Sebastian elégedetten kezébe vette a Times legújabb számát, és belemerült az olvasásba. Fontosnak tartotta, hogy most már mindenben tájékozott legyen, ahogyan az egy igazi londoni polgárhoz illik.

Hirtelen kopogtattak. Sebastian gyanakodva felkelt, egyáltalán nem számított vendégre. Óvatosan az ajtóhoz ment, közben megfogadta magában, hogy nemsokára felvesz néhány szolgát, akik elvégzik ezt helyette. A küszöbön Harold Lester és két nyurga fiú állt.

   - Nahát, micsoda meglepetés! Kérem fáradjanak be.

Sebastian minden erejével igyekezett elleplezni azt az utálatot, amit Harold megjelenése kiváltott.

   - Mr. Whitborne, engedje meg, hogy bemutassam Thomas és Owen Lestert.

A fiúk alig húsz év körüliek lehettek, a köpcös férfi mellett piszkafáknak tűntek hosszú karjaikkal és megnyúlt lófejükkel. Tekintetük üres és fakó volt, mint a piszkos kirakatüvegek. Sebastian kelletlenül betessékelte a jövevényeket a szalonba, Harold pöffeszkedve elterült a kanapén, ziháló szuszogása betöltötte a teret. Sebastian el sem tudta képzelni, hogy nézhetett ki a férfi azelőtt, ha vámpír életében is ilyen förtelmes maradt. A Lester fiúk görnyedten ültek, apró szemeiket ide-oda járatták a berendezésen.

   - Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást, Mr. Lester?

  - Az estélyen sajnos nem volt alkalmunk hosszabban beszélgetni. Az a kis incidens a Carnonokkal csúnyán félbeszakította a diskurzusunkat.

Sebastian gyomra görcsbe rándult a Carnon név hallatán, keserű fintorát Harold is észrevette.

   - Ez a Miranda Carnon tényleg nem fér a bőrébe – jegyezte meg vigyorogva.

   - Nem foglalkozom a Carnonokkal – vonta meg a vállát Sebastian. – Csak a szájuk nagy, de nincs valódi hatalmuk.

Harold hátradőlt, és összefűzte húsos ujjait.

  - Ami azt illeti, még mindig nagy a támogatottságuk. Isaiah Carnon megnyerő figura volt, sok barátot gyűjtött az évek alatt.

Sebastian gúnyosan legyintett.

   - Ezek a kis kompániák semmit nem érnek. Rágyújt, Mr. Lester?

Harold nemet intett kerek fejével. Jó ideig szünetet tartott, nem tudta, hogyan folytassa. Owen és Thomas előtt jó színben akart feltűnni, azért hozta el őket, hogy megmutassa, hogyan kell tárgyalni. Most azonban úgy érezte, nehezen talál alkalmas megfogalmazást. Sebastian türelmesen várta, hogy kibökje a mondandóját.

   - Hamarosan eljön az ítészválasztás napja és igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni a sikerért. Azt reméltem, számíthatok a segítségére.

  - Ez csak természetes – dünnyögte szenvtelenül Sebastian, majd lepöccintett egy kis darabot a cigaretta végéből. – A szavazatomat akár már a zsebében is tudhatja.

Harold megdörzsölte az orrát.

   - Ezt hálásan köszönöm. De nem pont erről lenne szó. Főleg most, hogy Cyrill Whitborne is indul a választáson… méghozzá elég komoly támogatókkal a háta mögött. Feltehetően a Thomsettek és a Titteringtonok szavazatára is számíthat, az már rögtön kilenc voks legalább. Ormond Dashwood pedig a McDowallek támogatását élvezi. Nyilván megérti Mr. Whitborne, hogy bár nagyra értékelem az Ön igyekezetét, de nekem is elkelne egy nagyobb létszámú ház segítsége.

Sebastian nem felelt. Csendben várta, hogy Harold előhozakodjon a lényeggel.

   - Az utolsó tekintélyes méretű család a Perkins.

   - Ez esetben inkább hozzájuk kellene fordulnia – jegyezte meg Sebastian.

  - Nos igen, de nézzünk szembe a tényekkel – somolygott Harold. – Milyen esélyekkel győzhetném meg én a drága jó Vioricát, hogy mögém álljanak?

Sebastian udvariasságból nem mondott semmit.

  - Ön azonban – folytatta a férfi –, egy fess fiatalember, aki nem mellesleg most szerzett komoly tekintélyt a köreinkben.

   - Egyszóval azt kívánja, Mr. Lester, hogy járjak közbe az ügyében Viorica Perkinsnél?

   - Nyilván megértem, ha nem szeretne szavazatokat gyűjteni a családja ellen…

   - Ahogy azt Ön is helyesen jegyezte meg az imént, Cyrillnek komoly támogatói vannak már így is. Kötve hinném, hogy a Perkinsek épp rá voksolnának.

