A kanál széle alig érintette a csésze oldalát, egészen halkan körözött, mintha valamilyen egzotikus nép hangszerét szólaltattak volna meg. Két gyors koppintással lerázták róla a maradék cseppeket, ezután az ezüstös tárgy megpihent a kistányéron, nyele sárgán fénylett, ahogy visszaverte a gyertyák lángját. Cyrill a halántékát masszírozta ujjaival, közben éberen figyelte a jelenetsort. Irigyelte ezt a nyugodtságot és a kimért, precíz mozdulatokat. Furcsán, szinte idegenül érezte magát ebben a helyzetben, de nem tudta megmagyarázni miért. Daniel belekortyolt a teába, majd leheletfinoman visszatette a tányérra, de a porcelán nem csörrent meg.

Cyrill az évek alatt egyszer sem zavartatta magát, mikor a férfi egyedül étkezett, ők pedig csupán illendőségből ültek asztalhoz. Olyan eleminek tűnt ez a szertartás, mint az a tény, hogy a tűz meleg. Most viszont, hogy Daniel egyszerű vendégként volt jelen, úgy tűnt a magányos csésze, inkább egy rossz színdarab kelléke.

   - Tetley. Remélem iható – hallotta meg Katharina hangját a konyha felől. Bentről nem láthatta a lány arcát, de biztosra vette, hogy mosolyog.

   - Remek lett, köszönöm – felelte Daniel.

   - Legközelebb teasütemény is lesz. Ne haragudj, kiment a fejemből.

   - Ugyan. Felesleges miattam fáradnotok.

Cyrill tovább fürkészte Daniel arcát. Szerette volna, ha magától elkezd mesélni Hampsteadről – hogyan rendezkedtek be, hogyan telnek a mindennapjaik, és persze arról, ami a legjobban érdekelte: hogy beszélnek-e egyáltalán róluk.

   - Sajnálom, hogy a kialakult helyzet miatt ennyit kell fáradnod, hogy ide gyere és...

   - Szívesen jövök – felelte Daniel. 

   - De a pácienseid…

   - Mindegy hol rendelek – folytatta valamivel halkabban, majd körültekintett a szalonban. – A komódra tettem a fadobozt, abban benne vannak a felcímkézett üvegek. Csak ma jó, hamar alvad.

    - Köszönjük.

Daniel azt hitte, hogy a költözés után jelentős mértékben átalakul majd a ház, de a festményeken kívül alig változott valami. Még mindig ugyanaz a hangulat uralkodott a falak között, és bár ezt nyíltan sosem ismerte volna el, de jobban érezte magát itt, mint Hampsteadben. Katharina visszatért a szalonba, finoman megigazgatta összegyűrődött ruháját és leült Cyrill mellé a kanapéra. Nem húzódott el a férfitól, de arra ügyelt, hogy se a csípőjük, se a válluk ne érintkezzen. Danielnek szemet szúrt ez az alig észlelhető távolságtartás, de nem tette szóvá.

   - Gondolom jólesik most, hogy megint népesebb a ház.

   - Úgy bizony – mosolygott Katharina, kék szeme valósággal ragyogott.

   - Tetszik nekik a város? – biccentett Daniel az emeleti lépcső felé.

   - Még nemigen engedtük ki őket… – motyogta Cyrill.

   - De gyakran labdázunk velük, és esténként megsétáltatjuk őket a parkban – kuncogott Katharina.

Daniel halkan nevetett a lány tréfáján, majd ismét elkomolyodott.

   - És mi lesz a fiúval?

Cyrill nagy szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna, mintha ez lenne az a mondat, amin az egész házának a jövője eldől.

   - Jelöltetem magam ítésznek – jelentette ki olyan határozottan, ahogy csak tudta.

Rezzenéstelen tekintettel figyelt, kíváncsian várta Daniel reakcióját, de a férfi nem mondott semmit, csak újra belekortyolt a teájába.

   - Értem – felelte végül. – Sok szerencsét. Remélem sikerülni fog.

   - Én is – fűzte hozzá Katharina szinte csak suttogva, mint egy törékeny fohászt.

  - Alaposan átgondoltam a dolgot – folytatta nyomatékosan Cyrill. – Biztosra veszem, hogy a Thomsett-, a Titterington- és a McDowall-ház támogatásával meglesz a kellő számú szavazat.

   - Kiket jelölnek még? – kérdezte Daniel csaknem kijelentő hangsúllyal, mint aki nem is a válaszra kíváncsi, inkább a kérdés fontosságára szeretné felhívni a figyelmet.

   - Harold Lestert, Ormond Dashwoodot és Viorica Perkinst – sorolta Katharina.

Daniel hallgatott egy percig, gondolatban az esélyeket latolgatta.

   - Valóban nem valószínű, hogy Sir Thomsették erre a három jelöltre voksolnának…

   - Ugye? – derült fel Cyrill arca, de Katharina pillantása továbbra is nyugtalanságot tükrözött.

