Sebastian az utolsó ráncokat is elsimította az öltözetén. Alig ismert önmagára a tükörben, ruháján látszott, hogy szinte ropogós frissen érkezett a szabótól, mellényének zöld mintája úgy fénylett, mint a szkarabeusz páncélja. Nyakkendőtűje egy apró smaragdkő volt, keseszőke haja lágy hullámokban omlott a vállára. Elégedetten tárta szélesre az erkélyajtót, a hűs levegő felfrissítette és átjárta minden pórusát. Tekintete a fényárban úszó Birdcage Walkra szegeződött. Kíváncsian szemlélte a lába alatt zörögve elhaladó lovaskocsikat, gyermeki izgalommal várta, hogy megérkezzenek az első vendégek. Amint  megpillantotta a cilinderes fejeket és a színes kalapokat a villa előtt, azon nyomban sietve letrappolt a földszintre.

A házban itt-ott még idegenül mozgott, de roppant izgalmasnak találta ezt az aprólékos összeismerkedést az új otthonával. A bársonyos kárpitokkal és selyemtapétával díszített szalont a kétszárnyú ajtóknak köszönhetően egybenyithatta a csarnokkal, így a tér szinte monumentális lett. A bejárathoz vezető keskeny utat frissen ültetett virágágyások szegélyezték, a szökőkútból halkan csobogott fel a víz, mely az utcai lámpák fényében úgy tűnt, mintha cseppjei megannyi kristályként szóródnának szét.

   - Zenét! – intett ünnepélyesen.

A muzsikaszó visszhangot vert a falak között, a dallamok felerősödtek és megremegtették az üveglapokon sorakozó dísztárgyakat. Az előcsarnok csillárja beragyogta a teret, a vendégek ámulva nézték a felpolírozott, intarziás parkettát és a hófehér frízeket. Folyamatosan érkeztek az újabb és újabb meghívottak, Sebastian fáradhatatlanul futkorászott a bejárati ajtó és a szalon között. Nem felejtette el kifejezni nagyrabecsülését minden egyes vendégnek, amiért eljött az estélyre. Az ájtatos, számító mosolyoknál azonban sokkal jobban hízelegtek neki az ámulattól döbbent arcok.

  - Milyen kifinomult úriember a házigazdánk, Harold – jegyezte meg Emma Lester éppen elég hangosan, hogy Sebastian és a körötte állók meghallják.

   - És milyen csinos – kuncogott Maisie Titterington, de csak pirulva, halkan merte odasúgni a mellette tipegő Nellie-nek.

A vonósok lendületes játéka a táncparkettre csalogatta a vendégeket, a párok összekarolva, lágyan keringőztek a zenére. Amikor Cyrillék beléptek, egy pillanatra megtorpantak. Már a ház külseje is elszédítette őket, de a gazdag belső térbe érve a férfi gyomra összeszorult. Katharina rápillantott a terem közepén ácsorgó Sebastianra, és úgy érezte, összefacsarodik a szíve. Irigykedve figyelte a vendégek hajlongását és a kedvességet, amit a házigazda iránt tanúsítottak. Lopva Cyrillre sandított, de csak még nagyobb szomorúság lett úrrá rajta.

  - Drága testvéreim! – lépett oda hozzájuk Sebastian széttárt karokkal. – Igazán örülök, hogy eljöttetek. Egy kis figyelmet kérnék, tisztelt hölgyeim és uraim!

A táncolók megálltak és kíváncsian felé fordították a fejüket.

   - Mind jól ismerjük ezt a nagyra becsült férfit, Cyrill Whitborne-t és párját, a bájos Katharina Whitborne-t. De ez az első alkalom, hogy lehetőségem nyílik együtt ünnepelni velük, családként. Viszontagságos út vezetett idáig, de azt javaslom, borítsunk fátylat a múltra, és örüljünk annak, hogy a Whitborne-ház végre valahára maga mögött hagyhatott egy nehézségekkel teli időszakot.

Sebastian rövid szünetet tartott és lassan körbenézett a teremben.

  - Bizony akadtak köztünk félreértések, ha nem is olyan súlyosak, mint ahogy azt sokan előszeretettel terjesztették. Most azonban eljöttek hozzám ezen a szép estén, így végre eloszlathatjuk a rosszindulatú pletykákat, és bizakodva tekinthetünk egy harmonikusabb jövő felé. Azzal, hogy eljöttek a házamba, bebizonyították, hogy ők is hisznek az újrakezdésben.

