Amikor Francesco kinyitotta a szemét, valami forró, büdös és nedves dolog tapadt az arcára. Az ajtó résnyire nyitva volt, a folyosóról aranysárga fénycsík kúszott végig a parkettán, kettéhasítva a sötét szobát. Érezte, hogy a mellkasára kemény talpak nehezedtek, meleg, rothadt hússzagú lihegés csiklandozta a bőrét.

   - Bah, takarodjatok – morogta.

Castor és Pollux engedelmesen tűrte, hogy a férfi odébb lökje őket, de továbbra is az ágy másik oldalán trónoltak, mintha alanyi jogon járna nekik a hely. Miranda elhúzta a sötétítőfüggönyt, és néhány gyors mozdulattal feltekerte a falikarokat. Ruhája a vadszilva mély lilájában pompázott, a fodrok szélét a legfinomabb brüsszeli csipke díszítette, amiről a legtöbb londoni hölgy csak álmodozni mert.  Francesco hunyorogva felkönyökölt a párnán, és nagyot ásított.

   - Nocsak, vége a fekete korszaknak?

Miranda nem válaszolt, figyelmét lefoglalta a könyvek átrendezgetése. Francesco megvakargatta az egyik kutya fejét, majd nyeglén feljebb ült az ágyban.

   - Rémesen rosszul állt amúgy. Úgy néztél ki, mint egy apáca.

Végigsimított a tarkóján, és néhány lomha próbálkozással felkelt. Álmosan morgolódva, nyújtózkodva körbejárta a szobát, szürke tekintete kíváncsian végigjárta az apró részleteket. A falak aranysárga színben tündököltek, a festmények lankás toszkán tájakat ábrázoltak, mintha csak újra a szülőföldjét látná. Jó érzéssel töltötte el az új, tiszta és elegáns környezet, szinte úgy tűnt a clerkenwelli dohos pince csak egy rossz álom volt. Mirandának feltűnt a halvány, elégedett mosoly a férfi szája sarkában.

   - Hogy van a karod?

Francesco óvatosan megmozgatta, a barnára fakult géz szárazon ropogott.

   - A szadista állat szerint begyógyul.

   - Örülj, hogy még életben vagy.

A férfi halkan és gúnyosan felhorkant.

   - Micsoda déja vu, mintha csak Isaiah utolsó szavait hallanám.

Miranda gyorsan letette a keze ügyéből a könyvet, és megperdült a tengelye körül. Értetlenül és izgatottan meredt Francescóra, szemöldökét szűken összeráncolta.

   - Ezt mégis hogy érted?

A kínos csöndben hallani lehetett a lámpák sercenését, az ablakok üvegét megremegtette a szél dübörgése. Miranda finoman eltűrt egy hajszálat a halántékán, és tett egy lépést előre. Minden idegszála megfeszült, de a férfit ez láthatóan cseppet sem izgatta. Komótosan előkotorta a fiókból a tubákos szelencéjét, és ujja hegyével felpattintotta a fedelét. Francescónak ideje sem volt belecsippenteni a dohányba, a nő kitépte a kezéből és dühösen az asztalra csapta.

   - Kérdeztem valamit!

Francesco flegmán ráemelte a tekintetét.

   - Korán van még az őrjöngéshez.

Miranda kiszórta a dohányt az ezüstdobozkából, az apró, szárított levelek az asztalra peregtek, majd egy hanyag mozdulattal visszadobta Francesco mellé az ágyra.

   - Tanúsíthatnál némi hálát, elvégre megmentettem az életedet.

  - Hát persze, egy kibaszott tőrrel lenyúzzák a karomat a te parancsodra, és még elvárod, hogy csókolgassam a lábad nyomát! – köpte a szavakat dühösen. – A másik is ugyanezt csinálta: otthagyott az erdő közepén, és egy ló hátán trónolva nagy kegyesen futni engedett, amiért természetesen szintén hálásnak kellett volna lennem!

Francesco közelebb lépett, fintorogva visszasöpörte a tubákot a szelencébe, majd tenyere szélét a nadrágjába törölte.

   - Könyörögtem neki, hogy segítsen rajtam... Menekülésben voltam, gyalog rohantam mérföldeket, így amikor az utánam küldött felderítők közül épp ő talált meg, azt hittem rám mosolygott a szerencse, és még van esélyem helyrehozni a dolgokat. Hát tévedtem.

   - De ő...

   - Megfordította a lovát, és azt mondta: "Örülj, hogy még élsz". Ennyi volt a segítség.

