A Henley-on-Thames-i ház egyik sötét, komor szobájában Xavier Galanis óvatosan felnyitott egy ládikát. Az ajtó irányából rávetülő fény felfedte a szelence tartalmát: megszámlálhatatlanul sok üveggolyó pihent a kiszáradt falécek ölelésében.

   - Mit csinálsz? – csendült egy kellemesen mély hang kintről. Xavier nem rezzent össze.

   - Emlékszel, jó atyánk mennyire fontosnak tartotta, hogy gyűjtsünk valamit?

A férfi a hüvelyk-és a mutatóujja közé csippentette az egyiket, és az ablak felé emelte. A hold ezüstös fénye átvilágított az aprócska gömbön, melynek belsejében márványos, színes csíkok kavarogtak. Isabelle közelebb lépett, szeme most egészen hasonlított a zafírkéken ragyogó üveggolyóhoz. 

  - Szilárdan hitte, hogy ez a kulturált formája a szenvedélyek kiélésének. Én lepréselt növényeket gyűjtöttem, te pedig ezeket itt – Xavier továbbra sem nézett a húgára. – Azt mondtad neki, hogy a kislánykorodra emlékeztetnek.

   - Valamit mondanom kellett.

Xavier kiemelt a dobozból egy tűzvörös, kissé kopottas golyót.

   - Tudod, ez honnan van?

   - Egy kisfiú hagyta el a Temze partján, a Whitehall Gardensnél.

   - És ez? – fogott az ujjai közé egy kicsi aranysárgát a férfi.

   - Az utcán találtam Greenwich-ben.

   - Hát ez? – mutatott egy közepes méretű kéket Xavier.

   - Egy öreg ügyvédtől kaptam ajándékba, Lord Crickhowelltől.

Isabelle gondolkodás nélkül, rezzenéstelen arccal felelgetett, elég volt egy pillantást vetnie rájuk.

   - Lenyűgöző – jegyezte meg Xavier, ahogy visszatette őket a dobozba. – Mindnek van egy kis története, mindegyik egyéniség a maga módján. Ha bárki rájuk néz, megmondja, miben különböznek, más a méretük, a színük, némelyiken van egy horpadás, satöbbi. Én azonban nem ezt látom. Én csak üveggolyókat látok. Egy üveggolyó, két üveggolyó, fél tucat üveggolyó, egy ládányi üveggolyó… – Szórakozottan felkapkodta, és dobálgatta őket. – Semmi egyéb. Üveggolyók. Ennyi.

A nő nem reagált, csak szelíden mosolygott. Nehéz léptek közeledtek a folyosón, Demetrios Galanis megállt az ajtó előtt, selyemzsebkendőjével megtörölte a homlokát, és a testvérekre pillantott. Melegség öntötte el a szívét, és egy kicsit jobban kihúzta magát.

   - Drága gyermekeim, égen-földön titeket kerestelek.

Galanis megpillantotta a kis ládát, és kedélyes mosolyra húzódott a szája.

   - Nahát, nosztalgiáztok?

Az ikrek kurtán bólintottak, és becsukták a doboz tetejét. Tekintetük nem árult el semmit, így Demetrios megköszörülte a torkát, és finoman átkarolta a vállukat.

   - Megjöttek az ítészek, már csak rátok várunk.

Odalent a könyvtárszoba fényesre polírozott, mahagóni polcai között feszült csend honolt. Logan Dashwood unott dühvel pörgette az aranyszínű glóbuszt, majd mutatóujját határozottan rábökte, és halkan maga elé dörmögve kiolvasta az ország és a város nevét. Hosszú percek óta játszotta ezt a felettébb bosszantó játékot, szája egészen pengevékony lett a koncentrációban.

   - Befejezted Phileas Fogg? – mormogta Isaiah.

   - Mi van?

   -  Ó semmi, elfelejtettem, hogy te nem olvasol könyveket.

