A jegenyefák és fenyvesek lombsátra alá már alig ért a hold fénye. A sötét erdőben csak egy-egy fa törzsén fehérlett a kéreg, a levelek feketén burkolták be a tájat. A bokrok között apró rágcsálók surrantak, fényes bajszukkal riadtan szimatolták az éjjeli levegőt. Paták dobogtak a nedves avarban, a lépteket elnyelte a vastag földréteg. A nyeregben egy bordókabátos nő ült, hosszú szoknyája szinte teljesen betakarta a lovat, fején apró, fátylas kalapot viselt. Arcára rombuszmintát vetett a háló, bőrkesztyűs keze erősen markolta a gyeplőt. Mellette egy szürkeruhás férfi lovagolt, csizmája sárosan lógott a kengyelben. Szemeit a fák csúcsára emelte, közben halkan dudorászott.

   - A lány ajka forró és csókja heves, ha ölét kívánom a nász végzetes…

A nő bosszankodva felsóhajtott.

   - De ha leszáll az éj, és lobban a kéj, a férfinek sorsa már végleges! Ó testvér, ó testvér…

   - Hagyd már abba!

Francesco felnevetett, hófehér mosolya megvillant a sötétben.

   - Pascalnak tetszett. Neki van ízlése.

   - Neki a bordélyházas csúfolódó dalod is tetszett.

   - Johanna kövéren tátongó...

Miranda a férfi fejéhez vágta a kesztyűjét, mire azonnal elhallgatott. Francesco fütyörészve folytatta csak a nótát, közben hunyorogva bámulta az ösvényt időnként megpaskolva a lova nyakát. Az erdő mélyéről ágak reccsenése hallatszott, a cserjésben fajdkakasok osontak. Összébb húzta magán a kabátot és megborzongott.

   - Elárulhatnád, miért baktatunk órák óta…

   - Keresek valamit.

   - Áhá.

Az út egyre szélesedett, a lombok közül egy tisztás bukkant elő. Miranda előrevágtatott, a magas fű egészen a ló szügyéig ért, a nő tekintete a földet pásztázta. Hirtelen megtorpant, és messziről Francescónak intett. A férfi kérdőn megállt mellette aztán lenyúlt a talajhoz, amerre Miranda ujja mutatott. Felvont szemöldökkel mustrálta a tárgyat, majd elrakta a nyeregtáskába.

   - Ezért jöttünk?

   - Igen.

A visszafelé út könnyebb volt, a lovaknak nem kellett emelkedőkön átvágniuk. Lassan meneteltek egymás mellett, Francesco időnként cuppogva visszaterelte a saját kancáját az ösvényre. Miranda egyenes gerinccel ült a dámanyeregben, bár hosszú évek óta nem lovagolt, a gyerekkorában belénevelt tartás ösztönösen előjött. Szigorú tekintettel kémlelte a sötét utat, minden egyes apró neszre felkapta a fejét és bármennyire is csitította a szívét, az őrülten kalapált a legkisebb zajra is. Irigyelte Francesco hideg, flegma nyugalmát. A férfi hümmögve, csöndesen cigarettázott, szikár vékony arca minden egyes szippantásnál megfeszült, majd ismét gúnyos mosolyba ráncolódott.

   - Hogyan menekültél meg végül?

 - Elképesztően élvezetes, ahogyan több napos párbeszédeket folytatsz pontosan ott, ahol a abbamaradt – nevetett fel Francesco. – Mire vagy kíváncsi?

    - Isaiah otthagyott az erdőben. Aztán mi történt?

  - Rosanóig menekültem, ott hajóra szálltam és meg sem álltam Empoli városáig. Másnap folytattam az utam, Livornóból átkeltem Marseille-be, aztán napok árán, de végre eljutottam Dunkerque-be.

Miranda türelmetlenül felsóhajtott.

   - Értem, de miért pont London?

  - Messze akartam kerülni, amennyire csak lehet, ahol soha egy rohadt Carnonnal sem fogok többet találkozni – sziszegte dühösen, majd Mirandára pillantott. – Pardon, angyalom.

