Lassan és óvatosan közeledett a tavasz, mint egy félénk menyasszony az első éjszakáján. A Melbury Road fáin apró, vöröses-zöldes rügyek bukkantak elő, a kerítések tövében ibolyák remegtették lila fejüket. Isaiah már az Abbotsbury Road legelején kiszállt a kocsiból, és George minden ellenkezésére ragaszkodott a sétához. A kocsis értetlenül nézett a gazdája után, aki fütyörészve baktatott a borostyánnal befuttatott kerítések mellett, majd eltűnt a sötétben. Jól esett a tüdejének a hűvös márciusi este minden illatos zamata, fényes fekete cipője tompán kopogott az utcában. Megszokta már, hogy háztól házig kocsival jár, most azonban gyalogolni szeretett volna. Van egy különös szertartása annak, ha az ember két lábon tesz meg egy hosszabb utat, Isaiah pedig pontosan érzékelte ennek a sétának a jelentőségét. Minden egyes lépéssel közelebb került a vöröstéglás villához, mely az egyszerű járókelőnek csak egy újabb, bizarr, mézeskalácsszerű ház volt, amiből tucatnyit lehetett találni Londonban. Isaiah számára azonban a legkedvesebb és egyben leggyűlöltebb volt mind közül. A fekete vaskerítés mellett megtorpanva különös érzés feszítette a mellkasát. Az előkert rózsaágyásai ismerősnek tűntek, eddigi látogatásai során azonban még sosem figyelt fel rá. Hirtelen léptek zizzentek az avarban, Cyrill döbbenten bámulta a kapunál támaszkodó férfit.

   - Nahát... Isaiah?

Házikabátját szorosabbra húzta, lehelete halvány párává foszlott a hűvös, márciusi levegőben.

   - Szervusz, Cyrill.

A két férfi barátságosan kezet fogott a kerítés felett, Cyrill zavartan gyűrögette az esőtől átázott esti újságot. Isaiah tekintete még mindig a virágágyáson kalandozott.

   - Szépek – mormolta alig hallhatóan.

Cyrill először nem értette miről van szó, majd a válla mögé pillantott.

   - Ó, ezek? Rosa europeana. Miranda ültette őket még pár éve.

 Isaiah komoran biccentett. Cyrill kicsit közelebb lépett a férfihoz, és kezét a vállára tette.

   - Még nem is köszöntem meg a múltkor a Tanácsban, amit értünk...

   - Szót sem érdemel. De ezt sokszor mondtam már.

   - Azért köszönöm.

Cyrill tétován ácsorgott a kerítés tövében, tett egy mozdulatot, mintha behívná a házba, de aztán gyorsan a zsebébe mélyesztette a kezét. Nem merte biztosra venni, hogy Miranda örülne a látogatónak. Mialatt ezen tépelődött, hirtelen nyikordult a kertkapu, és Isaiah komótosan a bejárati ajtó felé indult. Természetes könnyedséggel tekerte le magáról a sálat, majd felakasztotta kabátját a fogasra, mintha csak hazaért volna.

   - Ha gondolod, szólok Mirandának – hebegte Cyrill.

   - Felesleges. Egyrészt nem hozzá jöttem, másrészt úgyis fel fog neki tűnni. Nem süket.

Isaiah kényelmesen elheveredett a kanapén, és kinyújtózkodott. Hatalmas, morgásszerű ásítása betöltötte a szalont, hófehér szemfogai megvillantak a homályban.

    - De igazán nem fáradság, egy pillanat és felszaladok...

    - Az istenért tedd már le a segged, és hallgass csak öt percig! – mordult fel Isaiah.