Logan halántékán megfeszült egy izom, jegesen szürke tekintetében felizzott az egykori katonavér.

   - A puszta kezemmel fojtalak meg egyszer te beképzelt...

   - Uraim!

Irwin Thomsett hangja határozottan hasította ketté a teret, de még ebben a parancsoló hangnemben sem bujkált felháborodás. Égkék, mosolygós szeme végigmérte a két vámpírt, és egy hanyag kézmozdulattal rendet teremtett. Az öt férfi komor csöndben ült tovább az asztalnál. Samuel Titterington zavartan szorongatott egy kötegnyi papírt, időnként belepillantott, mintha valamit memorizálna. Baldwin Judge összekulcsolta a kezét a pocakján, és a plafonon kacskaringózó görög mintákat bámulta továbbra is. Mazarinkék és aranyszínű festések borították a mennyezetet, a készítője ügyelt, hogy minden apró kis hullámvonalat és díszítést alaposan kidolgozzon. A leviatán pikkelyes, hosszú teste ráfonódott a hajóra, és kettéroppantotta, mintha csak egy dióhéj lett volna. Baldwin álmélkodva nézte a mitológiai jelenetet, bár nem igazán tudta, mit is lát. Már épp készült volna megbökni Isaiah-t, hogy rákérdezzen, amikor nyílt a szárnyas ajtó, és belépett a lordprotektor.

   - Szép estét uraim, elnézést a várakozásért.

   - Időnk, mint a tenger – morogta Logan.

Isabelle és Xavier röviden biccentett az ítészek felé, majd körbeülték az asztalt. Isaiah hosszasan fürkészte az ikrek arcát, de képtelen volt bármit is leolvasni. A kelta mondák tündekirályai és királynői jutottak eszébe, amiket Miranda egyik könyvében látott – vonásaik annyira tökéletesek és gyönyörűek voltak, mint akik nem is erről a világról származnak. Isabelle mintha megérezte volna, hogy figyelik, lassan a férfira pillantott. Szabályos fekete szemöldöke keretbe vonta a jeges szempárt, Isaiah zavartan félrenézett, és inkább Baldwin Judge foltos kabátján állapodott meg a tekintete.

   - Fontos ügyekről akarok beszélni – köszörülte meg a torkát Demetrios Galanis. – Az inhumánus probléma tarthatatlan. Olvasták a csütörtöki újságot?

Samuel Titterington izgatottan bólintott, jelezve, hogy teljes mértékben naprakész.

   - Egy huszonhét éves nőt találtak holtan St. Giles-ben, nyakán harapásnyom, a Scotland Yard nyomoz – csapta össze az újságot Demetrios.  – Ennek már fele sem tréfa.

  - Azt is írják, hogy egy megvadult kóborkutyára gyanakodnak – vonta meg a vállát Baldwin.

   - Csakhogy mi tudjuk, hogy ez nem egy kutya volt.

A lordprotektor lesújtóan végigmérte a férfit, majd folytatta.

   - Ha egyszer kitudódik az igazság, akkor végünk. Hiába van a Tanács, és hiába vannak a törvényeink, ha egy nálunk is nagyobb tömeg szabadon randalírozik az utcán, és ilyen gyanúba keveri az egész vámpírlétünket. Ki kell mondanunk: az inhumánusok veszélyes játékot űznek, amiben mi is érintettek vagyunk.

Csönd ereszkedett a könyvtárra, a halk mormogások és sóhajok elvesztek a térben. Logan Dashwood komoran az asztalra könyökölt, vállát egészen a nyakáig húzta, amitől még robosztusabbnak tűnt.

   - Ki kell őket irtani.

Demetrios arca megrándult, tekintete azonban nem mutatta azt az undort, amit most a férfi iránt érzett.

   - Az ilyesféle barbárság nem a mi stílusunk.

   - Cromwell idejében még tudták, hogy kell megoldani az ilyen problémákat!

