Az épületek között még félhomály uralkodott, de az ég alját már lilás árnyalatok színezték. Egy madárraj keringett valahol a távolban, csivitelésük még ilyen nagy messzeségben is hallatszódott, akkora volt a csend. Katharina sejtette mennyire nem illő két nőnek ilyen tájban a nyílt utcán járnia. A házak ablakai mintha fekete szemekként kísérték volna minden léptüket, de néhány kóbor kutyán kívül mással nemigen találkoztak. Az óváros kiürült, már csak egy-két munkás sepregette az utcákat, a vesszők hegye karistolva csúszkált a macskakövön. Mikor elhaladtak mellettük, egy pillanatra félbehagyták a dolgukat, megpiszkálták kócos, seszínű bajszukat, majd a bátrabbik utánuk füttyentett.

Bettina valósággal megmámorosodott vámpírléte első óráiban. Állapotát leginkább a részegséghez tudta volna hasonlítani, de annál sokkal élénkebbnek érezte magát. Jó pár méterről is már kiszagolta a magányos virágládákból áradó illatokat és még a homályban is ki tudta venni a finoman megmunkált domborművek apró részleteit az épületek homlokzatán. Mikor egy kőhídra értek, a víztükör fölé hajolt, hogy megcsodálhassa magát, de csak elmosódott foltot látott a szürkületben.

   - Hidd el nekem, hogy szép vagy – mosolygott rá Katharina.

Bettina visszavigyorgott, de jobban szeretett volna a saját szemével is meggyőződni erről. A téren egy teremtett lelket sem találtak, Katharina aggodalmasan nézett körbe. Nem sok ötlete volt merre kereshetné Cyrillt, fel-alá járkált, remélve, hogy nemsokára magától is felbukkan. A hajnal szép lassan előcsalogatta a város polgárait, tejesemberek karikáztak át a téren és a pékek is felkészültek az újabb dolgos napra. A világossággal együtt nőtt Katharina szorongása is. A szíve hevesebben dobogott, tekintetét idegesen kapkodta, de próbált higgadt maradni, nehogy Bettina megérezze a félelmét.  Hirtelen egy bársonyos, nyugodt hang szólt a háta mögül.

   - Ó, hát itt vagy.

Katharina megperdült a tengelye körül, de mielőtt válaszolhatott volna torkára forrtak a szavak. Cyrill mellett egy szemüveges, kócos fiatalember ácsorgott, inggallérján sötétvörös foltok éktelenkedtek.

   - Mit jelentsen ez? – kérdezte a nő hidegen.

Cyrill hátán borzongás futott végig, egy pillanatra azt hitte Hildét hallja, de ezúttal cseppet sem örült a hasonlóságnak. Gondolatban már épp előkészítette a hosszas magyarázatot, amikor Katharina háta mögött megpillantotta Bettinát, és a nyakán pirosló két kis pöttyöt.

   - Nekem ugyanez a kérdésem – mutatott a nő mögé.

Bettina és Dominik értetlenül méregette egymást, a fiú egy suta mosollyal igyekezett jobb benyomást tenni, de a lány közönyösen megvető pillantása elvette a kedvét a további próbálkozástól. Katharina szeme most egyáltalán nem emlékeztetett a nefelejcsek kék színére, sokkal inkább hasonlított egy befagyott alpesi tóra.

   - Ezt ne az utcán beszéljük most meg – felelte szárazon. – Mindjárt hajnalodik.

Katharina dühösen hátat fordított a férfinak, és ujjaival megmasszírozta a homlokát. Ebben a pillanatban valószínűtlenül messzinek tűnt az utazás kezdete, amikor még minden biztatónak látszott. Mintha egy furcsa lidérces álomban csöppent volna, egy sivatagi homoktölcsérbe, ahol hiába próbál feljebb kapaszkodni, egyre lejjebb és lejjebb csúszik. 

Néma csendben baktattak a szállásuk felé, cipőik koppanását visszaverték a szűk, kanyargós kis utcák. A muskátlik rózsaszín és piros sziromszőnyeget szórtak a panzió bejárata elé, odabent az előtérben sült kolbász és édes perec illata kavargott. A falakat vadásztrófeák díszítették – Katharina egy keserű mosollyal bámulta az egyik szarvasfejet, majd óhatatlanul Cyrillre pillantott.