A férfi megfogta Cyrill és Katharina kezét. Igyekeztek kihúzni magukat a puha tenyérből, de Sebastian erősen rámarkolt, és zavartalanul folytatta a monológot.

   - Cyrill… Katharina… Köszönöm, hogy itt vagytok. Érezzétek otthon magatokat, az én házam a ti házatok is.

A vendégsereg tapsolni kezdett. Cyrill torka összeszorult, érezte, hogy mondania kellene valamit, de nem bírt megszólalni. A helyzet egyszerre volt kínos és gyanús, a férfi idegszálai pattanásig feszültek. Szinte várta, hogy Sebastian melyik pillanatban lepi meg őket egy frappáns, gúnyos fordulattal felfedve valódi szándékait, de nem történt semmi. Amikor Katharinára nézett, tekintetük gyűlölettel lángolt, alig várták, hogy leléphessenek a lépcsőről és lehajtott fejjel elvegyüljenek a tömegben. Nem akartak hátranézni, Katharina még mindig úgy érezte, mintha Sebastian sima tenyere égetné a kezét. A zenekar mellett kiszöktek a teraszra, a hűvös levegő vigasztaló lepelként takarta be őket. Cyrill komoran bámulta a rövidre nyesett bokrok között magasodó szobrokat. Merev márványtestükkel hidegen nyújtogatták karjaikat, üres tekintetük az eget bámulta.

   - Kár volt eljönni – suttogta fájdalmasan.

   - Nem is tudom melyik a rosszabb... Amíg azt hittük, hogy egy felkapaszkodott inhumánus vagy az, hogy biztosan tudjuk, hogy Hilde vére.

Cyrill válasz helyett csak sóhajtott. Képtelen volt beszélni, legszívesebben azonnal hazament volna, hogy elfelejthesse ezt a pokoli estét, ami még alig kezdődött csak el.

   - Mindenki itt van? – kérdezte csendesen Katharina.

   - A McDowall család sosem jár bálokba. Thomsették pedig épp nyaralnak, ha jól tudom.

Katharina hátrasandított, arcán végigkúszott egy fénycsík és jegesen kékre világította a szemét.

   - Galanisék sincsenek itt. Jó, hogy legalább a lordprotektor nem hitelesíti ezt az őrületet.

A férfi kimérten bólintott, cipője orrával megkocogtatta a kőerkély balusztrádjait.

   - Sejtettem, hogy Miranda sem lesz itt. Bár azért szólhatott volna, hogy nem jön el.

Előkotort a mellényzsebéből egy olcsó szivart, a gyufa ügyetlenül sercegett a papíron, mielőtt sikerült volna meggyújtani a hegyét. Szívott egy mély slukkot, de rögtön köhögnie kellett, így keserű fintorral kínlódott tovább a dohányfüsttel. Katharina némán figyelte a bizarr jelenetet.

Bent a házban Sebastian megmámorosodva élvezte az új szerepét. Boldogsága szinte sugárzott, olyan könnyed, ruganyos léptekkel járkált fel-alá, mint egy valóságos herceg a megkoronázása napján. Az első táncot Viorica Perkinsnek ajánlotta. A nő először megdöbbent, de ideje sem volt reagálni, mert pillanatok alatt a terem közepén találta magát, csipkekesztyűs keze pedig szorosan a férfi tenyerébe simult.

   - Nahát, úgy látszik Viorica vad férfigyűlölete sem érvényes minden nap.

   - Azért ő sincs kőből, egy ilyen fess úriembert én se utasítanék vissza.

Viorica hallotta az élcelődő pusmogást, és még a keringő forgatagában sem tudta nem észrevenni a gúnyos tekinteteket. Mereven mosolygott és táncolt tovább, de képtelen volt kiverni a fejéből a szavakat. Ajkát dacosan összeszorította, vékony szemöldökét azonban dölyfösen felvonta. 

   - Ne is törődjön velük – súgta oda neki Sebastian. – Így megy ez… aki magasra akar törni, nem lehet finnyás.

   - Maga már csak tudja  – sziszegte vissza a nő gúnyosan. – Nem mondom, szép házat harácsolt össze, Mr. Whitborne.

   - Szebbet, mint amit Ön, Miss Văcărescu?

Viorica szemfoga kivillant a mosolyból.

   - Ne hívjon ezen a nevemen.

   - Pedig igazán nincs mit szégyellni azon, honnan jön az ember – nyújtotta el a hangját élcelődve Sebastian. – Az számít, hova jut.

