Március végét taposta London. A város kivirágzott, a fák fehér és rózsaszín csipkeszirmokat bontottak, megörvendeztetve a tél alatt megszomorodott fiatal lányokat. Eltűntek a vaskos, prémgalléros fekete kabátok, a hölgyek pasztellszín ruhája is a tavaszt ünnepelte. A parkokkal övezett Theobald Roadon egy fekete lovaskocsi vágott végig, ablakából Miranda unottan bámulta a Gray's Inn vaskorlátait. Castor fegyelmezetten ült, a nő kényelmesen pihentette kezét a kutya gerincén. Pollux azonban sokkal izgágább volt, hegyes orrát nekibökdöste a nő térdének, és nyüszögve, vakkantva követelte a figyelmet. Miranda előhúzott a retiküljéből egy kis szövetzsákot, és néhány darab szárított hússal próbálta elhallgattatni. A kutya mohón befalta mindet, de pár perc múlva újra mocorogni kezdett. Felágaskodott az ülésen, és vékony lábaival Miranda combjára állt.

   - Pollux, fejezd be a hisztériát! – lökte odébb a könyökével.

A kutya keserű morgással vette tudomásul az elutasítást, és összegömbölyödött a kocsi alján.

   - Hiába sértődtél meg, nem hagyom, hogy összemocskold a ruhám.

A városi világítás egyre gyérebb lett, Miranda sejtette, hogy közeledik az úticéljához. Kézművesműhelyek, óra-és ékszerüzletek fényes üvegkirakatai suhantak el az ablak előtt, egyre több ismerős szó ütötte meg a nő fülét. Clerkenwell olasz közössége a legtöbb előkelő, angol hölgyet rémülettel töltötte volna el, Miranda azonban nyugodt magabiztossággal lépdelt az utcán. A füstös képű, fekete hajú férfiak felékiabáltak, füttyögtek és röhögve oldalba bökték egymást, amint elhaladt előttük, kalapjának fátyla azonban eltakarta a mosolyát, így az idegen zaklatók nem láthatták, hogy minden egyes szavukat jól érti. Csuklója köré tekerte a kutyák pórázát, és rendületlenül haladt tovább a Nicholson szeszüzem téglafalai mellett. A Woodbridge Street egyik kopott ajtajánál megállt, mely közvetlenül egy kocsma tőszomszédságában volt. Tekintetét szűkre húzta, és óvatosan körülnézett mielőtt bekopogtatott volna. Kisvártatva egy érces hang szólt.

   - Megmondtam, hogy nem adok több hitelt arra az ócska bóvlira!

   - Ex ungue leonem.

   - Quis?

   - Leaena.

A kulcs ropogva fordult a zárban, a küszöbön egy csapzott, fekete hajú, vékonyabb férfi állt. Arca zsíros és borostás volt, de szürke szemeiben a legvadabb tűz táncolt. Az aprócska pincehelyiséget jóformán teljesen elfoglalta a masszív, fából készült fülke, melynek pultja mögött megannyi kulcsos fiók és széf sorakozott. A vitrinben ékszerek, zsebórák és különféle ezüst étkészletek fénylettek, családi örökségek szomorú temetője. A férfi hellyel kínálta Mirandát.

   - A mottó nem elég? Miért kérdezel vissza?

  - Miranda kedveském, a jelszót bárki kifülelheti, aztán ha kinyitnám valami tolvajnak, aki elvágja a torkom és kirabol? Így legalább tudom, hogy aki bezörget, az tud latinul, és nem egy csatornaszökevény.

   - Az olasz is újlatin nyelvcsalád – felelte flegmán a nő.

Miranda undorral nézett körbe, az átnedvesedett gerendákból poshadt, áporodott szag áradt, a háta mögött patkányok surranását vélte hallani.

   - Nem értelek. Egy ilyen dohos lukban nyomorogsz miközben…

   - Miközben mi? Virágom, te tudod a legjobban, hogy nem kerülhetek a szemük elé.

   - Itt Londonban? Isaiah nem árulna el.

A férfi az asztalra csapott, hegyes szemfogai vicsorra húzódtak.

  - Nem mondom, hogy elárulna, de nem is nagyon segített, amikor azok a tetvesek meg akartak ölni!

  - Francesco, annak már nyolcvan éve! Le merem fogadni, hogy Lorenzo a toszkánai birtokon tölti a napjait, és eszébe sem jut, hogy üldöztessen. Pláne nem Londonban.

   - A Carnonok sosem felejtenek, és sosem bocsátanak meg. Ezt te is, és én is nagyon jól tudjuk, az úristenért is, egy vérből valók vagyunk. Ne tegyél úgy, mintha nem értenéd, miről beszélek.

