A King’s Cross pályaudvar boltíves csarnokában egy fényes, fekete mozdony várakozott a második vágányon. Az első osztály egyik faajtós fülkéjében halk, francia morgást hallhatott az, aki elhaladt mellette, ha pedig még be is kandikált a kíváncsi utazó, akkor egy elegáns párt láthatott egymással szemben. A hölgy gerleszürke ruhát viselt, melynek széleit fekete csipke díszítette, kalapja az ölében pihent. A férfi ingje félre volt gombolva a nyakán, zilált frizuráján látszott, hogy sietve készülődhetett. A vonat zökkent egyet és megindult, Miranda egy elégedett pillantást vetett az órára és a jegyeken feltüntetett időpontra. Pascal kényelmetlenül fészkelődött, lábainak sehogy sem talált helyet. Ide-oda dobálta magát a bársonyülésen, ha egy pillanatra úgy tűnt, elhelyezkedett, pár perccel később újra mocorogni kezdett.

   - Bordel de merde…

   - Te akartál mindenképp velem jönni.

Miranda felnézett az olvasásból, kesztyűs kezében egy Maupassant regényt tartott.

   - Tudod, hogy nem hagytalak volna egyedül elutazni oda.

   - Akkor ne szenvedj ilyen látványosan – felelte rezignáltan a nő.

   - Jól van, jól van. Befejeztem. Legalább tudják, hogy megyünk?

   - Nem.

Ismét belemerült a könyvbe, és nem sokat foglalkozott Pascal megnyúlt ábrázatával.

   - Azt akarod mondani, hogy azért vágunk át fél Anglián egészen az isten háta mögötti Skegnessig, hogy aztán azt se tudják, hogy érkezünk? Mi van, ha házon kívül vannak?

Miranda az ölébe ejtette a könyvet, és nagyot sóhajtott.

   - Ne hőbörögj már annyit! Nem jelenthettem be nekik az érkezésünk, különben kudarcba fullad a tervünk.

Pascal megrándította a vállát, és az ablak felé fordult. Egy ideig bámulta az elrohanó, fekete fákat és a távolban felbukkanó, sziklás domboldalakat, de a sötét üvegen csak a saját unott arcképe tükröződött vissza. A monoton zakatolás az őrületbe kergette, gyűlölt vonaton utazni a kattogó zaj miatt. Úgy érezte darabokra törnek az agyában a dallamok, amit megengedhetetlen pocsékolásnak tartott. Hogy elterelje a gondolatait, átült Miranda mellé, és a vállára hajtotta a fejét.

   - Legalább franciául olvasod?

   - Nem. Angolul.

A férfi gúnyos fintort vágott, és kivette a kezéből a kötetet.

   - Ez förtelmes fordítás. Elkobzom.

Még mielőtt Miranda reagálhatott volna, Pascal huncutul elvigyorodott, és ráült a könyvre.

   - Add vissza! – nevetett bosszankodva a nő. – Nem fogom tudni, hol tartottam.

   - Neked ez már nem kell, ma chérie. Egy öreg franciára pazarolod az időd, miközben itt egy fiatal.

Kezével végigmutatott a mellkasán, és sármja teljes tudatában kacsintott egyet.

   - Guy de Maupassant több figyelmet érdemel, mint a te szenvedésed – gúnyolódott Miranda, de akaratlanul is elpirult.

A vonat már Petersborough felé robogott, a vastag füstfelhő még sokáig nyomot hagyott a kihalt angol vidéken. A tölgyesek lombkoronája alatt apró tanyák húzódtak, az ólak előtt juhászkutyák hevertek lustán. A tarlón ezüstös sávokat rajzolt a hold, melyek egészen a horizontig elnyúltak. Pascal Miranda ölébe hajtotta a fejét, onnan nézett fel a nő arcára.

   - Tényleg tetszett, amit pénteken játszottam?

   - Tényleg. Szerintem jobban sikerült, mint amit azelőtt mutattál. Mi is volt a címe?

   - Nem adtam még neki.

Pascal összeráncolta a homlokát.

   - Néha egyszerűen nem jön az ihlet – pillantott fel elgondolkozva. – Régebben jobb volt, amikor sokat utaztunk. Az új helyek, illatok, hangok mindig adtak valami ötletet.

   - Most is utazunk.

   - Skegnessbe.

Miranda játékosan az orrára koppintott.

   - Aki a kicsit nem becsüli…

   - …annak még van kritikai érzéke.