Illedelmesen kezet csókolt, és megköszönte a táncot, de Viorica még mindig szótlanul ácsorgott a parkett közepén. A nők izgatottan várták hátha lekéri valamelyiküket, de a férfi a teraszajtó felé vette az irányt. Hirtelen egy vaskos kéz markolta meg a vállát.

  - Őszintén gratulálok – vigyorgott szélesen Harold Lester. – Pompás este, remek a társaság, a Tanács színe java. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagyszerű lesz.

Sebastian újból elmosolyodott, de közben ügyesen elhúzta a vállát a férfi tenyerétől. Harold visszatetszően festett elegáns selyemöltözetében, mint egy kövér hernyó, amely csaknem szétfeszíti saját bábját.

   - Megtisztelő az ittléte, Mr. Lester.

  - Ez a ház is lenyűgöző – mutatott körbe a teremben tömpe karjával a férfi, miközben vigyora lassan leolvadt az arcáról. – Valóságos palota. Biztosra veszem, hogy Hilde Whitborne is így vélekedne, ha még köztünk volna…

Sebastian meghatottan biccentett, de nem szakította félbe Haroldot, hagyta, hogy magától hozakodjon elő valódi szándékaival.

  - Milyen sajnálatos, hogy a halála után a Whitborne- és a Lester-ház eltávolodott egymástól. Mindig is nagyra becsültem őt. Most azonban itt a lehetőség, hogy kiköszörüljük a csorbát. A Tanácsnak fontos döntéseket kell meghoznia a közeljövőben. Bizonyára mindannyian azt szeretnénk, hogy olyasvalaki üljön a néhai Isaiah Carnon helyére az ítészi székben, aki szívén viseli a Whitborne-ház sorsát.

Úgy, hát erről fúj a szél – gondolta magában Sebastian.

  - Azt javaslom, térjünk vissza erre egy alkalmasabb időpontban. De biztosíthatom, hogy nem vagyok önmagam ellensége, Mr. Lester.

Harold megveregette a hátát, mint egy joviális nagybácsi, Sebastian már szabadult volna a társaságától, de a férfi még folytatta.

   - Nem csodálom, hogy Miranda Carnon nem jött el. Savanyú a szőlő.

   - Lady Carnont bizonyára megviselik a nyakába szakadt feladatok – felelte Sebastian szenvtelenül.

   - Úgy érti az, hogy a családját nyúzza? – röhögött fel Harold.

Sebastian ezalatt cigarettára gyújtott, aranytárcája megcsillant a fényben. Lustán fújta ki a füstöt és a plafonra emelte a tekintetét.

   - Isaiah Carnon halálával véget ért egy dicső korszak a Carnon-ház történetében – jelentette ki filozofikus lassúsággal. – Egy ilyen tekintélyes család vezetése férfit próbáló feladat, bár Lady Carnon eszes asszony, azt hiszem túl nagy nyomás ez egy hozzá hasonló törékeny nőnek.

Harold egyetértően bólintott.

   - Én azt mondom, az a leghelyesebb, ha a hölgyek annál maradnak, amihez a legjobban értenek – vágott közbe, mielőtt Sebastian befejezhette volna. Lomha termetéhez képest meglepően gyorsan beszélt. – Legyenek szépek, bájosak és szórakoztassanak minket.

Jóízű, öblös nevetését erőteljes zúgolódás szakította félbe az előcsarnok felől. Sebastian elnézést kért és azonnal a hang irányába sietett. A vendégek utat engedtek neki, az előtér közepén Mirandával, Pascallal és Francescóval találta magát szemben. Mindhárman elegáns báli ruhát viseltek, Sebastian egy pillanatra ledöbbent, de rögtön észbekapott, és szívélyesen üdvözölte a jövevényeket.

   - Nahát, micsoda meglepetés! Már azt hittem, nem jönnek el. Elnézést kérek, hogy Önök nélkül kezdtük el a mulatozást, remélem, nem veszik sértésnek.

Miranda arca rezzenéstelen maradt, mosolya nyugodt, szinte élettelen volt.

   - Sosem hagynánk ki egy ilyen eseményt.

   - Lady Carnon, örömömre szolgál, hogy a vendégeim lehetnek.

Pascal és Francesco egy lépéssel hátrébb húzódott, a szalonban ácsorgók visszafojtott lélegzettel figyeltek. Sebastian zavartan, de barátságosan kinyújtotta a karját.

