Cyrill gyertyát gyújtott az íróasztalnál, elsimította a papírost maga előtt, és megmártogatta a tollat a tintatartóban. Gondosan nekikészült, hogy lekörmölje az első mondatot spanyolországi útjáról és Toledo városáról, a toll azonban megállt a levegőben, és hegyéről egy csepp lecsöppent kövér foltot ejtve a papíron. Cyrill igen különös viszonyt ápolt a csenddel. Nagyobb társaságban kínosan érezte magát, ha hirtelen mindenki elnémult körülötte, saját felelősségének érezte, hogy továbblendítse a beszélgetést egy frappáns, izgalmas témával. Az esetek többségében azonban ez sem frappánsra, sem izgalmasra nem sikeredett, így végül feszengve várta, hogy valaki más megmentse a helyzetet.

Ha viszont magára maradt, élvezte a csendességet, ilyenkor tudott igazán elmélyülni a jegyzeteiben és a gondolataiban, akár a naplójáról, akár az úti beszámolóiról volt szó. Erre leginkább akkor nyílt lehetősége, ha egyedül volt otthon, olyankor nem törte rá az ajtót Pascal valamilyen lehetetlen kéréssel, nem zengett a ház zongorajátéktól, és nem vonyítottak kánonban a kutyák. Egyedül Daniel közelében szeretetett lenni, aki kisebb zajjal dolgozott és mozgott a házban, mint a szú a falban: volt valami megmagyarázhatatlanul inspiráló ebben a szorgalmas szótlanságban. Ezen az estén azonban mindenki otthon volt, mégis csend honolt az emeleten.

A tárgyalás után a hazaút felért egy gyászmenettel, a kocsiban mind a négyen négyfelé néztek, a londoni épületek homlokzatai talán még sosem kaptak ekkora figyelmet. Cyrill mereven maga elé bámult, és a felöltője gombjait babrálgatta, Katharina arca fehérebb volt, mint odakint a holdfény, amint a Melbury Roadra értek, a lány visszavonult a szobájába, és nem mutatkozott azóta sem. Cyrill megállt az ajtaja előtt, de képtelen volt bekopogni. Ácsorgott egy darabig a sötétben, majd meggyőzte magát, hogy a lány nem véletlenül zárkózott be, és visszatért a saját szobájába.

Letette a tollat, elnyúlt az ágyon, újra és újra végigpörgette az agyában a tárgyaláson történteket. Dashwood minden egyes szava bántotta, a szíve összeszorult, ha visszagondolt erre. Vajon Hilde mit tett volna a helyében? Ráhagyta volna, vagy esetleg visszavág neki abban az utánozhatatlan stílusában? Már látta is maga előtt, hogy a teremben mindenki elneveti magát, a kínos szituációnak egy pillanat alatt vége szakad, az ítész pedig megsemmisülten süpped vissza a székébe. Most a csendes, nyugodt félhomályban persze neki is számtalan riposzt eszébe jutott, de pontosan tudta, hogy sosem merte volna ezeket nyíltan Logan képébe vágni.

Valamivel tisztábbnak érezte a gondolatait. Ismét az asztalához ült, hogy folytassa a munkát, a toll hegye vadul sercegett és szorgosan formálta a vékony vonalakat. Cyrill gyorsan lejegyzett egy bekezdést, ami a fejében legalább féloldalnyi szövegnek tűnt, de amikor végzett, rá kellett döbbennie, hogy igencsak kurtára sikerült. Csalódottan felsóhajtott, sietve odaírt pár emlékeztető szócskát a papír szélére, és elfújta a gyertyát. Pár perccel később ismét ott állt a vendégszoba ajtaja előtt. Hasonlóan tehetetlennek érezte magát, mint korábban, de tudta, hogy addig képtelen lesz bármi mással foglalkozni, amíg nem beszélt Katharinával. Határozottan bekopogtatott, de bentről nem érkezett válasz.

