A Mosel ezüstös szalagként szelte ketté Koblenz városát, a víz halkan csobogott a robosztus kőhíd alatt. A szűk kis utcák és virágos terek ismerősnek tűntek Katharina számára, mégsem érezte magát otthonosan jó darabig. Elkeseredetten kereste a mosolyokat az emberek arcán, sorra megszemlélt minden apró repedést a falakon, hallgatta a cégértáblák nyikorgását, de semmi sem hozta vissza azt a jóleső, melengető érzést, amire még abból az időből emlékezett, amikor Hildével itt sétáltak kart karba öltve.

Cyrill mellett mintha most minden fakóbbnak, komorabbnak tűnt volna, amit a férfi feszült hallgatása még inkább tetézett. Katharina akaratlanul is nagyobb távolságot hagyott kettejük között, ha véletlenül közelebb kerültek egymáshoz a lány lehajtott fejjel odébb lépett. Szerette volna feloldani ezt a kínos helyzetet, de a múlt éjszaka még mindig fájó emlékként bizsergett a mellkasában. Most újra ugyanazt a mélabús, félénk zöld szempárt látta, de időnként eszébe jutott a férfi ködös, kéjtől izzó tekintete, amitől összeszorult a gyomra. Cyrill érzékelte a lány viszolygását, és tiszteletben tartva a három lépésnyi távolságot, szomorú csöndben kullogott mellette. Nem akart arra gondolni, amit tett, nem akart azonosulni ezzel az újabb elborult pillanattal, amit most, józan állapotban elfogadhatatlannak tartott. Mindent megtett volna, hogy valamiképp elterelje a figyelmét, de a hajóút folyton előjött a gondolatai mélyéről. Hosszú órák óta baktattak teljes némaságban, így amikor egy nagyobb térre értek a lány kapva kapott az alkalmon, hogy végre magára maradhasson.

   - Egy kicsit szeretnék sétálni a szőlőhegyek felé – fordult Cyrill felé.

A férfi világosan érzékelte, hogy ez inkább határozott kijelentés, semmint engedélykérés, így kényszeredetten bólintott.

   - Rendben, de hogy találjuk meg egymást?

   - Hajnal kettőkor találkozzunk ugyanitt – felelte kurtán Katharina. – Addigra visszaérek.

A feszélyező érzés ugyan tovaszállt, de Cyrill társasága nélkül sem lett jobb a hangulata. Fogalma sem volt merre kéne indulnia, azt sem tudta pontosan, mi után kutat. Lábai mintha maguktól működtek volna, akár egy alvajáróé. Sejtelmes fények égtek a házakban, homályos alakokat látott az utcán, a hűvös levegőt szinte langyosnak érezte. A fekete égen fodros felhők úsztak át, mint egy ismeretlen színdarab gyönyörű díszlete.

Egy bő órás séta után Koblenz külső területére vetődött. Rozmaringos, fanyar illat csapta meg az orrát, a szőlőtőkék fényes levelein tompán tükröződött a hold. Katharina végigsimította a duzzadt fürtöket, majd lecsippentett egy szem szőlőt. Kíváncsian méregette, forgatta a tenyerében, ahogyan hajdanán az édesapjától látta. Körme hegyével belevájt és óvatosan szétbontotta, a gyümölcs nedves, édeskés húsa végre felsejlett. Legszívesebben belekóstolt volna, szájában összefutott a nyál, de végül csalódottan a földre dobta, és folytatta útját az ösvényen.

Valahol nem messze az egyik parasztházban vidám kurjongatás ütötte meg a fülét. Élénk zene szólt, a trombita erőteljes szólamát a harmonika könnyed dallama tompította. Nagy, fagerendás épülethez érkezett – a kertben sátrakat állítottak fel, a kerítésen és a ház oszlopain virágok és színes szalagok tekergőztek. A lakodalom kellős közepén a menyasszony és a vőlegény táncolt, fáradhatatlanul ropták a muzsikára mindketten, homlokukra izzadtan tapadtak a hajszálak, de Katharina elbűvölve nézte az őszinte, boldog mosolyt az arcukon. Valaha úgy képzelte neki is ilyen esküvője lesz, sok vendéggel, júliusban – ez az álom azonban olyan elérhetetlennek és abszurdnak hatott most, mintha csak Ausztria császárnéja akart volna lenni.