Fejük felett szabálytalan léptek dübörögtek, időnként egy nagyobb dobbanás, vagy székcsattanás remegtette meg a mennyezetet. Miranda rosszallóan felpillantott mintegy magyarázatot várva.

   - Semmiség, egy átlagos este a Sánta kutyában – vonta meg a vállát Francesco. – Csodálom, hogy ma még nem késeltek, pedig elmúlt már éjfél.

Miranda hanyagul legyintett, feladva a további érvelést. Hosszú évtizedek óta ismerte a férfit, így szinte mondatra pontosan meg tudta mondani, mikortól nem érdemes folytatni egy vitát. Francesco a pultja mögé csoszogott, és a bársonnyal párnázott tálcákat kezdte igazgatni. A nő szeme kíváncsian végigfutott a jobb és rosszabb ékszereken, tekintete azonban hirtelen megakadt egy szép ötvösmunkán. Kezébe vette az aprólékosan cizellált szitakötőmedált, és kérdőn a férfira nézett.

   - Az? – pillantott fel lomhán Francesco. – A minap egy Perkins lány járt itt, persze fogalma nem volt ki vagyok, azt hitte valami öreg uzsorással van dolga.

   - Öreg uzsorás vagy.

   - Te meg haza is mehetsz.

A nő halkan felkuncogott, és körbejárta a férfit, de az szándékosan félrefordította a fejét, valahányszor fel akarta vele venni a szemkontaktust. Macska-egér játékuknak végül Francesco vetett véget, amikor egy óvatlan pillantással kitört belőle a nevetés. Szórakozottan belecsípett Miranda orcájába, és maga is szemügyre vette a szitakötő medált.

   - Nagyon kétségbeesett volt a kicsike. Bár ezüstárban nem sokat kapott volna érte, de én kedves voltam, és jó pénzért beszámítottam.

   - Majd emlékeztess, hogy felvegyem a jó cselekedeteid rövid listájára – fordult felé kajánul Miranda. – Amúgy miért jön el egy Perkins lány a zálogházba? Ezeknek van pénzük elég.

Francesco megkopogtatta a mellkasát szívmagasságban.

   - Amor.

   - Marhaság.

Miranda olyan vadul megrázta a fejét, mintha egy szemtelen darázs körözött volna a fülénél.

   - Tudod, hogy ők... olyanok.

   - Pedig én mondom, hogy egy férfi kísérte.

A nő egy pillanatra elgondolkozott, lassan ízlelgette az információkat. Francesco ezalatt komótosan visszahelyezte a bársonypárnára az aprócska medált, és gondosan elzárta az üvegezett szekrénybe. Hirtelen rekedt ordítás rázta meg a falakat, majd egy tompa puffanásba remegett bele a plafon. Miranda egy pillanatra összerezzent, tekintetét magasra emelte, ahonnan a hang jött. Francesco flegmán a zsebórájára nézett, és elégedetten csettintett egyet a nyelvével.

   - Fél egy. Már azt hittem, ma elmarad.

Francesco összesítette a zálogjegyeket, elzárta őket egy fiókba, majd kilépett a fülke mögül. Mirandát egy hátsó szobába terelte, mely éppen csak akkora volt, hogy egy ágy, meg egy asztal elférjen benne. Gyertyát gyújtott, és kényelmesen elheveredett a nyikorgó matracon, a nő azonban állva maradt.

   - Ülj már le, nem fogok kitekeredett nyakkal bámulni rád – morogta Francesco.

Miranda csak egy gúnyos szemforgatással reagált, de közelebb húzott egy széket. A férfi ezalatt előkotort a zsebéből egy fényes tubákos szelencét, és a kézfejére szórt egy kisebb adagnyi dohányt. A nő már tudta mi következik, ezért előre becsukta a szemét, de a hangokat így sem kerülhette el. Francesco egy határozott szippantás után tüsszögve, hörögve megdörzsölte az orrát, majd elégedetten felhorkantott.

   - Sosem hagysz fel ezzel az undorító szokással, ugye? – pillantott fel Miranda.

Francesco szipogva visszapattintotta a dobozka fedelét.

   - Hogy vagytok Isaiah-val?

   - Jól.

   - Szóval ölitek egymást még mindig.

Tompa csönd ereszkedett a szobára, Miranda sértetten megvonta a vállát.

   - Hagyjuk, nem ezért vagyok itt.

  - Angyalom, negyed órája udvarolsz körbe – tárta szét a karját Francesco –, én szívesen beszélgetek veled, de honnan találjam ki, miért vagy itt?

Miranda hátradőlt a széken, de az akkorát reccsent, hogy jobbnak látta, ha inkább merev gerinccel ül tovább. Nem szerette, ha sürgették. Valahányszor kéréssel fordult valakihez, aprólékosan, mondatról mondatra megtervezte az egész beszélgetés dramaturgiáját, kiszámítva a lehetséges válaszokat, melyekre azonnali reakciót is gyártott. Francesco azonban különleges eset volt, Isaiah-hoz hasonlóan. Hiába is próbálta volna csűrni-csavarni a mondatokat, a férfi azonnal átlátott rajta.