Cyrill megrázkódott a férfi dörgedelmes, mély hangjától, majd óvatosan leült az egyik karosszékbe. A jógyerekek feltétel nélküli engedelmeskedése volt ez, olyan régi beidegződés, mely ellen hiába harcolt. Egész életét úgy élte, hogy semmi kifogásolható ne legyen benne, mégis minden alkalommal ok nélkül elfogta a rettegés, hátha valami rosszat csinált. Isaiah ezzel szemben elégedett nyugalommal szuszogott a kanapén, fekete haja legyezőként terült szét a bársonypárnákon. Hosszú percek teltek el, mire újra felpillantott.

   - Hogy érzed magad?

Cyrill keserűen felkacagott, mely inkább szakaszos, göthös köhögésre emlékeztetett.

   - Hogy érezném? Sebastian ízekre szedett a tárgyaláson.

   - Felesleges vele foglalkoznod.

Isaiah felkönyökölt a karfán, és mélyen a férfi szemébe nézett.

   - Sebastian csak egy éhes sakál.

   - Isaiah...

Nehezen jött a kérdés Cyrill szájára, pedig fejben már jó előre eltervezte az egész mondatszerkezetet.

   - Isaiah, miért adtad neki a tiszteletbeli Carnon címet?

A szalon ajtajában Castor és Pollux fekete árnyéka bukkant fel, keskeny fejüket kíváncsian bedugták a résen, és szimatolva körüljárták a kanapét. Isaiah játékosan kinyúlt az egyikük felé, de a kutya gyanakodva odébb somfordált a hívogató kéztől.

   - Ha ezek itt vannak már az anyjuk sem lehet messze – mormogta. – Rövid leszek: adni akartam neki egy esélyt. A Crockfords előtt ácsorgott, amikor kijöttem a kaszinóból aprót kért tőlem, de olyan frappánsan, hogy jókedvemben adtam is neki. Elkísért egy darabon a Curzon Streeten, közben beszélgettünk.

   - Meg is késelhetett volna.

Isaiah jóízűen felröhögött.

   - Kicsodát? Engem? Ugyan már, hát fél kézzel elintéztem volna. Szóval érdekes suhancnak tűnt, én pedig meghívtam magamhoz. Inhumánus ide vagy oda, Sebastianben van valami.

Cyrill szájában megkeseredett a nyál a név hallatán, keze azonnal ökölbe szorult.

   - Van. Aljasság – motyogta a férfi. – Minden áron tönkre akar tenni.

   - Azt a részét, bevallom magam sem értem.

   - Még Lotte holtteste mellett is volt kedve viccelődni – suttogta elfojtott dühvel Cyrill. – Élvezte az egészet. Azt mondta: három Whitborne éldegél, az egyik megöli a másikat. A harmadik azt állítja Whitborne, de valójában nem az. Mégis két Whitborne marad...

Cyrillt egész testében rázta az undor és a harag, az utolsó szavakat alig bírta kipréselni a torkán.

   - Ez a féreg már akkor tudott Katharináról. Csak a szerencsén múlott, hogy nem hálózta be, vagy ami még rosszabb...

Bár Cyrill nem fejezte be a mondatot, Isaiah agyában megannyi kérdés kezdett zakatolni. Váratlanul felkelt a bársonyos kanapé párnahalmaiból, és izgatottan körbejárta a szalont. A férfi értetlenül nézte a hirtelen hangulatváltást, de betudta a Carnonok különös, szélkakas természetének.

   - Katharina fent van? – fordult Cyrill felé.

   - Igen, de a tárgyalás megviselte. Eléggé bizalmatlan most mindenkivel.

   - Sejtettem. Ezért is jöttem el – mosolygott sejtelmesen Isaiah.

Választ sem várva a lépcső felé vette az irányt, és nagy hévvel, párosával szedte a lépcsőfokokat. Ezernyi gondolatfoszlány dübörgött a fejében, észre sem vette, amikor kis híján Mirandába botlott a fordulóban. Néma csöndben álltak egymással szemben, a falikarok tompa fényében alig láthatták egymás szemét, mégis pontosan tudták, mi morajlik a másik tekintetében.

   - Ki engedte meg, hogy bejöjj?