   - Kérem, fáradjanak beljebb.

A Carnonok azonban nem mozdultak. A házban mintha megfagyott volna a levegő, hosszúra nyúlt a csend, túlságosan is hosszúra. Sebastian mosolya egyre lejjebb lankadt, szeme ellenségesen villant, mint egy sarokba szorított vadállaté. Miranda kimérten csókra nyújtotta a kezét. A férfi habozott egy ideig, de végül elfogadta. Amikor felpillantott, tekintetük tőrként hatolt egymásba.

   - Remélem, elfogadod ezt a kis ajándékot – mosolygott negédesen Miranda.

Sebastian elemelte ajkát a nő kezétől. Szeme mindenre készen összeszűkült, de igyekezett uralkodni magán a vendégek előtt.

   - Ajándékra nem is számítottam. Igazán megtisztelő.

Miranda hátranézett Francescóra, majd biccentett. A férfi flegma gúnnyal az arcán előrelépett, és a kezében szorongatott zsák tartalmát a márványpadlóra borította. Sebastian hátraugrott egyet, lábai előtt törött szarvasagancsok koppantak a földön. A vendégsereg egy emberként felszisszent, vad sugdolózás támadt. Miranda hidegen végignézett rajtuk, majdvisszafordult.

   - Emlékeztetőnek hoztam.

Sebastian összeszorította ajkait, keze remegett az idegességtől, de gondosan a háta mögé rejtette. Miranda szeme gyűlölettől izzott, hangja cinikusan és ércesen csendült

   - Azt hiszem, nem figyeltél eléggé a múltkor. Leo dormiens nunquam titillandus.

A nő szemfogai fenyegetően kivillantak. Hátat fordított és kivonult a házból, Pascal és Francesco egyenletes tempóban követte. Minden tekintet Sebastianra szegeződött. A vendégek moraja szép lassan egyre erősebbé vált, egyedül a házigazda meredt maga elé némán, mozdulatlanul. Dermedten állt abban a görcsös, szinte torz helyzetben, ahogy Miranda otthagyta. Egy szempillantás alatt levedlette magáról ezt az állapotot, mint egy színész a szerepét az előadás végén.

   - Túl szép este ez ahhoz, hogy hagyjuk elrontani a jókedvet, nem igaz?

Arcára újra széles mosoly ült ki, és tapsolva intett a zenészeknek, hogy folytassák a játékukat. Bár a vendégek újra táncolni kezdtek, érzékeny fülét nem kerülték el a félhangos megjegyzések a jelenettel kapcsolatban.

   - Fúj! Micsoda visszataszító modor!

   - Azért el kell ismerni, hogy merész húzás.

   - Valakinek lételeme a botrány…

Sebastian egy ideig még bájolgott a meghívottakkal, majd lassan kioldalazott a helyiségből. A szivarszobán keresztül kiosont az ebédlőbe, majd a cseléd feljárón a saját szobájába lopakodott. Megkönnyebbülten csukta be maga mögött az ajtót, és egy szaggatott sóhajjal az ágyára rogyott. Szíve még most is hevesen kalapált, tehetetlen düh uralkodott el rajta, ami úgy feszítette a mellkasát, mintha egy szíjjal lekötözték volna. Legszívesebben törni-zúzni szeretett volna, de a józansága meggátolta, hogy kárt tegyen az új, és igen drága bútorzatban.

A vendégek rövidesen szétoszlottak, egyesek elindultak hazafelé, mások kártyaasztalhoz ültek, megint mások pedig a teraszra vonultak szivarozni. Sebastian a folyosó korlátjáról figyelte az eseményeket, mint egy kívülálló, akinek már alig van köze az estélyhez. Néma csöndben követte a tekintetével Cyrillt és Katharinát, akik a többi vámpírral ellentétben szomorúan tébláboltak fel-alá, mint két elveszett gyermek az erdőben. A nő mintha csak érezte volna az átható szempárt, hirtelen felpillantott, ám Sebastian még nála is gyorsabban reagált.

   - Hát itt vagytok! – kiáltott fennhangon, de az avatott fül kihallhatta a zavart tónust. – Remélem egyikőtök sem unatkozik. Mit szólnátok egy parti whisthez, csak így hármasban?