A nő hangosan felnevetett és szájon csókolta, Pascal azonban még sokáig nem engedte el. Meghitt, hosszúra nyúlt pillanat volt, észre sem vették, hogy a vonat lassított. Miranda finoman kivonta magát a férfi öleléséből, és kíváncsian kikémlelt az ablakon. A kicsiny állomás mögött kirajzolódott a sötét tenger, a partszakasz fölött kormoránok köröztek.

   - Wrangle. A következő már a miénk lesz.

Skegness a haldoklás városa volt. A valaha virágzó halászfalu mostanra elnéptelenedett, a fiatal munkaerő az ország szívébe vándorolt. A szürke kőházak üvegszemei üresen meredtek az utcákra, a mólónál ponyvával letakart ladikok nyikorogtak a hullámveréstől. Időnként egymásnak koppantak, eltávolodtak, majd újra összeértek. Füstölt halszag terjengett a parton, a hínártól bűzlő hálókat megremegtette a szél. Miranda szorosan Pascalba karolt, tekintete kereste a távolban magasodó vízparti kastély tornyát. Egy sziklás emelkedőn állt a McDowallek kúriája, robosztus kőépítmény volt, ami inkább erődre hasonlított, mint egy kellemes otthonra. Amikor felértek a kapuhoz, a nő erélyesen megzörgette az ajtót. Hosszú percek teltek el, a hideg északi szél az arcukba vágott. Összehúzták a szemüket, pillájuk sűrűjén kémlelték, felgyullad-e fény az egyik ablakban.

   - Mondtam, hogy szólni kellett volna előre.

   - Hallgass már!

A vaskos faajtó mögül léptek döngése hallatszott, a kémlelőn egy bozontos szemöldökhöz tartozó éles kék szem villant fel.

   - Kik maguk?

   - Lady Miranda és Pascal Carnon. James McDowallel szeretnénk beszélni.

A férfi hümmögött egyet, majd visszazárta a kis ablakot. Újabb percek teltek el, de az ajtó nem nyílt. Miranda és Pascal tanácstalanul nézett egymásra.

   - Mi van, elvesztette a kulcsot? – dohogott a férfi. – Az a hörgés most az jelentette, hogy máris nyitom vagy azt, hogy takarodjatok a francba?

   - Nem tudom, de kezdek fázni.

Pascal átölelte, és kabátjával betakarta a didergő nőt. Valahonnan a távolból sietős csizmakopogásra lettek figyelmesek, a zár ropogva zörrent egyet és James McDowall óriási árnyéka vetült a fáradt utazókra. A férfi vakító zöld szeme csodálkozva elkerekedett.

   - Elnézést kérek, Mr. McDowall, az ügy sürgős, ezért már nem volt lehetőségem írni.

   - Semmi baj Miranda, gyertek be.

Miranda összeszorította az ajkait. Ki nem állhatta, ha az engedélye nélkül tegezték, rosszalló fintorát James is hamar észrevette, és szinte azonnal leolvasta a nő arcáról, mire gondol.

   - Tudod, nálunk a nők tegezése a tisztelet jele. A McDowall-ház a harcos skótok leszármazottja, a mi klánunkon belül a nők is vállvetve küzdöttek a férfiak mellett. Mi egyenlőknek tartjuk az asszonyokat.

James elégedetten elmosolyodott Miranda döbbent arcát látva. Odabent tűz lobogott a kandallóban, a puritán helyiségben csak néhány mancsos karosszék és egy hosszú bükkfaasztal volt. A falakat és a mennyezetet ragyogó, kék festés borította, Pascal észrevette a motívumok hasonlóságát James tetoválásaival. A férfi karján spirálok és egymásba fonódó keltacsomók kanyarogtak, a kékesfekete tinta mélyen a bőre alá ivódott. James leült az asztalfőre, és intett, hogy kezdjenek bele a mondandójukba.

   - Mint tudod, hamarosan a Tanács új ítészeket választ – szólalt meg Miranda, de James váratlanul közbevágott.

   - És azt akarod, hogy támogassalak a jelölésedben.

A nő felvonta a szemöldökét, tekintete hideg és flegma lett.

   - Miből gondolod ezt, kedves James?

   - Nem vagyok egy parlamenti képviselő lord lánya, és nem sokat értek a politikához, de azt tudom, hogy bejelentés nélkül sosem jöttél volna. Gondolom alaposan beléd verték az etikettet ott Angliában, és te sosem szegnél illendőségi szabályt, csak ha nyomós okod van.