Francesco az ablak felé sétált, tekintete megpihent a platánfán.

   - Most már végre megérted, miért nem akartam vele újra találkozni.

   - Én erről nem tudtam.

   - Gondolom nem dicsekedett vele, hogyan hagyott cserben.

A nő leforrázva állt, hirtelen minden kitisztult a két Vecchione zavaros és konfliktusokkal teli múltjában. Tétován kinyitotta a gardróbszekrényt, de egy szál kabáton kívül nem lógott más ruhanemű a fogasokon. Nyikorogva visszahajtotta az ajtót.

   - Kicsit sietve jöttem Clerkenwellből – vetette oda Francesco epésen. – Nem volt időm csomagolni.

   - Elmeséled hogy történt?

   - Sebastiannel?

Miranda összeszorított ajkakkal biccentett.

   - Nem nagy történet. Bejött, kamatostól kifizette a zálogját, aztán már csak arra emlékszem, hogy két tagbaszakadt rohadék agyonvert. A többit meg már saját szemeddel láttad.

   - Tehát a gyöngysort visszavette?

   - Persze.

   - Pokolba! – kiáltott fel dühösen a nő.

   - Örülök, hogy kiragadtad a lényeget a kálváriámból – vigyorgott gúnyosan Francesco. – Mindig is az együttérző szívedért szerettünk.

A kutyák kíváncsian fürkészték a gazdájukat, aki idegesen járkált fel-alá a szobában, fekete gombszemükkel izgatottan követték minden egyes mozdulatát és rezzenését. Néhányszor végigsimított a ruháján, az egyik makacs gyűrődés nem hagyta nyugodni, de még ez a bosszantó dolog sem tudta kellőképpen elterelni a figyelmét. Tegnap még égette a remény, hogy a nyaklánc birtokában visszavághat Sebastiannek, de mindez pillanatok alatt szertefoszlott.

Az angol nyár ismét hűvös heteket hozott, a kertben a virágok remegve hajlongtak. Apró lila és kék szirmokat szórt szét a szél, melyet a kósza záporok a lépcsőkre fonnyasztottak. Miranda a párkányra könyökölt, szempillája sűrűjén kémlelte a birtok határait, de még így is hallotta Francesco tubákos szipogását.

  - Azért Giulia megnyúlt képéért megérte az egész tortúra – röhögött az orrát törölgetve. – Egy kanál vízben meg tudott volna fojtani téged.

  - Tudta jól, hogy miféle ceremóniára jön. Firenzétől Londonig feldolgozhatta a tényt, hogy én leszek az itteni családfő.

    - Azzal még megbirkózott volna – legyintett Francesco –, de Lorenzóért ölni tudna.

Miranda értetlenül felvonta a szemöldökét.

   - Semmi okot nem adtam rá.

   - Jaj, ne legyél ennyire naiv. Lorenzo tisztel téged, és ezt még Giulia sem tudta nála elérni.

Elgondolkozva Francesco felé fordult, majd leült mellé az ágyra. Kezét az ölében pihentette, tenyerén a seb a puha, fehér géz alatt gyógyult. Sok kérdés kavargott benne, de inkább mélyen hallgatott. A férfi megigazította Miranda eltekeredett nyakláncát, ujjai ügyetlenül és durván csavargatták a kapcsot, de a nőt nem zavarta a fontoskodása.

   - Szeretném, ha itt maradnál Hampsteadben.

Francesco elvigyorodott, és játékosan megcsípte Miranda karját.

  - Hát meg is haragudtam volna, ha hagyod szegény öreg Francescódat abban a büdös Clerkenwellben megrohadni.

Pascal a folyosó csöndjében a falnak lapulva hallgatózott. Ajkait beharapta, dühös szuszogását azonban alig bírta elnyomni. Többször megindult, hogy váratlanul belépjen a szobába, de az utolsó pillanatban mindig visszakozott, és inkább a festmények tövében kushadva fülelt tovább. Hosszú percekig tűrt, de végül legyőzte a kíváncsisága, és betoppant a hálószobába.

   - Á, hát itt vagy, ma chérie.

   - Ez meg ki? – bökött felé Francesco.

   - Akinek összevérezted a legjobb ingjét, amikor kicipelt a kocsihoz.

A férfi elbambulva töprengett, majd hirtelen a térdére csapott.

   - Megvan! Lamarque!

Miranda nagyot sóhajtott és felállt. Pontosan sejtette, hogy a váratlan kis látogatásnak sokkal komolyabb okai vannak, így lelkiekben már felkészült az újabb hajnalig tartó vitatkozásra.