A kertkaput nyitva találta, emberek jöttek-mentek folyamatosan, így rövid hezitálás után maga is belépett rajta. Hatalmas tálcákon szolgálták fel a sört, az asztalokon elhelyezett fogások nagy része viszont már elfogyott. Tisztes távolságban maradt mindenkitől, ha felfigyeltek rá, mosolyogva biccentett, és a legnagyobb természetességgel vallotta magát Joseph unokahúgának, vagy Müllerék lányának. Az egyik legharsányabb és minden valószínűség szerint az egyik legkevésbé józan vendég hatalmas karlendítésekkel kísérve ecsetelt egy történetet, melyen az asztaltársaság kipirult arccal nevetett. A poént megkoronázva röhögve az asztalra csapott, majd egy jól irányzott mozdulattal rámarkolt az egyik felszolgáló fenekére. A lány ingerülten lefejtette magáról a hatalmas kezet, Katharina szinte várta mikor loccsantja az arcába az italt, de végül szó nélkül továbbállt.

   - Még egy korsóval, angyalkám! – kiáltott utána az ittas férfi.

Katharina gyorsan a lány után surrant, látta, ahogy bemegy az egyik sátorba, kitölti a habzó italt, majd mielőtt bárki megzavarhatná, egy hanyag mozdulattal beleköp.

   - Szerinted észre fogja venni egyáltalán? – szólította meg kuncogva.

   - Nem csináltam semmit – vágta rá dacosan, de tekintetében ijedtség villant.

  - Én a helyedben észrevétlenül kirántanám a széket alóla, amikor le akar ülni. Vagy véletlenül összeütnék két fémedényt a füle mellett.

A lány nevetve vállat vont.

   - Az ilyen bugris disznóval mindegy mit csinálsz, ha péklapáttal agyonvered, még holtában is megbámulja a melled.

Katharina jóízűen kacagott, szinte az idejét sem tudta, mikor hallott utoljára sváb németséggel beszélni valakit.

   - Azért fárasztó lehet ezt elviselni – lépett közelebb hozzá.

   - Kibírom. Vannak rosszabbak is. A bácsikámnak például folyton járt a szája. Éjjel, nappal, télen, nyáron, istentisztelet alatt, evés közben, szerintem még alvás közben is. Egyszer egy kocsiúton úgy oldalba vágtam, hogy lebukott a bakról, legurult a hegyoldalon, egyenesen egy veteményeskertbe, mire a háziúr azt hitte, dinnyét akar lopni.

Katharina éles szemmel nézte, ahogy a lány szorgosan töltögeti a bort a faragott kupákba: egyetlen csepp sem ment mellé, még a kancsók nyaka sem koccant a kelyhek szájához.

   - Hogy hívnak?

   - Bettina. Bettina Kirschenbaum.

Egy kendővel megtörölte a homlokát, és felkapta a tálcát.

   - Várj, mindjárt jövök.

Katharina pár percre egyedül maradt. A zene tompán beszűrődött a sátorba, melyet most egészen fülledtnek és zsírszagúnak érzett. A hosszú faasztalokon lerágott csontok, megfonnyadt zöldségek, és félig kikotort mártásos tálak sorakoztak. A tányérok felett legyek köröztek, időnként meg-megpihenve egy szaftosabb húscafaton vagy krumplimaradékon. Az asztal alatt egy tarka macska lefetyelte a földről a kifolyt tejszínt, bajszán fehér cseppek remegtek minden mozdulatánál. Katharina óvatosan leguggolt, nehogy elijessze, majd ciccegve magához hívta, és a karjába vette.

   - Vigyázz vele, bolhás dög – szólt messziről Bettina.

Katharina gyorsan elengedte a macskát, és felegyenesedett.

