Hampstead sárga és vörös lombtakaróba burkolózott. A fák ágain aranyszínű levelek csüngtek, a birtok dombjait száraz avar takarta, melyek fölött varjak keringtek. Elmúlt az aratás a földeken, a nyár elsorvadt, így ismét visszatértek a Wood Pond tó közelébe. Rekedt károgásukat visszaverte az erdő csendje, az elszáradt vadrózsa bokrokon piros csipkebogyó fakadt. Miranda a platánfa alatt üldögélt, szoknyája széles körívben elterült mellette. Vékony ujjai között egy leszakított őszi futórózsát pörgetett, melynek szirmai éppolyan bordók és bársonyosak voltak, mint a legdrágább velencei kárpit. Tenyerét végigsimította a nedves, sötét földön, és Isaiah sírjára fektette a virágot.

  - Sosem hittem volna, hogy ez megtörténik – suttogta. – Mindig úgy hittem, előbb omlanak össze a hegyek, szárad ki a Temze, vagy pusztul el a világ, minthogy te ne legyél.

Miranda hangja elcsuklott, szemeit elhomályosították a könnyek.

   - Istenem... annyira hiányzol, Isaiah.

Tiszta kézfejével megdörgölte a szempilláit, de hirtelen akaratlanul is sírni kezdett. Újra megrohanták a szörnyű emlékek – a felvarasodott bőr, a bot koppanása és a tőr hegyén végigcsorduló vér. Még most is érezte, ahogyan a kés markolata már nem lüktetett a tenyere alatt, amikor a férfi szívdobogása abbamaradt. A felvillanó képek és érzések eluralkodtak rajta, mintha a múlt eseményei egy kíméletlen zoetrópként pörögtek volna. Miranda mellkasa megfeszült. Hangos, keserves zokogás rázta, majd egy vérfagyasztó, rekedt ordítás tört elő a tüdejéből. Egy riadt madárraj röppent fel az erdő fölött, az öreg fenyők visszhanggal feleltek. A nő reszketegen felállt a földről, kezét ökölbe szorította, és újra meg újra felordított, mint egy sebzett vadállat. Vicsorogva, gyűlölettel meredt a birtok ködös homályába, a sötét lombok ismét tompa csöndbe burkolóztak. Miranda közelebb lépett a sírhoz.

   - Azt mondtad a Pokol második körében majd találkozunk – suttogta maga elé. – De előbb még őt a kilencedikbe juttatom.

Határozott léptekkel indult vissza a házhoz, odabent zongorajátéktól zengett az egész szalon. Pascal a kottalapok fölé görnyedt a padlón, majd ismét felpattant és a lejátszott egy újabb dallamot. Ezt az ide-oda ugrálást percenként megismételte, szájában csonkig égett a cigaretta. Miranda kivételesen nem tette szóvá a dohányzást, túl jól ismerte már a férfit ahhoz, hogy tudja, ilyenkor jobb nem megzavarni az alkotófolyamatot. Halvány mosollyal figyelte az ajtóból – a vadul cikázó kék szemeket, az összeborzolt aranybarna hajtincseket, és a tintafoltos kezeket. Gyönyörű zene kelt életre Pascal ujjai alatt, egyszerre melankolikus mégis érzéki, mint egy régi régi szerelmi ballada. Miranda óvatosan közelebb lépett, a férfi azonban nem hagyta abba a játékot, hanem helyet adott maga mellett a padon. Zavartalanul zongorázott tovább, miközben a nő mellésimult, tekintetét végig a billentyűkön tartotta. Lassan az utolsó hang is elhalkult, Pascal felnézett, szeme azonban furcsán ködös volt, mint aki most ébredt egy mély álomból.

   - Észre sem vettem, hogy bejöttél.

Miranda a tenyerébe vette a férfi arcát, és lágy csókot adott a szemhéjára.

   - Tudom. Demi-sommeil.

Pascal elmosolyodott, a gödröcskék kirajzolódtak mindkét orcáján.

   - Amúgy tetszett?

   - Gyönyörű volt. Mi ihlette?

A férfi vállat vont, és játékból durcásan lebiggyesztette az alsó ajkát.