   - Katharina…

Kétszer vagy háromszor szólította a lányt, igyekeznie kellett, hogy a Beszélni szeretnék veled -kezdetű közhelyes mondat el ne hagyja a száját, bár semmilyen jó ürügy nem jutott az eszébe. Végül úgy döntött, hogy benyit. Katharina frizurája már ziláltabb volt, de a kócok között még fel lehetett fedezni a loknik elegáns íveit is. Virágmintás pongyolájában ült az ágyon, a szája éppolyan szorosan zárult össze, mint a kocsiban, de nem sírt, mint ahogy Cyrill képzelte, és dühösnek sem tűnt. A férfi lassan közeledett felé, fejében számtalan kérdés fogalmazódott meg, egyik esetlenebb volt, mint a másik. Katharina tekintetéből végtelen türelem áradt, nem kért számon semmit Cyrillen, hogy miért nem árulta el eddig mit tett, de még azt sem, hogy miért csak most jött be hozzá. A férfi tanácstalanul összeszorította két tenyerét, és egyik lábáról a másikra állva próbált megszólalni. Fogalma sem volt, hogy kezdhetne hozzá, szinte egyenként kereste a szavakat.

   - Csak szerettem volna megköszönni, hogy a tárgyaláson kiálltál értem.

   - Nem volt más választásom – közölte végtelen egyszerűséggel Katharina, de a tónusát Cyrill mégis kissé vádlónak hallotta.

Sosem hitte volna, hogy valaha visszasírja majd a vitáit Mirandával, de ebben a kényelmetlen helyzetben egyszerre furcsa nosztalgiaérzet töltötte el. Miranda nem egyszer lehordta kisebb vagy nagyobb ügyek miatt, Cyrill a háta közepére nem kívánta ezeket a „beszélgetéseket”, amelyeken leginkább hallgatott, míg a nő beszélt. Tehetetlennek érezte magát vele szemben, egy gyámoltalan gyereknek, akit leszid valamelyik idősebb családtagja. Az évek során viszont hozzászokott ezekhez a jelenetekhez és főleg ahhoz, hogy Miranda nem játszadozott sokat, elmondta, amit el akart, és le is zárták az ügyet. Most azonban az övé volt a nyitólépés, nem köntörfalazhatott tovább.

   - Én nem is tudom, mit mondjak erről… ez az egész…

Katharina kerek, ragyogóan kék szemeit Cyrill arcára szegezte.

   - Miért tetted?

Semmi ingerült hang, feldúlt kézmozdulat, még csak egy ironikus megjegyzés sem történt, Katharina halkan, és egyszerűen tette fel a kérdést.

   - Nem akartam – felelte Cyrill.

A mély, tompa csöndben hallani lehetett az Abbotsbury Roadon nyikorgó lovaskocsit, és a hátsókertben cikázó, éhes rigók fütyörészését is. Szürreális színezetet kapott a komor beszélgetés, Cyrill szája kis híján keserédes mosolyra húzódott, amikor áthasította a szobát a madarak boldog éneke. Kezét hátrakulcsolta, és tétován a szekrénynek dőlt.

   - Nehéz megmagyarázni – sóhajtotta.

   - Nekem viszont nehéz megérteni.

Katharina leszegett fejjel ült, kezét az ölében pihentette. Ujjai között szomorúan csavargatta a szoknyája szélét, mint azok a kis pásztorlányok, akik augusztus végén ráeszmélnek az édes, nyári szerelmek következményére. Cyrill egyre kétségbeesettebben kereste a magyarázatot, melyet még magának sem fogalmazott meg soha.

   - Azt ne hidd, hogy szándékosan tettem ilyesmit – folytatta hirtelen szinte hadarva. – Persze tudom, hogy ezt nem lehet véletlenül… de önszántamból sosem merészeltem volna ilyet… Volt indítékom!

   - Egy gyilkosságra? – vált most már élesebbé Katharina hangja is. – Milyen ésszerű indok létezik egy gyilkosságra?

