Bársonyos rózsaillat töltötte be a szobát. Lágyan bekúszott a sötét fabútorokból és megporosodott könyvekből áradó szag közé, majd lassacskán eluralkodott az egész helyiségben. A gázlámpa pislákoló fénye hatalmasra nyújtotta az árnyékokat, melyek egészen a plafonig értek. Daniel csöndes türelemmel figyelte Miranda fel-alá járkálását – selyemköntöse minden egyes mozdulatánál halkan zizegett. Furcsa mosolyt villantott, szemében kárörvendő szilajság csillogott, ami különösen nyugtalanította a férfit.

   - Látnod kellett volna az arcát! – nevetett kajánul a nő. – Úgy állt a terem közepén, mint akit leforráztak! Megnyikkani sem tudott, csak bámult a lába elé.

Daniel az íróasztalára támaszkodott, és zavartan odébb tolt néhány iratköteget. Nem osztozott Miranda örömében, de nem szerette volna, ha ezt észreveszi rajta.

   - Azt hiszem megkaptad az elégtételt akkor.

   - Kezdetnek megteszi.

Közelebb lépett az asztalhoz, és kíváncsian megkocogtatta az egyik kisebb faládában sorakozó üvegcséket.

   - Melyik az enyém?

   - Felcímkéztem.

Miranda kiemelte az egyik nagyobb fiolát, körme hegyével felpattintotta a parafadugót, és kitöltötte az üveg tartalmát. A vér azonnal bíborvörösre színezte a kristálypoharat, mely a csiszolt mintákon keresztül olyan pirosan csillogott a lámpa fényében, mint a rubint. A nő kényelmesen elhelyezkedett az egyik bőrfotelben, és a lassú kortyok között egy könyvet lapozgatott. Egyre hűvösödtek az éjjelek, az augusztusi nyár utolsó, bágyadt próbálkozásait elmosta a közelgő ősz. A birtok fáin megrothadt a gyümölcs, áporodott, édeskés húsukon kukacok és hangyabolyok lakmároztak. Daniel becsukta az ablakokat, de még sokáig bámulta a sötét kertet.

   - Mi a terved, Miranda?

A nő elemelte a szájától a poharat, és fürkésző tekintetét végigfuttatta Danielen. Szokatlanul határozott és számonkérő volt ez a hangsúly, mintha egy pillanatra Isaiah-t hallotta volna.

   - Hogy érted?

   - Mit akarsz Sebastiannel?

Daniel komoran támaszkodott a párkányon, a félhomály furcsa karikákat és árnyékokat rajzolt az arcára, melyben mélyen elveszett a sötétbarna szempár. Miranda lassan körözött ujja hegyével a pohár száján, a búgó, monoton dallam elnyomta a kínos csöndet.

  - Indulok az ítészválasztáson – felelte szenvtelenül. – Ha bejutok, lesz elég hatalmam, hogy megkeserítsem az életét.

   - Erre igazán semmi szükség, szerintem...

   - Nem kérdeztem a véleményedet, Daniel.

A férfi elhallgatott. Miranda összébb húzta magán a köntöst, és felállt a székből, de egy ideig még tétován ácsorgott az íróasztal előtt. Zavarta Daniel mélyreható, komoly nézése, úgy érezte, mintha átlátnának a húsán, egészen a csontokig és zsigerekig, ahol a legféltettebb titkait őrzi.

   - Lepihenek – suttogta halkan, majd kilépett a folyosóra, és eltűnt a saját hálószobájában.

Odalent a szalonban a kandalló fala hideg volt, az elszürkült, száraz fahasábok füstölögve hevertek a hamuban. Pascal szórakozottan babrálta a metronóm ingáját, a kutyák éberen követték apró gombszemeikkel minden egyes mozdulatát. Francesco a karosszékben terpeszkedett, ujjait összefűzte a mellkasán, és lustán a férfi felé pillantott.

   - Te hogyhogy nem vagy fent? – intett a fejével az emelet felé.