  - A múltkor rühes volt, én szerencsétlen meg elkaptam tőle – folytatta a lány. – Mintha nem lenne elég átok a vörös hajam, még a képem is tiszta vörös lett a kiütésektől.

   - Szerintem szép a hajad.

 - Ha boszorkány vagy kurva a mesterséged, másra nemigen jó. Legszívesebben kopaszra borotválnám a fejem, és parókákat hordanék, mindennap másmilyet. Hétfőn és kedden fekete lennék, szerdán és csütörtökön sötétbarna, pénteken pedig mogyoró.

   - És hétvégén?

   - Szőke, gyönyörű lenszőke! – ringatta a csípőjét álmodozva. – Éppen mint te! Amúgy hogy hívnak?

   - Katharina Geissler.

Bettina előhúzott egy dobozt az egyik asztal alól, és kivett belőle egy palackot. Szeme huncutul csillogott, orrán ide-oda táncoltak a szeplők, ahogyan mosolygott.

  - Ezt már úgysem isszák meg – méregette a címkét, majd nagyot húzott az olcsó borból. – Várj, töltök neked is!

   - Nem, köszönöm – szabadkozott Katharina ijedten.

   - Ugyan már!

 Ismét megrázta a fejét, mire a lány annyiba hagyta az erőltetést.

   - Legalább több jut nekem – nevetett, és tovább ivott.

Csend borult kettejükre, Katharina egyfolytában egyik lábáról a másikra állt. Sok gondolat futott át a fejében, és az egyik egyre csábítóbbá kezdett válni. Kintről behallatszódott a násznép zsibongása, a rikkantások közé egyre sűrűbb üvegcsörömpölés vegyült.

   - Hogy érzed magad itt? – kérdezte halkan.

  - Hát… néha jól, néha nem – vigyorgott a lány. – Általában nem panaszkodhatom. Otthon így is mindenki irigykedik rám. És te? Hogy kerülsz ide?

   - Átutazóban vagyok – füllentette Katharina, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni az egyre növekvő belső vívódását.

   - Az biztos csodás lehet. Én még nem jártam sehol.

   - És szeretnél? – tapogatózott Katharina.

  - Hát persze. Nem akarok ezen az istenverte helyen megőszülni, bár amilyen balszerencsém van, csoroszlya koromra is megmarad ez a csúf rőtségem.

Katharina kuncogva ingatta a fejét.

   - Akarod hogy meséljek miféle helyeken jártam? Egy tucatnyi történetem van...

   - Hogyne! – kiáltotta vidáman a lány.

Katharina gyorsan nyelt egyet.

   - Itt olyan nagy a ricsaj, sétáljunk egyet a dombok felé.

  - Máris mehetünk – törölgetett el sietve néhány poharat Bettina. – Ennek a részeg csürhének már úgysem tűnik fel, ha hipp-hopp egyszer csak köddé válok.

Katharina kilépett a sátorból, és vetett még egy pillantást a fáradó sokaságra. Bettina kisvártatva csatlakozott hozzá és bármifajta kérés vagy felszólítás nélkül belékarolt. Jókedvűen lépkedtek, Bettina először próbálta hozzáigazítani saját lépéseit Katharinához, majd azzal játszadozott, hogy váltogatta az ütemet. Végül az ellentétes taktusnál maradt, ha a nő ballal lépett, ő a jobbal. Már felfelé kaptattak a dombon, amikor belekezdtek abba a játékba, hogy egyikük elfütyült egy német népdalt, a másiknak pedig meg kellett mondania a címét.

Bettina épp három találattal vezetett, amikor Katharina megtorpant egy helyen, ahonnan szinte az egész várost belátta. Egy képeslap sem tudta volna tökéletesebben visszaadni a szépségét, mintha egy pillanat alatt visszacsöppent volna az elveszettnek hitt múltba. Letelepedtek a puha fűbe, az esti szellő lágyan ringatta a margaréták fehér fejét, valahol a távolban egy hajó kürtje vágta ketté a csöndet. Katharina szíve ismét elnehezedett. Eleinte úgy tervezte, hogy Cyrillel közösen fogják kiválasztani az új Whitborne-t, de most ő volt az utolsó, akinek a véleménye érdekelte. Szemtől szemben nem tudott igazán haragudni rá, de most újra fellángolt a düh, amit a kabinban érzett.

