Bettina lustán hevert a kanapén, akár egy jóllakott macska. Állát a könyökén nyugtatta, harisnyás lábszára túlnyúlt a karfán. Egykedvűen hallgatta a penna sercegését, mely csak egy-egy pillanatra hallgatott el. Mindig azt remélte, hogy nem kezdődik újra, de a kis tollhegy fáradhatatlanul végezte a munkáját. Indulatosan a hátára hemperedett, mint egy kisgyerek, akinek aludnia kéne, de egy szemernyi álmosságot sem érez. Körmeit belevájta a bútor szövetébe, majd felemelte a fejét és körülnézett. Egy teleírt papírlap magányosan árválkodott a kisasztal szélén, csábító közelségben a csurig töltött kalamárishoz.

   - Kérlek ne – dünnyögte Dominik.

Bettina komisz vigyorral megmártotta az ujját a tintában, de végül csak néhány kék cseppet fröccsentett a papírra. Visszadőlt a párnákra, és ingerült dobolásba kezdett a szófa háttámláján.

   - Mikor mentek el Katharináék?

   - Tíz perccel hosszabb ideje, mint mikor utoljára kérdezted.

   - Bezzeg ők jól szórakoznak, amíg mi itt poshadunk.

Dominik nem felelt. Laposan felpillantott a szemüvege mögül, majd ismét belefeledkezett a jegyzetelésbe, hogy elkerülje a lánnyal a szemkontaktust.

   - Mondjuk neked nincs különbség. Azelőtt is egy kis könyvkukac lehettél.

  - Egy kicsit lehetnél megértőbb, a Whitborne-ház megítélése múlhat egy társasági faux pas miatt. Kockázatos lenne éppen az ítészválasztás előtt...

   - Hallanád magad, szánalmas vagy.

   - Mondhatsz, amit akarsz, de én komolyan veszem ezt a lehetőséget – folytatta a fiú ingerültebben. Hangja elvékonyodott az indulattól, Bettinából pedig gúnyos nevetés buggyant elő. – London egyik legrégebbi vámpírcsaládjához tartozni kiváltság. Ez nem az élvezetekről, hanem az arisztokrata körök alapos ismeretéről szól, hogy ebben a válságos…

Ebben a pillanatban kattant a bejárati ajtó zárja, Bettina tekintete felcsillant. Cyrillék hangja elcsigázottnak tűnt, mintha többhetes utazásról tértek volna haza.

  - Szerinted mégis mit kellett volna tennünk? Mosolyogva elfogadni az ajándékait és megölelni a kedvességéért?

   - Nem ezt mondom. De mégsem így kellett volna viselkednünk.

Cyrill dühös mozdulattal akasztotta fel a kalapját, aztán mégis megigazította, hogy ne álljon csálén. Katharina lassan húzta le a kezéről a kesztyűt, majd a tükör elé állt és kibontotta a haját.

   - Ha részt veszünk a játékaiban, az egyenlő a behódolással – folytatta Cyrill.

   - Így akkor sem viselkedhetünk.

   - Elfelejted, hogy mi mindent követett el?

Katharina lenyelte indulatát. Sejtette, hogy Cyrillben még javában motoszkál a nemrég megtalált napló szövege, és emiatt nem is haragudott rá. Ő viszont egyre csak Sebastian utolsó mondataira gondolt.

   - Ti már itt? Ilyen hamar? – szólalt meg Bettina, mint aki csak most vette észre őket.

   - Kellemesen telt a napotok? – fordult feléjük Cyrill.

 - Pompásabban már nem is lehetnénk – válaszolt epésen a lány. – Herr Könyvmoly Whitborne-Bachmann már könyékig tintás, én pedig beledöglöttem az unalomba.

Dermedt némaságban telt el néhány perc, még Dominik is abbahagyta a munkát egy pillanatra. Cyrill nem szólt semmit, csak egy fáradt sóhajjal megragadta a korlátot, és felindult az emeletre. Léptei lomhák és súlyosak voltak, mint egy elcsigázott teherhordó elefánté. Katharina rosszallóan Bettinára villantotta a szemét, majd követte a férfit a hálószobájáig.