   - Igen, itt vagyok. Mit szeretnél Pascal?

Francesco cöcögve átkarolta a vállát.

  - Nőként alapvetően kicsit ostobábbnak teremtett az Isten, de ne tettesd magadat még ostobábbnak Miranda – villantott egy pimasz vigyort. – Ez a jóember nyilván arra kíváncsi, mi a fészkes fenéért diskurálgatsz Isaiah vérszerinti unokatestvérével egy ágyon ücsörögve, és pláne miért költözteted ide. Szerencsétlen persze nem tudhatja, hogyha valaha is akartam volna tőled valamit arra lett volna közel kilencven évem, de az igazat megvallva túl sovány, nyafka és lapos vagy az én ízlésemnek.

Döbbent csend telepedett a szobára, Miranda elkerekedett szemekkel félig sértetten, félig nevetve hebegett, Pascal szemében azonban vad harag gyúlt.

   - Te a leggyöny...

   - Most komolyan rá akarsz beszélni, hogy kívánjam a nődet?

Pascal becsukta a száját. Eleinte duzzogva összefonta a karját, majd minél hosszabb ideig nézett farkasszemet Francescóval, egyre kevésbé bírta megállni kuncogás nélkül. Értetlenül kapkodta a fejét, nem tudta illik-e nevetnie, de Miranda bátorítóan rámosolygott.

   - Pascal, ő hát Francesco Carnon-Vecchione. Zsémbes, szemtelen, de ártalmatlan.

   - Főleg a nyomorék karjával – vigyorodott el Pascal.

   - A ballal azért még pofán tudlak verni ficsúr.

Miranda megkönnyebbülten szemlélte a két férfi között kialakuló baráti évődést, így jobbnak is látta, ha magára hagyja őket. Halkan behúzta maga mögött az ajtót, és lesétált a földszintre. Lassan lépkedett a lépcsősoron, ujjait végigcsúsztatta a márványon, és a konyha felé vette az irányt. Valami megmagyarázhatatlan, mély nyugalom járta át, amit már hetek óta nem tapasztalt magán. A hatalmas hamsteadi ház ismét élettel telt meg, és nehezen ismerte be, de ehhez egy Vecchione kellett – mintha ez a birtok csak olasz szívvel lenne képes tündökölni.

A konyhában Daniel épp kiöblítette a teafüvet a kannából, a porcelánon ázott, fekete levelek csúsztak végig elmerülve a mosogató vízében. Hófehér ingjét könyékig tűrte, óvatosan és finoman nyúlt a törékeny készlethez. Halkan dudorászott, általában túl félénk volt, nehogy más is meghallja az énekét – különösképpen Pascal. Miranda ellágyulva hallgatta az ajtófélfának dőlve.

   - A scarborough-i vásárba tartasz? Petrezselyem, zsálya...

   - ...rozmaring és kakukkfű...

Daniel összerezzent, és azonnal megfordult a hang irányába. Egy ideges félmosollyal gyűrögette a rongyot, arcát elöntötte a pír.

   - Nem fejezed be a dalt? – billentette oldalra a fejét a nő.

   - Nem.

Gyorsan visszacsukta a fiókokat, kényszeresen keresett valami pótcselekvést, amivel leplezhette a zavarát. Miranda kíváncsian figyelte a jelenetet, túl jól ismerte már Danielt ahhoz, hogy ez félrevezesse, de kivételesen nem tette szóvá.

   - Fáj a kezed?

   - Már nem hasogat – felelte röviden a nő. – Francescóhoz képest pedig semmiség.

Hangosan csapódott az egyik szekrényajtó.

   - Bocsánat – suttogta Daniel.

Miranda mélyen a férfi szemébe nézett, a sötétbarna tekintetből azonban másodpercek alatt elillant a harag, helyébe bizonytalanság és szégyenérzet költözött ismét, mielőtt még rajtakaphatták volna. Néma csöndben fürkészték egymást, majd Daniel lassan kihátrált.

   - Hozok be tűzifát a kandallóba.

 A nő magára maradt a konyhában. A csapból egyenletesen csöpögött a víz, az apró cseppek szinte a másodpercmutató pontosságával koppantak a bádogedényen. Miranda egy határozott mozdulattal a mosogatóhoz lépett, hogy elzárja, cipője orra azonban valami keménybe ütközött.

A szekrény mellett derékmagasságig tornyosultak a fahasábok.