A lány ajka megfeszült, kedves, csillogó tekintetébe jeges szilárdság költözött. Cyrill egy pillanatra hátralépett, eddigi rövid ismertsége alatt még sosem látta ilyennek Katharinát. Miranda egészen más eset volt, mindig érezni lehetett az arisztokratikus felsőbbrendűséget, minden egyes megnyilvánulásában szerepet játszott a rang és a megfélemlítés, az ő keménysége az uralkodónők keménysége volt. Katharina azonban még ebben a pillanatban is szeretetreméltónak tetszett. A kedves, naiv lányban felsejlett a német nőkre jellemző szikárság, amit a jéghideg patakban kifacsart lepedők, a hegyes sziklákon lehorzsolt bokák, és a hótól elzárt falvakban lappangó  néma apátia adott.

   - Nem mondtam, hogy ésszerű – felelte csendes szomorúsággal a férfi.

Katharina összefűzte az ujjait, és felpillantott.

   - Nekem senki nem mondta egy szóval sem, hogy a Whitborne-ház azért van kihalófélben, mert...

  - Nem, dehogyis! – kiáltott fel kétségbeesetten Cyrill. – Sebastian az estélyen, elvitte magához, később utánuk mentem, csak azt szerettem volna, ha Lotte visszajön, de… amikor ajtót nyitott…

A férfi zihálva dadogott, arca kipirosodott a heves magyarázkodásban. Ha más körülmények között beszélnek, Katharina talán magához ölelte és megnyugtatta volna, tudta jól, hogy Cyrill most újraéli az egész esetet, de képtelen volt megmozdulni.

   - Szóval féltékenységből tetted?

   - Én… valahogy úgy – hebegte a férfi. Abszurdnak érezte ezt ilyen egyszerűen kimondani.

A párbeszéd zátonyra futott, a csend komoran rájuk borult, mindketten érezték a súlyát. Cyrill lassan ismét közeledni próbált.

  - Csak azt akartam, hogy hagyja abba az ütlegelést, alig láttam a szemembe csordult vértől. Katharina, hidd el, hogy én soha…

A lány hűvösen elhúzódott tőle, mielőtt az ágyhoz ért volna. Nem kellett magyarázkodnia, a férfi pontosan tudta az okát, Katharina azonban nem érzett félelmet, a rosszmájú pletykák ellenére, nem tartott attól, hogy Lotte sorsára juthat.

   - Miért hazudtatok nekem?

A lány szándékosan nyomta meg a többes számot, Cyrill szíve szaporábban kezdett verni. Nem volt abban a helyzetben, hogy alkudozzon, vagy megbocsátást kérjen.

   - Én nem tudtam az egészről. Miranda pedig...

Cyrill nem tudta befejezni a mondatot. Szerette volna azt mondani, hogy Miranda nem szándékosan hallgatta el a tényeket, de pontosan tudta, hogy a nő valószínűleg  hidegen kiszámított minden egyes mondatot. Egyrészt hálás volt, amiért elhozta a lányt, másrészt azonban szívből sajnálta Katharinát. Szomorúan ücsörgött a matrac szélén, tekintetében megannyi kérdés és bizonytalanság cikázott, Cyrill akaratlanul is felismerte benne önmagát. A hosszú évek megtanították, hogy a Carnonok segítségnyújtása együtt jár a marionett bábu szerep felvállalásával.

   - Idejöttem Lautenbachból, én megbíztam bennetek – szólalt meg a lány. – Becsaptatok.

Cyrill kifogyott a szavakból. A szívét szorító sajgás nem enyhült, de sokkal inkább sajnálta, hogy nem tudja enyhíteni Katharina keserűségét és talán olyan sebet ejtett rajta, amit soha nem lesz képes begyógyítani. Jól ismerte milyen az, ha teljesen idegen környezetbe csöppen valaki.

   - Sajnálom, hogy így alakult.