Cyrill a tükör előtt ácsorgott. Ingjén a gombokat már félig kioldotta, nyakkendője és zakója katonás rendben pihent az ágyán. Párszor idegesen hátrasimította a haját, de a barna tincsek újra és újra a homlokába hullottak. Nyúzottnak és szürkének látta az arcát, amit össze sem lehetett hasonlítani Sebastian sugárzóan megnyerő ábrázatával. Egy ideig még makacsul bámulta a tükörképét, majd lerogyott az íróasztalához. Katharina halkan becsukta maga mögött az ajtót.

   - Holnap elmegyek egy kicsit itthonról – jelentette be Cyrill. – Találkozóm lesz Murray Higgsszel.

Katharina reménykedő pillantása jéghideggé vált.

   - Hogy kivel? – kérdezte hitetlenkedve.

   - Egy kedves barátom a St. James Theatre-ben, azt hiszem, már mesél…

   - Tudom, hogy ki az – szakította félbe olyan élesen Katharina, hogy Cyrill kezében megrándult a toll, kövér pacákat ejtve a papíron. – De nem gondolod, hogy most fontosabb dolgunk is lenne?

Cyrill mélyet sóhajtott.

   - Már elküldtem minden levelet. James McDowallnek kettőt is. Mi mást tehetnék?

Katharina szánakozva nézett a férfi szemébe. Úgy tűnt, mintha mind egy őrült sebességgel száguldó vonaton ülnének, ami egyenesen egy szakadék felé robog. Nagyon sok minden kikívánkozott belőle, azt érezte, hogy a szavai talán el tudnák hárítani a katasztrófát, de félt, hogy Cyrill esetleg félreérti a szándékát.

   - Minden perc számít – felelte óvatosan. – Jobb lenne, ha most nem a színházzal foglalkoznál.

  - Ha elhanyagolom őket, odalesz a befolyásom. Ez anyagilag sem tenne jót nekünk. – Egy rövid szünet után hozzátette. – Akikre szükségünk van, támogatni fognak. Kiszámoltuk már többször. Sokkal jobbak az esélyeim, mint a másik három jelölt közül bárkinek.

   - Miből gondolod?

  - Harold Lester egy nevetséges figura, a Tanácsban senki sem kedveli a modorát. Viorica Perkins a megveszekedett férfigyűlöletével már most borítékolható, hogy a szavazatok háromnegyedét elvesztette, tekintve hogy a Tanácsban több a férfi, mint a nő. Ormond Dashwoodot pedig azért sem fogják megválasztani, mert már egy Dashwood ül az ítészek között, senkinek nem hiányzik, hogy Logan mellé bekerüljön a fia is.

Cyrill diadalmasan hátradőlt a széken. Titkon kíváncsian figyelte, milyen hatást gyakorolt Katharinára a kikezdhetetlen érvelése, de a nő arcán nem tükröződött megnyugvás vagy csodálat.

   - Legyen igazad.

Katharina felállt a helyéről, és magára hagyta Cyrillt. A folyosó sötétjében egy erős kéz markolta meg a karját, és izgatottan magához húzta.

   - Ugye a választásokra már mi is elkísérhetünk titeket? Szerintem én és Dominik elég jó benyomást tehetnénk másokra...

   - Te végig itt hallgatóztál? – feddte meg játékosan Katharina.

   - Csak egy iciripicirit – biggyesztette le az ajkát Bettina. – Szóval?

Katharina egy pillanatra komolyan fontolóra vette ezt a lehetőséget, de aztán eszébe jutott az a kiszolgáltatott, magatehetetlen érzés, ami Sebastian házában őket is elfogta. Alaposabban is végiggondolta, de tudta, hogy csak az egyik Whitborne novíciust vihetnék magukkal, és Cyrill nem engedné, hogy Bettina legyen az. Nehéz szívvel, de megrázta a fejét.

   - Most még nem jöhettek.

   - De Katharina…

   - Sajnálom, nem.

Bettina sértődötten felhúzta az orrát, és hangos, csattogó léptekkel a szobájába ment. Rávetette magát az ágyára, dühödten forgolódott egy darabig. Rá akart gyújtani, de emlékezett, hogy a saját majomfejes öngyújtóját a nappaliban hagyta. Az éjszaka nehéz csöndjében a falióra ütemére számolta a másodperceket. Minden egyes kattanást újabb elvesztegetett lehetőségnek érzékelt.