A nő egy hanyag mosollyal legyintett, majd felhajtotta a kalapja hálóját, hogy félresimítson egy zavaró hajszálat. Sokáig fürkészte Francesco arcát, tekintete végigjárta az ismerős vonásokat – a görbe kosorrát, mely többszöri törésről árulkodott, a közönyös szürke szempárt, melyben kegyetlenül maró, szarkasztikus gúny bujkált folyton. Sokakban talán ellenszenvet, vagy bizalmatlanságot keltett a férfi ábrázata, Miranda azonban most különös szeretettel nézte.

   - Valahogy mi sosem beszélgettünk arról az estéről...

   - Melyikről, tündérem? Közel kilencven év távlatából halvány gőzöm nincs mire...

   - Amikor Isaiah vámpírrá tett, te ökör! – csattant fel nő, de azon nyomban el is szégyellte magát.

Francesco ravasz vigyort villantott, majd egy elégedett kuncogással konstatálta Miranda vöröslő arcát. Jól nevelt angol hölgyként mindig megválogatta a szavait, de a férfi jelenlétében többször tört fel belőle káromkodás, mint élete során bármikor. Megköszörülte a torkát, majd egy zavart félmosollyal a kabátja szélét kezdte babrálni.

   - Szóval... – nyújtotta el a hangját negédesen Francesco. – Mi van azzal az estével?

   - Én hallottalak akkor... Megpróbáltad lebeszélni, hogy megöljön.

  - Jóságos ég, én minden egyes úrihölgy áldozatánál megpróbáltam lebeszélni, de mintha a falnak beszélt volna az ember!

Miranda elhallgatott. Gyűlölte azokat a történeteket, amik más nőkről szóltak, noha pontosan tudta, hogy Isaiah-nak volt dolga más asszonyokkal előtte. Becsapta a saját elméjét, hallgatólagosan úgy tett, mintha sosem léteztek volna, így az évek során szinte már el is hitte ezt a kegyes kis hazugságot. Francescónak feltűnt a hosszú csend, és a szomorú, megfeszült arc, melyet túlságosan jól ismert ahhoz, hogy tudja, mi zajlik éppen a nő belsejében.

   - Amúgy meg kedveltelek. Kár lett volna érted.

Miranda arca kíváncsian felderült.

   - Tessék?

   - A bálon. Táncoltál, megszédültél, elkaptalak. Persze a kezem hirtelenjében illetlen helyen tudott csak megmarkolni, na nem mintha olyan nagyon sokat lehetett volna ott fogni rajtad. Erre te ahelyett, hogy megköszönted volna, hogy nem hagytalak elvágódni a padlón, szépen felpofoztál.

A nő döbbenten felnevetett, kezét azonnal a szája elé kapta és hitetlenkedve megrázta a fejét.

   - Mindenre esküszöm Francesco, én erre nem emlékszem!

  - Nem csoda, Isaiah annyi sherry-t itatott veled, ami egy matrózt is kiütött volna, nemhogy egy nyeszlett, sápatag mimózát – vigyorgott a férfi. – Egyfolytában táncoltattunk, te kimelegedtél, szomjas lettél, ő pedig készségesen nyújtogatta az újabb és újabb pohárkát.

   - Disznók.

Francesco kajánul széttárta a karját, de azon nyomban újra meg is ragadta a gyeplőt, nehogy elveszítse az egyensúlyát.

   - Lényeg a lényeg: amint beléptél sejtettem, hogy te valami más vagy. Gőgösen bevonultál, mint egy hercegnő és úgy jártál-keltél mintha az egész palazzo a tied lett volna. Ráadásul olyan csípős pofont adtál, hogy belesajdult az állkapcsom.

   - Azt ne mondd, hogy emiatt kedveltél meg.

Francesco kelletlenül felmordult.

   - Fogalmazzunk úgy, hogy szórakoztatóbb voltál, mint a többi nőcskéje.

Édeskés, rothadó illat csapta meg az orrukat. A lovak ázott, erdei szamócában gázoltak, patájukra kásásan rátapadt a gyümölcsök húsa és vérvörösre festette a földet. A bükkfák levelei halkan ropogtak minden egyes lépésüknél, reccsenésük betöltötte a csöndet.