   - De azt se felejtsd el, hogy a McDowallek és a Dashwoodok hosszú évek óta jóban vannak. Igaz, nem valódi szövetségesek, de kölcsönös tisztelet fűzi őket egymáshoz.

Cyrill képéről egy rövid pillanat alatt leolvadt az optimista mosoly, és visszatért a korábbi zaklatott tekintete.

   - Erről honnan tudsz?

   - Miranda említette egyszer korábban. Pascal gúnyolta valamiért a Dashwoodokat, miszerint őket senki sem tiszteli. Erre Miranda azt felelte, hogy senki, kivéve a McDowalleket.

Cyrill elbizonytalanodva fészkelődött a helyén. Katharina szomorúan figyelte, ahogyan a férfi homlokán ismét mély barázdák jelentek meg.

  - Emlékezz a múltkori látogatásunkra – biztatta a nő. – James tartozik a Whitborne-háznak ennyivel.

   - Igen, tudom – bólogatott Cyrill, majd hogy megpróbálja visszanyerni az eltökéltségét, újabb kalkulációkba kezdett bele. – Ha a McDowall-ház is ránk szavaz, akkor már biztosan nem kell aggódni a többiek miatt. A Lesterek és a Perkinsek egymást fogják támogatni, így a Dashwoodok bármelyikre adják is a voksukat, nem lesz elég. Utánaszámoltam.

  - Legyen igazad – hagyta rá Katharina. – De nem dőlhetünk hátra. Fontos lenne, hogy a lehető legtöbb ház támogatását megnyerd.

   - A biztonság kedvéért Howardnak is üzenhetek, bár azt hiszem talán az a legfölöslegesebb…

   - Nem rájuk gondolok, hanem azokra a házakra, akiket még magad mellé állíthatnál.

Cyrill értetlenül nézett a lány szemébe.

   - Nem tudom, kikre gondolsz…

Katharina sóhajtott egyet, és segélykérően Daniel felé fordult. Amikor végre Cyrill is felpillantott, azonnal megértette mire célzott a nő. Olyan biztosra vette, hogy a Carnonok támogatni fogják, hogy fel sem merült benne semmilyen akadály. Most viszont felidézte magában, hogy Mirandát a családfői beiktatáson látta utoljára, legutóbb pedig Sebastian tárgyalásán beszélt vele. Beleremegett a gondolatba, hogy talán nem is számíthat a Carnonok szavazatára.

   - Ne aggódj, Cyrill – szólalt meg Daniel szelíden. – Miranda azt fogja tenni, ami a helyes.

A férfi egy keserű félmosollyal biccentett, de a ráncok nem simultak a homlokán.

   - Ki kéne békülnötök – szorongatta meg a karját Katharina. 

   - Nem.

Daniel az órájára pillantott, majd fészkelődni kezdett a helyén.

   - Azt hiszem ideje indulnom.

Ezalatt a második emeleten Bettina lerúgta magáról a takarót. Mostanra úgy érezte, egészen belakta a kis teret, ruhái szanaszét hevertek és az ágya is bevetetlen maradt. Élvezte, hogy nem kell rendet tartania, nem kötelezi senki arra, hogy állandóan rámoljon, ágyneműt húzzon, takarítson. Leoldotta magáról a hálóinget és hagyta, hogy a földre omoljon. Ide-oda illegette magát a tükörben, tenyerével végigsimított a testén, és tüzetesen megvizsgált minden apró részletet. Bőre makulátlan és fehér volt, keresve sem talált egyetlen aprócska szeplőt sem, ami minden egyes alkalommal széles, hitetlenkedő mosolyt csalt az arcára. Kezével végigszántott a haján, vörös fürtjei most selymesen csusszantak ki az ujjai közül, száját elégedetten csücsörítette a tükörképének. A szomszédos ajtó mögül félénk kopogás hallatszott, Bettina dohogva maga elé kapta a földről az egyik bársonyruhát.

   - Mi van?

 - Bettina, bejöhetek? Nem találom a zsebórámat. Szeretném megnézni, hogy nem keveredett-e hozzád, ígérem csak egy pillanat.

A lány horkantva felsóhajtott.

   - Gyere!

Dominik tetőtől talpig fel volt öltözve. Bézsbarna öltönyt viselt, ez lehetett ruhatárának a legjobb darabja, szinte ordított róla a túlhasználtság. Könyökén kikopott az anyag, gallérja egészen megfakult az évek alatt. Amint átlépte a küszöböt és felpillantott, olyan vörös lett az arca, mint egy frissen főzött homárnak. Bár a maga elé szorított ruha takarta, amit egy hölgyből takarni illett, a fiú figyelmét nem kerülte el a kikandikáló meztelen csípő és a fedetlen vállak. Bettina egy kaján vigyorral summázta Dominik zavarát, és bal karjával még magasabbra nyomta a dekoltázsát.