   - Most Danielnél van.

Francesco értetlen fintort vágott.

   - És ezzel ti rendben vagytok?

Pascal vállat vont. Zavarában mosolyogni próbált, de már abban a pillanatban érezte, hogy nem őszinte. Féloldalasan a zongorának dőlt, és megvakarta a nyakát.

   - Daniellel beszéli meg a komolyabb dolgokat... én inkább abban vagyok jó, hogy megnevettessem.

Francesco széttárta a karját, jelezve, hogy nincs több kérdése, és bement a szivarszalonba. Pascal egy kis időre egyedül maradt, hirtelen rázuhant a kimondott szavak igazsága. Irigykedve nézett a lépcsőfordulóra, ami az emeletre vezetett. Szívét mardosta a féltékenység, de az esze csitította – tudta jól, hogy a legokosabb amit tehet, ha vár. Évek, legfeljebb évtizedek kérdése csak – nyugtatta magát, és ez a gondolat szinte pillanatok alatt elűzte a gondterhes ráncokat a homlokáról.

A szivarszobában Francesco egy fiókos szekrényben kotorászott. A gázlámpa fénye szinte életre keltette a politúrozott mahagóni asztalt, a fa erezete úgy ragyogott, mint a tigrisszem. Pascal zsebredugott kézzel átsétált a szobán, és bekandikált a félreeső, dohányszagú kis helyiségbe. A férfi épp akkor gyújtott rá, a gyufa lángja felsercent és vörösre perzselte a szivar végét. Francesco kifújta a kékes füstöt, és Pascal felé nyújtotta a dobozt.

   - Nem kérek, kösz.

   - Ne szórakozz velem, hát dohányos vagy!

   - Most nem kívánom.

Pedig valójában nagyon is jól esett volna neki egy jó Carreras a fárasztó és izgalmakkal teli estély után, de irtózott a gondolatától is, hogy Isaiah szivarjából vegyen. Francesco vállat vont, és az ablakhoz sétált, tekintete egészen a kert végéig révedt. Odakint koromsötét volt, a holdat sűrű felhők takarták. A fenyőfák ágai ide-oda ingatták tüskés karjaikat, valahol a távolban egy madárraj riadtan felröppent. Pascalt zavarta a csend, unottan leült a zongorához, és leütött néhány hangot. Együgyű kis dallam volt, az ő keze alatt mégis gyönyörűen csengett. Francesco körbejárta a szobát, időnként megtapogatott, felemelt egy-egy tárgyat, és kíváncsian mustrálta őket.

   - Ironikus.

Pascal abbahagyta a játékot, és felnézett.

   - Mi ironikus?

   - Az, hogy végül Isaiah házába kerültél.

A férfi elkomorodott. Ujjai hegyével körberajzolta a billentyűket, a metronóm egyenletesen ütötte a tempót, kattogása szinte mozaikokra törte a csöndet. Francesco közelebb lépett.

   - Na, mi van? Mindig így begubózol, ha szóba kerül a neve?

Pascal mélyen hallgatott, arcán átsuhant egy utálatos fintor.

   - Ahelyett, hogy sajnáltatod magad, végre élned kéne a lehetőséggel.

   - Lehetőség? Miféle lehetőség? – horkant fel dühösen. – Az ő házában vagyunk, itt minden az övé! Nem tudok olyan tárgyhoz nyúlni, amihez neki ne lenne valami köze! Ha pedig ez nem lenne elég, itt a kert végében lett eltemetve!

Francesco kifújta a füstöt.

  - Ezek csak tárgyak. Nézd, ez az ő szivarja. És? Most én szívom és ugyanolyan jó, mintha az üzletben vettem volna. Ennek semmi jelentősége.

   - Igenis van.

   - Tudod mi a te nagy bajod? Hogy elveszel a részletekben. Isaiah meghalt és ahelyett, hogy végre elfoglalnád a helyed, te azon óbégatsz, hogy az ő kanapéján mereszted a segged.

Pascal türelmetlenül legyintett.