Egy halk köszönéssel kelletlenül távozott, a folyosó zordon kongása mintha csak erősítette volna benne a szorongató érzéseket, ahogy végigténfergett rajta. Magára zárta az ajtót, de rá sem bírt nézni a félbehagyott útinaplójára.

Katharina behajtotta a spalettákat, bekucorodott a paplan alá, és az oldalára fordulva próbált elaludni. Az órakattogás általában segített neki ebben, de most még csak nem is hallotta, pedig az öreg szerkezet kitartóan végezte a dolgát. Kényelmetlenül forgolódott az ágyban, majd egy határozott lendítéssel lerúgta magáról a takarót, és felkelt. Óvatosan kikémlelt a folyosóra, és az első emelet felé osont. A tompa feketeségben lassan botorkált előre, a hívogató csönd vonzotta az úticéljához. Puha lépteit elnyelte a lépcső, lábujjai belesüppedtek a szőnyeg rétegeibe. Fellélegzett, amikor Miranda szobájának ajtaját résnyire nyitva találta, már a hazaút óta beszélni akart vele. Rengeteg kérdés kavargott a fejében, melyekre egyenes és őszinte válaszokat várt.

A vékonyka fénycsíkhoz lépett, lábfején ezüst szalagként kúszott végig a hold. Arcát az ajtófélfának nyomta, és bekémlelt a nyíláson, de azon nyomban hátrahőkölt. A szürke homályban két karcsú, sötét alak hullámzott, a csöndet halk nyögések, és a lány számára érthetetlen suttogások törték meg. Márványfehér testeket látott, egy izmos háton végigcsusszanó finom női kezet, és a párnákon szétterülő aranyszínű hajfürtöket. Katharina a szája elé kapta a kezét, és kissé reszketeg térdekkel a földszint felé szaporázta lépteit. A szalonban kellemetlenül hűvös volt, a kanapén egészen kicsire húzta magát össze, hogy ne fázzon. Arca még mindig égett, szíve olyan hevesen dübörgött a bordái között, mintha menten ki akarna ugrani a helyéről. Szűzlány volt még, és bár pontosan tudta miként működnek a dolgok a világban, az imént látottak egészen zavarba hozták. Már bánta, hogy elhagyta a szobáját, semmit sem kívánt jobban, mint hogy észrevétlenül újra a második emeletre osonhasson. Nem mert még visszamenni a lépcsőn, ezért tehetetlenségében összekuporodott a kanapén, és számolta az órában hintázó inga kattanásait.

A megalázottság, amit a tárgyaláson érzett, újra és újra végigkúszott a gerincén és megborzongatta. Nem is a vámpírok kegyetlensége bosszantotta, amivel Cyrill képtelen volt mit kezdeni, hanem az, hogy nem volt esélye védekezni ellenük. Még mindig képtelen volt megemészteni a tényt, hogy a férfi puszta kézzel megfojtott egy lányt, mintha csak egy rémes házimese lett volna, amilyeneket Ilse gyakran mesélt. Megpróbálta maga elé képzelni Lottét, szívesen megnézte volna merő kíváncsiságból, ki jelentett ilyen sokat neki. Tovább kalandoztak a gondolatai az utolsó éjszakára, amit Lautenbachban töltött, de túlságosan messzinek tűnt a kicsiny fagerendás ház. Önmagát is túlságosan kicsinek látta ebben a hatalmas városban.

Hirtelen halk szuszogásra lett figyelmes. Valahonnan az ebédlő irányából jött az egyenletes, lihegő hangfoszlány, melyet apró koppanások kísértek. Katharina gyanakodva felült a párnák közül, fejét automatikusan balra fordította, a közeledő árnyalak felé. Pollux kíváncsian körbeszaglászta a lányt, okos, fekete szemei csiszolt obszidiánként csillogtak a sötétben. Katharina halványan elmosolyodott, és megvakargatta a kutya fültövét, mire az élesen felvakkantott. A lány összerezzent, és riadtan csitítani kezdte, de a dobermann egyre élénkebben kezdett ugatni.