A férfi kényelmesen hátradőlt, és megvakarta dús, vörös szakállát.

   - Tudtad, hogyha levelet küldesz megsejtem, hogy politika van mögötte, és visszautasítalak. De ha meglepsz az ajtómban... nos, nem hagysz más lehetőséget, mint hogy beengedjelek.

Pascal kínosan feszengett. Nem szerette a tárgyalásokat, rettenetesen unalmasnak és ridegnek találta őket, amikor csak tehette, a Tanács üléseit is messzire elkerülte. Figyelmét a falon függő fapajzsok kötötték le, némelyik széle megrongálódott, sőt volt olyan, ami alvadt vértől volt fekete. Úgy érezte, visszarepült az időben, egy letűnt kor minden esszenciája ötvöződött ebben a teremben. James és Miranda szigorúan farkasszemet néztek.

   - Ha pontosan tudod, miért jöttem, miért nem küldtél el? – vonta meg a vállát a nő.

   - Kedvelem a bátor asszonyokat.

Miranda egy ideig hallgatott, borostyánszín szeme szinte sárgának tűnt a kandalló fényében.

  - Szükségem van a McDowall család szavazataira. Nem engedhetem meg, hogy Viorica, Harold vagy egy újabb Dashwood üljön Isaiah helyére.

James fáradtan felsóhajtott.

  - Nem szívesen folyok bele ezekbe a londoni csatározásokba – dörzsölte meg a szakállát – De megígértem Cyrillnek, hogy támogatom, amiben tudom. Hilde Whitborne jó volt hozzánk, tartozom neki.

   - Cyrill nem való vezetőnek, és ezt te is jól tudod, James.

A férfi rosszallóan felmordult, Miranda érezte, hogy finomítania kell a mondatain.

  - A Whitborne-ház instabil, ráadásul immár Sebastian is a családba tartozik – folytatta. – Attól tartok, hogy idővel befolyásolná Cyrillt, vagy ami még rosszabb zsarolná.

A tűz hangosan pattogott, Miranda jelentőségteljesen fürkészte James tekintetét. A zöld szemek szinte elvesztek a komor, vörös szemöldök mögött, hatalmas tenyerét úgy pihentette az asztalon, mint egy medve a mancsát. A férfi láthatóan nehezen emésztette a hallottakat.

   - Valóban ennyire szükséged van a mi nyolc szavazatunkra?

   - Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád. A Carnon-háznak nagy a múltja, de rossz a megítélése. Amíg Isaiah élt, ő könnyített ezen – sokan kedvelték, csodálatos társasági ember volt. Belőlem hiányzik ez a kedvesség. Ő el tudott tekinteni mások hibáitól, ostobaságától, gyengeségétől. Engem viszont bosszantanak. Én nem tudok ilyen módon támogatókat szerezni.

James némán hallgatta, arcán nem tükröződött érzelem.

   - Nos, engem megnyertél támogatónak.

   - Tessék?

A férfi előrébb hajolt, izmos, tetovált alkarján táncot járt a lángok ingadozó fénye.

  - Harcos lelkületű vagy, én ezt becsülöm, főleg az asszonyokban. A vérmes természetedet nem kedvelem csak. A Tanács egy fertő, hazugságokkal és gyilkos szándékkal van kikövezve az odavezető út. Te ne koptasd.

   - Tehát támogatsz? – villant izgatottan a nő szeme.

Miranda kinyújtotta a kezét, James válaszul határozottan belemarkolt.

   - Számíthatsz a McDowall-ház szavazatára.

   - Köszönöm, James.

   - Közös az érdekünk, amíg jóra használod a hatalmad, nincs mit köszönnöd.

Pascal fellélegzett, látva, hogy a tárgyalásnak vége. Megkönnyebbülten állt fel a székből, zsibbadt tagjait kinyújtóztatta, mint egy elgémberedett kandúr.

   - A vendégeink vagytok, Brighid majd körbevezet titeket – intett James. – Jó éjszakát!

Kísérőjük erős testalkatú, göndör hajú lány volt, nyakig zárt ruhájából kikandikált egy hármas spirál tekergős mintája a tarkóján. Vaskos, durva léptei végigdübörögtek a folyosón, majd megtorpant az egyik szoba előtt és szélesre tárta.

   - Ha bármire szükségetek van, szóljatok nyugodtan.