   - Ez olyan sértően ostoba kérdés, hogy nem vagyok hajlandó válaszolni. Pas quoi, mais qui.

   - Őszintén mondod? – billentette oldalra a fejét csodálkozva Miranda.

Pascal mélyen a szemébe nézett, de tekintete fürkésző és komoly lett, mintha egy árny suhant volna át a pupilláján.

   - Ebben nem szoktam neked hazudni.

Miranda huncut kajánsággal elvigyorodott.

   - Akkor miben szoktál, hm?

  - Emlékszel, amikor azt mondtam, jól áll ez a zöld bársonyruha? Nos, igazából olyan vagy benne, mint egy moha.

Mondatát megtoldva leütött egy gyors trillát a zongorán, és hangosan felnevetett. Miranda vetett egy kósza pillantást a szoknyájára, és bár igyekezett sértettséget színlelni, halkan kuncogni kezdett, majd felpattant a helyéről, aztán sietősen a lépcső felé vette az irányt.

   - Most meg hova szaladsz moha hercegnő? – kiáltott utána Pascal pimaszul.

   - Átöltözni!

Miranda szobájában szokatlan rendetlenség uralkodott, mintha nyoma sem lett volna annak a pedáns tisztaságnak, ami jellemezte a helyiséget. A komódon egy fonnyadt krizantémcsokor lógatta súlyos, elszáradt fejét, a lámpa üvegbúrájánál egy molylepke zizegve, koppanva járta eszelős táncát a fénnyel. A fésülködő asztalon felbontott illatszerek, krémek és balzsamok hevertek, az ékszeresdobozból túlcsordult a gyöngyök és drágakövek láncolata. Miranda egy sötét, bordó ruhát igazgatott magán, melynek szélét fekete brokáthímzés díszítette, a tükörben szinte minden oldalról megszemlélte a végeredményt. Szertartásosan öltötte magára az apró kiegészítőket – a fekete tahiti gyöngy fülbevalót, a vékony aranyláncot és a pár cseppnyi parfümöt a kulcscsontjára.

Daniel bizonytalanul kopogtatott, de rövid várakozás után benyitott. Egy ideig tétován ácsorgott a szoba közepén, majd leült az ágy szélére. A szétdúlt paplan és a gyűrött lepedő még az előző éjszaka emlékeit őrizte, az éjjeliszekrényen Pascal nyakkendője lógott, mint egy meghódított terület győzelmi lobogója.

   - A városba mész?

  - Igen, van egy kis dolgom – pillantott hátra a nő. – Éjfél körül érek haza, George majd elvisz.

Daniel kényelmetlenül fészkelődni kezdett a helyén.

   - Miranda... Beszélni szeretnék veled.

   - Majd ha hazajöttem, most nem érek rá, Daniel.

   - Oxfordról lenne szó – bökte ki a férfi hangosabban.

Miranda kezében megállt a cipőfűző. Lassan, reszketegen visszahajtotta a szoknyát a bokájára, és egyenesen Daniel arcába nézett. A sötét, mélybarna szempár állta a gyanakvó tekintetet.

   - Hallgatlak – felelte a nő hűvösen, de hangja megremegett.

  - Azon gondolkodtam, hogy visszamennék befejezni az orvosi egyetemet... Csak két évre költöznék vissza Oxfordba, amíg megkapom a diplomámat.

Miranda arca szobormerev lett. Hátat fordított a férfinak, és öltözködni kezdett – gépies, suta mozdulatokkal vette magára a kabátot és a kalapot, mint akit a szédülés kerülget.

   - Utána visszajönnék természetesen – motyogta zavartan Daniel.

   - Majd megbeszéljük.

Halkan csukódott a nő után az ajtó. Gyengének érezte a térdeit, amikor leballagott a lépcsőn, és beszállt a kocsiba. George készségesen ácsorgott az ajtó mellett, várta, hogy megszólaljon, de Miranda továbbra is mereven a cipője orrát bámulta.

   - Méltóságos asszonyom... Hova óhajtja, hogy vigyem?

   - A Millbankre.