Miranda hangja fagyos volt, az avatott fül azonban hallhatta az utolsó szavak megbicsakló, zavart tónusát. Isaiah fölényesen felsóhajtott.

   - Én mikor kérdeztem meg tőled ugyanezt? Úgy járkálsz Hampsteadbe, mintha hazamennél.

   - Valaha az én otthonom is volt, neked viszont ez a ház...

   - Valaha, Miranda. Nem véletlenül van a hangsúly azon az aprócska szón.

A nő ajkai megfeszültek. Odébb állt az útból és nagyvonalúan balra mutatott, de szája sarkában halvány, gúnyos mosoly bujkált.

   - Il mio re.

Isaiah válasz nélkül kikerülte Mirandát, ügyelve, hogy a válla még véletlenül se súrolja a nő kezét. A kezdeti hévhez képest a második emeleti lépcsősort már jóval komorabban és lassabban tette meg. A Melbury Roadon sétálva még határozott elképzelése volt a látogatásról, lélekben felkészült minden szituációra, ami Mirandával előkerülhet, amikor azonban szemtől szemben találkoztak, ezek a tervek semmivé foszlottak, mint egy papírdarab a vízben. A folyosó végén egy szőke fej mozdult, az üvegajtó mögött Katharina elmerengve könyökölt a vaskos kőkorláton. Isaiah visszafogottan kopogtatott, ujjpercei szinte alig érintették a fát. Még várt néhány másodpercig, majd óvatosan lenyomta a kilincset, és kilépett az erkélyre.

   - Csatlakozhatok, Miss Whitborne?

Katharina összerezzent az idegen hangtól, attól pedig még jobban, amikor megpillantotta Isaiah-t.

   - Nem akartam Önre törni – mosolyodott el a férfi, látva a riadt szempárt.

   - Jó estét – felelte halkan a lány. – Bocsánat, nem vettem észre.

Helyet engedett maga mellett, de tekintete még mindig gyanakvó volt. Az utóbbi napokban senki sem tűnt megbízhatónak, senki szavának nem akart hinni, Isaiah jelenléte azonban furcsa megnyugvással töltötte el. Kíváncsian fürkészte a férfi arcát, de a tökéletesen ívelt, nyájas mosoly nem árult el semmit. Az utca ágas-bogas fáit lágyan remegtette a szél, csupasz törzsükön fehérlett a zsenge kéreg. Katharina mezítláb ácsorgott a hideg padlókövön, talpa egészen elzsibbadt, de nem akart visszamenni a házba.

   - Nem szeretek magázódni – billentette oldalra a fejét Isaiah.

   - Én sem! – vágta rá lelkesen a lány, majd akaratlanul is elnevette magát.

   - Akkor már ketten vagyunk.

Katharina mosolyogni kezdett, pedig napok óta mardosta a szomorúság. Tekintetét Isaiahra emelte, és egyre izgatottabban próbálta megfejteni a huncut ráncokkal barázdált szempárt. A férfi türelmesen kivárta, amíg a lány minden idegszálával ráfigyel, majd halkan felé fordult.

   - Ha jól sejtem, most úgy érzed mindenki hazudott neked.

   - Nemcsak így érzem. Így is van – felelte dacosan.

Isaiah elnéző kuncogással megcsóválta a fejét.

   - És mégis miben hazudtak neked?

Katharina tejfehér arcbőre azonnal vörösre színeződött.

   - Cyrill megölte azt a Whitborne lányt.

A férfi könnyedén felnyomta magát, és a kőkorlát szélére ült, Katharina egy pillanatig döbbenten bámult rá. Isaiah szivarra gyújtott. Kövér, szabályos füstkarikák táncoltak a levegőben, melyeket kékes foszlányokká szakított az esti szellő.

   - Nem értem az összefüggést – villantott a lány felé egy mosolyt.

   - Jogom lett volna tudni, hogy mégis hova visznek.

   - Londonba. Ezt tudtad.

   - De nem azt...

