A boríték egy szárnyait szétterjesztő sas talapzatához támasztva állt a komód közepén. Egyáltalán nem ütött el a szoba többi holmijától, mégis szemet szúrt Cyrillnek, valahányszor csak belépett ide. Ideig-óráig úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, közönyösen firkálgatott vagy olvasott az ágyon elheverve, de gondolatai mindig visszatértek a meghívó köré. Sokszor átfutotta a szöveget, szinte fejből tudta már, mint egy kellemetlen iskolai memoritert. Mégis újra és újra kihajtogatta a papírt, és gyorsan átnézte, mintha azt remélte volna, hogy megváltoznak a szavak, és valami teljesen ártalmatlan dolgot fog olvasni. A nem túl hosszú üzenetet fekete tintával írták, nyelvtani hiba nélkül és lendületesen kanyargó betűkkel, Cyrill mégis olyannak látta, mintha egy vadállat karmolta volna a papírra:

 

Örömömre szolgál, hogy meghívhatom Önöket, az 1891. augusztus 13-án este 8 órától tartandó házavató bálra, mely során a Whitborne-ház újraegyesülését is méltón megünnepeljük.

​

 Cím: Birdcage Walk 15, Westminster

​

Megjelenésükre feltétlenül számítok.

Sebastian Whitborne-Webcher

 

Gyerekkorában Cyrillnek tucatnyi olyan kötelezettsége volt, ahová sosem szeretett eljárni, és a legtöbbnek már az említésétől is remegni kezdett: orvos, istentisztelet, zongoraóra, a képviselők éves bankettje, ahová az apja annak idején magával rángatta az egész családot. Most mégis önként sorra látogatta volna mindezt, ha azzal felmentést kapott volna a meghívás alól. Tanakodni kezdett, hogy milyen kifogással mondhatnák vissza az invitálást.

   - Nekem sincs sok kedvem hozzá, elhiheted.

Cyrill riadtan felkapta a fejét, tekintete találkozott Katharina fáradt pillantásával.

   - Nem keresünk kibúvót – folytatta a lány, és leült szemben a férfival.

   - Én nem is… épp csak azon merengtem, hogy...

  - Ugyan, Cyrill. Összeráncolt homlokkal bámulod azt a borítékot, nem nehéz kitalálni mi jár a fejedben.

A férfi nagyot sóhajtott. Lelki szemei előtt viharos sebességgel peregtek a közelmúlt eseményeinek képei, mint egy soha véget nem érő laterna magica. Nem szerette a tisztességtelen játékokat, úgy érezte, mintha hátrakötött kézzel kellene védekeznie egy láthatatlan ellenséggel szemben.

   - Szerinted mi a célja ezzel? – kérdezte halkan.

  - Nem tudom – rázta meg a fejét Katharina. – De nem zárkózhatunk be. Előbb vagy utóbb úgyis találkoznunk kell vele. Így legalább elkerüljük azt, hogy gyávának bélyegezzenek.

   - De hát ott lesz az összes többi család…

  - Épp ez a lényeg. Minél többen jönnek, annál jobb. Gondolj csak bele… te mit tennél, ha egy kívülálló család tagja lennél? Kire adnád a voksodat a közelgő ítészválasztáson, egy ijedős családfőre, aki a saját várából is fél kilépni, vagy arra, aki mosolyogva szembenéz bármilyen kényelmetlen helyzettel?

Cyrill megdörzsölte a nyakszirtjét.

   - Nekem akkor is úgy tűnik, hogy így játsszunk a legjobban a kezére. Birdcage Walk… azt sem tudom, honnan szedte össze erre a flancos helyre a pénzt. De a nyakamat tenném, hogy nem tisztességes úton...

Újra magához vette a meghívót, de Katharina biztos volt, hogy csak kifogás gyanánt. Nyugtalanul szemlélte, ahogy a férfi zöld szeme egy ritmusra jár ide-oda a papíron a falióra kattogásával. Hátradőlt a karosszékben, tekintete a lépcsőfeljáró irányába vándorolt.

   - Nem tudom, hogy itt van-e már az ideje…

   - Hogy? – pillantott fel Cyrill.

   - Szerinted ez az alkalmas pillanat, hogy bemutassuk Bettinát?

Cyrill visszatette a papírlapot az asztalra, majd tenyerébe támasztott az állát. Amikor megszólalt, feje előre-hátra billegett, mint aki hangosan próbál gondolkodni.

  - Én tulajdonképpen arra gondoltam, hogy inkább Dominiket kéne elvinnünk, ha egyáltalán elmegyünk…

Katharina szája összezárult, a szíve hevesebben dübörgött a mellkasában.

   - Hogy értsem ezt?

   - Dominik talán jobban illene ebbe a miliőbe.

   - Az a Dominik, akit te illegálisan tettél vámpírrá?