   - Majd... majd később visszajövök.

Gyorsan kifordult a szobából, és lesietett a földszintre. Homlokán izzadság gyöngyözött, egy gyűrött zsebkendővel igyekezett szárazra törölni az odatapadt göndör tincseket. Bár sosem törődött a külsejével, az elmúlt napokban még mindig valami különös, gyermeki öröm fogta el, amikor megérintette a bőrét és a szokásos pattanások helyett tökéletesen sima arcot érzett az ujjbegye alatt. A könyvtár volt a ház egyetlen helyisége, ahol igazán elemében érezte magát. A régi folio kiadások és könyvritkaságok ámulatba ejtették, olyan óvatosan nyúlt hozzájuk, mint egy szép és törékeny virághoz. Kinyitotta az egyik kötetet, és az asztal fölé görnyedve órákra belemerült, észre sem vette, hogy az inga már elütötte a hajnali kettőt.

   - Mit olvasol?

Dominik riadtan felkapta a fejét, de Cyrill barátságos ábrázata szinte azonnal megnyugtatta.

   - A gyakorlati ész kritikáját Immanuel Kanttól.

A férfi elismerően bólintott, majd leült az asztalhoz.

   - És tetszik?

   - Ó igen. Bár most sok kérdés felvetődött bennem...

   - Kíváncsian hallgatom – intett biztatóan Cyrill.

A fiú nagy levegőt vett, és megszokásból a szemüvegéhez nyúlt, de ekkor ráeszmélt, hogy többé már nincs szüksége rá – vámpírrá válása óta a látása olyan éles volt, mint soha életében.

  - Kant azt írja, hogy az erkölcsös ember sohasem a hajlamai, hanem a kötelességtudat alapján cselekszik. A cselekvés erkölcsössége minden érzelmi megnyilvánulástól mentes kell hogy legyen, egy cselekedet akkor mondható erkölcsösnek, ha az ész parancsából fakad. Egy vámpír azonban sejtéseim szerint a hajlamai alapján cselekszik, hiszen fiziológiai kényszerből táplálkozik emberek vérével. Tehát a cselekvés erkölcsössége nem teljesül.

   - Amit Kant ír, valóban igaz – vette át a szót Cyrill. – De ez a fiziológiai kényszer nem pusztán hajlam kérdése. Ha akarnám, megállhatnám, hogy ne táplálkozzak vérrel. De jól felfogott érdekem, hogy az életben maradásomhoz szükséges vért magamhoz vegyem. Tehát a cselekvés mégiscsak az ész parancsából fakad.

Dominik szeme felcsillant.

   - Ez egészen új megközelítés, erre nem is gondoltam.

   - Még sok időd lesz olvasni, és ilyeneken elmélkedni – mosolygott Cyrill.

  - Annyi könyv van itt. Ha mindet elolvasnám, még akkor sem lennék olyan tájékozott, mint te. Bejártad a fél világot, annyi országban megfordultál, és annyi ismeretet felhalmoztál. – A fiú szemében csillogó fény egy kissé halványabb lett. – Az egyetemen én számítottam az egyik legműveltebbnek. Viszont valahányszor veled beszélgetek, rájövök, hogy milyen keveset tudok.

Cyrill hiúságát legyezgették Dominik dicsérő szavai, meglepően kellemes volt ez az új, bölcs mentor szerep a számára. Leemelt egy vaskos könyvet a polcról, és a fiú elé rakta.

   - Kant helyett inkább ezzel ismerkedj. Benne van az összes jelentős vámpírcsalád leírása.

Magára hagyta a fiatal vámpírt a könyvtárban, és kisétált a szalonba. A kanapén Bettina úgy terpeszkedett a párnák között, mint egy gazdag kurtizán, figyelmét teljesen lekötötte az ékszeres doboz, amit Katharina adott neki. Szoknyáján szanaszét hevertek a nyakláncok, gyűrűk, minden egyes darabot alaposan megnézett és felpróbált. Cyrillnek sehogy sem tetszett ez a hanyagság, de illendőségből inkább nem tette szóvá. Nem igazán tudta hogy viszonyuljon a lányhoz, szinte alig beszélt még vele.

   - Hogy érzed magad itt?

Bettina értetlen grimaszt vágott. Cyrillnek eleinte nem tűnt fel, mi lehet a gond a kérdésével, de pár másodperc elteltével eszébe jutott, hogy a lány nem beszél angolul. Mielőtt azonban megismételhette volna németül, valaki csöngetett.

Biztos Daniel hagyta itt valamelyik műszerét – gondolta elsőre Cyrill, a kapuban azonban egy kézbesítő várta. Egyetlen vékony borítékot nyomott a kezébe, majd egy rövid szalutálással távozott. Cyrill döbbenten mustrálta az ezüst szarvast a bélyegen, de csak akkor rémült meg igazán, amikor meglátta a levél feladójánál a Sebastian Whitborne nevet.