   - Te, Miranda…

   - Mondjad.

   - Miért megyünk el arra az estélyre?

A birtok körvonalai kirajzolódtak, a dombok mögül már lehetett látni a házat is. Az acélkék felhők lomhán kúsztak végig a horizonton, Miranda gyorsított a lovak tempóján.

  - Én is gondoltam rá, hogy azzal sértjük meg a legjobban, ha nem megyünk el. De nem akarom, hogy Sebastian azt higgye, megfélemlített.

   - Olyan vagy, mint Isaiah.

   - Ezt bóknak veszem.

   - Nem annak szántam. Pont olyan hülye vagy.

Miranda átadta a lovak gyeplőjét George-nak, Francesco eközben megnyújtóztatta elgémberedett lábait. Fonnyadt szénaillatot görgetett a szél az istállók felől, a távolban kellemes, hívogató fény világított a ház ablakaiból. Átkarolta a nő vállát, és az épület felé bökött.

   - Te sem tudsz szemet hunyni a dolgok felett. Nézd meg, itt ez a kastély, jómódban élsz, van két szeretőd, rangod, pozíciód a Tanácsban. De nem. Neked mindenáron elégtételt kell venned a legapróbb sérelmekért.

   - Isaiah megvakítása szerintem nem egy apró sérelem.

Francesco széttárta a kezét.

   - És ez visszahozza az életbe?

A nő nem válaszolt. Odabent Pascal zongorázott egy könnyed divertimentót, fehér ingjét egészen könyékig feltűrte. A teraszajtót szélesre kitárták, a kert édeskés illatai betöltötték a szobát. Az asztalon még mindig ott hevert Sebastian meghívója, a cirkalmas betűk gátlástalanul hirdették a házavató ünnepség minden részletét. Miranda felment átöltözni, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni a kényelmetlen lovaglócsizmától és a fűzőtől. A szobájában egy csokor frissen vágott hortenzia állt a vázában, a nő kíváncsian simogatta a lila szirmokat. A folyosó túloldalán nyitva volt Daniel szobája, már messziről látni lehetett, amint az asztala felett görnyedt. A lámpa fénye átvilágította a különféle üvegek és lombikok sárgás, vöröses folyadékait, némelyikben apró darabkák lebegtek. Miranda a férfi háta mögé osont és átkarolta a nyakát, arcát finoman Daniel hajára fektette.

   - Köszönöm a virágot.

Daniel válaszképp megcsókolta a nő alkarját.

   - Min dolgozol? – hajolt át a válla felett.

   - Próbálok rájönni, hogy mitől regenerálódnak gyorsabban a vámpírok. Vettem mintákat, de nem tudok rájönni. Pedig sokat segíthetne, ha megfejteném, talán a gyógyításban is lehetne alkalmazni. Francesco karján is sokkal gyorsabban gyógyul a bőr, mint egy egyszerű emberi lénynél. Az általános több hónapnyi gyógyulási folyamat közel a harmadára csökkent az ő esetében, alig egy hétig kellett csak kötöznöm.

   - Teljesen visszanyerheti a régi formáját?

A férfi elgondolkozott.

  - Azt azért nem. Ugyanolyanra gyógyul, mint egy ember esetében, csak gyorsabban. A bőrfelülete véglegesen roncsolt és varas marad.

Miranda lágyan megcsókolta, keze végigsiklott Daniel mellkasán.

   - Eleget dolgoztál már, gyere le hozzánk a szalonba.

Daniel megrázta a fejét.

   - Miért nem?

   - Még be kell ezt fejeznem.

   - Daniel.

   - Csak most nem akarok.

A nő megkerülte a széket és alaposan végigmérte. Daniel állta a tekintetét, titokzatos, mélybarna szemei többet árultak el Miranda számára, mint bármely szó.

   - Akkor maradj – suttogta, és kisétált az ajtón.