   - Bettinám, menj fel  nyugodtan a szobába és pihenj le – fordult a lány felé nyájasan.

Szeme megakadt Dominiken, majd odaszólt neki.

   - Te is.

A fiú kissé összerezzent, és lehajtott fejjel követte Bettinát a lépcsőn. Katharina érezte, hogy igazságtalanul bánik vele, de a Cyrill iránt érzett harag megbénította a józan gondolkodását. Csak ketten maradtak a folyosón. Katharina összefont karral a falnak dőlt, száját olyan vékonyan összeszorította, hogy egy szusszanásnyi levegő sem fért volna át rajta.

  - Mégis hogy képzelted ezt? – villantotta a tekintetét Cyrillre. – Neked semmi jogod nem volt beiktatni egy novíciust, ez csak és kizárólag az én feladatom volt most!

   - Amit nem beszéltél meg velem – vetette oda epésen a férfi.  – Elmész sétálni, és visszajössz holmi parasztlánnyal, mint új Whitborne?

   - Akárkit is választottam, nekem jogom volt hozzá! Neked viszont semmi!

   - Én vagyok a családfő!

Katharina egy pillanatra megrökönyödött, de döbbenete azonnal haraggá változott.

   - Úgy? Tehát te mindent megtehetsz, jól értem? Arra számítottál, hogy mire visszajövök a sétából te bemutatod ezt a kis suhancot, hogy ő az új Whitborne, mivel én úgysem találtam volna jobbat, így hát te a tettek mezejére léptél, hogy levedd rólam ezt a terhet, igaz Cyrill?

A nő hangja gúnyosan csengett, de akaratlanul is elcsuklott.

   - Ha ez nem így történik, te is beláttad volna, hogy Dominik jó vál...

   - De nem az én választásom! Miért hiszed azt, hogy mindent erőszakkal elvehetsz tőlem?

Katharina szemébe könnyek gyűltek, zavart dühében a kilincs után nyúlt, de ügyetlenül tapogatózott mire megtalálta. Nagy hévvel becsapta maga mögött, és az ajtóra simulva feltört belőle a zokogás. Bettina már mély, tetszhalott álomba merült, még a dörrenésre sem ébredt fel. Vörös haja szétterült a párnán, ajkát most is dacosan lebiggyesztette. Katharina betakarta a lábfejét, melyről lecsúszott a takaró, majd ő is bebújt mellé. Még sokáig forgolódott gondterhelten. Legtöbbször nem zavarta, ha idegen ágyban kellett aludnia, most mégis egyfolytában fészkelődött a paplan alatt és erősen irritálta az orrát a párna idegen szaga. Úgy hitte, csak addig lesz nehéz dolga, míg meg nem találják az új családtagot, így viszont még nehezebbnek tűnt a helyzetük, mint mikor elindultak. Szíve szaporán vert, míg az egész napos fáradalmak szép lassan őt is álomba ringatták.

A szomszédos szobában Dominik feszengve ücsörögött az ágy szélén. Amikor nyílt az ajtó, hirtelen felpattant és együttérzően próbált Cyrillre nézni, de inkább egy bizonytalan kölyökkutyának tűnt, mint komoly lelki támasznak. A férfi bezárta az ablakok spalettáit, és lassan kioldotta a nyakkendőjét.

   - Minden rendben, Herr Whitborne? – fürkészte félénken a fiú.

   - Nem teljesen, de semmi olyasmi, amit ne lehetne elsimítani.

Cyrill igyekezett higgadtnak és erősnek mutatkozni, de legbelül éppolyan kétségbeesett volt, mint Dominik. Idegesen babrált az ingujjával, erőltetett mosolya cseppet sem hatott nyugtatóan.

   - Én nem szeretnék gondot okozni... Talán jobb lenne, ha én...

   - Erre semmi szükség, Dominik. Minden elrendeződik majd.

Cyrill maga sem tudta a választ hogyan, de túl fáradt volt ahhoz, hogy tiszta fejjel gondolkodjon. Kulcsra zárta az ajtót, majd a fal melletti ágyra heveredett, és elfújta a gyertyát.