  - Tudom. De a Tanácsban senki sem tudja. Ők csak egy új Whitborne-ról tudnak, és ha már választhatunk, akkor esetleg…

   - Felejtsd el! – csattant fel a lány.

Megint ugyanazt azt a szédületet érezte, ami a hazaúton végig gyötörte, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta. Hátrasimított egy engedetlen tincset a homlokából, és felkelt.

 - Az lesz a legjobb, ha most még nem viszünk magunkkal senkit – jelentette ki csendes határozottsággal. – Majd azt mondjuk, hogy egyelőre hezitálok.

Cyrill is felállt, de Katharina nem várta meg, hogy odaérjen hozzá.

   - Megyek és megmondom nekik.

Keményen koppant a cipője, a lépcsőfokok szinte feljajdultak a lábai alatt. Most érezte csak meg igazán a Carnonok távozásának árnyoldalát, egyre több hiány szúrt szemet neki. A festményeket Mirandáék magukkal vitték, így Katharina kénytelen volt olcsó képekkel pótolni. A tapéta világosabb, élénkebb színű négyzetei néhol túllógtak, amire bármit  lehetett mondani, csak azt nem, hogy barátságos légkört teremtett volna. A terítők szintén fakón csüngtek le az asztalokról, még a frissen vett virág is fonnyadtnak tűnt mellettük. Katharina szomorúan babrálta a margaréták kókadt fejét, gondolatai egészen messzire tévedtek. Képtelen volt kiverni a fejéből Sebastiant. A gyomra görcsbe szorult, valahányszor elképzelte, ahogyan belépnek majd az elegáns házba, mint két bamba borjú a vágóhídra. Látta maga előtt, ahogyan Cyrill ismét megsemmisül és gúny tárgyává válik Sebastian otromba vicceinek súlya alatt,  és hiába is tudna frappánsan visszavágni, ő nem szólalhat fel a családfő helyett. Felőrölte az idegeit a tehetetlenség, legszívesebben a férfi helyett is szembeszállt volna Sebastiannel, hogy megvédje a Whitborne-ház maradék becsületét. A könyvtárszoba felől ingerült hangok hallatszottak, Katharina kíváncsian fülelni kezdett.

   - Kérlek, ne hamuzz a könyvekre. Csak az hiányzik, hogy meggyulladjanak.

   - Akkor ne dobáld a lábam elé azt a sok rongyos kacatot.

   - Úgy látom, a legjobbkor jöttem – toppant be Katharina békítő mosollyal az arcán.

Bettina az ablakpárkánynak dőlve cigarettázott, kövér, szürke füstkarikákat formált, melyek remegve libbentek tova, majd lassan semmivé foszlottak. Dominik egy polc tövében gubbasztott, körötte nagy halom könyv hevert, többségük kinyitva vagy lefelé fordítva.

  - Az attól függ – felelte nyeglén Bettina. – Ugye most már elmehetünk valahova? Beleőrülök, hogy egész álló nap be vagyok zárva könyvkukac úrfival.

Dominik csak egy vállrándítással reagált, és a meg nem értett filozófusok bölcs gondolataival nyugtatta magát. Egy ponton túl már szinte maga is elhitte, hogy a lány szavai csak tudatlanságból fakadnak, és neki, mint tisztább elméjű embernek nem szabad ezen megsértődnie. Ám minden önfegyelme ellenére, valójában nagyon is bántották Bettina csúfolódásai.

Katharina mély levegőt vett, és csípőre tette a kezét. Megszokott mozdulata volt – valahányszor nagy feladat előtt állt, ebből a testtartásból merített erőt. Így állt neki kitakarítani a házat, így választott a szabónál anyagot és így kezdett bele a kényes témák megbeszélésébe is.

  - Egyelőre sajnos nem, kedvesem. Cyrill meg én úgy döntöttünk, hogy most még nem biztonságos, ha nyilvános helyen mutatkoztok. Legyetek türelemmel.

Bettina bosszús hangot hallatott és nagy sercenéssel elnyomta a cigarettáját a párkányon. A hamuból még előszökkent egy-két szikra, aztán végleg elfeketedett.

   - Nem mondtad, hogy ilyen unalmas az életetek itt…

Katharina odalépett Bettina mellé, egy darabig figyelte az enervált mozdulatokat és a lány fanyalgó arckifejezését, majd tréfásan utánozni kezdte. Egészen addig folytatta, amíg Bettina némileg kényszeredetten ugyan, de el nem nevette magát.

  - Pedig én már úgy elképzeltem, ahogy táncolok a sok csinos férfival! – csücsörített durcásan a lány, és dudorászva körbe-körbeforgott a szobában, Dominik nem győzte elkapkodni a lába alól a könyveket.  – Egy kis walzer, egy kis polka, egy kis ländler és persze egy kis schunkeln!

