7. FEJEZET

A lovak patája mélyen belesüppedt a sáros latyakba. A macskaköveken sárgásan fénylett az utcai lámpák pislákoló lángja, de George alig látott a sűrű ködben. Kesztyűs keze szorosan markolta a gyeplőt, a metsző hideg egészen a mellkasáig kúszott. A Wentworth Street elejéhez érve lassított, szemeit hunyorogva összehúzta. Aggódva vizslatta a környéket, az utcából nyíló sikátorok egyre kevesebb közvilágítással kecsegtettek, a kocsmák ajtajában pedig borostás, bűzös alakok mustrálták a díszes kocsit. George leugrott a bakról, bajsza alatt gyorsan elmormolt egy halk fohászt, és megkopogtatta az ajtó üvegét.

   – Eddig tudom elhozni, uram.

Sebastian lustán kinézett, majd biccentett. Komótosan szedelőzködött, mint akinek semmi kedve otthagyni a kényelmes bőrülést. George készségesen megvárta, amíg a férfi kiszáll, időnként a háta mögé nézett gyanakodva, de csak a köd árnyai űztek vele tréfát. Ajkait összeszorította és remélte, hogy minél hamarabb a háta mögött hagyhatja Whitechapel kerületét. Sebastian megigazította magán a kabátot, és egy fényes pennyt nyomott a kocsis kezébe. George mosolyogva visszadta a pénzt, mint mikor egy felnőtt visszautasítja egy gyerek utolsó darab süteményét.

   – Csak a munkámat végeztem, amiért Mr. Carnon fizet – lépett egyet hátra. – Jó éjszakát!

George felmászott a bakra és megfordította a lovakat, de bal kezével azért még egyszer megtapogatta mellényzsebében a revolvert. Békés, nyugodt embernek ismerte mindenki, de veszélyes környékeken szkeptikus volt az isteni gondviseléssel szemben. Sebastian sértett grimasszal szorította öklébe az érmét, és elindult a Brick Lane irányába. A vöröstéglás házak visszaverték léptei koppanását, ujjai hegyét végighúzta a nedves falakon. A Dorset Street sarkán fiatal, sovány arcú lányok ácsorogtak, az elviselhetetlen hideg ellenére is már messziről fehérlett félig fedetlen keblük. Az egyikük kezébe nyomta a pennyt, és továbbhaladt Spitalfields felé. Köhögés, kutyaugatás, korsók koccanása, ajtónyikordulás és fojtott nyögések furcsa keveréke adta Whitechapel éjjeli szimfóniáját. Sebastian jól ismerte a negyedet, csukott szemmel is bárhova eltalált volna. Utcagyerek korától fogva mélyen az elméjébe vésődött minden egyes ajtó és sarok, tudta az összes rövidebb útvonalat és átjárót, így nem volt mitől félnie.

A Christ Church elütötte a tizenegy órát, a harangszó végigkondult az egész kerületen. A templom fehér csúcsa kimagasodott a mocskos, düledező házak rengetegéből, mintha őrtoronyként vigyázta volna a bűnös utcákat. Sebastian benyitott a Ten Bells ajtaján és ismerős arcok után kutatott. A kocsma áporodott füstjében kitűnt egy vörös hajú, magas férfi sziluettje, aki mellett egy köpcös alak ült kalapját egészen a homlokába húzva. Közelebb lépett hozzájuk és letelepedett az asztalukhoz.

   – Na mi van, ezek szerint megismersz még minket? – köpte oldalra a dohányt a köpcös.

Hegyes szemfogait rávicsorította, a rések között megült a fekete dohánylevél. Sebastian az asztallap alá rejtette a cilinderét, és mélyen a férfi szemébe nézett.

   – Te is tudod Jeremy, hogy a ti érdeketekben vagyok távol.

   – A mi érdekünk? – nézett fel a vörös. – Nekünk eddig semmi hasznunk nem volt, csak feladataink. Egy kanyit nem láttunk az egészből, te viszont puccos bálokon parádézol.

   – Gus, kénytelen vagyok a…

Mielőtt Sebastian befejezhette volna a mondatot, egy dús keblű nő perdült az asztalhoz, szemfogai kivillantak széles mosolyából. Ruhája férfiizzadtság és sör szagával keveredett, amit még az olcsó kölni sem tudott elnyomni. Lehuppant egy székre, és derűsen felkacagott.

   – Sebastian! Jaj már mióta nem láttalak, no hol a gyémántnyakék, amit ígértél nekem?

