Sebastian méltatlankodva lépett ki az uzsorástól a Woodbridge Streetre. Átpergette ujjai között a hét fontot, de sehogy sem tetszett neki, hogy csak ennyit kapott. Egy gyors mozdulattal a mellényzsebébe csúsztatta a pénzt, és elindult a belváros felé. A kedve mintha csak átitatta volna az időt, hatalmas felhők úsztak át az égen, itt-ott mély dörgést lehetett hallani, de egyelőre egy csepp eső sem hullott. Sebastian nem nézelődött, mint máskor. Ha jókedvű vagy izgatott volt, szinte minden apró részletet megfigyelt maga körül: hol repedezett fel a járda, milyen árnyhoz hasonlítanak a csupasz faágak a környező kertekben, mit viselnek a járókelők, hogyan tartják a nők az esernyőjüket, a férfiak pedig a sétapálcájukat. Saját botja lustán forgott a tenyerében, a fej meg-megállt a csúcsponton egy újabb forduló előtt, és csak lassan lendült tovább, mint egy régi, rozsdás malomkerék.

A Piccadilly Circusnél is csak rövid időre állt meg, a tömeg nyüzsgése inkább bosszantotta, sem mint mulattatta. Befordult két utcasarkon, és rákanyarodott a Jermyn Streetre. Fojtott sóhajtást hallatott, ajkait pedig enyhén összeszorította, ahogy végigmérte az üzletek mutatós kirakatait. Az ízlésesen elrendezett holmik hívogatóan sorakoztak, Sebastian olyan közel hajolt hozzájuk, hogy kalapjának karimája nekikoccant az üvegnek. A szemle egészen addig tartott, amíg meg nem pillantotta a ruhadarabokon csüngő kicsiny cetliket, rajta az árakkal. Már csaknem továbbállt, de az utolsó pillanatban mégis hátraarcot vett, és betért egy cipőboltba. Szinte azonnal meg is bánta a döntését, amint a bolti eladók metsző pillantásának kereszttüzébe került.

   - Segíthetek, uram? – szólt oda egyikük.

Sebastian alig hallhatóan megköszörülte a torkát. Elég jó füle volt ahhoz, hogy kiérezze a szükséges formaság mögül a mélységes megvetést. Egy felületes szemlélődő elől talán el tudta volna rejteni öltözetének hiányosságait, de ezek az emberek olyan gyorsan és pontosan fel tudták mérni anyagi lehetőségeit, mint egy sebész a meztelen testet.

   - Köszönöm, nem – szólt vissza határozottan, de nem nyersen. – Csak körülnézek.

A bolti dolgozók zöme visszatért saját teendőjéhez, egy részük a többi vásárlóval foglalkozott. Bundába burkolózott úrhölgyek és magas, kackiás bajszú férfiak nézelődtek az üzletben, több méterről is érezni lehetett a tömény, francia parfümillatot. Egyedül egy vékonydongájú, kopasz segéd szegődött a nyomába. Összefűzött ujjakkal settenkedve követte, igyekezett közönyösnek látszani, de Sebastian észrevette, hogy minden mozdulatát figyeli. Ha leemelt a polcról egy cipőt, az alkalmazott összébb húzta a szemét, a homlokán gyülekezni kezdtek a ráncok.

   - Ne féljen, nem lopom el.

Az eladó ajka megrándult, de nem mondott semmit. Sebastian hátat fordított neki, és tovább nézegette a páratlan cipőket. Ha hozzáért egy különösen finom darabhoz, összeszorult a szíve. Egyetlen igazán előkelő ruhadarabja a kék bársonykabátja volt, amit Isaiah-tól kapott. Féltőn őrizte, melegség töltötte el valahányszor csak rápillantott, de ez mégsem tudta kitölteni azt az ürességet, ami most átjárta. Szerette azt a kabátot, de amikor belebújt, nem érezte egészen a sajátjának, gyakran feszengett a lágy szövet alatt, mintha nem is az ő méretére szabták volna. Epedve nézett ezekre a cipőkre, de nem is reménykedhetett abban, hogy ki tudjon fizetni egy jobbat közülük. Közelebb lépett a pénztárhoz és rezzenéstelen tekintettel figyelte az alkalmazottak alázatos mozdulatait, ebben a percben senkit sem utált annyira, mint ezeket a talpnyalókat. Ökölbe szorult a keze a gondolattól, hogy egy Howard Titterington milyen fesztelenül mozoghat egy ilyen üzletben a kifogástalan frizurájával, és az álszent angyalarcával. Végül megelégelte a feléje irányuló lenéző pillantásokat, és köszönés nélkül kiviharzott.