   - Sokan megfordulnak nálad. Egész Clerkenwell idejár, de még St. Giles-ből és Whitechapelből is.

   - Nevet mondj – szakította félbe Francesco.

   - Tudsz valamit egy Sebastian Webcher nevű inhumánus vámpírról?

A férfi felkönyökölt az ágyon, és elgondolkozva megvakarta a tarkóját. Kelletlenül feltápászkodott, néhány halk zsörtölődés kíséretében újra az előtérbe sétált, majd kinyitott egy vaskos könyvet.

   - Ismerős – morogta az orra alá. – Szőkés, hullámos hajú nyúlgerinc fickó?

   - Az! – vágta rá a nő izgatottan.

Szíve egyre hevesebben kalapált, alig bírt magán uralkodni, hogy ne förmedjen rá Francescóra, amiért az kimért lassúsággal görnyedt a papírok fölé. A visszafojtott csöndben zizegve peregtek a lapok a férfi ujjai alatt, Miranda számára mégis óráknak tűnt a néhány perces keresgélés.

   - Múlt héten járt itt.

   - És? – kúszott fel a nő hangja.

   - Mit és? Mit akarsz tudni? – támaszkodott meg a pulton Francesco. – Egyáltalán ki ez?

Miranda tétovázása épp elég bizonyíték volt a férfi számára, hogy a nem kívánatos személyek listáján feketéllik Sebastian neve. Egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd a nő megtörte a hallgatást.

   - Isaiah tiszteletbeli Carnon nevet adott neki...

   - Ennek elment az esze – csapott a térdére Francesco. – Hát ez hülyébb lett, mint valaha.

   - Ez csak tiszteletbeli név, ettől még nem lett a család...

Miranda elharapta a mondat végét. Akaratlanul is visszaidézte Isaiah szavait, de az még inkább megdöbbentette, hogy a saját véleménye ellenére is azonnal védelmébe vette a férfit, amint a másik oldalra került. Az önkéntelen, régi beidegződés felülírta a józan ész parancsát, és beoltotta a szeretetet a szilárd meggyőződésbe. A nő felsóhajtott, és Francesco felé fordult.

   - De nem is ez a legnagyobb baj, mi még elbírunk vele. Viszont kikezdte a Whitborne-okat.

   - Hát aztán. Mi közöd hozzájuk?

 - Maledizione, Francesco! – csapott az asztalra Miranda. – Tudsz valami hasznosat, vagy szándékosan rabolod az időmet a keresztkérdéseiddel?

Francesco halkan felkuncogott.

   - Bambolina.

A nő még jobban elvörösödött, tehetetlen dühében akaratlanul is kibuggyant belőle a nevetés, amikor megpillantotta Francesco kaján vigyorát. Újra fiatal, kezdő vámpírnak érezte magát egy röpke pillanat erejéig. A férfi lehajolt egy vaskosabb, nyikorgó fiókhoz, és hümmögve kotorászni kezdett benne.

   - Mázlid van – vett elő egy kisebb faládikót.

Miranda azonnal a pulthoz perdült, tekintete olyan élénk és feszült lett, mint a kutyáié. Körmével idegesen dobolt, amíg az aprócska kulcs megtalálta a zárat, és a lakat egy kattanással megadta magát. A férfi óvatosan kivette a papírzacskóba csomagolt kis bársonybugyrot, és széthajtogatta az asztalon. Egy kopott kis nyakék bukkant elő a bordó anyag alól, az egykoron ragyogó, csiszolt gyöngyök most tompán fénylettek, az ezüstkapocsról lógó hosszabb láncon egy szépen cizellált HW monogram fityegett. Miranda szíve a torkában dobogott, ujjai megremegtek az izgatottságtól.

   - Kereken hét fontot adtam rá neki, pedig alig a felét éri már ebben az állapotban.

   - Francesco – mormolta maga elé Miranda –, tudod te kié ez?

   - Finom holmi, valószínűleg egy gazdag dámától szerezte.

Miranda a tenyerére fektette a nyakláncot, szemében egyszerre kavargott lázas boldogság, és a lángoló harag. Mosolya egyre szélesebb, és egyre ördögibb lett, ami Francescónak is feltűnt.

   - Ez Hilde Whitborne nyaklánca – suttogta áhítattal. – Hát Sebastian ölte meg.

  - Még ha az övé is, honnan veszed, hogy megölte érte? – csóválta meg a fejét a férfi. – Nektek nőknek néha pokolian vad a fantáziátok, agyatokra megy az a...