  - Csssh... Kérlek, hagyd abba, kérlek! – könyörgött neki kétségbeesetten, tenyerét megpróbálta az állat nedves állkapcsa köré zárni, de Pollux minduntalan kiszabadult a fogásból.

Amikor Katharina meghallotta a parkettán reccsenő lépteket, már pontosan tudta ki állhat mögötte. Orcájának mindkét oldalát vörös szégyenpír borította el, képtelen volt Miranda szemébe nézni, amikor a nő megállt előtte. Összekócolt haja gyors kontyba volt tűzte, pávakék köntösét szorosan összehúzta magán, de a lány figyelmét nem kerülte el a kipirosodott dekoltázs. Kulcscsontján egy hosszú karcolás húzódott végig, a cérnavékony sebből néhány csepp vér buggyant elő,  csak később vette észre, hogy hasonló pirosas csík éktelenkedik Miranda alkarján is. A kutya ugatását mintha elvágták volna, izgatottan bámult a gazdájára, mintegy dicséretet várva. A nő lágyan megsimogatta Pollux feje búbját, majd egy határozott intéssel felküldte az emeletre.

Kínos csönd ereszkedett rájuk, Katharina félszegen a mellkasához húzta a térdét, és hálóingjével betakarta meztelen lábfejét. Miranda összefonta a karját, és egy bosszús sóhajjal kifújta a levegőt.

   - Miért nem vagy a szobádban?

A lány nem felelt, szívébe azonnal visszaköltözött a dac Miranda hűvös hangját hallva.

 - Nem tudtam elaludni, kicsit felzaklatott a tárgyalás – nyomta meg az utolsó szót eggyel keményebben.

 Miranda lusta pillantással végigmérte Katharinát, majd megvonta a vállát.

   - Leskelődés helyett javaslom az olvasást, vagy a hímezgetést. Attól elálmosodik az ember.

A nő sarkon fordult, és a lépcső felé vette az irányt, ekkor azonban Katharina megtámaszkodott a kanapé támlájában, és utána szólt.

   - Miért nem mondtad el nekem már az úton?

Miranda az ajtófélfának dőlt, tekintetében valami különös láng lobbant, melyről a lány még nem tudhatta, hogy az egyik legrosszabb jel egy Carnonnál. Kimérten végigsimított a nyakán – ebben a pillanatban fedezte fel az aprócska karcolást, melyet egy észrevétlen mozdulattal azonnal el is takart. Katharina azonban a rakoncátlan hajfürt ellenére is mereven bámulta a sebet.

   - Nem lett volna alkalmas – zárta rövidre Miranda.

   - Elhallgattad előlem, hogy kicsoda Cyrill.

   - Miért, kicsoda?

A nő gúnyosan kedves hangja megdermesztette Katharinát.

   - Gyilkost akartál mondani, ugye?

   - Nem.

   - Nagyon remélem.

Miranda lesújtóan végigpillantott a szőke lányon, majd újra az ajtó felé indult. Épp csak az első lépcsőfokra tette a lábfejét, amikor Katharina beérte.

   - De jogom lett volna tudni!

Észrevétlen dühhullám söpört végig Mirandán, az avatatlan szem ebből nem láthatott semmit, de a nő torka összeszorult az elfojtott haragtól. Egész élete során mindössze két ember tudta pontosan beazonosítani ezt az állapotát: az édesapja és Isaiah.

 - Nur nicht so hitzig – sisteregte Miranda. – Éppen eleget tettem a kötelességemnek, hogy elhoztalak. Nem vagyunk abban a nexusban, hogy bármit is számon kérj rajtam. Jó éjszakát!

Katharina egyedül maradt. Térdei még mindig önkéntelenül remegtek, de pontosan tudta, hogy nem a hideg márványpadlótól.

​