   - Mekkora szerencse, hogy ez a felvilágosult 19. század – köhintette Isaiah halkan.

Logan arca néhány másodperc alatt pirosból paprikavörössé változott.

  - Felvilágosult? Selyem puccparádéban ücsörgünk egy asztalnál, és azon óbégatunk, hogyan ne sértsük meg a patkányok jogait, akik magasról leszarják a mi szabályainkat!

   - Kérem! Hölgy is van közöttünk! – csattant fel Demetrios.

Isabelle arcán nem tükröződött megrökönyödés, vagy szégyenpír, továbbra is mereven figyelte a kialakuló parázsvitát. Isaiah mintha meg sem hallotta volna az utasítást, Logan felé fordult.

   - Emészd meg, hogy vége a vasbordájú aranyéletednek te yeoman paraszt!

   - Te beszélsz, te gerinctelen féreg? A Bíbor-éjjelen is bizonyítottad mennyit érsz...

   - Ugyan már, ne az én hibám legyen, hogy a te drágalátos kislányod Robert Maddernt választotta! – ordította Isaiah – Mindenki tudja mit kellett tenni a Maddern-ház ellen, és ezen Lorna Dashwood gyásza és az édes apukájának a hőbörgése sem változtat!

Irwin Thomsett hirtelen hátracsapta a széket, és az asztalra ütött a tenyerével.

   - Elég legyen most már!

A keze még mindig bizseregve izzott, de hirtelen csönd lett. Isaiah és Logan fújtatva, duzzogva visszaült a helyére, Irwin minden egyes mozdulatukat éberen figyelte, mint egy vizsla. Miután elült a vihar, az ifjú Thomsett végigsimított vörösesbarna haján, és végigjáratta a tekintetét a többieken.

  - Tegyük félre a sérelmeket, és koncentráljunk a feladatunkra. Mr. Dashwood, a kiirtás nem megoldás, haladjunk is tovább. A probléma adott, és nekünk kötelességünk, hogy lépéseket tegyünk az ügy érdekében.

A lordprotektor egyetértően bólintott Irwin irányába, és átvette a szót.

   - Nemesekként...

Hirtelen elharapta a mondatot, amikor Baldwin Judge-ra pillantott.

   - ...szóval nekünk itt és most ki kell találnunk valamit. Xavier, Isabelle, át is engedem a szót.

Az ikrek kényelmesen hátradőltek a párnázott székben, fekete hajuk úgy csillogott a fényben, mintha selyemből lett volna. Xavier odébb tolt egy köteg papírt, és összefonta a karját.

   - A Tanács negyvenhárom főt számlál. Sebastian Webcher beszámolói szerint viszont közel háromszáz inhumánus vámpír él London-szerte.

Mételyező csönd borult a szobára, az ítészek döbbenten meredtek a Galanis ikrekre.

   - Ez rengeteg – suttogta Samuel Titterington elborzadva. – Tehetetlenek vagyunk.

 - A magad nevében beszélj – morogta Logan. – Legalább hatszor többen vannak, de nem egységben. Kisebb csoportonként felszámolhatnánk őket.

  - Mr. Dashwood, úgy érzem alábecsüli az inhumánusokat – simított el egy hajszálat a homlokából Isabelle.

   - Talán fel kéne néznem egy koszos, primitív csürhére?

A nő nem válaszolt, hideg kék tekintetében jele sem volt sértettségnek. Isaiah megelégelte az egyhelyben toporgást, és összepattintotta a zsebóráját.

   - Miss Galanis, a tényeken kívül van bármi javaslata?

   - A Tanácsnak meg kéne fontolnia az integrációt.

Az ítészek azonnal a lordprotektorra néztek, tőle várva a magyarázatot, de Demetriost hasonlóan váratlanul érte Isabelle kijelentése. Kissé habozva, dadogva kezdett bele a mondatba, bár még nem tudta, mit is válaszoljon.

   - Nos... valóban... bár úgy érzem, ez nehezen kivitelezhető...vagyis, hogyan gondoljátok?