Harold tekintete egy árnyalattal élénkebbé vált. Sebastian a könyökére támasztotta a fejét és sokáig nem szólalt meg. Az újonnan felvillanó ötletek messzire repítették a gondolatait.

  - Megteszem, amit kér, Mr. Lester. De van itt még egy fontos kérdés. Amennyiben a Perkins-ház magukra szavaz, maguk pedig viszonzásképpen Vioricára, akkor lényegében ugyanott tartunk, mint a beszélgetés előtt.

   - Ez sajnos igaz – komorodott el Harold Lester arca.

Sebastian összedörzsölte a tenyerét és mélyet sóhajtott, mint aki kénytelen a nyakába venni egy hálátlan feladatot.

   - A legésszerűbb az lesz, ha én is elindulok a választáson.

   - Hogy érti ezt? – hebegte kissé gyanakodva Harold.

  - Az ítészválasztás előtt akár huszonnégy órával is jelöltetheti magát akárki. Kész vagyok erre annak érdekében, hogy a Lester-ház ne erősítsen egyetlen konkurens jelöltet sem.

   - Áhá, már értem – bólogatott a vendég. – Nagyszerű, Mr. Whitborne! De azért remélem Cyrill nem fog neheztelni magára...

Sebastian egy pillanatra megakadt, mintha félrenyelt volna. Visszaidézte magában az estély legvégét, amikor elköszönt Cyrilléktől. De még mielőtt komoly kétségek támadhattak volna, felsejlett benne az azelőtti kellemetlen incidens is. Ismét hallani vélte a földre koppanó agancsokat, mellkasát összeszorította a düh.

   - Majd megoldom – legyintett.

A három Lester rövidesen távozott. Sebastian fel-alá járkált a házban, kezét összekulcsolta a háta mögött, majd komor arccal magára öltötte a díszkabátját. Hamar kocsit fogott és észak felé indult el, végig a Regent Streeten. Az Ellerdale Road környéke csendes és nyugodt volt, az egyik elegánsabb épület ablakai aranyló fénysugarat vetettek az utcára. A kaput buján benőtte a vadrózsa, a kőkerítésen túl alig lehetett belátni a kertbe. Casket House - Sebastian csak így ismerte a Perkinsek családi villáját. Valami bizarr gyönyörűséget talált benne, hogy a szó egyszerre jelentett ékszerdobozt és koporsót. Még utoljára beleszívott a cigarettájába, majd diszkréten a virágágyás alá rugdosta a csikket. Benyomta a vasrácsot, fényesre pucolt cipője alatt halkan ropogtak a falevelek. A súlyos faajtón hármat kopogott, mire egy riadt szemű teremtés kinyitotta.

   - Jó estét, kisasszony. Miss Viorica Perkinsszel szeretnék beszélni.

   - Ki keresi?

   - Egy barát – mosolygott Sebastian.

A lány gyanakodva állt az ajtóban, nem tudta be szabad-e engednie idegent a házba. Egy darabig méregette a türelmesen várakozó férfit, de aztán mégis beeresztette. A falakat akáclila tapéták borították, a komódok és asztalkák csokroktól rogyadoztak. Az egész házban émelyítő, nehéz virágillat terjengett, ami a hervadozó rózsák és orgonák poshadt szagával keveredett, Sebastian úgy emlékezett, hogy ravatalozókban érzett utoljára ilyet. Giccses porcelánállatok, megporosodott táncrendek és legyezők lepték el a polcokat, a szalonban ópiumfüst kavargott kékesre homályosítva a csillár fényét, míg a bódult lányok pőrén, szétvetett lábakkal hevertek a bársonypamlagokon. Volt, aki teljesen meztelenül, volt, aki egy szál áttetsző sálba burkolva feküdt. Kuncogva csókolták, simogatták egymást, kezük el-elvándorolt a combok forró rejtekébe. Viorica csak egy leheletvékony selyemköntöst viselt, vörösesszőke haja a derekáig ért. Lebiggyesztette az ajkát, majd amint végigmérte a jövevényt, határozottan becsukta a lányok szobáját.

   - Nem emlékszem, hogy meghívtam volna.

   - Bejelentés nélkül érkeztem. Esedezem a bocsánatáért.

A férfi mélyen meghajolt, huncut rókatekintete felvillant a szőke fürtök mögül.

   - Kap negyed órát.

Viorica egy félrenyíló szobába vezette a férfit. Ez a helyiség merőben más volt, mint a ház többi selymes-kacatos része. Durva fapadló, vakolatlan falak, középen egyetlen rozoga szék állt. Amikor Sebastian leült, tekintetét nem kerülték el a földön feketére alvadt vérnyomok.