Legurult a paplanról és az ablakhoz lépett, hogy kikémleljen rajta. A város valósággal ragyogott a milliónyi aprócska fényponttól, kutyák ugatása hallatszott, egy-egy kocsi robogott el a közelben. Az apró részletek egyetlen, nagy, hívogató palettává álltak össze. A lány izgatottan körülnézett. Borostyán kúszott fel a párkányig, de az nem tűnt mászhatónak, a kertben álló diófa egyik vastag ága viszont egy kisebb ugrással elérhetőnek látszott.

Felkapaszkodott a párkányra, fejét magasra emelte, nehogy a mélybe nézzen. Csak rövid ideig hezitált, aztán elrugaszkodott. A durva kéreg szinte letépte a tenyeréről a bőrt, ahogy megragadta az ágat, de az érzés mégis mosolyt csalt az arcára. Emberi életében is gyakran mászott fára, de új erejével most szinte gyerekjátéknak tűnt, hogy felhúzza magát. Sarkával megpaskolta a fát, mintha egy ló nyergében ülne, majd sietve lemászott és kiosont a kapun hogy nekivágjon a környéknek.

Még csak futó pillantást sem vetett az utcanév-táblákra, hagyta, hogy arra vigye a lába, amerre akarja. Eddig csupán kocsiról szemlélhette meg Londont, most azonban ténylegesen is kitárulkozott előtte a város. Az eddigi folyamatos csendesség után felüdülést jelentett a nyüzsgés, minden egyes zörrenés muzsikaszó volt a számára. Élvezettel hallgatta a sikátorokban az egymásra rakódó ládák csattanását, a mulatókból áradó panaszos hegedűszót és a kuplerájok ablakán kiszűrődő fojtott nyögéseket. Messzire járt már Kensingtontól, a rossz hírű környék úgy vonzotta magához, mint egy lepkét a kandeláber fénye.

Egy idő után ráunt a céltalan bolyongásra és betért az egyik füstös kocsmába. Langyos, poshadt sörszag fogadta, a falak zsírtól és kosztól ragadtak. Tucatnyi szempár meredt rá, ahogy rátarti és frivol mosollyal az arcán végigvonult az asztalok mellett. Egy észrevétlen mozdulattal lejjebb tűrte a blúz szélét a dekoltázsánál, és alaposan kidüllesztette a mellét. Az egyik asztalnál egy nyurga férfi elvigyorodott.

   - Nézd csak azt a vöröskét, Jack.

Társa elégedetten füttyentett egyet. Mihelyst Bettina a közelükbe ért, a magas férfi megszólította.

   - Veszélyes hely ez ilyen szemrevaló fruskának.

   - Fogalmam sincs, miről beszélsz – vetette oda neki hanyagul, német nyelven.

   - Nocsak, egy sváb pipit fogtunk ki! Gyere csak ide Harry bácsihoz, majd mi vigyázunk rád…

Bettina megpróbálta kitépni a csuklóját a férfi markából, de amikor az nem hagyta magát, beleharapott. A Harry nevű alak káromkodva felüvöltött és rászorított a sebes kezére. Tenyere alól vékony patakokban csordult ki a vér. A másikuk is előugrott, és a késéhez kapott, de mire visszafordult a lányhoz, már egy széles vállú, lebarnult férfi állt mellette.

  - Hátrébb az agarakkal ti rühes kutyák, mert egy rossz mozdulat és szétbaszom a fejeteket!

A két férfi morogva annyiban hagyta a dolgot, és szitkozódva elhagyták a kocsmát.

  - Danke schön – mosolygott Bettina. Tekintete egy pillanatra megakadt a férfi feszülő nyakizmán.

 - Nem kéne egy ilyen kis tündérnek egyedül mászkálnia ezen a környéken – jegyezte meg fontoskodva a tengerészkülsejű alak. – Pláne ha ilyen csinos.

A lány nem értette egy szavát sem a matróznak, de a mosolyából és a hangsúlyból sejtette, hogy bókolnak neki. Ezen felbátorodva kacéran játszani kezdett a fürtjeivel, és kicsit előrébb dőlt, hogy a férfi még jobban szemügyre vehesse a kebleit. Bettina belekapaszkodott újdonsült udvarlójába, tenyerét érzékien végigsimította a kemény, tetovált bicepszen.