Odakint a hűvös utcán bosszúsan turkálni kezdett a mellényzsebében, az ujjaihoz ismét hozzásimultak a gyűrött pénzdarabok. Előhúzott egy jókora szivart, amit Isaiah házából csent el egy alkalmas pillanatban. Már egy ideje felhagyott a cigarettázással, a dohányzás iránti vágynál csak az az elhatározása volt erősebb, hogy többé nem akart olcsó dohányt szívni. Isaiah néha maga is megkínálta, de ez igen ritkán fordult csak elő. Sebastian ezekkel az átmeneti és nem éppen tisztességes megoldásokkal próbálta kibírni addig, míg nem engedhette meg magának, hogy saját költségére vegyen minőségi szivarokat.

Sok teendője nem akadt, de nem volt kedve hazamenni. Büszke volt arra, hogy van türelme kivárni a megfelelő pillanatot, most is ezzel csitította magát, amikor eszébe jutott legutóbbi találkozása az ikrekkel. Enerváltan járta a belváros utcáit, néha megállt egy sarkon és nézelődött, a Green Park közelében hosszabban elidőzött egy nemrég újjáépített háznál. A széles utakon már csak kevesen jártak, az utcai lámpák fénye körül bogarak kergetőztek. Sebastian szórakozottan lóbálta pálcáját és éles szemmel leste a padokon ücsörgő párokat. Egy-egy kipirosodott női arc, vagy egy hófehér kesztyű látványa is kellemes érzéssel töltötte el. Hunyorogni próbált, hogy kiszűrje a látóteréből a fennhéjázó, modoros férfiakat, és minden figyelmét London legszebb hölgyeinek szentelhesse.

Óvatosan odaképzelte magát az egyik padra, csak félve mert ilyesmire gondolni, mintha attól tartott volna, hogyha túlságosan átéli a helyzetet, sosem fog megvalósulni. De ahogy múlt az idő és lett egyre nagyobb a csend körülötte, úgy elevenedett meg a fantáziája is. Kedves szavakat vélt hallani, amiket egy női hang suttog a fülébe, a karján a bársonyosan puha ujjak érintését érezte, lassabban is lépkedett, mintha tényleg egy törékeny teremtést vezetett volna a fák árnyékai alatt. Melegség járta át a testét, és egy kedves kis dalt fütyörészve haladt tovább.

Nem messze előtte egy fiatal úri kisasszony sétált az apjával. Valamilyen mulatságról tarthattak haza, mert a lány lába meg-megbicsaklott, olykor csak az apja vastag, erős karjába kapaszkodva tudta megtartani magát. A férfi néha odahajolt hozzá, és valamit mormogott neki, Sebastian úgy képzelte, hogy épp rendreutasítja. Egy nagyobb botlás után egy aprócska tárgy hullott a kavicsos útra. Sebastian előresietett, és gyorsan felkapta a csillogó holmit a földről.

   - Elnézést kisasszony, elejtette a brossát.

   - Ó… hálásan köszö…

A lány egy pillanatra megdermedt, amikor megpillantotta a férfit. Az önfeledt mosoly leolvadt az arcáról.

   - Köszönöm – fejezte be gyorsan a mondatot.

Szívébe jégszilánkként fúródott a lány megvető tekintete. Észrevette azt is, hogy az apja egy röpke pillanat alatt végigmérte, és szemmel láthatóan nem volt elragadtatva. Sebastian akaratlanul is közelebb húzta karját a testéhez, hogy a kabátjának kopott könyökrésze minél kevésbé látszódjon.

   - Gyere, Violet – mormogta az apa, és átkarolta a lány gyönge, keskeny vállát.

Még többször visszanéztek a dermedten álló Sebastianra, aki csak pár perc után tudott továbbindulni. Hirtelen szívére nehezedett az egész század süteményillatból és parfümből gombolyított fertője. Sietve maga mögött hagyta a parkot, szinte futott a Charing Crossig. Türelmetlenül bezörgetett az egyik helyen, akár egy megfáradt lovag az utolsó védőbástya kapuján.

 - Drága barátom, kerülj beljebb – nyitott ajtót David Morley. – A tékozló fiú visszatért? Elhanyagoltál, öregem…

   - Vedd le a koszos mancsodat a kabátomról – vicsorgott Sebastian.

   - Nincs valami jó kedved – dörzsölte össze a tenyerét. – Nem számít, egykettőre elfeledtetem veled a bánatodat.