   - Itt fogadják a vendégeiket? Nem valami kedves.

   - Csak a férfiakat.

   - Áhá – biccentett Sebastian. – Megtisztelő.

  - A házunkba tévedő férfiak vagy érdektelenek, mint Ön, vagy pedig áldozatok. Az érdektelen férfiakat ide ültetjük le, nekik nem jár a kényelem.

  - Az áldozatokat viszont minden földi bájjal és keggyel ellátják? – játszotta meg a csodálkozást Sebastian. – Nem ellentmondásos egy kicsit? Gyűlölik a férfiakat, mégis úgy kényeztetik őket, mint a legjobb ázsiai bordélyházakban.

Viorica fölényesen felvetette fitos orrát.

   - Aztán idehozzuk és megöljük őket.

Sebastian felhúzta a szemöldökét.

   - Korrekt. Egy jó kis szeretkezés halál előtt, ennél jobbat nem is tehetnének velük.

   - Mi nem teszünk velük jót! – rikoltotta a nő sértetten.

  - Azt hiszem, ennél csodásabb helyet választani se tudnék, ha meg akarnék halni. Ringó kebleket és csinos kis arcocskákat látnék utoljára? Hiszen ez maga a mennyország!

A nő arca paprikavörös lett, keze ökölbe szorult, körmei mélyen a tenyerébe vájtak. Metsző pillantásával szinte kettéhasította a férfit.

   - Takarodjon!

  - Ó, hát ha előre tudtam volna, hogy kegyed megsértődik ezen a buta kis észrevételemen, akkor megtartottam volna magamnak.

   - Azt mondtam, kifelé!

  - Azonnal, de mielőtt kidobna, volna itt egy apróság. Örömmel hallottam, hogy kegyed is indul Isaiah Carnon megüresedett ítészi helyéért. Milyen nagyszerű lenne, ha a Perkins-ház hosszú-hosszú évek után végre politikai tényezővé válna. Kár, hogy sosem lesz az.

   - Miért ne lenne? – vicsorgott a nő.

A férfi hangja mélyebbre váltott, eltűnt belőle minden mézesmázosság.

  - Szép dolog az ábrándozás, de nézzünk szembe a szikár tényekkel. A Perkins-ház elszigetelődött, egy jeles család sem áll mögötte, így pedig vajmi kevés az esély a sikerre.

Viorica dacosan támasztotta az ajtót, de szöget ütöttek a fejében a férfi szavai.

 - Ezer szerencse, hogy kitűnő kapcsolataim vannak. Esetleg volna rá mód, hogy beajánljam Önt Harold Lesternél. Az mennyi is, lássuk csak… összesen nyolc szavazat. Kiegészülve esetlegesen a Whitborne-házzal, úgy hiszem, ez több mint elég a győzelemhez. No, persze mindez csak elméleti találgatás.

Sebastian felállt a székből, és megigazította a nadrágját.

   - Azt hiszem, letelt a negyed órám. Szép estét, Miss Perkins.

A férfi a fejébe nyomta cilinderét, és az ajtó felé indult.

   - Mi az ajánlata?

   - Eszem ágában sincs megházasodni, cicavirág.

  - Nem olyan ajánlat! – toppantott mérgesen a nő. – Felteszem, cserébe azt kéri, hogy mi szavazzunk Mr. Lesterre.

  - Nem – felelte a legnagyobb természetességgel Sebastian. – Önöknek az lesz a legésszerűbb, ha rám fognak szavazni.

   - Magára? – hüledezett Viorica.

  - Nyilvánvaló. Felesleges volna potya szavazatokkal erősíteni az ellenfeleket. Leghelyesebb, ha maguk olyanra voksolnak, akinek amúgy sincs semmi esélye, és erre én lehetek a legalkalmasabb. Túl friss vagyok még a Tanácsban, sokan még nem léptek túl azon, hogy inhumánusnak hittek... ez bizony nem a legjobb ajánlólevél. Az Ön helyében inkább Miranda Carnon győzelmétől tartanék.

Viorica hátratűrt egy tincset az arcából, sok minden átfutott az agyán. Sebastian érvelése logikusnak tűnt, szinte nevetségesen egyszerűnek. Felrémlett benne a pillanat, amikor Miranda és Carnonok bevonultak Sebastian házába, fensőségesen, irigykedő pillantások kereszttüzében. Magának akarta ezt a figyelmet, ezt a tekintélyt, és legfőképpen ezt a hatalmat. Vonakodva, de életében először kezet nyújtott egy férfinak.

   - Legyen.

Sebastian erősen megragadta, majd ajkához emelte egy csókra, de Viorica nyafkán elrántotta.

   - Van, ami nem változik, Mr. Whitborne.