   - Befonjam a hajad? – fordult felé a lány, és játékosan meglebegtette a szőke fürtöket.

Katharina zavartan biccentett. Eszébe jutott egy kósza emlék, amikor ő fonta kontyba Hilde haját, ujjai ügyesen végigsiklottak a barna, göndör tincseken, épp ahogyan most Bettináé. Eleinte megmosolyogta a dolgot, most azonban egyre inkább úgy érezte, ez egy égi jel.

   - Vajon te mit szólnál hozzá? – mormogta halkan.

   - Hm? – fordult felé Bettina.

   - Semmiség, magamban beszélek.

   - Csak bátran – kacagott a lány. – Odavagyok a furcsa hóbortokért.

Miután végzett a copffal, elnyúlt a fűben és néhány méterrel lejjebb hengergőzött a domboldalon. Katharina szótlanul figyelte, majd hirtelen ő is követte a lány példáját. Pihegve hevertek egy bokor tövében, az égbolt tisztán ragyogott a csillagoktól. Katharina óvatosan felkönyökölt.

   - Volna kedved velem jönni? – kérdezte valamivel bátortalanabbul, mint szerette volna.

  - Hova? – ült fel Bettina, miután a hajába tűzött egy százszorszépet. A hangjában semmi gyanakvás nem volt, csupán izgatott kíváncsiság, mint akit valamilyen meglepetéssel várnak.

   - Londonba, Angliába.

Bettina szeme elkerekedett egy pillanatra.

   - Olyan messzire?

   - Igen.

A lány gyanakodva összevonta a szemöldökét, mint aki attól fél, valami tréfát űznek vele.

   - Miért akarsz magaddal vinni?

  - Magam sem tudom – mosolygott zavartan, mintha a lány bocsánatát kérné. – De azt hiszem, hogy jól éreznénk magunkat együtt, nem?

Bettina óvatos egyetértéssel bólintott.

  - Hát az biztos, hogy szívesebben lennék a te cseléded, mint ezeké – intett a fejével a ház irányába.

   - Én... én nem cselédként vinnélek...

A lány értetlenül félrebillentette a fejét, Katharina érezte, hogy nem kerülgetheti tovább a forró kását. Hosszan, de a lehető legőszintébben próbálta elmagyarázni a vámpírlétet, Bettina először riadtan felugrott a helyéről, de aztán lassan visszatelepedett Katharina mellé, és tátott szájjal hallgatta a nő minden egyes szavát. Feszült csönd telepedett a domboldalra.

  - Én sok falusi babonát hallottam, de nem hittem volna, hogy igaz – bámult maga elé Bettina. – Ha bárki ezt elmeséli nekem, azt mondom marhaság...

   - Tudom, ijesztően hangzik.

   - És tényleg örökké ilyen fiatal maradok? És tényleg nem kéne dolgoznom ott Londonban?

Katharina készségesen bólogatott a kérdésekre.

    - De miért pont engem választanál? Én csak egy parasztlány vagyok, nem úri hölgy.

   - Hidd el nekem, az úri hölgyek semmivel sem különbek – felelte keserű gúnnyal. – Meg én egy kőhajításra innen, Dieblichben születtem, épp annyi közöm van az úri hölgyekhez, mint neked.

Bettina arca felderült a választól. Maga sem tudta miért, de amióta csak találkoztak megbízott Katharinában, mintha hosszú évek óta barátnők lettek volna. A mögöttük elterülő erdő lombjai zizegve ingadoztak a szélben, az éjjeli levegő egyre hűvösebb lett. Katharina még nagyobbra hajtogatta a pelerinjét, hogy a lány vállát is be tudja takarni. Szorosan összesimulva gubbasztottak a dombtetőn, mint két borzas veréb. Bettina végül megtörte a hallgatást.

   - No, és hogy kell ezt csinálni?

   - Hogy őszinte legyek nem vagyok túl magabiztos – pillantott fel Katharina. – Ez lesz az első.