Morley betessékelte Sebastiant a szalonba, a férfi ezúttal nem nézelődött körbe, ahogy azt szinte rituálészerűen megtette minden egyes látogatásakor. Most a csendes zeneszó, és a kölnivel kevert dohányszag is zavarta, egy pillanatra elbizonytalanodott, jó ötlet volt-e idejönni.

   - Sophie odafent van – kacsintott a férfi.

   - Nem kell.

   - Hát akkor? – húzta fel a szemöldökét Morley.

Sebastian válasz helyett megvonta a vállát, a férfi azonban nem tágított.

  - No, ne kéresd magad pajtás. Az öreg Davie úgyis kitalálja, mire vágyik a szíved – kuncogott kéjes magabiztossággal. – Én a barátod vagyok, látod, még azt sem hánytorgattam fel, hogy a kedvenc kis indiai lányom megszökött, pedig vaskosan benne van ám a kezed.

   - Én csak idehoztam, az hogy utána mit csinált, nem az én dolgom.

  - Igaz, igaz – dörzsölgette az állát Morley. – Mondom, nincs harag. Itt demokrácia van. Az egyik lány elmegy, jön helyette új: pont mint egy kertben a hervadó és a bimbózó virágok.

   - Kímélj meg a szóképeidtől.

David hangosan felnevetett, mesterkélt, szaggatott röhögése megremegtette a vörös szalon falait. Jókedélyűen megcsapkodta párszor Sebastian vállát, és egy lódítással az emelet felé irányította. Miután meggyőződött, hogy a vendége mögött becsukódott az ajtó, sietve a folyosó végére rohant. Zömök alkata és rövid lábai gátolták a gyors haladásban, néhány percig lihegve ácsorgott az ajtó előtt, majd kopogás nélkül benyitott. Egy fiatal lány üldögélt odabent, makulátlanul fehér bőre még nedvesen fénylett a mosdószivacstól.

   - Gyerünk, gyerünk – mordult rá Morley. – A kettesben várnak rád.

A lány engedelmesen azonnal indult volna, de a férfi megállította.

   - Hova kóvályogsz Doris? – sóhajtott a férfi feddő lekicsinyléssel, mint egy megfáradt apa.

   - Nem azt mondtad, hogy menjek?

   - Előbb öltözz fel rendesen, te liba. Gágá!

Morley játékosan arcon csípte a lányt. Mélyen belehajolt a ruhásládába, és hosszas keresgélés után néhány selyemruhát terített az ágyra. Nagynénje, Elisa Morley halála után szinte elsők között csapott le a megboldogult asszony ruhatárára, a molyrágta estélyik még kis szépséghibával is a bordélyház legféltettebb kincseinek számítottak. Az egyik jobb állapotban lévő darabot Doris kezébe nyomta.

   - Ezt vedd fel. Ilyen gubancos hajjal pedig ki nem teheted innen a lábadat.

A lány nem értette miért ne mehetne így is, a férfiak többségét legkevésbé a haja érdekelte. Morley kezébe vette a fésűt, melynek fogai már jó pár helyen hézagosak voltak, és gondosan bontogatni kezdte Doris kócos fürtjeit. Úgy simogatta, mint egy cicát, két ujjával időnként szétválasztott egy tincset és alaposan szemügyre vette a lány fejbőrét.

   - Elmúltak már a tetveid, ugye?

   - Nem viszket. Gondolom igen.

  - Jól van, jól van – paskolta meg a vállát. – Sokba volt ám a hajszesz, de hozzáírtam az adósságaidhoz, jó?

Doris nem válaszolt, már megtanulta, hogy felesleges méltatlankodnia. A többi lánytól elleste a módszert, hogyan érdemes Morley-val bánni, így egy kedves mosollyal biccentett.

   - No, megteszi – vizsgálgatta a kész frizurát a férfi.

   - Köszönöm, Davie – kacagott fel csilingelve a lány, és egy álszent csókot nyomott Morley szájára. – Jaj, olyan szép lett, milyen ügyes kezed van!

Morley kuncogva végigsimított a bajszán, szeme szinte eltűnt a mosolyráncban.

   - De még milyen ügyes! – paskolta meg Doris hátsóját. – Ide hallgass, ma este nem Doris Beachum leszel, hanem Lady Carnon-Webcher, a vendégünk óhaja szerint, világos?

   - Lady ki a rosseb?

   - Na, például ezt nem csinálhatod.

