Az asztallap érdes, barna felszíne alig látszott a tengernyi apró dísztárgy, ékszer és más kincsek között. Katharina nem is hitte, hogy ennyi minden elfér ilyen szűkös helyen. Csillogó tekintettel, tüzetesen végigmérte az összes csecsebecsét, a fénylő sokaság valósággal megbabonázta. Ötlete még nem volt, mit szeretne, csak azt tudta, hogy valamit feltétlenül vennie kell. A kirakott holmik között gyűrűk, karkötők, cifra fejdíszek, miniatűr szobrok, érmék, kicsiny tőrök, vékony könyvecskék és játékfigurák sorakoztak. A lánynak több minden megtetszett, de egyik darabot sem érezte igazán testhezállónak.

   - Tekintse meg ezeket a medálokat, kisasszony – nyújtott felé a szakállas kereskedő egy jócskán telepakolt dobozkát. – Olcsón megszámítom kegyednek, kár lenne fedetlenül hagyni egy ilyen szép nyakat.

Katharina elmosolyodott a bóktól, és kíváncsian közelebb hajolt. A megannyi színben pompázó bizsu között egy szarvast mintázó darab volt az első, amit megpillantott. Rögtön tudta, hogy megtalálta, amit keresett.

   - Azt kérném – bökött rá a kiszemelt ékszerre.

   - Kitűnő választás. Tudja-e, hogy ennek a szépségnek varázsereje van?

   - Igazán?

   - Szavamra mondom. Ha elalvás előtt sem veti le, akkor álmában maga is szarvassá változik.

Úgy éljek, hogy csodás lenne – gondolta keserédesen a lány. Nem tudott neheztelni az árusra, hogy ilyen maszlaggal próbálja rászedni, inkább örült, hogy visszakapott valamit a korábbi németországi életéből. Most kezdte csak megsejteni, mi hiányzott neki igazán Londonban. A nyüzsgő nagyvárosban milliónyi érdekes történet esett meg nap mint nap, de valahogy egyik sem tűnt meseszerűnek. Már épp belenyúlt volna az erszényébe, amikor valaki megfogta a karját.

   - Nem kéne elszórni az összes pénzed még Koblenz előtt.

Cyrill hangjában aggodalommal vegyes feddés rejlett, hóna alatt egy újságot szorongatott. Katharina elszomorodva nézett rá, de belátta, hogy igaza van. Lemondóan pillantott a szarvas-medálra, már bánta, hogy így beleélte magát.

   - Ezt tőlem kapod – kacsintott a férfi és leszámolta két aranymárkát az eladónak.

  - Aljas játékot játszik velem, Herr Whitborne – kuncogott Katharina, miután maguk mögött hagyták a standot, majd sebtében összefogta a haját. – Lenne szíves?

  - Szolgálatára, Frau Whitborne – lépett mögé Cyrill, és pár esetlen kísérlet után sikerült összeillesztenie a medál láncának két végét.

   - Hogy tetszem? – illegette magát Katharina.

A férfi valami olyasmit szeretett volna mondani, hogy igazán elragadó vagy, de végül csak bólogatva köhintett egyet. A kísértetiesen hasonló szarvasos medál rossz déja vu-t ébresztett benne, de jobbnak látta, ha mihamarább kisöpri a fejéből a Lottéhoz fűződő fájó emlékeket. Volt még idejük a hajó indulásáig, kényelmes tempóban andaloghattak keresztül Köln belvárosán. Katharina a szeme sarkából figyelte, ahogy Cyrill izgatottan forgatja a fejét minden irányba. Feszélyezett hangulatban jutottak el a kontinensre, még mindketten a Tanácsban történteken őrlődtek, ideát viszont nagyon gyorsan megváltozott a hangulat, és a férfi fellelkesült, hogy végre megismerheti Hilde szülőhazáját. Boldog nosztalgia kerítette hatalmába, mire Kölnbe értek, már teljesen szétoszlottak a nyugtalanító gondolatok a fejében, és sugárzó arccal bámulta a házakat.

  - Tudtad, hogy Kölnben van a negyedik legrégebbi egyetem Európában? – súgta oda izgatottan a lánynak. – Kár, hogy már majdnem száz éve zárva van.

   - Hogyhogy?

   - A franciák miatt, annak idején az ő fennhatóságuk alatt volt a város. Remélem hamarosan újra működni fog.

  - Gondolom Pascal még mindig francia földnek tartja ezt a vidéket – jegyezte meg Katharina kuncogva.

   - Túlságosan is valószínűnek hangzik – vigyorgott Cyrill.

Messziről megcsodálták a felújított dómot, majd néhányat a monumentális városkapuk közül. Többségük várfalnak is beillett volna, az emberek két óriási bástya között járhattak át, fejük fölött fenyegetően meredt lefelé a rácsos vaskapu.

   - Akár egy középkori lovagregény…

Katharina odaperdült az építményhez, a háta mögé rejtette a kezét, mintha meg lenne kötözve, és nekisimult a falnak.