   - A Tanács vagyonalapjából kompenzációt kell bevezetni, és negyvenhárom inhumánust delegálni a Tanácsba, hogy egyenlő arányban képviselhessék az érdekeiket.

   - Szó sem lehet róla! – kiáltott fel Logan.

   - Gyermekeim, ez valóban nem kivitelezhető, és igen nagy kockázat.

  - Ennél csak radikálisabb megoldások vannak, ha a Tanács nem hajlandó lemondani a nemesi előjogairól – felelte higgadtan Xavier.

Irwin Thomsett elgondolkozva babrálta a mandzsettáját, a fényes aranygomb szinte felforrósodott az ujjai között. Emily jutott eszébe, és a jövőjük. Vett egy mély, nagy levegőt és az ítészekhez fordult.

  - Talán mégiscsak nyitnunk kéne végre az inhumánusok felé, mert ez az állapot nem tartható fenn már túl sokáig.

  - Egy kétkamarás parlamentáris szervezet szerintem nagyon veszélyes, hiszen mégsem kaphatnak az inhumánusok ugyanolyan egyenlő jogokat, mint mi nemesek – szólt közbe Samuel.

 Isaiah felemelkedett a helyéről, és ideges járkálásba kezdett, mint egy ketrecbe járt vad.

  - Egyet kell értenem Samuellel... Ha egyenlő jogokat kapnak, akkor itt elszabadul a pokol. Ha viszont nemesekként több beleszólást engedünk meg magunknak, akkor megint csak ugyanott tartunk, hogy lázadni kezdenek a status quo ellen. Arról nem is beszélve, hogy az inhumánusok nem tudnak beilleszkedni.

Logan arcán kaján vigyor villant.

   - Nocsak, ezt pont te, az inhumánusok gyámolítója mondod?

   - Ez most nem tartozik az ülés témájához – felelte fagyosan Isaiah.

A könyvtár ódon falai ránehezedtek az egybegyűltekre. Kínosan, feszengve fészkelődtek, láthatóan senkinek nem fűlött a foga a döntéshozáshoz. Baldwin Judge apró papírfecniket tépkedett az előtte heverő papírokból, Irwin azonban sokatmondó pillantásokkal sújtotta Demetriost. A lordprotektor megadóan felsóhajtott, és felállt az asztaltól.

   - Szavazzunk.

   - Mégis miről? – mordult fel Isaiah. – Nem jutottunk semmire.

  - Első körben el kell döntetünk, akarunk-e kétkamarás rendszert. Megkérem az urakat, hogy nyílt szavazással nyilatkozzanak: megnyitjuk-e a Tanácsot az inhumánusok számára?

Demetrios elindította a kört, és egyenként az ítészekre mutatott. Logan határozottan nemet intett, Baldwin Judge és Samuel Titterington kissé habozva, de szintén nemmel szavazott. Irwin Thomsett magányos harcosként igennel voksolt, és segítséget várva Isaiah-ra nézett.

   - Mr. Carnon? – szólította Demetrios.

Isaiah fejében temérdek gondolat futott át. Sebastian jutott eszébe, a tárgyalás, és Cyrill beszámolója Lotte haláláról. Észrevétlenül megrázta a fejét, és megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna

   - Nem.

   - Tehát négy nem és egy igen arányában nem nyitjuk meg a Tanácsot.

A lordprotektor nagyot nyelt, és az ikrekre pillantott. Szeretett volna valami bölcset, valami biztatót mondani, de semmi értelmes szó nem jött a nyelvére. Kissé zavartan megszorongatta Isabelle csuklóját, de a nő keze nem mozdult.

   - Sajnálom gyermekeim, ez egy bonyolult és nehezen megoldható probléma.

Xavier és Isabelle szinte egyszerre szólalt meg, hangjuk nyugodtan és szelíden csendült.

   - Semmi gond. Számítottunk rá.