A Tanács nagyterme most üresen kongott. Miranda lépteinek koppanását visszaverték a falak, a súlyos csöndben még a saját lélegzetvételét is hallotta. A hatalmas csillár fénye csak félig világított, a titokzatos homályban megnyúltak az árnyékok, és néhol letakarták az ólomüveges ablakok vöröses-kékes színeit. Lassan lépkedett fel a tribünre vezető lépcsőn, majd benyitott a mögüle nyíló irodába. Odabent maró szivarfüst terjengett, Miranda leült az egyik székre, de hiába próbálta visszafogni, fuldokló köhögés tört rá, melyet csak nagy erőfeszítések árán tudott csillapítani.

   - Mr. Dashwood, kérem oltsa el a szivarját – szólt halkan Demetrios.

  - Szokjon hozzá a kisasszony! – mordult fel Logan gúnyosan. – Ez nem kékharisnyák irodalmi szalonja, ha nem tetszik, nem kötelező ítészesdit játszania Miss Carnonnak.

Miranda felállt az asztaltól, hogy szélesre tárja az ablakokat. A hűvös, londoni levegő megremegtette az asztalon a papírokat és végigborzolta az ítészek tarkóját.

   - Emlékeztetném Mr. Dashwood, hogy Lady a megszólításom, nem pedig Miss. Nem falusi tanítónő vagyok, hanem a hajdani Lord William Fitzgerald Seydell lánya.

A nő fölényesen végigmérte Logant, majd visszaült az asztalfőre. A kínos csöndet Samuel Titterington törte meg, aki néhány fontoskodó papírlapozgatás után megköszörülte a torkát, és a lordprotektor beleegyező biccentésével olvasni kezdett.

  - Ha jól látom, Lady Carnon felterjesztett egy kérelmet, miszerint legitimálást kérne a Whitborne család egyik illegálisan beiktatott novíciusának, bizonyos Dominik Bachmannak.

   - Szó nem lehet róla! – horkant fel Logan. – Ez már ebben az évben a második ilyen eset, nekem elegem van a Whitborne-ház nyűglődéséből.

Ősz, mákos haján idegesen végigtúrt, arcán megfeszültek a szikár ráncok.

   - Valóban furcsa precedensek ezek – szólt közbe higgadtan Irwin Thomsett.

 - Félreértés történt – köszörülte meg a torkát Miranda. – Cyrill és Katharina Whitborne németországi útján véletlenül egy időben, egymástól függetlenül tettek vámpírrá egy-egy embert.

    - Miféle tőről metszett baromság ez?

   - Kérem moderálja magát Mr. Dashwood! – emelte fel a hangját a lordprotektor. – Folytassa, Lady Carnon.

  - Nekem azért lenne egy kérdésem – szuszogott fel Baldwin Judge, mint egy jóllakott, kövér bulldog. – Cyrill Whitborne miért tett vámpírrá valakit, miközben neki nem is volt felhatalmazása?

Miranda hűvösen végigmérte a vele szemben ülő férfiakat.

   - Belső konfliktust feltételezek, és úgy tudom Mr. Whitborne családfői jogában a saját kezébe vette a novícius kiválasztását, miután Miss Whitborne nem talált megfelelő jelöltet.

  - Hát ez több mint kacifántos és ostoba – dörmögte Logan. – Szóval ugyanaz folytatódik? A Whitborne-ok randalíroznak, a Carnonok pedig bevédik a seggüket? Ezért aztán érdemes volt a halott Carnon helyére a másikat megválasztani.

   - Fékezze már magát! – szólalt fel erélyesen Irwin. – Egy hölggyel beszél.

Ismét csönd lett. A lordprotektor végigsimított rövidre nyírt, ősz szakállán és komótosan átlapozta a kérelmet. Minden egyes mondaton hosszasan eltöprengett, mintha egy sakkjátszmát kéne kieszelnie.

  - Nem örülök ennek az esetnek – mormogta halkan. – De nem érdekünk, hogy egy Whitborne novíciusról levegyük a kezünket és még egy fővel növeljük az inhumánusok számát. Ne ismételje magát a történelem.

Miranda egyetértően bólintott, mintha csak szóról szóra ugyanezt akarta volna mondani.

   - Szavazásra bocsátom az ügyet, kérem józan eszük szerint döntsenek – intett Demetrios.

