Demetrios kezének jól esett a hűvös víz. Egy kisebb, foltos hal uszonya játékosan megcsiklandozta a tenyerét, a lágyan ingadozó hínárok cirógatva körbeölelték a karját. A hatalmas nyolcszögletű akvárium kazettáit kovácsoltvas díszítések kerítették körbe, delfinek és sellők szobrai emelkedtek ki a víz közepén. Bár a kérkedést ízléstelennek tartotta, de titkon büszke volt a gyűjteményére, melynek Londonban valósággal csodájára jártak. Kagylók, apró csigák és rákok uralták a kavicsos homokot, fölöttük szivárványos, pettyes, ezüstös halak úszkáltak, mintha fényes páncélban masíroznának. Ha egyedül szeretett volna lenni mindig ide jött, megnyugtatta a látvány és a csend.

Még mindig kísértette Isaiah tárgyalása, az ilyen magányos órák vádló kérdéseket pendítettek meg benne, amikre maga sem tudott válaszolni. Sokszor eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha akkor közbeavatkozik, ha a hatalmát latba veti egy régi barátságért. Akaratlanul is elképzelte, hogy fordított esetben a férfi habozás nélkül a védelmére kelt volna, még ha ezzel az egész Tanács rosszallását vívja ki. Demetrios mogorván odébb zavart egy kisebb ráját, és lerázta a kezéről a vizet. A félköríves szoba ablakai a kertre néztek, így amikor felpillantott, azonnal szemet szúrt neki az idegen lovaskocsi a felhajtón. Homlokát összeráncolta, nem emlékezett, hogy vendéget várt volna. Ingujját visszagombolta és sietős léptekkel levonult a hallba, ám mire leért, a fogason már egy ismeretlen kabát és cilinder lógott. Hiába szólongatta az idegent, válasz sehonnan nem érkezett. Gyanakvás fogta el, kezét a kabátzsebébe mélyesztette, és revolvere gyöngyházmarkolatával nyugtatta magát. Kissé tétován benyitott a könyvtárterembe, ahol legnagyobb meglepetésére Xavier és Isabelle ült a hosszú rózsafa asztal két oldalán, előttük halomnyi könyvvel és irattal. A sarokban, egy mancsos fotelben Sebastian terpeszkedett, huncut szeme felcsillant a férfi érkezésére. Demetrios értetlenül állt az ajtóban, őszes halántékán megfeszült az izom.

   - Jó estét, Lordprotektor úr – állt fel egy pillanatra Sebastian, aztán vissza is süppedt.

   - Atyám – biccentett a testvérpár szenvtelenül.

A lordprotektor közelebb lépett, szeme ide-oda ugrált a széthányt papírokon.

   - Nem szóltatok, hogy vendéget vártok.

   - Üzleti ügy.

Xavier fel sem nézett a könyvből. Ujját végigfuttatta egy bonyolult táblázaton, ami tele volt írva számokkal és jegyzetekkel, eközben Isabelle hármas tornyokba rendezte a kötvényeket maga előtt.

   - Miféle ügy? – csengett Demetrios hangja egyre sürgetőbben.

   - Mr. Whitborne pénzügyi helyzetét kell revízió alá vennünk.

Sebastian készségesen bólintott. Az idős férfi kihúzott magának egy széket, hirtelen nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Az ikrek fel sem néztek a munkából, Xavier keze alatt sebesen sercegett a toll, a papírt apró, fekete gyöngybetűk karistolták végig. Demetrios néhány perc alatt megnyugtatta magát, már nagy gyakorlata volt abban, hogy kínos helyzetekben se veszítse el a fejét. Nyilván félreértés az egész – gondolta, így a legjobbnak látta, ha felteszi a legadekvátabb kérdést.

   - Milyen pénzügyi elszámolnivalója van Mr. Whitborne-nak a Galanis-házzal?

Xavier letette a tollat. Érzékelte a keményebb hangnemet, de arcán nem látszott változás. Párszor megdörzsölte rövidre nyírt szakállát, szemei még mindig a teleírt lapon nyugodtak.

  - Mr. Whitborne éveken át jogfosztott volt. Mivel kiszorították a Whitborne-házból, így az őt megillető anyagi javaktól is elesett. A vagyoni helyzete cseppet sem kielégítő, ha figyelembe vesszük, hogy immár teljes jogú tagja a Whitborne-háznak. Mint az inhumánus vámpírok ügyének képviselői, kötelességünk az egyenlőtlenségek megszüntetése és pénzügyi helyzetének méltó stabilizálása.

Isabelle átvette a szót.

   - A Tanács összes nemesi háza éves adóval tartozik a Tanács felé. A Whitborne-ház jelentős tőkét halmozott fel az évek során, ebből a vagyoni alapból kompenzáljuk Sebastian Whitborne anyagi hátrányát. Tízezer fontot kívánunk lehívni az alaptőkéből.

Demetrios szigorúan az asztalra ütött.

   - Lehetetlen! Értékelem a segítőkészségeteket Mr. Whitborne nevében is, de értsétek meg, hogy Cyrill Whitborne-Erskine beleegyezése nélkül ez lehetetlen.

Sebastian kényelmesen hátradőlt, sétabotjával játékosan megkocogtatta a csigalépcső fokait. Mosolya nyugodt, mégis visszataszítóan magabiztos volt.

  - Lordprotektor úr, bár nem vagyok jártas a pénzügyekben, de úgy értesültem, hogy a Tanács adóalapjához az adózóknak már nincs köze. Tehát Cyrill Whitborne nem rendelkezhet a beszolgáltatott pénzösszegek felett.