Dorisnak fogalma sem volt, hogy pontosan mit is kellene tennie.

   - Ügyelj arra, hogy mit mondasz, hogyan viselkedsz, és hogy mozogsz. Amikor belépsz, nyújtsd kézcsókra a kezed. Az italt ne egyből hajtsd fel, mint egy matróz, hanem csak szépen lassan, kortyonként. Egyenesen ülj, és ne káromkodj! Beszélj úgy, mint egy úri hölgy.

   - De hát én nem ismerem a cifraságokat.

   - Ugyan már. Nem az istenverte walesi herceget kell kiszolgálnod.

   - Jól fizető vendég? – kíváncsiskodott a lány.

Morley kajánul elmosolyodott, nyelvét végigsimította hegyes szemfogain.

   - Az lesz.

 A lány felhúzta a többrétegnyi szoknyát, és mosdószivacsot ragadott, de a férfi leintette.

   - Hagyjad. Odáig úgysem juttok.

   - Mi? Jaj Davie, mondd hogy nem egy újabb vesszős...

   - Nem, egyszerűen nem ezért szokott idejárni. Na, de most már eredj!

Doris végigtipegett az ajtók előtt, a megszokottnál szorosabb cipőben esetlenül mozgott. Megállt a megfelelő szobánál, és óvatosan benyitott. A férfi nem az ágyban várta, ahol általában mások, hanem a karosszékben üldögélt, és a falat bámulta. Némán vette tudomásul a lány érkezését. Doris halkan becsukta az ajtót.

   - Uram… – próbálkozott egy ügyetlen pukedlivel. – Lady Carnon-Webcher vagyok.

Azt várta, hogy erre majd felderül a férfi arca és odalép hozzá, de Sebastian csak értetlenül nézett rá. Doris bizonytalankodva kinyújtotta a bal kezét. Hosszú másodpercek teltek el, mire a férfi barátságtalanul megszólalt.

   - Mit akarsz, mi ez az egész?

   - Mi micsoda uram?

Sebastian keserűen felnevetett, mint egy rossz tréfa áldozata.

   - Morley küldött téged, mi?

   - Uram… – toporgott tanácstalanul a lány. – Én nem ismerek semmiféle Morleyt… én csak azt… azért vagyok itt, hogy uraságod kedvében járjak.

   - Valóban? – rándult meg kissé Sebastian szemöldöke és alaposabban is végigmérte Dorist.

   - Igen, uram. Láthatja, milyen elegánsan felöltöztem a kedvéért… örömömre szolgál… hogy az Ön társaságában lehetek ma este.

Sebastiant egyre jobban meghatotta a lány igyekezete, rosszkedve oszlani kezdett. Kényelembe helyezte magát a székben, elfogadva a színjáték szabályait.

   - Számomra a megtiszteltetés, kedvesem. Jöjjön közelebb bátran.

Doris felbátorodott, és egyre fesztelenebbé vált Sebastian társaságában. Elhelyezkedett a férfi ölében, aki szép lassan maga is megfeledkezett minden külső körülményről.

   - Igazán csinos ma este.

Doris válaszképpen megcsókolta – olyan finoman és úrikisasszonyosan, amennyire a szegényes képzelete engedte. Sebastian átkarolta a lány vállát, ujja hegyével végigcirógatta a finom szövésű ruhát. Ajkával gyengéden megpuszilta a dekoltázsát, és nekilátott, hogy kioldja a lány fűzőjét. Tovább csókolgatta Dorist, apránként haladt felfelé a nyakán. Amikor az álla közelében járt, a lány először kuncogni kezdett, majd ahogy egyre jobban csiklandozta a férfi szája, úgy lett egyre hangosabb a nevetése. Végül kitört belőle egy csúnya horkantás. Sebastian abbahagyta a kényeztetést. Nem szólt semmit, csak megtörölte a tarkóját és  felállította Dorist az öléből.

   - Mi a baj, kedvesem?

   - Semmi – felelte halkan Sebastian.

Doris arca sápadtabbá vált.

   - Bocsáss meg, valamit elrontottam?

   - Igen, de mindegy. Nem te tehetsz róla.

A lány értetlenül billegett egyik lábáról a másikra.

   - Akkor...folytathatom?

   - Nem. Menj ki kérlek.

   - De…

Metsző pillantása a lány tekintetébe fúródott, és Doris hiába tartott Morleytól, jobbnak látta, ha nem erősködik tovább. Kiszaladt a szobából, Sebastian pedig újra a falat bámulta – valamivel keserűbben, mint korábban.