   - Hát sebaj, majd kiokoskodunk együtt valamit. Nem lehet olyan ördöngős...

Katharina minden erejével próbálta visszaidézni, Hilde hajdanán hogyan tette őt vámpírrá. Nem emlékezett sok mindenre, de felsejlett benne egy kellemes, melengető érzés. Mosolyogva Bettina felé fordult, tekintete gyermeki izgalomtól csillogott.

   - Öleljük meg egymást, jó? Aztán próbálj ellazulni, ígérem nem fog nagyon fájni.

   - Olyan, mint a kutyaharapás? – szólt közbe Bettina. – Mert kutya már harapott meg.

   - Azt hiszem.

Katharina nagyot sóhajtott, és éles szemfogait belemélyesztette Bettina puha bőrébe. A lány testét egy pillanatra fájdalom járta át, párszor sziszegve elkáromkodta magát, majd visszabukott a fűbe. Eleinte furcsállta Katharina odatartott csuklóját, de az ösztönei hamarabb cselekedtek, mint az esze. Mohón nyelte a vért, szája szélén végigcsurgott és apró vörös foltokat hagyott a ruháján. Borzongva feküdtek egymás mellett, Bettina kíváncsian megtapogatta a szemfogát, de ujjbegyét azonnal felsértette. Kuncogva lenyalta a vércseppet az ujjáról, és az oldalára gördült.

   - Szóval akkor mostantól retteghetek a fokhagymától, az ezüsttől, meg a...

  - Nem, nem ez badarság – vágott a szavába Katharina. – Falusi babona. Nem lesz tőle semmi bajod. A templomokkal vigyázz, meg a szenteltvízzel.

   - Utáltam misére járni, úgyhogy ezt nem lesz nehéz betartani.

Katharina mosolyogva kémlelte a város sziluettjét, tekintetével megkereste a Liebfrauenkirche két tornyát. A harangjáték egészen a szőlőhegyig elhangzott, magában számolgatta az elütött órát, majd riadtan felugrott a helyéről, és a homlokához kapott.

   - Te magasságos... Már elmúlt kettő, ki tudja mióta vár a téren!

Cyrillen a teljes tanácstalanság lett úrrá, mint egy kisgyereken, akit otthagynak egy idegen helyen a szülei. Fel-alá járkált a macskaköves utcán, hiába ült le egy padra, hogy olvasson, képtelen volt a történetre koncentrálni. London jutott eszébe, a Tanács és a szűnni nem akaró problémák. Akár a hüdra feje a görög mitológiában: ha egy lehullik, kettő nő helyette. Egy része nem akart visszamenni Angliába, legszívesebben hátat fordított volna az állandó bizonytalanságnak és feszültségnek. Eltöprengett milyen is lenne új életet kezdeni Hilde hazájában, mely egy röpke pillanatig jó ötletnek tűnt, de akármilyen csábítóan is hangzott ez a merész vállalkozás, el kellett ismernie, hogy nem lenne képes otthagyni Angliát. 

Talán nem is lesz olyan nehéz visszatérni Londonba. Úgy érezte a Whitborne-ok létszámával most már végképp nem lesz gond, sőt házon belül is többségben lesznek Sebastiannel szemben. Arról viszont semmilyen elképzelése sem volt, hogy vele mit tudnak majd kezdeni. Arra jutott, hogy legvégső esetben egyszerűen tudomást sem kell venni róla, más házaknál is előfordult már, hogy egynémely családtagnak hátat fordítottal. Cyrill keserűen summázta, hogy Sebastian valószínűleg mindent meg fog tenni, hogy ne tudják semmibe venni.

Egy öregúr sétált el ráérősen előtte, kövér tacskója minden egyes sarkon megtorpant, végigszimatolta a házfalat, majd zömök lábait megemelve lehugyozta. Hordókat szállító fuvaroskocsi érkezett zakatolva, galambok röppentek fel előle, majd egy fáradt postás kerékpározott keresztül az utcán. Cyrill percenként elővette a zsebóráját, hátha azzal gyorsabban telik az idő, de egyre inkább bosszantotta Katharina késése. Egy pillanatra rossz előérzete támadt, hogy talán valami baj történt a lánnyal, de gyorsan el is hessegette magától ezt a képet.