Négy kéz lendült a magasba, egyedül Logan Dashwood bámult komoran maga elé. Acélszürke szemében megvetés és düh váltakozott, mígnem kelletlenül felemelte a kezét. A toll végigsercent a papíron, a kacskaringós fekete betűk szorosan egymás mellé kerültek. A lordprotektor kék pecsétet ütött rá, majd egy aktába helyezve elzárta az íróasztal fiókjába.

   - Dominik Whitborne-Bachmann hivatalosan is a Tanács tagja.

Miranda elégedetten távozott az ülésről, de gondolatai már egészen más körül jártak. Szinte biztosra vette, hogy alig egy órán belül végez, így nyugodt magabiztossággal lépett ki az épület kerubszárnyas ajtaján.

   - Sikerült az ügye, asszonyom? – érdeklődött diszkréten George.

   - Nem is volt kétségem. Most pedig kérem vigyen a Birdcage Walkra.

A férfi összeráncolta a szemöldökét. Vizenyős, barna szeme megtelt aggodalommal és suttogóra vette a hangját.

  - Milady... én nem szeretném beleártani magam az Ön dolgaiba, de egészen biztos benne, hogy oda szeretne menni?

   - A legbiztosabb.

Apró vízpöttyök borították be az ablakot, a szitáló eső homályában alig látszódtak az épületek. Miranda nem tudta kiverni a fejéből Daniel szavait. Sokszor elképzelte ezt a pillanatot, most mégis fájdalmas és torokszorító volt belegondolni mi következik ezután. Tudta jól, hogy amint a férfi visszakerül a normális kerékvágásba, a dolgok végérvényesen megváltoznak. Szája sarkában keserű mosoly villant – Oxfordban kezdődött, ott is ér véget. Látta maga előtt, amint Daniel egyre több időt tölt újra emberek társaságában, megízleli az igazi életet és lassan önmaga is egy hétköznapi londoni polgárrá válik, aki saját otthonra vágyik Marylebone-ban, tisztességes feleséggel, jólnevelt gyerekekkel és hétvégi kirándulásokkal Brightonba.

A kocsi zökkent egyet. Miranda nagyot sóhajtott és igyekezett minden baljós, sötét gondolatát kiszellőztetni, hogy magabiztosan léphessen be Sebastian házába. Bársonykesztyűs keze határozottan ragadta meg a kopogtató hideg fémjét. Léptek surrantak, roppant a zár, majd Sebastian jelent meg az ajtóban. Sötétkék házikabátot viselt, kezében aranyszipkás cigarettát pörgetett, de döbbenetében még a füstöt is elfelejtette kifújni.

   - Miranda... nahát, nem számítottam a látogatásodra – hebegett zavartan.

   - Sokáig váratsz még itt a küszöbön?

Sebastian félreugrott az ajtóból és betessékelte a nőt. Arcán gyanakvás és bizonytalanság tükröződött, de igyekezett uralkodni az indulatain. Miranda olyan természetességgel mozgott a házban, mintha csak a sajátja lett volna – kíváncsian megszemlélte a festményeket, ujja hegyével kirajzolta a pálmalevelek szélét, majd kényelmesen az egyik bőrfotelbe süppedt.

   - Érezd magad otthon – felelte ércesen Sebastian.

   - Igazán csinos a berendezés, múltkor tudod nem volt időm alaposabban szemügyre venni.

Miranda bájosan mosolygott, de hangja a legmaróbb gúnnyal vegyült. Az egyik kanapé mögül egy hosszúszőrű perzsa macska bukkant fel, puha tappancsain nesztelenül osont, mintha talpa nem is érintené a parkettát. Aranysárga szemeit félősen a nőre emelte, apró orra kutyaszagot szimatolt a ledobott bársonykesztyűn. Sebastian leheveredett a kanapéra, és ölébe vette a macskát, aki dorombolva a karjaiba simult.

   - Nocsak, állatbarát lettél? – vonta fel a szemöldökét Miranda.

   - A szomszéd kisasszonyé, én vigyázok rá, amíg Plymouthban nyaral.

Sebastian félszegen elmosolyodott, amint felidézte Miss Agatha Overton álmodozó, gyönyörű arcát. Tenyerét lágyan végigfutatta a macska puha bundáján, és egy pillanatra elképzelte, ahogyan a lány hófehér kézfejét simogatná egy csöndes, romantikus séta közben.