   - Miféle helyemet? Sosem fogom tudni elfoglalni Isaiah helyét!

Dühösen felállt a zongorától és járkálni kezdett, vére forrt a gyűlölettől, legszívesebben ököllel a falba ütött volna. Törni-zúzni akart, mint egy vad ló, akit túl szűk karámba zártak.

   - Egyszer már elfoglaltad a helyét – dőlt hátra Francesco és nagyot ásított. – El tudtad szeretni tőle Mirandát.

Jelentőségteljesen Pascalra nézett, és kacsintott. A férfi egy pillanatra kizökkent, de csak sokára szólalt meg újra.

   - Te... te nem kedvelted Isaiah-t?

  - Az unokatestvérem volt, együtt nőttünk fel gyerekkorunk óta. Kedveltem, hogyne kedveltem volna. Olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna.

   - Mégis elég szenvtelenül kezeled a halálát.

   - Én csak a tényeket mondom.

Francesco magára terítette a zakóját, és párszor megveregette a férfi vállát. Fütyörészve, lomha léptekkel mászott fel a lépcsőn, majd lassan az utolsó kis dallam is elhalt. Pascal egymaga maradt a szalonban. Óvatosan lecsukta a zongora fedelét, és elgondolkozva meredt maga elé a félhomályba. Visszaidézte azt a bizonyos júliusi napot a londoni Királyi Operaházban, amikor a Tempête sur la mer című művét zongorázta. A konzervatóriumi vizsgára készített, összecsapott kis szonáta volt, de a legnagyobb meglepetésére koncert, sőt turné lett belőle. Tömény parfümöktől, és szmokingokba préselt testek szagától volt fülledt a levegő, a hölgyek olyan hevesen rebegtették a legyezőjüket, mint a megriadt pillangók. A kipirult, izzadt fejek között egyedül a jobb felső páholyból nézett vissza rá egy hűvös, márványfehér arc. Mai napig tisztán emlékezett Miranda melyik ékszerét viselte, és milyen színű volt a ruhája, de arra nem, hogy pontosan mit mondott a nőnek, amikor az előadás végén megszólította a folyosón. Töprengéséből Castor és Pollux riasztotta fel. Nyüszögve bökdösték, nyalogatták a kezét, jelezve, hogy éhesek és a jussukat követelik.

   - Rólatok egészen meg is feledkeztünk – paskolta meg a két dobermann fejét.

A konyhában Jason épp krumplit hámozott egy hokedlin kuporgva. Amikor Pascal belépett, a fiú felpattant a helyéről és zavartan biccentett. Nem igazán tudta, ki milyen rangot foglal el a házban a vámpírok között, ezért jobbnak látta, ha mindenkinek hajbókol.

   - Maradj, csak a kutyákat jöttem megetetni – intette le Pascal.

A pulton frissen mosott sárgarépa, hagyma és petrezselyem illatozott, a kiterített véres papíron gyönyörű, sovány marhahús hevert. Levágott belőle két nagyobb szeletet, és a kutyáknak dobta a földre, akik morogva, egymást lökdösve utána kaptak. Jason hangosan felköhögött, melyet igyekezett az ingujjába fojtani, több-kevesebb sikerrel.

   - Jason, az isten szerelmére, miért nem mész pihenni? Napok óta hallgatom a fuldoklásod.

   - Semmi baj uram, jól vagyok – hörögte. – Csak egy kis megfázás.

A fiú szürke szemei homályosak voltak a láztól, beesett sápadt arca szinte tüzelt a forróságtól. Pascal kivette a kezéből a kést, és sürgetve felállította a hokedliről.

   - Menj lefeküdni, és kérj valami gyógyszert Danieltől.

   - De a holnapi ebéd… Mr. Fowler ebédje – tekintgetett hátra a fiú a zöldségek felé.

   - Adieu, Jason!