   - Hanem?

Isaiah kíváncsian vizslatta Katharina arcát, a lány egyre kuszábbnak érezte a beszélgetést, mintha szénakazalba esett volna, és minden egyes kapálózásával egyre mélyebbre csúszna.

   - Nem gondolja... Nem gondolod, hogy tudnom kellett volna Cyrill ügyéről?

   - Nem jöttél volna el.

   - De igen! – vágta rá határozottan a lány.

  - Ugyan, ugyan... ezt te sem hiszed el, Katharina – ingatta a fejét Isaiah. – Odaállít három vadidegen, akik közlik veled, hogy összeköltöztetnek Londonban egy gyilkossal? Képzelem micsoda lelkes igennel feleltél volna az ajánlatra.

Katharina lesütötte a szemét, és néma hümmögéssel a lábfejét bámulta. Kénytelen volt elismerni, hogy Isaiah-nak igaza van. A férfit utánozva felült a korlátra, és komoran a tenyerébe támasztotta az állát.

  - Miranda olyan sok mindent elmondott az úton, de tulajdonképpen mégsem készített fel semmire. Azt hittem barátnők lettünk.

Isaiah tüdejébe villámgyorsan leszaladt a szivarfüst. Horkantva, fuldokolva felnevetett, jóízű kacagását időnként egy-egy csúnyább köhögés szakította félbe. Katharinának jó párszor hátba kellett veregetnie, mire a férfi újra szóhoz jutott.

   - A pokolba is te lány – törölte ki a könnyet a szeme sarkából –, rég nevettem ilyen jót.

   - Valami vicceset mondtam? – nézett értetlenül Katharina.

  - Miranda és a barátnősdi – csóválta a fejét Isaiah. – Neki nincsenek barátnői. Sosem voltak, és a nyakamat teszem rá, hogy nem is lesznek.

   - Miért?

A férfi elgondolkozva felpillantott az égre, hirtelen ezernyi magyarázat zúdult a gondolatai közé, de ízlésesebbnek tartotta, ha minél kevesebbet árul el ebből Katharinának.

   - Majd idővel megismered.

Isaiah barátságosan megsimogatta a lány haját, mint egy gondoskodó, jó apa.

   - Tudom, hogy nehéz ez most – söpört félre egy kósza hajszálat a homlokából. – De Cyrill jó ember, hidd el nekem. Sokat szenvedett, ne szaporítsd a bánatát.

A lány ajkát súlyos sóhaj hagyta el, de elszántan bólintott. A férfi ellágyulva nézte a gyermekien tiszta, kék szemeket, majd homlokon csókolta Katharinát.

   - Jó lány vagy.

Isaiah búcsúzóul megszorongatta a vállát, és halkan becsukta az ajtót. Elégedett, kényelmes léptekkel ballagott le a lépcsőn, az első emelet homályában Miranda karcsú alakját vélte kirajzolódni, de arca merev és kiismerhetetlen volt. A hálószobája küszöbén ácsorgott, keskeny, puha kezét az ajtófélfán pihentette.

   - Isaiah.

A férfi megtorpant a neve hallatán.

   - Bejönnél kérlek?

Miranda hangja titokzatosan csendült, Isaiah hosszú évek óta ismerte, mégis furcsa gyanakvással fordult a nő felé. Néhány tétova lépés után erőt vett magán, és követte a folyosón, de a küszöböt átlépve megmagyarázhatatlan rosszullét tört rá, homlokát kiverte a hideg veríték. A hálószoba töményen és súlyosan ránehezedett a szívére, az összes párnán, takarón és szöveten érezte Miranda bőrének langyos illatát. Apró szelencék, üvegcsék, dísztárgyak sorakoztak a komódon, Isaiah az összes múltbeli kis ajándékát felismerte közöttük. A rózsás, parfümös levegőbe azonban idegen illatok vegyültek. A lepedő legmélyebb rétegeiből szeretkezések férfias, kéjtől átitatott izzadságszag sejlett fel, a fodros ruhahalmok közül nyakkendők nyújtogatták mintás, hosszú nyelvüket. Isaiah gyomra felfordult, halk szuszogással próbált enyhíteni az undorán.