   - Hát nem érted? – fakadt ki Miranda. – Csakis ő lehetett! Ő gyújtotta fel a házat!

   - Egy nyakláncért?

   - Dehogy a nyakláncért!

Hegyes szemfogai megvillantak a gyér világításban, amint dühös vicsorra húzta a száját.

   - Minden egybevág... Hilde, Lotte, Katharina meg az egész Whitborne ellenes hadjárata...

   - Miranda, egy árva szavadat nem értem, beszélj már értelmesen! – förmedt rá Francesco.

   - Nem fogom most neked az elejéről elmagyarázni ki-kicsoda, úgysem ismered a Tanácsot.

Francesco flegmán megvonta a vállát, és elkezdte gondosan visszacsomagolni az ékszert. Miranda úgy csapott le a csuklójára, mint egy éhes vércse a zsákmányára.

   - Ne tedd el! Magammal viszem.

   - Biztos, hogy nem.

A férfi erőszakkal lefejtegette a kemény ujjakat a karjáról, és becsapta a ládikó tetejét.

   - Francesco...

Miranda majd szétrobbant a haragtól, de utolsó erejével is megpróbált nyugalmat erőltetni magára, hogy a lehető leghiggadtabb, legkedvesebb hangján szóljon hozzá.

   - Ez az egyetlen bizonyíték, hogy ő volt az utolsó, aki Hildével találkozott halála előtt. Hilde sosem vette volna le ezt a nyakláncot magától, ezt mindenki tudja.

   - És?

   - Mit és? Sebastian rágyújtotta a házat, és nekünk bizonyítékunk van rá!

  - Nem, tündérem. Nincs bizonyítékunk. Nekem van egy elzálogosított ékszerem, amire hét font sterling hitelt adtam Sebastian Webchernek, aki hónap végén eljön érte, és kiváltja.

Miranda döbbenten bámulta Francesco szikár, vékony arcát. Alig jött hang a torkára, fülében őrülten dobolt a vér. Állát magasabbra emelte, és dölyfös megvetéssel az asztalra dobta a pénztárcáját.

   - Tessék. Itt a többszöröse.

   - Jaj, ne rendezz ilyen ócska jelenetet Miranda. Utálom, amikor drámázol.

   - Mit nem értesz azon, hogy szükségem van erre a nyakláncra?

Francesco fáradtan felsóhajtott, acélszürke szemeit a nőre vetette.

  - Te pedig mit nem értesz azon, hogy nem viheted magaddal? Megígértél nekem valamit, nem emlékszel?

Miranda orrcimpái megfeszültek, kezét olyan erősen ökölbe szorította, hogy a körmei vörös félholdakat vájtak a tenyerébe. Egy halk, szaggatott sóhaj tört elő belőle.

   - Szóval? Ennyi? Akkor ez ennyi?

   - Értsd meg, hogy nem. Eddig jó kislány voltál, és nem járt el a szád.

   - Ez az egyetlen ütőkártyám Sebastian ellen.

A férfi szemében vad szikra villant.

   - És mit mondasz, mégis honnan van? Nem, semmiképp sem – morogta maga elé. – Rajtad kívül senki nem tud rólam itt Londonban, és ez így is marad.

   - De Isaiah biztosan...

   - Nem!

Súlyos, levegőtlen csend borult rájuk. Miranda tehetetlen dühében járkálni kezdett, agyában milliónyi gondolat zakatolt végig. Úgy érezte olyan csapdába esett, ami szétszakítja az elméjét, de a vér szava erősebb volt. Megadóan biccentett, és a szokás szerint egy gyönge, kelletlen csókot nyomott Francesco arcára.

   - Va bene.

A férfi játékosan megpaskolta Miranda orcáját.

   - Brava ragazza.

A Woodbridge Street sötét és kihalt volt, amikor a nő kilépett az ajtón. Castor és Pollux megindult az utcán, de pórázuk mereven megfeszült a levegőben. Kíváncsian fürkészték gazdájuk arcát, Miranda azonban még hosszú percekig nem mozdult a ház tövéből. Tanácstalanul meredt a földre, mellkasában nem akart szűnni a feszítő érzés. Legszívesebben azonnal Hampsteadbe hajtatott volna, vagy haza a Melbury Roadra, hogy mindent elmondhasson Cyrillnek. Merengéséből Pollux éles vakkantása riasztotta fel. Egy tehetetlen, dühös sóhajjal hátrapillantott a vaskos ajtóra, majd kifújta a levegőt. Tudta, hogy a döntése visszafordíthatatlan, és ezzel cserben hagyja azt, akinek a legnagyobb szüksége volt a támogatására. Intett a kocsisnak, hogy nem tart igényt fuvarra, majd szorosan megragadta a két pórázt, és a Gray's Inn fákkal ölelt kis parkja felé vette az irányt, hogy megsétáltassa a kutyákat.