Pascal taszított egyet a fiún, és becsukta az ajtót. A kutyák jóllakottan hevertek a konyhakövön, lustán ásítozva figyelték, amint a férfi leoldotta magáról a nyakkendőt és feltűrte az ingjét. Dudorászva az ölébe vette a vödröt és hámozni kezdett egy krumplit. Magában elmosolyodott, arcán huncut gödröcskék jelentek meg mindkét oldalon. Szórakoztatta, hogy az előkelő Carnon-ház vámpírjaként az éjszaka közepén zöldséget pucol. Eszébe jutott a gyerekkora, amikor anyja sürgölődött a gőzfelhőbe burkolt konyhában, ő pedig egy ehhez hasonló sámlin, térdeit az állához húzva bámulta, ahogy a mosolygós, törékeny asszony tésztát dagasztott. Még most is a szájában érezte az ízeket – a lágyan omló rétest, a cukorral bélelt sült almát és az édes kökénylekvárt.

Egy ideig tanácstalanul ácsorgott az asztalra pakolt alapanyagok előtt, csak találgatni tudta, Jason vajon mit akart belőlük főzni. Pascal nem sok ételt tudott elkészíteni, de emberi életében egészen gyakran csinált burgundi marhát, így rövidebb tanakodás után emellett döntött. A vörösbor bugyborékolva forrt a fazékban, az illatos gőz betöltötte a konyhát. Daniel értetlenül toporgott a küszöbön.

   - Jason az előbb kért tőlem gyógyszert, azt mondta te küldted...

Pascal fel sem pillantott a zöldségszeletelésből.

   - Igen, pocsékul nézett ki – emelte meg egy pillanatra a fazék tetejét. – Ah, nem úgy mint ez!

Daniel arcán halvány mosoly rajzolódott ki. Feltűrte az ingujját, majd megragadott egy hagymát, és beállt Pascal mellé. A két férfi egy ideig néma csendben dolgozott, a bugyborékoló morajlást csak a kések egyenletes koppanása szakította félbe.

    - Mit is főzünk?

  - Boeuf bourgignont. Mellesleg én főzöm. Te, örülj, hogy felfogadtalak segédnek – vigyorgott szemtelenül Pascal, de kivételesen nem volt valódi gúny a hangjában. – Amúgy szereted a marharagut?

Daniel somolyogva félrepillantott.

   - Miért, van más választásom, ha nem?

   - Nincs, mert akkor is meg kell zabálnod.

A kutyák izgatottan figyelték a sürgölődést, csonka farkukat vidáman csóválni kezdték, a sistergő hús szagára. Daniel megtörölte a kezét, majd gondosan élére hajtogatta a rongyot.

   - Még nem ettem marharagut, de biztosan finom.

   - Ha nem ettél még, honnan tudod, hogy finom? – vetette oda Pascal ércesen.

   - Mert te csak akkor csinálsz bármit is, ha biztos vagy benne, hogy jól fogod csinálni.

Pascal zavarodottan pislogott, bizonytalanul fürkészte Daniel magabiztos, nyugodt arcát, aki olyan könnyedén beszélt, mintha csak azt mondta volna, hogy kétszer kettő az négy.

    - Honnan szeded ezt a baromságot?  

  - Megfigyeltem, hogy csak akkor kezded el lejegyezni a hangjegyeket, ha már biztos vagy a dallamban, ezért nincs egyetlen javítás vagy áthúzás sem a kottalapjaidon. Ebből kiindulva csak akkor álltál volna neki főzni az éjszaka közepén, ha tudod, hogy a burgundi marhát jól készíted.

Daniel ezalatt kiszedett egy adagot a tányérjára, és asztalhoz ült. Pascal még mindig zavartan ácsorgott egyik lábáról a másikra, tekintetében ideges értetlenség vibrált, mint akinek a legféltettebb, titkos ládáját fosztották ki. Orrcimpái összeszűkültek, és hetykén felvetette az állát.

   - Mi van, ha csak meg akartalak mérgezni? Hm?

A férfi zavartalanul kanalazott tovább.

 - Azt már évekkel ezelőtt megtetted volna.