Hangja nem volt sértett vagy cinikus, pontosan tudta, hogy Daniel nem tudja kezelni az új idegen jelenlétét. Napok óta szinte bujkált a szobájában, amennyire csak lehetett, kerülte Francescót. Pascal ezzel szemben remekül kijött vele. Élvezte, hogy végre van egy Carnon, aki nem dörgöli az orra alá, mennyire nem illik a Carnonok közé. Francesco elterpeszkedett a kanapén, egyik lábát a rózsafaasztalon pihentette, és ujjaival integette a ritmust, amit Pascal játszott a zongorán.

  - A windsori szűznek mézédes az ajka, feleség lehetne, ha nem lenne egy szaj…kó, szajkó kicsi szajkó ágon, legyen áldás mostan minden bordélyházon!

A két férfi zengő hangja betöltötte a szalont, cinkos nevetésük egészen az emeletig hallatszott.

   - Még sosem énekeltem ezt zongorakísérettel. Grazie, maestro!

Pascal teátrálisan meghajolt.

   - Hol tanultál meg így játszani?

   - Azt hittem, Miranda már mondta. Zeneszerző, zongorista vagyok eredetileg.

Francesco elismerően biccentett. A kottalapokat megzörgette a beáradó esti levegő, Pascal nyújtózkodva kiropogtatta az ujjait. Lustán elhevert az egyik fotelben, hirtelen rátelepedett a semmittevés édes gyönyöre.

   - Apám a gondolatát is utálta, hogy zongorista legyek. Ő a jó öreg kétkezi munkában hitt.

   - A zongorázás is kétkezi munka – bámulta a plafont Francesco.

Jóízű nevetés volt a válasz, de nemsokára ismét komor csend lett. Pascal elmélázva babrálta a csipketerítő rojtjait, ujja hegyével belecsimpaszkodott a lyukacsos rózsamintákba, és addig csavargatta, míg a bőre el nem fehéredett. Ezután ismét lazított a szorításon, a lila vonalak csak lassan szívódtak fel. Rosszkedvűen nézte a lépcsőfeljárót, és bármennyire is próbálta elterelni a figyelmét, tekintete újra és újra az emeletre tévedt.

   - Na, meddig bámulod még azt a rohadt lépcsőt, mint egy kivert kutya?

Pascal zavartan felkapta a fejét.

   - Mi?

   - Menj már fel hozzá, te szerencsétlen.

A nyomatékosság kedvéért a férfi egy kacsintással is megtoldotta a mondatot, majd egy elnagyolt mozdulattal az ajtó felé mutatott. Pascal értetlenül ácsorgott egy ideig, aztán lassan kibotorkált az aulába. Gyűlölte, ha beleszóltak a szerelmi életébe, most azonban kénytelen volt igazat adni Francescónak. Határozott léptekkel indult meg a lépcsőn, nyakkendőjét gondosan megkötötte mielőtt az emeletre ért volna. Épp egy bosszantó tintafoltot dörzsölgetett a tenyeréről, amikor kis híján Mirandába ütközött a folyosón. A nő japán köntösét csodálatos pávaminta díszítette, a zafírkék selyem sejtelmesen fénylett a homályban. Pascalt elöntötte a forróság, mohó tekintetével végigfürkészte a ruha széleit. Különös szikra villant a szemében, kék írisze egészen vékonyra szűkült.

   - Mi az? – biccentett Miranda játékosan.

Pascal átölelte és puha csókot lehelt a nyakára. Keze végigcsusszant a selymen, lassan felkúszott a nő tarkóján, majd óvatosan kibontotta a gyöngyház hajcsatot.

   - Rien – suttogta huncutul.

Miranda szíve egyre gyorsabban dobogott. A férfi hevesen csókolta, ellentmondást nem tűrő vadsággal szorította magához a törékeny testet, melyet úgy ismert, akár a saját tenyerét. Minden apró kis titkát és gyengepontját megfejtette az évtizedek során – tudta mire képes egy gyengéd csók a kulcscsonton, egy erősebb szorítás a csípőn vagy éppen egy jókor elsuttogott szó. Finoman kísérletezett, akár egy hangszeren, hogy játéka a legszebb hangokat csalogassa elő.

   - Pascal...

  - Nem, most nem menekül, mademoiselle – kuncogott halkan, sőt a nyomatékosság kedvéért karját köré fonta, mintha kalodába zárná.

A nő felnevetett, majd lassan eltolta magától.