Demetriost gyanakvás fogta el. Még élesen élt emlékezetében a furcsa tárgyalás a kisteremben és a vádak, amiket Isaiah és Miranda Carnon felhozott Sebastian ellen. Amikor Xavierre és Isabelle-re nézett, szívét elszorította egy balsejtelem. Tudta, hogy gyermekeit a legjobb, legnemesebb elvek szerint nevelte, éppen ezért aggasztotta, hogy Sebastian kihasználja a jószívűségüket. Nem tudta, mitévő legyen, látta a rengeteg munkát, amit ebbe az ügybe fektettek, és az igyekezetüket, hogy minél lelkiismeretesebben végezzék a rábízott feladatokat.

  - Nehéz kérdés ez gyermekeim… bár nincs beleszólásuk a családoknak, de a vagyoni alap a Tanács fenntartására jött létre.

Xavier egy papírt tolt Demetrios elé.

   - A Tanácsnak is érdeke, hogy egyes családokon belül ne legyen szakadás.

   - Mindent elrendeztünk, csak a lordprotektor aláírása hiányzik a nyilatkozatról.

A férfi sarokba szorítva érezte magát. Nem tetszett neki Sebastian ábrázata, de amikor az ikrek tiszta szemébe nézett, képtelen volt nekik nemet mondani. Csak remélte, hogy senkinek nem tűnik majd fel a kincstári hiány. Majd elsimítom az esetleges konfliktusokat – mormogta magában, és a kihagyott részre odakanyarította az aláírását. Xavier és Isabelle arcán nem látszott öröm vagy hála, tekintetük ugyanolyan közönyös volt, mint azelőtt. Lepecsételték a nyilatkozatot és Sebastian kezébe adták.

   - Holnaptól felveheti az összeget a National Provincial Bank egyik pénztárában.

Sebastian biccentett és kabátja mélyére rejtette a borítékot. Elköszönt a Galanis családtól és fütyörészve a kocsijához sétált, lakkozott cipője végigkopogott a lépcsőkön. Jókedvű és elégedett volt, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívéről. Utoljára kellett az éjszakát a Thrawl Streeti házában töltenie. Azelőtt gyűlölettel lépett be a saját otthonába, megvetéssel és undorral vizslatta a környezetét, most viszont szinte boldogan tárta ki az ajtót. Mielőtt azonban beért volna, a kőkerítés mögül árnyék moccant, Sebastian gyanakodva a reccsenés irányába fordította a fejét. Hirtelen egy erős kéz markolta meg a vállát és a falhoz nyomta, torkához hideg fém simult.

   - Szép estét, úrfi – hörögte vigyorogva Jeremy.

Gus erősen szorította a férfi csuklóját, Sebastian arcát dörzsölte a kerítés köve.

   - Mi ütött belétek? – préselte ki magából a szavakat.

   - Alaposan eltűntél. Azt hitted, felszívódhatsz? Elvégezteted velünk a piszkos melót, aztán szarsz a fejünkre a kifényezett úri seggeddel?

Jeremy arcon köpte.

   - Rohadék! Azt hiszed, ingyen véreztük be a kezünk? Hol a jussunk, he?

Sebastian zihálva megpróbált óvatosan feléjük fordulni, szíve hevesen dobogott.

   - Félreértitek. Nem hagytalak titeket cserben, most is a ti ügyetekben jártam közre.

   - Anyádat szédítsd! Hol a pénz? Teljesen hülyének nézel minket? Nem forgunk úri körökben, de a madarak is elcsiripelték, hogy Whitborne lettél! Ki vagy tömve lóvéval!

Hangosan felröhögtek, alkoholbűzös leheletük facsarta Sebastian orrát. Nyöszörögve próbált szabadulni a szorításból, Gus végül engedett. Tántorogva, feltett kezekkel lapult a falhoz, mellényzsebét szinte égette az ikrek levele. Nem hitt sem Istenben, sem a Sorsban, de most ezernyi fohászt is elmormolt volna, hogy ne találják meg a frissen pecsételt banki határozatot.

   - Barátaim, hát ide jutottunk? – kezdte ravasz, negédes hangon. – Azt hiszitek titkolózom előttetek?

  - Nem is lenne okos... Mindent tudunk a mocskos kis ügyeidről, és ha kell elköpjük a megfelelő helyen...

Sebastian látványosan beletúrt a kabátja és a mellénye jobb zsebébe, és mindkettő bélését kifordította. Gus és Jeremy megfeszülten figyelte, hogy kipottyan-e valami a földre, így észre sem vették, hogy a bal mellényzseb kimaradt. A férfi kiforgatta a jobb kabátzsebét is, kezében néhány fontnyi papírpénzt szorongatott.

   - Láthatjátok, ez mindenem – nyújtotta feléjük. – De ami az enyém, az a tiétek is. Így egyeztünk meg és én állom a szavam.

Gus kitépte a kezéből a bankókat, és elégedett vigyorral átpörgette az ujjai között. A felét Jeremy tenyerébe gyűrte, majd jóízűen füttyentett.

   - Öt rongy... Szép kis summa – kacsintott cinkosan, majd röhögve hátba veregette Jeremy-t – Ebből ma este kurvázunk egyet!

Taszítottak egyet a férfin, aki bukdácsolva a földre rogyott. Sebastian ruhája azonnal megszívta magát sárral, tenyerét lehorzsolta a macskakő. Szeme lángolt a gyűlölettől, orrán megfeszült a bőr, ahogyan a távozó sötét alakokat bámulta az utcai lámpások fényében. Leporolta a nadrágját és bizonytalan léptekkel betámolygott a házba.

   - Az utolsó éjszaka – suttogta maga elé.