   - Én leszek majd a királylány, te pedig a hős Siegfried, aki megment engem a vártoronyból.

Cyrill nem sokat tétovázott, szelíden elhúzta a lányt a faltól, és kiszabadította a csuklóját a láthatatlan béklyóból.

   - Szép királylány, szabad vagy. Menj, élj boldogan.

  - Jaj, dehogy megyek, te buta – ütögette meg gyengéden a férfi mellkasát Katharina. – Veled maradok örökre!

Így játszadoztak, míg vissza nem értek a kikötőhöz. A Rajnán főleg teherhajók jártak, kéményeikből előpöfögő fekete füst szétoszlott a város fényein túl az éjszakában. A hullámok halkan loccsantak neki a hajó falának, a tajtékos hab különös vonalú fehér íveket kanyarított a felszínre. Néha egy sirály szállt alá a magasból, de szinte rögtön el is nyelte őket a sötétség. Cyrill helyet foglalt az egyik padon, békésen élvezte, ahogy a langyos éjjeli levegő cirógatja az arcát. Fellapozta a nemrég megvásárolt újságot, kíváncsi volt vajon mennyire kopott meg a némettudása az évek során. Eleinte egészen jól haladt, de aztán Katharinának egyre többször kellett besegítenie egy-egy kacifántos és meglehetősen hosszú kifejezés lefordításában.

   - Nézd csak… itt mit ír? Mi köze Afrikának a Németalföldhöz?

   - Az Niederlassung, nem Niederlande – kacagott a lány. – Az afrikai gyarmatokról írnak.

   - Németország egyre jobban elszigetelődik Európában – folytatta a böngészést Cyrill.

   - Szerinted jól fogok dönteni? – kérdezte csendesen, szinte csak suttogva Katharina.

   - Tessék? 

Katharina osztozott Cyrill elragadtatásában, ami az egyes országok vidékeit, látványosságait és természeti kincseit illette, de az idő előrehaladtával egyre jobban szorongott. Fogalma sem volt mi, pontosabban ki vár majd rá Koblenzben, csak a felelősség egyre nehezedő súlyát érezte. Londonban ez az utazás még nem tűnt többnek egy nagyobb lélegzetvételű kirándulásnál, egy izgalmas missziónál, most azonban nagyon is komollyá vált a helyzet, nyugalmas perceiben egyre sűrűbben jártak a gondolatai a leendő Whitborne személye körül.

   - Áh, semmi – legyintett gyorsan, mintha egy legyet próbálna elhessegetni magától, aztán sietve témát váltott. – Te is sokat gondolsz arra a szörnyűségre a Tanácsban?

Cyrill kimérten bólintott. Sejtette, hogy egyhamar nem fogja kitörölni az emlékezetéből Francesco megnyúzásának pillanatait. Különös kettős érzések kavarogtak benne a tárgyalás napja óta. A Carnon-házat már közel sem látta olyan makulátlannak, fennköltnek és eszményinek, mint korábban, mintha ez a kivételes alkalom lerántotta volna a leplet a Carnonok bizonyos jellemvonásairól, amelyek fölött azelőtt előszeretettel hunyt szemet. Sosem tapasztalt ehhez fogható nyílt barbárságot és kegyetlenséget. Megrémítette a firenzeiek kérlelhetetlen, fanatikus bosszúszomja, de főleg az, hogy Miranda nagyobb nehézség nélkül képes volt ebben osztozni.

   - Jó volna még visszamenni Howardékhoz, igaz?

A férfi egyetértett. Régóta nem érezte magát olyan jól, mint a Wight-szigeten, és ezt még a hazatérés utáni veszekedés és szétköltözés sem tudta elrontani.

  - Jövőre én is készítek majd olyan pávajelmezt – folytatta Katharina mosolyogva. – Vagy inkább valami tündérmaskarát. Mikor rendeznek legközelebb ilyen mulatságot?

  - Fogalmam sincs. Náluk ezt sosem lehet tudni. Amikor kedvük szottyan, lehet, hogy már a következő hónapban, lehet, hogy csak két év múlva.

   - Akkor majd mi hívjuk meg őket, rendben?

Cyrillnek tetszett az elképzelés. Egy pillanatra arra gondolt, Miranda mennyire nem örülne neki, de aztán gyorsan emlékeztette magát, hogy ez többé már nem elsődleges szempont. Sajnálta, hogy a kölni karnevált nem nyáron, hanem ősz végén rendezik, szeretett volna újra olyan felhőtlen mosolyt látni Katharina arcán, mint a Titteringtonok estjén.

A hajó lágyan siklott a Rajnán, a feketének látszó felhők közül elő-előbukkant a hold. Cyrill felkelt a padról, és nekitámaszkodott az oldalsó korlátnak. Mélyen beszívta a folyó illatát, úgy tűnt, minél több idő telik el, annál több emlék tér vissza a múltból, mint valami különös kísértet. Mindvégig csodásan érezte magát Katharinával, Hilde képe azonban percről percre élénkebbé vált, az elmúlt két évtizedben talán egyszer sem tűnt olyan elevennek, mint most. A meseszerű, fagerendás házak, a csilingelő órajáték, az apró festett játékfigurák, a mézeskalács illat és valószínűtlenül színes, muskátlis ablakok – mind mind egytől egyig Hildére emlékeztették. Amióta német földre ért, úgy érezte otthon van. Cyrill maga sem tudta megmagyarázni miért, de úgy tűnt, mintha mindig is ismerte volna ezeket a helyeket, mindig is ide tartozott volna.