A két vendég biccentett, és becsukta maga mögött az ajtót. A rácsos ablak a háborgó, sötét tengerre nyílt, az ágy fölé súlyos bársonyfüggöny tornyosult. Miranda levetkőzött, Pascal készségesen bontogatta a gombokat, kapcsokat és fűzőket. A nő megállt az ablak előtt, a hűvös levegő kellemesen végigsimogatta meztelen testét. Kezeit a nedves párkányra fektette, élvezte a táj sivár látványát. Marta a bűntudta Cyrill miatt, de igyekezett logikus érvekkel elhallgattatnia magában a szemrehányó hangokat.

Pascal az ágyon ülve bámulta, tekintete elrévedezett a tejfehér bőrön és a puha idomokon. Egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha Camelot legendája megelevenedne, bizonytalanul felrémlett benne Shalott hölgyének története. Óvatosan Miranda mögé bújt, állát a nő vállára fektette, és mélyen belélegezte hajának édeskés illatát. Tenyere szinte forró volt, amikor a nő áthűlt testére csúsztatta, Miranda csípőjének jól esett a meleg érintés.

   - Meg fogsz fázni az ablakban – suttogta a fülébe Pascal.

A nő kacéran megfordult, ajkai lágy csókot leheltek a férfi mellkasára.

   - Nem hoztam magammal más ruhát – búgta sejtelmesen, de szeme pajkosan felcsillant.

   - Akkor kénytelen leszek másképp felmelegíteni téged.

A szél időnként megzörgette az ablak vékony üvegét, a hideg kőfalakban végigdübörgött a vihar hangja. A kockás takaró alatt Miranda és Pascal szorosan összebújt, a nő arca és mellkasa egészen kipirosodott. Halkan ziháltak, szemükben elégedettség csillogott. Pascal megtapogatta a vállát, ujjai hegyén vér maszatolódott szét. Néhány karcolás vöröslött a hátán, kulcscsontjánál vékonyka csíkban kiserkent a seb. Felvonta a szemöldökét és megbökte Miranda oldalát.

   - Chat sauvage. Múltkor már megígérted, hogy nem harapsz.

Hangjában játékos feddés bujkált, arcán a gödröcskék elmélyültek a mosolytól.

   - Pedig esküszöm, nem haraptam. Biztos csak a fogam hegye karcolta meg!

   - Kis hazudós.

A nő gyöngyözve felnevetett, és egy gyengéd pofont adott Pascalnak.

   - Te hazudsz. Menteur.

A férfi felhorkant és megcsiklandozta a nyakát, a nő kuncogva húzódott össze. Nevetésük felszabadult volt, Pascal felkönyökölt az ágyon, és dudorászni kezdett egy buta gyerekdalt.

   - …je te plumerai – fejezte be hümmögve Miranda.

   - Nem is tudtam, hogy ismered.

   - Mindig ezt dúdolod, ha jókedved van.

   - Nem is gondoltam, hogy így figyelsz rám – mormogta Pascal bizonytalanul.

Miranda az oldalára fordult, és nagyot sóhajtott.

  - Minden apró rigolyádra figyelek. Ingatod a lábfejedet, ha unatkozol. Titokban kidobod az akácvirág csokrot a zongora tetejéről, mert gyűlölöd az illatát. Rendszeresen elolvasod a naplóm, aztán rossz helyre teszed vissza. Mindig csalódsz, mert évek óta egy betűt nem írtam bele, de mindig ellenőrzöd, hátha.

Pascal szeme elkerekedett, arcára fanyar mosoly húzódott. Átölelte a nőt, arcát a puha fürtökbe fúrta és a kialudt kandalló hamvas füstjébe meredt. Sebezhetőnek és ostobának érezte magát, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami rosszaságon.

   - Mira…

   - Oui, mon cher?

   - Te akarsz még valaha új vámpírt közénk?

Miranda morcosan felnézett.

   - Honnan jut eszedbe ilyesmi?

   - Csak a Whitborne-okról. Nem aggódsz, hogy mi is elég kevesen vagyunk?

   - Firenzében, Spanyolországban és Marokkóban még tucatnyi Carnon van. Nekünk nem kell a vérvonalon aggódnunk, itt Angliában bőven elegen vagyunk.

A nő megcirógatta az arcát, mire a férfi belecsókolt a puha tenyérbe.

   - Ne kételkedj folyton, Pascal. Tudod, hogy szeretlek.

   - Pour toujours?

   - Pour toujours.