   - Várj... csak be kell engednem a kutyákat.

   - Majd én beengedem őket.

   - De rád nem hallgatnak – koppintott az orrára Miranda.

Pascal megadóan eleresztette. Tétován járkált-fel alá a folyosón, miközben ácsingózva bámult Miranda után. A nő alig tett néhány lépést, hirtelen megállt a hálószobája ajtaja előtt és lenyomta a kilincset. Egy kacér mosollyal szélesre tárta, és sokat sejtetően beinvitálta a férfit.

   - Je reviendrai plus tard – búgta lágyan, majd lesietett a lépcsőn.

A szalon sötétjében tapogatózva haladt előre, papucsa aprókat koppant a parkettán. A hold fénye ezüstösen kék takaróként borította a padlót, az ablakok fekete kereszteket rajzoltak a bútorokra. Miranda megragadta a teraszajtó fogantyúját és nyikorogva elfordította. Odakint már lehűlt a levegő, a fenyvesek között átsurrant a szél. Áthajolt a jéghideg márványkorláton és hunyorogva kémlelni kezdte a kert árnyait. Párszor elkiáltotta Castor és Pollux nevét, majd nemsokára felbukkant a két, nyúlánk alak. A kutyák kitörő örömmel, lihegve ágaskodtak, fehér fogazatuk szinte valódi mosolynak tűntek a félhomályban.

   - Befele... egy-kettő...

A kemény tappancsok végigtrappoltak az ebédlő kövezetén, majd valahol a konyhában elhalkult a dübörgés. Miranda behúzta maga után az ajtót, és komótosan átfésülte a haját az ujjaival. Lassan, elmélázva járta körbe a szalont, tekintete elkalandozott az egyik festményen.

   - Azon én is ott vagyok.

Miranda felsikkantott, de ijedtsége hamar dühbe csapott át.

   - A jóságos isten szerelmére, Francesco!

   - Megijedtél? – heherészett kedélyesen a férfi.

   - Nem.

Francesco vigyorogva feltápászkodott a fotelból, és engesztelésképpen megveregette a nő vállát.

   - Ugyan, ugyan... Olyan képet vágtál, mint aki az ördögöt látta.

   - Nem áll távol az igazságtól.

A férfi odacammogott mellé és hümmögve ő is bámulni kezdte a képet. Egy főteret ábrázolt éjszaka, két tömeg egymásnak feszült. Fehéren világító tőrök és kardok bukkantak elő, a testek mellett vértócsák és összehanyatlott alakok, melyeken durva csizmák tapostak. Az egyik épület lángolt, a vöröses füstben felakasztott emberek sziluettje rajzolódott ki. Miranda szeme végigfutott az apró részleteken: az eltorzult, állatias arcokon, a véres ruhákon, a ripityára tört, kiloccsantott koponyákon. Francesco közönyösen mérte végig a festményt, majd oldalba bökte a nőt, és a jobb felső sarokba mutatott somolyogva.

   - Ott, látod?

Miranda hunyorogva közelebb hajolt.

   - Az tényleg te vagy?

   - Szerinted mégis mit csinálok azzal a karddal?

   - Várj! Ha te ott voltál 1703-ban…

   - Igen, igen, Isaiah is ott volt – morogta kelletlenül.

Francesco kicsivel lejjebb mutatott a képen. Kirajzolódott egy hosszú, feketehajú férfi véres arca, tőre épp áthasította az egyik ellenséges Grimani testét. Miranda áhítattal nézte, évek óta járkált emellett a festmény mellett, mégsem vette észre soha. Hosszú percek teltek. Francesco átkarolta a vállát és nagyot sóhajtott.

   - Sosem fogsz megbékélni.

A nő összeráncolta a szemöldökét, és értetlenül meredt a férfira.

  - Tegyük fel, hogy mondjuk tönkreteszed, megkínzod, ördög tudja, mit művelsz Sebastiannel bosszú címén, még az utolsó szuszt is kitaposod belőle – mit gondolsz, mit éreznél majd utána?

   - Elégedettséget.

Francesco megcsóválta a fejét.

   - Ürességet, Miranda. Végtelen ürességet.