   - Boldog vagy, Sebastian?

A férfi összerezzent Miranda hangjától. Titokzatosnak, selymesnek, mégis különösen fenyegetőnek tűnt, de a nő szobormerev arca nem árult el semmilyen érzelmet. Sebastian elengedte a macskát.

   - Miért érdekli ez az ítészasszonyt? – felelte gúnyosan.

   - Egy egyszerű kérdést tettem fel.

Sebastian szűkre húzta a szemét. Próbálta kifürkészni Miranda szándékait, de képtelen volt leolvasni bármiféle rejtett gondolatot. Körbepillantott a szalonban, a pazar dísztárgyakon, drága bútorokon, majd aprót biccentett.

   - Nincs okom panaszra.

  - Azt nem is csodálom. Hiszen emlékszünk még honnan jöttél, nem igaz? Milyen hosszú utat jártál be, már magad is alig emlékszel, ugye?

Miranda negédesen mosolygott, szemfogai kivillantak.

   - A szegény Whitborne fattyú, aki Whitechapelből felküzdötte magát Westminsterbe. Olyan mint egy Dickens regény, nem?

A férfi szája megfeszült, érezte, hogy ereiben tombolni kezd a vér.

   - Az emberek olyan könnyen felejtenek. Egy kis cicoma, néhány bemagolt udvariaskodó frázis, és egy fontoktól dagadó tárca elég, hogy elfelejtsék kivel állnak szemben.

  - Tudod Miranda, te büszkén viselheted a felsőbbrendűség hályogát a szemeden, de a világ változik. Fogadd el, hogy a kiváltáságaid csökkennek, és olyanok is egy szintre lépnek veled, akik küzdöttek a javakért, nem pedig tálcán eléjük tolták.

A nő felkacagott.

   - Ó, látom a szókincsedet is palléroztad. Milyen aranyos.

   - Vendég vagy a házamban, és házigazdaként azt hiszem nem kötelező eltűrnöm a sértegetéseket.

Miranda nevetése abbamaradt, de tekintete pillanatok alatt jeges és fenyegető lett.

   - Isaiah vérén növekedtél ilyen magasra, mint egy erőszakos gyomnövény.

   - Mit akarsz tőlem? Özvegysegélyt? – vigyorodott el Sebastian.

   - Élvezed, hogy Whitborne-ként mostantól védett vagy, ugye?

A férfi megvonta a vállát, és beleszívott a cigarettájába. Miranda kényelmesen hátradőlt.

   - Milyen kár, hogy elfelejtetted még azt is, hogy az én hamis tanúskodásomnak köszönheted, hogy hivatalosan Whitborne lehettél.

   - Te is jól tudod, hogy tényleg Whitborne vagyok! – kiáltott fel Sebastian.

   - Tudom. Csak éppen bizonyítani nem tudod, milyen ironikus.

Sebastian szíve hevesebben kezdett kalapálni. Úgy érezte magát, mintha képtelen lenne felúszni a víz mélyéről levegőért, és minél inkább kapálózik egyre mélyebbre süllyed. Apró, fekete rókaszemei riadtan fürkészték Miranda tekintetét, tenyere egészen felforrósodott.

  - Csak egy szavamba kerül a lordprotektornál, hogy hamis tanúskodásra kényszerítettél. Akkor pedig szépen elbúcsúzhatsz a szép házadtól, rangodtól, vagyonodtól és újra üdvözölheted Whitechapel romos falait, ahova az ilyen aljas patkányok valók.

A férfi elhűlve meredt a semmibe, torkában gombóc nőtt.

   - Nincs rá semmi bizonyítékod, hogy így volt – suttogta rekedten.

   - Nem is kell. Ítész vagyok.

Miranda hűvösen elmosolyodott, és felállt a fotelből. Lassú, kimért léptekkel az előcsarnok felé indult, és leakasztotta a kabátját a fogasról.

  - Tudod, a felsőbb körökben az urak szolgáló személyzetet tartanak – igazította el a kalapját. – De most már úgyis felesleges beletanulnod az etikettbe.