   - A schunkeln nem éppen a mi köreinkbe való.

Cyrill már jó ideje figyelte a küszöbről a jelenetet, de a száraz, barátságtalan tónus még Bettinát is megakasztotta egy pillanatra. Duzzogva levetette magát az egyik fotelba, és egy újabb cigarettára gyújtott.

   - Mindegy. Úgysem mehetünk sehova.

A férfi orrát facsarta az erős dohányszag. Korábban Pascaltól sem szívlelte, ha időnként az első emeleti erkélyről felszivárgott a hálószobájába a füst, de a finoman aromás, francia cigarettát össze sem lehetett hasonlítani azzal az olcsó, büdös valamivel, amit Bettina szívott. Igyekezett figyelmen kívül hagyni minden zavaró tényezőt, ezért inkább a saját választottja irányába a fordult. Elsőre azt hitte, hogy a Dominik mögött tornyosuló kupacba azok a könyvek vannak összegyűjtve, amelyeket magával akar vinni a kuckójába. Rövidesen azonban rájött, hogy a fiú szisztematikusan különválogatja a műveket. Más körülmények között azonnal rászólt volna arra, aki turkálni mer a könyvek között, most azonban szelíden figyelte az elmélyült munkát.

    - Ezeket hol találtad? Nem tűnnek ismerősnek.

  - Egy öreg ládában voltak a padláson. Csupa bőrkötéses könyv, a legtöbb már alaposan megsárgult, látod?

Cyrill találomra felkapott egyet, belelapozott, de nem lett okosabb. A kis kötet többnyire számszerűsített adatokat és pénzösszegeket tartalmazott.

   - Sejtelmem sincs, mi lehet.

   - Nem mind ilyen. Van itt például egy kézzel írott is. Hol angolul, hol németül jegyeztek bele, és tele van apró mintákkal, meg virágok rajzaival. Elég cicomás írás, alig tudom elolvasni. Lássuk csak… „Minden családnak megvan a maga feketebáránya. A Perkinseknek Lily, a Thomsett-házban az öreg Monty, a jámbor Baldwin Judge egyedül is egy csodabogár. Mindig akad valaki, akit nem a megszokott módon vagy nem szándékosnak tesznek vámpírrá, akire idegenként tekintenek a családjában. Azt hittem, ez velünk sosem fog megtörténni, de ez az átok engem is elért. Túl jól éreztem magam, talán ez lehetett a baj, az ördög se tudja már. Azt hiszem a szeme ragadott meg, az az átkozott rókaszeme. Stefanra emlékeztetett. Stefan egyébként azóta az egyik leggazdagabb ember lett Wormsben…

Éles, csaknem sikoltó hang szakította félbe a felolvasást, amint Katharina a szája elé kapta a kezét. Cyrill kipirosult arccal, vadul zihálva bámulta a könyvecskét.

   - Ez… ez lehetséges, hogy…? Folytasd! – förmedt rá Dominikre.

  - "...az egyik leggazdagabb ember lett Wormsben. Sokat gondoltam rá a napokban. Most hogy Cyrill sincs itt, egyre jobban hiányzik. Emlékszem, akkor Calais és Dover között végigzokogtam a hajóutat, fogadni mernék, hogy talán az én könnyeimtől lett sós ott a tenger. Nem is tudom, talán ez a fájdalom kergetett ennek a másiknak a karjaiba. Egy könnyed kocsmai móka, egy búfelejtő, amolyan egyszeri kis asszonyi passzió, de a nyomorult elkapta a csuklómat. Csak abban reménykedtem, hogy nem élte túl a hajnalt, de a minap beállított. Úgy látszik, összeállt a fejében a kép, hogy mi is történt vele. Követelte, hogy eresszem be, de féltem egyedül maradni vele védtelenül...”

Cyrill kitépte Dominik kezéből a könyvecskét és remegő szájjal olvasott tovább. Az íráskép régi emlékeket idézett fel benne, papírfecnikre írt négysoros verseket, melyeket válaszképpen kapott saját próbálkozásaira.

   - Azt írja, hogy elkotródott, de időről időre újra felbukkant különböző helyeken, és egyre jobban fél tőle – tolmácsolta fojtottan a szöveget. – Az utolsó bejegyzés október 30-ai, a tűz két nappal később…

Cyrill összecsukta a könyvet, a mellkasához szorította és az ajkába harapott, hogy megfékezze a könnyeit. Katharina gyengéden átkarolta a férfi vállát. Nehéz percek teltek el néma csendben, csak odakint zúgott halkan a nyáresti szél.

  - Tehát igaz – szólalt meg egy idő után Cyrill, mintha valamilyen súlyos bírósági ügy ítéletét hirdetné ki. – Minden kétséget kizáróan igaz.