A fülledt levegőben, a lámpák fényében élénken táncolt a por. Horgas orrú urak szipogtak és törölgették csupasz homlokukat, a dámák legyezői óriási színpompás pillangókhoz hasonlítottak, ahogy halk zizegéssel rezegtek a félhomályban. A közönség soraiban fojtott mormogás támadt, itt-ott köhintettek is néhányan. Miután az addig vehemens, pergő párbeszéd hirtelen megszakadt, a férfiszínész visszahúzódott a háttérbe. Partnere megállt középen, és rezzenéstelen pillantással figyelte az oldalsó ajtót. Kongó léptek hallatszottak odakintről, a közelgő alak csak nagy sokára vált láthatóvá, és amikor végül megérkezett, érezhető volt a kiábrándultság. Bő szabású, fekete ruhát viselt, vállán a drága köpeny minden eleganciája ellenére is lomposnak tetszett. Egyenesen állt, tartása mégis nyugtalanító hatást keltett: feje enyhén oldalra billent, miközben a nyakát kissé a vállai közé húzta. 

Sebastian is fészkelődni kezdett a helyén. Nem nagyon volt kedve eljönni, sejtette, hogy az előadás untatni, a nézősereg pedig bosszantani fogja. A helyiség valósággal bűzlött a temérdek sok parfümtől, egyenként talán kellemesek lettek volna, de együtt csak felerősödtek az intenzív illatok, és bántották az orrát. A darab viszont egy idő után meglepő módon lekötötte, pedig úgy tervezte, hogy a monoton produkció alatt lesz ideje alaposan végiggondolni mindent – az első hatszemközti beszélgetés óta igyekezett sokkal jobban felkészülni ezekre a találkozókra. Ehhez képest egészen belefeledkezett az előadásba, eddig a percig nagyon kellemesen érezte magát, az új szereplő felbukkanása azonban kizökkentette az idillből és visszarántotta a valóságba.

Lassan teltek a felvonás hátralevő percei, Sebastian egyre idegesebb lett, és egyre gyakrabban pillantott az egyik páholy felé. A szünetben szinte elsőként viharzott ki a nézőtérről, kettesével szedte a lépcsőfokokat, de az emeleti folyosón erőt vett magán, és visszafogta a lépteit. Kétszer is átgondolta a kezdőmondatait, akár egy amatőr színész, mielőtt bekopogtatott volna a megfelelő ajtón. Nem engedhetett meg magának egyetlen botlást sem.

   - Mr. Carnon-Webcher – emelkedett fel a székéből Xavier Galanis. – Már vártuk.

Sebastian ezt nem annyira érezte a férfi szavaiból.

   - Csatlakozzon hozzánk – fordult felé Isabelle nem sokkal több melegséggel a hangjában.

   - Részemről a szerencse.

A harmadik szék éppolyan díszes volt, mint amilyenen az ikrek ültek, de Sebastian már nem fért oda melléjük, csak a két szék mögé tudott telepedni. Akaratlanul is összébb húzta magát.

   - Hogy tetszik az előadás? – érdeklődött Xavier.

   - Kellemes – felelte Sebastian. A válla egy árnyalatnyit megrándult.

  - Mi a baj vele? – csillant fel egy rövid pillanatra a férfi tekintete, mint aki egy elejtett pénzérmét talál az utcán.

   - Hát… úgy egészében semmi gond, csak… a főszereplő olyan…

Sebastian nem talált megfelelő szót az imént látott figura jellemzésére. Rossz érzés lett úrrá rajta, mihelyt megpillantotta, finomságában is torznak látszott, valami velőig hatoló zaklatottság áradt belőle. Agya lázasan dolgozott, szerette volna megtalálni a legmegfelelőbb frázist. Pontosan érezte a helyzet kínosságát, és azt, hogy megint kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Hozzászokott ahhoz, hogy bőven van ideje belemelegedni egy beszélgetésbe, a legtöbb partner minimális kihívást sem jelentett a számára, most azonban furcsán idegenül mozgott az ikrekkel szemben.

   - Mondja csak – noszogatta szolid mosollyal Isabelle. – Hátha megtudunk valami újat Molière-ről.

   - Nem tudom – próbálta rövidre zárni a kérdést. – Zavaró az egész, a szagok… A helyem is…

   - Mi a baj a helyével? – kapott a szón Xavier. Sebastiant égette a férfi nyugodt pillantása, és azt is érezte, hogy bár tisztában van az ittléte okával, esze ágában sincs a lényegre térni. 

   - Nem a legjobb… nem olyan, mint ez itt.

   - Pedig onnan is éppolyan jól látni.

Sebastiannak erre már nem volt válasza. Nézte kettejüket, ahogy ott ülnek kiegyenesedve, olyan illemtudóan, hogy az már természetellenes. Megpróbált felülni és kihúzni magát, de ügyetlennek érezte a próbálkozást, és inkább keresztbe fonta a karját. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy Xavier és Isabelle minden mozdulatát érzékelte, sőt valószínűleg pontosan tudták, hogy mit miért tesz.

   - Dohányzik Mr. Carnon-Webcher?

   - Itt nem tilos?

Xavier halkan kuncogott egyet, Sebastian hátán pedig egy pillanatra végigfutott a hideg.

   - Felesleges aggódnia. Parancsoljon.

Sebastian óvatosan kihúzott egy szálat a férfi cigarettatárcájából és megszagolta – nem érezte olyan erősnek, mint amilyeneket ő szokott szívni –, így végül a szájába dugta és meggyújtotta. Xavier megköszörülte a torkát.

   - Hm?

   - Volna szíves?

Sebastian jó pár pillanatig nem értette, mire céloz a férfi, csak akkor ébredt rá, amikor megpillantotta az érintetlen cigarettavéget az ujjai között.