Zavartan lehorgasztotta a fejét, tekintete a sötét hullámokba mélyedt. Katharina látta, hogy valami nyomasztja, így kissé tétován odalépett hozzá. Óvatosan megsimogatta a hátát, ujjait gyengéden lefejtette a korlátról. Kézen fogva, némán sétáltak el a kabinokhoz. Cyrill erőtlenül leroskadt az ágyra és szótlanul bámulta a szemközti falat.

   - Mi a baj? – ült oda mellé a lány.

Cyrill nem felelt, bal kezével szelíden magához ölelte. Zsibbadt, kábulathoz hasonló érzés telepedett rá, mintha az agya egyre jobban eltompulna, a mozdulatai pedig automatikusan működtek volna. Katharina vigasztalóan cirógatta az arcát, Cyrill pedig lassan felé fordult és mélyen a szemébe nézett.

A lány sejtette mi következik. Máshol, más pillanatban talán óvatosan kihátrált volna a helyzetből, de most nem akart ellenkezni. Hagyta, hogy Cyrill odahajoljon hozzá és megcsókolja a száját, hosszan és érzékien. Azt is hagyta, hogy átölelje, és a matracra fektesse. Amikor ezután a ruháját kezdte kioldani, egy pillanatra megfeszült a teste, tiltakozni szeretett volna, de a férfi tekintetét látva nem volt szíve ezt megtenni.

Életében sokszor elképzelte a tökéletes férfit, várta azt mesebeli álruhás csibészt, aki majd rózsát szakít neki a legmagasabb bércről, vagy ha mást nem, hát örökké megnevetteti. Cyrill azonban nem volt délceg lovag, és inkább búskomorság vette körül, semmint vidámság. Katharina azonban egyre inkább küldetésének érezte, hogy ő lopjon mosolyt az arcára, ő legyen az, aki megváltoztatja.

Cyrill gondolatai mind jobban elhalkultak, vad izgalom lett úrrá rajta. Nem foglalkozott azzal, hogy mi minden történt eddig, vagy mi lesz később, csak annyit fogott fel, hogy ott fekszik előtte a lány, akit most minden porcikája kíván. Egyre kevésbé kontrollálta magát, hagyta, hogy a hosszú ideje szunnyadó indulatai a felszínre törjenek. Kisvártatva már félmeztelenül simult Katharina testére, aki apró csókokkal és szemérmes mozdulatokkal próbálta viszonozni a férfi rohamát. Mire azonban Cyrill a lényegre tért, már erősen bánta, hogy nem utasította el szelíden a közeledését. Az egyesülés pillanatában olyan erős fájdalmat érzett, hogy az ajkába kellett harapnia, nehogy hangosan felkiáltson. Ujjai görcsösen markolták a lepedőt, kétségbeesetten kereste Cyrill tekintetét, de a férfi forrón a nyakába lihegett, és egy pillanatra sem nézett fel. Összeszorított fogakkal tűrte a hátralevő perceket, melyek inkább óráknak tűntek a paplan nyirkos ölelésében.

Hosszú ideig feküdtek síri csendben egymás mellett, kintről csak a hajó monoton zúgása szűrődött be. Katharina magára húzta a takarót, és jó erősen odaszorította a hasfalához. Sokszor gondolt már erre a pillanatra, gyanította, hogy az első alkalom nem lesz épp egy leányálom, de erre a bizarr, undorhoz hasonlatos utóérzetre nem számított. Mintha a teste nem is hozzá tartozott volna – lüktetett, borzongott, combján nyálkás forróság kúszott végig. Cyrill bágyadtan feltápászkodott, amikor megpillantotta a vérfoltos lepedőt, gondolatai apránként tisztulni kezdtek.

   - Ne haragudj rám... – motyogta a lány feszült vonásai láttán. – Nem gondoltam volna…

   - Micsodát? – kérdezte Katharina hűvösen.

   - Hát tudod… azt, hogy még… azt hittem te már nem vagy…

Cyrill sok mindent megbánt az életében, sok meggondolatlan, könnyelmű kijelentést és tettet, de ez a pillanat tűnt utólag az egyik legsúlyosabbnak mind közül. Katharina kék szeme ridegen villant meg a félhomályban, a férfit újra kiverte a verejték. A lány sietve összeszedte a ruháját és úgy-ahogy felöltözködött. Egy pillanatra sem nézett Cyrillre, még akkor sem, amikor a folyosóra lépett.

   - Jó éjszakát – szólt fagyosan hátra.

A férfi fülében még percekkel később is ott csengett a kabinajtó csattanása.