Másnap csendes vonatút várt rájuk, csak Dominik fűzött közbe egy-egy apró érdekességnek szánt megjegyzést az adott településről vagy természeti látványosságról, ahol a szerelvényük épp elhaladt. Kínosan feszült volt a hangulat, Cyrill néha-néha rásandított Bettinára. Első pillantásra sem volt elragadtatva a lánytól, de minél tovább nézte annál inkább nőtt az ellenszenve. Apró, de heves rezdüléseiből vadságot olvasott ki, és ez cseppet sem tetszett neki. Hozzá volt szokva, hogy a saját ízlése szerint választja a Whitborne-ház tagjait, akikkel ha adott esetben idővel meg is romlott a viszony, kezdetben megvolt a harmónia. Nem is képzelte, hogy Katharina választottjával más lesz a helyzet, bízott a lány ítélőképességében. Most viszont idegennek érezte Bettinát, olyannak, akivel nem szívesen osztaná meg az otthonát. Egyre többször felejtette rajta a szemét a lányon, aki egyszer csak hirtelen visszanézett rá. Mosolygott, de ettől a grimaszszerű mosolytól Cyrill nyugtalanító érzései csak tovább erősödtek.

Katharina mostanáig nem sokat törődött Dominikkel, de a hosszú út alatt volt ideje alaposabban is szemügyre vennie. Fiatal lehetett, alig húsz éves, halványzöld szeme félszegen, de kíváncsian kémlelte az elsuhanó tájat. Alacsony, sovány fiú volt, puha fehér keze nyugodtan pihent a könyvein. Nem akart haragudni rá, így kissé békítőleg megszólította, hogy oldja a feszültséget.

   - Te is Koblenzben születtél?

   - Nem asszonyom, Nürnbergben – felelte motyogva.

Katharina elmosolyodott a megszólításon.

   - Inkább tegeződjünk – nyújtotta felé a kezét. – Katharina.

Cyrill rádöbbent, hogy ő maga még nem ajánlotta fel ugyanezt. Zavartan megköszörülte a torkát, és párszor megpaskolta Dominik vállát.

   - Igen... engem is nyugodtan szólíts Cyrillnek... minek a formaság.

Bettina elunta az udvariaskodást, és közbevágott.

  - Nekem a Bettina vagy a Betti tökéletesen megfelel, de aki Bettikének hív, azt felrúgom.

  - Ha jól tudom az Elisabeth becézett és önállósodott formája – szólalt meg halkan Dominik. – A héber Elisheva görög formája, ami azt jelenti...

   - Ez szép és jó, de anyám olvasni se tudott, nemhogy héberül vagy hogy.

A hajóúton némileg oldottabbá vált a hangulat. Katharina még emlékezett, amikor ugyanezt a távot Mirandáékkal tette meg, Bettinát elnézve azonban nyomát sem látta annak az aggodalomnak, amit ő érzett akkor. Karjait oldalra nyújtva egyensúlyozott a szélben, élvezettel szívta be a tengeri levegő illatát. Vörös haja kócosan lobogott, miközben a part közelében keringő sirályok vijjogását próbálta utánozni. Cyrill rosszallóan nézte a cirkuszi mutatványt, és kissé szégyenkezve odébb vonult.

Dovertől már nem tűnt olyan hosszúnak a kocsiút Londonig. A két új Whitborne-t lenyűgözte a nagyváros, elképedve figyelték a nyüzsgő sokaságot, és a magasba nyúló épületeket. Kensingtonban elült a zaj, az utat övező fák árnyai alatt gyorsabban ügethettek a lovak. Cyrillt melegség járta át, amikor megpillantotta a Melbury Roadot. Szeretett volna elsőként kiszállni, de Bettina megelőzte.

   - Ejha! – kiáltotta a lány, magasra nyújtva a nyakát. – Ez aztán a puccos kóceráj!

Dominik készségesen segédkezett Cyrillnek behordani a csomagokat, Katharina pedig egy pillanatra hátramaradt. Az ismerős környezetben néhány percre sikerült kizárnia zaklatottságát, de még mindig mardosta a bizonytalanság a jövőjükkel kapcsolatban. Miután körbevezették Bettináékat a házban, a második emeleten megálltak.