   - Tetszik? Ez egy szirén, akkor csináltattam, amikor épségben hazaértem Dardanellákról.

Bettina értetlenül mosolygott, szemét le sem vette a férfi szájáról.

  - Nocsak, végre egy asszony, aki nem csacsog egyfolytában – röhögött fel a tengerész. – Az én nevem Fergus, és a tied?

A lány ellentmondást nem tűrően megragadta a csuklóját, és húzni kezdte magával a kijárat felé.

   - Te nem árulod el, néma kis boszorkány? Hova megyünk? Az is titok?

A nagydarab férfit mulatatta a helyzet, és hagyta, hogy Bettina úgy vezesse, mint egy marhapásztor a gulya legnagyobb bikáját. Amint a legközelebbi sötét sikátorhoz értek a lány átkarolta a vállát és a szájára tapadt. A tengerész hevesen viszonozta a csókot, hatalmas tenyere bejárt minden gömbölyű, puha testrészt. Bettina elszakadt Fergus ajkától, és a nyakát vette célba.

   - Ejha, de kis vadmacska vagy… no, csak finoman, hé ez fáj…

A kiserkenő vér íze elborította Bettina maradék józanságát is, erősen fogta a férfi testét, majd szemfogait belevájta a nyaki ütőérbe. Vér spriccelt a piszkos téglafalra, a lány rátenyerelt az ordítozó férfi arcára, hogy befogja a száját és az orrát. A matróz fuldokolva levegőért hörgött, állán vörös nyál fojt végig, majd elgyengülve a földre rogyott. Bettina miután végzett, óvatosan felemelkedett és zsebkendő után kezdett kutatni Fergus zsebeiben. Egy elnyűtt rongyot talált csak, ujjai között fémpénz csörrent. Alaposan megtörölközött, de mielőtt kilépett az utcára még visszafordult, és elrakta a fényes pennyket. Jóllakottan, elégedett arccal indult tovább, nem aggodalmaskodott, hogyan jut vissza a Melbury Roadra. Felkéredzkedett egy hajnali tejeskocsira, a bakon ülő álmatag képű férfi készségesen elvitte Kensingtonig. Azt remélte, hogy már mindenki a saját szobájában lesz, ő pedig észrevétlenül visszajuthat az ágyába, de amint belépett, Cyrillel találta szemben magát.

   - Te meg hol a pokolban voltál?

   - Csak sétálni mentem.

   - Három órája keresünk, hol kódorogtál? Bárki megláthatott!

Bettina durcásan megvonta a vállát.

  - Kacsákat etettem a parkban, mi olyan nagy dolog? Talán már az is gond, ha fák vagy a netalán a mókusok felismernek? – kacagott fel gúnyosan. – Felnőtt nő vagyok, azt csinálok, amit aka…

   - Bettina!

Katharina lassan közeledett felé, szigorú, mély hangja minden élt elvett a lány indulatából.

   - Én nem úgy gondoltam, csak… Nem bírtam tovább tétlenül itthon ülni…

  - Attól még, hogy úriházban vagy, nem tehetsz meg mindent a kényed-kedved szerint. Sőt! Nem engedhetünk meg magunknak ilyen felelőtlen és ostoba kilengéseket. Megértetted?

Bettina legszívesebben megölelte volna Katharinát, szerette volna elűzni a tekintetéből a szomorúságot, bocsánatot kérni tőle, amiért csalódást okozott, hogy visszakaphassa a vidám és kedves barátnőjét. A haragja azonban ezúttal erősebb volt.

   - Hagyj békén, épp eleget parancsolgattak nekem eddig! – kiáltotta.

   - Eredj a szobádba, és most egy darabig ne kerülj a szemem elé! – sziszegte Katharina.

Bettina döbbenten hallgatta a szavait, de Cyrillnek még nála is nagyobb volt a zavartsága. Szédelegve, szaporán vette a levegőt, ebben a percben úgy érezte, mintha csak tegnap történt volna, amikor ő állt a lány helyében, csak éppen Hildével szemben.