Játékosan karon püfölte a férfit, de Jeremy ráförmedt.

   – Csihadjál már, Rosie! Azt hiszed bármit is kapsz tőle? – ütött az asztalra. – Amit kap, azt zsebre teszi. Azt hiszed nem látjuk Sebastian az egyre csinosabb holmijaidat? Sétapálca, lovas hintó meg kastély, mi? Belibbensz ide, mint egy herceg, és azt mondod legyünk türelmesek?

A vörös hajú vámpír nem szólt egy szót sem, de tekintetét ő is végigjáratta a kabát alól kivillanó mellényen, és az asztal alatt rejtegetett, selyemszalagos cilinderen. Sebastian kényelmesen hátradőlt a széken, félig lehunyt szempillái mögül unottan hallgatta Jeremy korholását.

   – Befejeztétek?

Sebastian hangja ércesen csengett, mire Gus előrébb dőlt, és megragadta a férfi csuklóját.

   – Nekem te nem parancsolgatsz, bármekkora úr lett belőled!

  – Ha nem veszed le a kezedet rólam, mire befejezem ezt a mondatot, felvágom a torkod és a saját beleiddel tömöm ki! – sziszegte Sebastian. – Hiszen ismersz jól.

Szemeiben eszelős szikra villant, felső ajkait felhúzta és vicsorogva Gusra nézett. A férfi elengedte.

  – Ezzel a marakodással csak hátráltattok. Világosan megmondtam, hogy időbe telik, mire pozíciót szerzek a Tanácsban.

   – Két hónapja várunk!

 – És még hónapokig várni is fogtok! – csattant fel Sebastian. – Mit gondoltok, hogy megy ez? Becsámpázok inhumánusként, és másnap már dől a lé? Hosszú időbe telt mire egyáltalán Isaiah Carnon a bizalmába fogadott. Most is tőle jövök, sikerült meggyőznöm, hogy a következő Tanácsülésre elmehessek. Legyetek türelemmel, az ügy szépen halad.

   – Akkor lesz nyakékem? – csillant fel Rosie tekintete.

   – Kuss! – förmedt rá Gus. – Azt mondod szépen halad az ügy. Mit jelent ez?

Sebastian elégedetten kinyújtóztatta a karját, és a tarkójára kulcsolta.

   – Nyárra szép summa üti a markunkat.

A három vámpír vigyorogva egymásra nézett, kapzsi tekintetük messzire kalandozott. Rosie izgatottan fészkelődött a helyén, rongyos sálját ide-oda tekergette az ujjai körül.

 – És milyen ott az élet? Tényleg minden este felszolgálnak egy lányt az asztal közepén és kristálypohárban isszák ki a vérét?

Sebastian összeráncolta a szemöldökét.

   – Honnan szeded ezt a baromságot?

   – Nekem ezt mesélték – motyogta a lány.

   – Nem. Gazdagok, de óvatosak, pont ezért nehéz a dolgom – felelte Sebastian. – Rengeteg pénzük van, a legdrágább kerületekben laknak, a legjobb londoni szabónál varratják a ruháikat, költséges hobbik, utazások, hóbortok. Mindenre külön szobát tartanak fenn és számolatlanul szórják a pénzt. Mindenkit lenéznek, aki nem közülük való, egy megvető pillantásukkal ki tudnak taszítani a jó társaságból. 

   – Rohadékok – morogta a fogai között Jeremy.

A kocsma savanyú gőzében piszkos körmű, baljós alakok ültek, Sebastian ismerte valamennyit. A borbélyt a pultnál, akinél segéd volt valaha. Az idősödő Agatha Steint, a bordélyház madámját, aki mindig odaadta neki a maradék ételt. Az éltes szajhákat, akiket a ráncok ellenére is ugyanazoknak a hamvas lányoknak látott, mint amikor gyerekként együtt csatangoltak az utcákon. Emberek, vámpírok vegyesen keveredtek az emlékezetében, de mindenkihez fűződött valami viszonya, és nem volt Whitechapelben olyan, aki ne tudta volna kicsoda Sebastian Webcher.

  – Azt hiszitek könnyű nekem? – folytatta a férfi, szinte csak magának motyogva. – Mindennap megaláznak, megtűrnek, minden szavukkal éreztetik, hogy nincs helyem köztük. De majd meglátják ki vagyok…

Jeremy nem igazán figyelt Sebastian szavaira, mohó tekintetével a pultnál ácsorgó, festett hajú nőket bámulta. Gus elővett egy elrongyosodott borítékot, amin több helyen is sárfröccsenés, vörösbor folt és zsíros ujjlenyomat éktelenkedett.