   - Ez a szárny mostantól a tiétek. Úgy rendezitek be, ahogy nektek tetszik.

Bettina önkényesen elfoglalta Cyrill régi szobáját. A férfi már épp tiltakozni akart, de Dominik lemondóan közbeszólt.

   - Nekem jó lesz a kisebb szoba is.

Bettina ezt meghallva elégedetten magára zárta az ajtót.

   - Hát akkor… jó éjszakát – dünnyögte Cyrill.

Fáradtságtól zúgó fejjel battyogott le az első szintre. Egy pillanatra eszébe jutott a beszélgetés, miután Katharina megtudta mi történt Lottéval. Legszívesebben keserűen felnevetett volna, nem hitte, hogy egyszer azt a kínos helyzetet is vissza fogja sírni. Katharina az ágyon ülve várta. Cyrill először az ablakhoz lépett, behúzta a spalettákat, hogy ezzel is nyerjen néhány másodpercet.

   - Elárulnád, mégis hogy tervezed ezt elsimítani a Tanácsban?

Katharina igyekezett megőrizni a szigorú hangvételt, Cyrill viszont így is meghallotta, hogy egy pillanatra megremeg a hangja. Sokkal kevésbé illett hozzá a szarkasztikus stílus, mint Mirandához, a férfinak mégis jobban fájt ezt hallgatni.

 - Hidd el, az egyik legutolsó dolog, amit most szeretnék az, hogy magamra haragítsam a lordprotektort. De aztán eszembe jutott, hogy nemsokára új ítészt fognak választani Isaiah helyére… szerintem jó eséllyel indulhatnék.

   - Nem értem, hogy jön ez ide – hüledezett Katharina.

 - Dominiket csak egy kis ideig kéne rejtegetni a nagy nyilvánosság elől. Ha pedig megválasztanának, egy ítészi pozícióban sokkal könnyebb volna elrendezni ezt a dolgot.

Katharina szkeptikus sóhajtásokkal hallgatta a férfit.

  - Úgy érzed, megválasztanának?

  - Igen. Mirándát biztosan nem érdekli a dolog, a Titteringtonok és a McDowallekpedig támogatni fognak és vélhetően a Thomsett-ház is. Mirandáékkal együtt ennyi szerintem bőven elég.

   - Lehetséges… – felelte halkan Katharina, kicsit jobban belegondolva a dologba.

Cyrill egy bátorító mosollyal az arcán közelebb lépett hozzá, de ekkor a lány élesen ráförmedt.

   - Akkor sem volt jogod ehhez, Cyrill! A hátam mögött kijátszottál, egyszerűen semmibe vettél. Csak magyarázd meg, miért?

   - Nem tudom.

A férfi szomorúan gubbasztott a fotelben. Katharina még sok mindent akart mondani, szerette volna, ha a dühe tovább fűti a panaszáradatát, de Cyrillt elnézve a haragja lassan párologni kezdett. Tehetetlenül ácsorgott a szoba közepén, karját hol a összefonta mellkasa előtt, hol a tarkójára kulcsolta. Zavartan lebontotta a kontyát, a szőke hajzuhatag kócosan az arcába omlott. Cyrill lopva felpillantott, tekintete éppolyan volt, mint aki eltört valami értékeset.

   - Ne haragudj rám, Kätchen... Minden miatt.

Katharina aprót megrázta a fejét.

   - Fátylat rá. Most vannak nagyobb gondjaink, inkább azon töprengjünk mi legyen ezután.

   - Dominik szófogadó fiú, azt hiszem nem lesz gond elrejteni. A könyvtárunk hónapokig lefoglalja.

  - Daniel viszont nem vak – vágott közbe Katharina türelmetlenül. – Amikor idejön a vér miatt muszáj neki megmondanunk, hogy négy főre kell.

Cyrill egyetértően hümmögött.

   - Szerintem számíthatunk a diszkréciójára, nem fog pletykálni.

Sűrű csönd ereszkedett rájuk, a spaletták mögül már beszűrődött a madarak hajnali éneke. Katharina nem nyugodott meg teljesen  Cyrill szavaitól, továbbra is egyetlen név motoszkált a fejében, mely sötéten beleégett az elméjébe. Az egyetlen név, ami halálos félelemmel töltötte el.