   - Mit szeretnél? – kérdezte visszafojtott ingerrel.

Miranda lustán felpillantott, de ajkait szorosan össze kellett zárnia, hogy ne remegjenek meg.

   - Elfelejteni a múltat.

Isaiah-ból rövid, gúnyos kacaj tört fel.

   - Szóval te el akarod felejteni.

   - Nem az egészet – vágta rá Miranda. – Csak azt, ami már nem méltó a kapcsolatunkhoz.

   - Kapcsolatunk... milyen hivatalosan hangzik.

A férfi keserűen ízlelgette a szót.

  - Te annyira angol vagy, le sem tudnád tagadni. Kapcsolatunk. Tudod én mindig azt mondtam, szerelmünk.

Miranda szégyenkezve lesütötte a szemét, legszívesebben visszavonta volna az utolsó mondatát. Közelebb lépett a férfihoz, de a kezeit összekulcsolta a háta mögött, olyan szorosan, hogy az ujjai egészen elfehéredtek. Szerette volna megsimogatni Isaiah karját, szerette volna, ha egyetlen érintéssel kifejezhetné minden gondolatát és érzelmét, ami hozzá fűzte. Abszurdnak és elképzelhetetlennek tűnt, hogy megölelje. Nem azért, mert nem akarta. Sokkal jobban rettegett attól, hogy visszautasítják.

   - Isaiah, te is tudod, hogy nem úgy értettem.

 - Nem tudom kedvesem mit hogyan értesz. De valószínűleg ezt betudhatjuk a kulturális különbségeknek. Talán én értettem félre, és az örökké igazából azt jelenti, hogy amíg nem jön egy másik férfi.

   - Miért nem lehet ezt elfelejteni végre? – kiáltott fel Miranda kétségbeesetten.

   - Miből gondolod, hogy ezt el lehet felejteni? – ordított vissza a férfi.

Miranda akaratlanul is megrázkódott a hangjától, orrcimpái megfeszültek. Zaklatott, sípoló légzéssel kapkodta a levegőt, idegei a sírás szélén táncoltak. Isaiah hamar lecsillapodott, ingje alatt azonban még mindig hevesen kalapált a szíve.

   - Te ültetted azt a rózsaágyást?

   - Most hogy jön ide ez? – sóhajtott fel Miranda fájdalmasan. – Miért tereled el mindig a szót?

   - Mert nem akarok veled erről beszélgetni.

   - Ez a megoldás, igen? Hogy sosem fogjuk ezt nyíltan és őszintén megbeszélni? Mégis mit akarsz Isaiah? – A nő megfáradtan leroskadt az ágy szélére. – Úgy tervezted, hogy mostantól évtizedekig, évszázadokig sértett kettős utalgatásokkal fogjuk mérgezni egymást?

A férfi halványan elmosolyodott.

   - Cyrill azt mondta rosa europeana.

Miranda döbbenten bámulta Isaiah-t, a csalódottságon kívül azonban semmit nem érzett. Mintha minden érzéke elzsibbadt volna, torkára nehezen jöttek a szavak. Elsimított egy rakoncátlan tincset az arcából, és a férfira emelte a szemét.

   - Igen. Rosa europeana.

   - Nagyon szépek.

  - Örülök, hogy tetszenek – erőltetett magára egy gúnyos álmosolyt. – Bár a teraszod alatt pont ugyanilyenek nőnek.

Isaiah kedélyesen felnevetett.

   - Nekem is csak ma tűnt fel, amikor erre jöttem.

Miranda megvonta a vállát, és az ablakhoz sétált, ahonnan éppen rálátott az előkertre.

   - Nem túl rejtélyes. Hampsteadben is én ültettem.

​