Egyszerre megpillantott egy fiút, amint egy hatalmas táskával a hóna alatt átgaloppozik a téren. Tiszta fehér inget viselt, de gallérja rendezetlenül meredt két teljesen ellentétes irányba, akár a kaméleon szemei. Csapzott, göndör haja ütemesen rázkódott a fején minden lépésnél, ideges, ugyanakkor elszánt tekintettel haladt előre, ismeretlen célja felé. Cyrill hosszan bámulta a különös figurát, érdekelte hová tart ilyen sietve, és mit visz a táskájában. Azon kapta magát, hogy még mielőtt a fiatalember kiért volna a térről, saját lábai is nekilódultak, legalább olyan szaporán.

Csupán néhány utcasarkot hagytak maguk mögött, amikor eszébe villant, hogy talán nem kellene túlságosan eltávolodnia a tértől, különben jó ideig keresgélhetik egymást Katharinával. Szerencséjére azonban a fiú sem ment messzire. Türelmetlenül bezörgetett egy nagyobb épület kapuján, Cyrill ezalatt megállt a legközelebbi sarkon. Mogorva, bajszos alak nyitott ajtót. Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy Cyrill is jól hallhassa. Nem értette minden szavukat, de a lényeget sikerült kiszűrnie.

   - Mit akar ember, már éjfél is elmúlt.

  - Tudom, de ezt feltétlenül jeleznem kell a kiadónak – hadarta a fiú. – Tudniillik számos fejezet rosszul lett lefordítva, nézze csak… itt, meg itt is…

Esetlen mozdulatokkal próbálta meg előkotorni táskájának tartalmát, néhány könyvet emelt ki belőle és félig kinyitva mutogatta őket a bajszos irányába.

  - Majd holnap! – hördült fel a férfi, és nagyot taszajtott a fiún, hogy becsaphassa az ajtót. Vele együtt a könyvek is magatehetetlenül zuhantak a macskaköves útra, több lap kiszakadt belőlük. Cyrill pillanatok alatt ott termett a fiú mellett és felsegítette a földről.

   - Minden rendben?

   - Jól vagyok, köszönöm uram – porolta le magát a fiatalember. – Remélem a szemüvegem sem tört el.

Kapkodó mozdulatokkal húzta elő a kérdéses holmit a mellényzsebéből, Cyrill észrevette, hogy a szemüveg szára elég viseltes állapotban van, több helyen ragasztó tartotta össze. Most azonban szerencsére nem esett baja.

   - Segítek összeszedni őket – hajolt le a könyvekért.

A fiú eleinte szabadkozott, de miután többször is elejtette a sajátjait, csak zavartan átvette a maradékot Cyrilltől.

   - Mi volt ez az egész?

  - Rettenetes, kérem – csóválta meg a fejét a fiú. – Teljesen rosszul fordítják le ezeket az angol kifejezéseket. Mintha iskolások dolgoznának rajta. Nézze, ennél a Coleridge-értekezésnél például…

Állításait alátámasztandó, egyesével újra előhúzta a könyveket a táskájából, és nagy hévvel magyarázni kezdett. Cyrill mosolyogva, türelmesen figyelte a szedett-vedett előadást. Egy kósza gondolat futott át az agyán. Először elhessegette magától, de aztán alaposabban is belegondolt, és egyre inkább meggyőződött, hogy a lehető legjobb döntést sikerült meghoznia.

   - Hogy hívnak?

   - Dominik Bachmann – nyújtotta a kezét a fiú.

Cyrill szintén bemutatkozott, majd sandán Dominikre pillantott.

   - Úgy hiszem néhány dologban tévedsz Coleridge verseivel kapcsolatban.

   - Valóban?

 A fiú tekintete kíváncsiságtól csillogott, Cyrill pedig éppen erre a válaszra számított.

   - Gyere, tegyünk egy sétát közben.