   - Elnézést… – mormogta. Előrehajolt, hogy meggyújtsa a másik szálat is. Xavier gyengéden az ajkai közé fogta a cigarettát, majd lassan kiengedte a füstöt.

   - Legközelebb a kínálóét gyújtsa meg először. Egyből másként tekintenek Önre.

   - Sajnos Mr. Carnon-Webcher eddig nem sokat segített nekünk – húzta ki magát Isabelle. Ebben a pózban kísértetiesen hasonlított egy nevelőnőre, aki épp azt közli a tanulóval, hogy erősen leromlottak a tanulmányi eredményei.

Ti talán kidolgoztátok a beletek értem? – gondolta Sebastian, de lenyelte a szavakat, helyette mélyet szívott a cigarettájából, mielőtt válaszolt volna.

   - Pedig hasznos információim vannak. Ha esetleg elfelejtették volna, én vagyok az összekötő kapocs az inhumánus közösség és Önök között, történetesen tudok ezt-azt.

  - Nem baj – szólt hidegvérrel Xavier és lepöccintette a hamut a cigarettája végéről. – Szerencsére mi is megtudtunk egy-két valóban lényeges dolgot.

Sebastian körmei a bársonyszövetbe mélyedtek.

  - Az ítészek hozzáállása az inhumánushelyzethez sajnálatos módon még mindig konzervatív – vette vissza a szót Isabelle, a hangjában nyoma sem volt indulatnak. – A fivérem és én mindent elkövettünk, hogy a legegyszerűbb úton kössünk kompromisszumot a kérdésben, de az indítványunkat elutasították.

   - Milyen meglepő… hogy fogják akkor mégis elfogadtatni ezt a javaslatot?

  - Tud sakkozni Mr. Carnon-Webcher? Az ember a legritkább esetben képes mattot adni egy lépésben. A sakk azonban jóval bonyolultabb ennél. Ahhoz, hogy valaki nyerjen, képben kell lennie a mérkőzés egészével, és több lépéssel kell megelőznie az ellenfelét.

   - És mi volna a megfelelő stratégia? – szólt mézesmázosan Sebastian, igyekezve, hogy minél kevésbé legyen gúnyos a hangja – Mégis hogy várhatnák el a segítségemet, ha nem avatnak be az elképzeléseikbe?

  - Ahogy óhajtja – nyomta el a cigarettát Xavier. – Mivel a Tanácsban tarthatatlan állapotok uralkodnak, szükségünk lenne némi támogatásra, hogy megértessük velük, tévúton járnak. Itt kerül a képbe Ön, mint az ügyünk közvetítője.

   - És hol találok olyan vámpírokat a városban, akik képesek nyomást gyakorolni a Tanácsra?

   - Ki mondta, hogy Londonban keresgéljen? – szólt közbe Xavier.

Mintha késsel vágták volna el a beszélgetés fonalát. Sebastian értetlenül bámulta az ikreket.

   - Ha nem London, és nem inhumánusok, akkor miért pont én kellek?

Xavier és Isabelle bágyadt mosollyal összenéztek egy pillanatra.

  - Nem mindenki mozoghat olyan szabadon a világban, mint Ön. Ezt ki kell használnunk. Meg aztán az Ön megnyerő modorának nincs párja. Biztosra veszem, hogy különösebb nehézségek nélkül elvégzi ezt a csekély kis feladatot.

Xavier előhúzott egy hajójegyet, és egy leviatánpecsétes levelet a mellényzsebéből. Sebastian gyanakvása még nem ült el teljesen, de egyre nőtt a kíváncsisága is, amint megpillantotta a borítékhoz tűzött cetlit, amin egy írországi cím állt.

   - Ezt egy bizonyos Darragh O’Learynek kell személyesen átadnia. Mindössze ennyi a feladata.

   - Rendben. És a barátunk miben tudja segíteni az ügyet?

 - Remélhetőleg Mr. O’Leary felterjeszt majd egy működőképes kompromisszumot a londoni Tanácsnak.

   - Értem. Gondolom nincs vesztegetnivaló időnk.

   - Nincs ok az aggodalomra Mr. Carnon-Webcher. Meg sem várja a második felvonást?

   - Ismerem a történet végét.

Sebastian illő módon meghajolt az ikrek előtt, és fürge léptekkel távozott a páholyból.

   - Pedig minden történet tartogat meglepetéseket – suttogta maga elé Isabelle.

A kivilágított színházat maga mögött hagyva gyors léptekkel haladt Sebastian a Thrawl Street felé, cilinderét mélyen az arcába húzva. Az orrfacsaró parfümáradat után szinte nem is érezte a whitechapeli bűzt. A menetjegyét és a levelet abba a zsebébe rakta, amely a legkevésbé foszlott szét, ujjai szorosan fogták a gyűrött papírost, nehogy véletlenül elhagyja. Türelmetlenül várta, hogy hazaérjen. Még mindig bosszantotta, amiért ismételten ostobán viselkedett, mintha az az ügyetlen, hebegő férfi nem is ő lett volna, csak egy rossz színész, épp mint a darabban.

A lakását átjárta a huzat, de közel sem volt olyan hideg, mint a legkönyörtelenebb téli hónapokban. Lerúgta a lábáról a cipőt, és fáradtan végignyúlt az ágyon, de a nyakszirtje alig ért hozzá a nyirkos párnahuzathoz, valaki bezörgetett a lenti ajtón. Sebastian várt egy ideig, az ismeretlen még kétszer-háromszor próbálkozott, majd ismét ráborult a házra a csend. Pár perc után leballagott a földszintre, ajtaja előtt egy aranyszegélyű boríték hevert, melynek közepén az oroszlános pecsétgyűrű lenyomata díszelgett.