   - Ezt most inkább kihagynánk – dörzsölte meg a nyakát Cyrill. – Valami viszont nagyon érdekelne, talán tudsz segíteni…

Katharina intőn megrázta a fejét, de a férfi nem foglalkozott vele. Sebastian hagyta, hogy Cyrill átkarolja a vállát, igencsak mulattatta az ügyefogyott szarkazmusa.

   - Parancsolj velem, kérdezz bármit – vigyorgott széles mosollyal.

   - Szeretném tudni, hogy honnan volt pénzed erre az impozáns házra?

   - Jaj Cyrill, ne beszéljünk a piszkos anyagiakról. Jut is eszembe, szeretnék adni nektek valamit!

Sebastian eltűnt az egyik emeleti szobában. Cyrill nyugtalanul Katharinára pillantott, megfeszülve várták miféle csapdát állítottak nekik. Hamarosan dübörgő lépteket hallottak a lépcsőn, a nő egy fokkal erősebben szorította a csuklóját, mintha halálugrásra készülnének. Sebastian félszegen megállt előttünk, kezében egy kisebb és egy nagyobb csomagot forgatott zavartan.

  - Tudom, hogy nem a legjobb hangulatban váltunk el a múltkor. De ezek az apróságok talán megkönnyítik az újrakezdést.

Cyrillék úgy vették át a kissé sután összecsomagolt ajándékokat, mintha attól tartottak volna, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatnak, de legalábbis kiütést kapnak tőlük. Katharina bontotta ki először a magáét, egy finoman megmunkált legyező hullott a tenyerébe, melyen egy erdős, német tájkép rajzolódott ki. Értetlenkedő tekintete találkozott Sebastian barátságos mosolyával, aki biztatóan biccentett a nő felé. Cyrill hosszúkás csomagja egy vadonatúj, kifejezetten elegáns esernyőt rejtett.

 - A múltkor észrevettem, hogy a régi darabod eléggé viseltes már… persze megértem, ha ragaszkodsz hozzá – magyarázkodott Sebastian.

Cyrill szeme ide-oda járt, nem értette az egész helyzetet. Megrázta magát, mintha villám csapott volna belé, és gyorsan visszacsomagolta az ernyőt, a díszes papír nyugtalanul zörgött a kezei között.

   - Sajnálom… – hebegte. – Nem fogadhatjuk el… mi csak…

   - Talán még nem ez a megfelelő alkalom – segítette ki halkan Katharina.

Sebastian zokszó nélkül visszavette az ajándékokat, és letette az egyik kisasztalra.

   - Rendben, semmi gond… végül is azt hiszem érthető a reakciótok.

Cyrill egy pillanatra megrémült, hogy talán most követték el azt a hibát, amire Sebastian számított, de a férfi szelíden, összekulcsolt kézzel állt előttük.

   - Ezek azért itt maradnak. Ha egyszer mégis úgy gondolnátok…

Cyrill sóhajtott egyet, majd csípőre tett kézzel forgolódni kezdett.

   - Későre jár. Talán ideje volna elindulni.

Sebastian némán kísérte ki őket a kapuig, és még sokáig ácsorgott mellettük kocsira várva. Kínos csönd telepedett rájuk, a forgalmas londoni utca most olyan némának tűnt, mint egy temető. A férfi halkan Katharina felé fordult.

   - Tudjátok, titokban abban reménykedtem, hogy talán már hárman jöttök.

A nő egy pillanatra riadtan Cyrillre nézett, majd gyorsan kibökte:

   - Sajnos még nem. Nem szívesen kapkodnám el a döntést – tette hozzá egy fokkal halkabban.

A távolban paták koppanása visszhangzott, Cyrill még életében nem örült ennyire egy lovaskocsinak. Magasra tartott kézzel jelzett a kocsisnak, szívéről mintha hatalmas kövek gördültek volna le. Sebastian segítőkezet nyújtott Katharinának a beszállásnál, másik kezével óvatosan megemelte a ruha uszályát, nehogy beleakadjon a lépcsőfokokba.

   - Ne aggódj Katharina, biztosan jól fogsz választani – simogatta meg a nő kezét biztatóan. – Te már nem fogsz meggondolatlanul egy ilyen jöttment csavargót Whitborne-ná tenni, nincs igazam?

A férfi felnevetett, mintha csak egy jópofa viccet mondott volna. A kocsi nyikorogva elindult, de Katharina még sokáig bámulta távolodó, fekete alakot az ablakból. Egész úton a fülében csengett Sebastian nevetése, mely most kivételesen nem gúnyosnak tűnt, hanem szomorúnak. Keserűen szomorúnak.