   – Akartam is mondani… A német nyomon van.

   – Helyes.

Sebastian gyorsan átolvasta a cetlit, és a zakója mélyére rejtette.

   – Ha megvan, mi a terv? – fordult felé Gus.

   – Megölni, mi más? – vetette oda flegmán a férfi. – Hogy hogyan, azt rátok bízom, a lényeg, hogy tiszta meló legyen.

Jeremy felröhögött.

   – Majd felgyújtjuk, mint a másik Whitborne némber há…

Nem tudta befejezni a mondatot, Sebastian kemény ujjai rámarkoltak a torkára.

   – Tartsd a pofád, te félkegyelmű! – csikorgatta a fogait. – A falnak is füle van.

Visszalökte a helyére, és zaklatottan felsóhajtott. Végtelenül bosszantotta Gus és Jeremy társasága, most úgy érezte, mintha szakadék tátongana köztük, pedig azelőtt fel sem tűnt neki a két férfi bárdolatlan egyszerűsége.

   – Ha megtudjátok hol van, azonnal szóljatok nekem. Értve vagyok?

A két férfi mormogott valamit az orra alatt, Sebastian mellkasában vad düh tombolt. Alig tíz percig bírt a kocsmában maradni, elköszönt és sietősen az ajtó felé vette az irányt. A tüdeje felfrissült a hideg levegőtől, a házak ablakai ropogtak a jégréteg alatt. A piszkos, homályos kirakatüvegekben fáradhatatlan társként követte a saját árnyképe. Sálját az arca elé tekerte, és gyorsított a léptein, a Thrawl Street sarkán befordulva már csak rövid séta volt a lakása. A kétszintes ház két nagyobb épület közé volt beszorítva, amit pár éve szerzett meg, miután az öreg főbérlőasszony váratlanul meghalt. Mielőtt belépett megtörölte a lábát, és gondosan lerázta a havat a kabátjáról. A durva, szúette fapadló minden egyes lépténél recsegett, a felvizesedett, dohos tapéták már alig emlékeztettek eredeti színeikre. A lépcső alatt motoszkálás hallatszott, apró patkánylábak kaparásztak, surrantak fürgén.

Sebastian gyertyát gyújtott és felment az emeletre. A hálószobája volt az egyetlen fűtött helyiség, de a bádogkályha éppencsak langyos meleget tudott a szobába varázsolni. A szegényes berendezés egy rozoga ágyból, egy szekrényből és egy nemrég szerzett egy asztalból állt, amit az ablak alá tolt, hogy minél kevesebbet kelljen olajlámpára költenie. Lassan két hét telt el a bál óta, Sebastian kék bársonykabátja azonban még mindig a szék támláján hevert. Nem volt szíve elpakolni a szekrény mélyére, valahányszor ránézett valami izgatott gyönyörűséget érzett a szíve mélyén. A fényes aranygombok, az apró, kézi öltések, a legfinomabb francia bársony – Isaiah nem sajnálta a pénzt, amikor a férfi megpendítette, hogy nincs alkalmas ruhája az estélyre. Tenyerével végigsimított a puha anyagon, ujja hegyével kirajzolta a gallért míg elmerengve bámult az utcára.

A kormos füstöt okádó kéményeken túl, a hézagos cseréptetők és sáros sikátorok felett hullani kezdett a hó. Gyenge kis pelyhei beterítették a várost, Whitechapel házaira mintha tiszta, fehér lepedő került volna. Sebastian levetkőzött, ruháit gondosan összehajtogatta és leemelt egy könyvet a polcról. Néhány kötet, egy fából faragott szarvasszobor és egy üres váza sorakozott egymás mellett, a férfi leporolta a könyv fedelét és bebújt az ágyába. Hiába olvasott hajnalig, szinte alig emlékezett a fejezetekre, gondolatai sokkal messzebb jártak. Odakint már hallani lehetett, ahogy álmos férfiak üvöltöznek egymásnak, cirokseprűk susogtak a járdán, hogy eltakarítsák az éjjel esett hótakarót. A boltok rozsdás zárai ropogva nyíltak, az ajtók felé szerelt csengő jelezte az új nap kezdetét. Sebastian bezárta ablaka spalettáit és elfújta az olajlámpást. Még spórolnia kellett.