Isabelle hosszasan nézte a festményt. Feje enyhén oldalra billent, szembogara ide-oda mozgott, aprólékosan megfigyelve minden részletet. Fájdalomtól eltorzult arcok, szétfeslett anyagok és lángtenger állt össze az apró ecsetvonásokból, ezt követően egy kicsit hátrébb lépett, hogy egészében is megszemlélje a képet. Körötte a díszterem parkettája élesen visszhangozta a cipők koppanását, de azonkívül áhítatos csend honolt. Rendszerint tavasszal rendezték meg a Midnight Medley kiállítást, ahol azok a vámpírok mutathatták be az alkotásaikat, akik valamilyen képzőművészeti ágban tevékenykednek. A Thomsett-ház komoly összegekkel támogatta a festőket, Irwin mániákusan gyűjtötte a különleges darabokat, de időnként a Carnon- és a Perkins-ház is működtetett mecenatúrát. A legfelkapottabbak azok a festők voltak, akik már a 16. században is alkottak – tőlük valóságos kincs volt egyszerre birtokolni egy reneszánsz és egy impresszionista képet.

Sebastian csendesen közeledett. Nem sok időt vesztegetett a kiállítás anyagára, őt sokkal érdekesebb műkincsek izgatták. Úgy érezte, mintha egy ritka, egzotikus lepkéhez próbálna hozzáférkőzni: egyetlen hirtelen vagy rossz mozdulat és a szépséges pillangó máris tovaszáll.

   - Csodálatosan felkavaró kép, kisasszony, Önnek remek az ízlése.

   - Nem szeretem a művészeteket.

Isabelle hangja hideg és szenvtelen volt, Sebastian egy pillanatra meghökkent. Sokféle válaszra számított, mindre volt egy jól kitervelt frappáns mondata, de ez a felelet teljesen váratlanul érte. Izmai kissé megfeszültek, a homloka valamivel forróbbá vált.

  - Sajnálom uram, hogy csalódást okoztam. Bizonyára szerette volna dicsérni az ízlésemet, tett volna néhány bókoló megjegyzést a ruhámra, kicsit udvarolt volna, majd miután elég sokáig és elég látványosan tartott volna fel – természetesen szándékosan – megjelent volna a bátyám, ami végre megfelelő alkalmat adott volna, hogy rátérjen ittléte valódi okára. Nos, rendben.

Sebastian leforrázva bámult a távozó nő után, aki a következő terem ajtaja mögött eltűnt. Átkozta az ügyetlenségét, legszívesebben visszarepült volna öt percet az időben, hogy másképpen szólíthassa meg a fiatal Galanis hölgyet, Isabelle azonban kisvártatva Xavierrel az oldalán tért vissza.

  - Mr. Carnon-Webcher – üdvözölte udvariasan, de nem kedvesen. – Csaknem elfelejtettem milyen lenyűgözően ambiciózus, nem hittem volna, hogy valaha találkozni fogok egy inhumánussal a Midnight Medley-n.

Sebastian kényszeredetten mosolygott, nem tudta, hogy Xavier vajon valódi bóknak, vagy gúnynak szánja-e a megjegyzést. A férfi arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, a két testvér úgy állt egymás mellett, mint az alabástrom szobrok. Sebastiannak szinte a torkára forrtak a szavak. Idefele jövet jól felkészült, magában szóra és mimikára pontosan kitervelte mit fog mondani, hogyan tereli majd a beszélgetést, Isabelle és Xavier hűvös tárgyilagossága azonban teljesen megzavarta, mintha egy sakkjátszmában a nyitó lépés után azonnal mattot kapott volna.

   - Vannak olyan inhumánusok, akik többre hivatottak, mint ami jutott nekik – igyekezett tartani magát az eredetileg elgondolt taktikához.

   - Tehát nem mindegyik? – kontrázott Xavier.

Sebastian értetlenül felvonta a szemöldökét. A fiatal Galanis néhány pillanatig még várt, majd keresztbe fonta a karját, és folytatta.

   - Csak mert Ön azt mondta vannak olyan inhumánusok. A vannak pedig egyfajta kiemelő jelző. Tehát ha jól értelmezem nem minden inhumánus méltó rá. Vagy Ön hogy gondolja Mr. Carnon-Webcher?

A férfi jól megnyomta Sebastian családnevének első felét.

   - Én úgy értettem… vagyis, nem minden inhumánusnak van igénye a minőségibb életre.

   - Pusztán igény kérdése? – pillantott fel Isabelle.

Az ikrek végigmérték Sebastiant, szemük olyan észrevétlenül aprót mozdult, hogy az ügyetlenebb megfigyelő észre sem vehette. A férfi úgy érezte, mintha egy hurok szorítaná a torkát, hirtelen azt sem tudta volna megmondani, hol kezdődött a beszélgetés fonala.

   - Az Ön paradigmatikus világképe szerint tehát ambíció és igény kérdése bizonyos jogoknak az elnyerése, ami a társadalom egy rétegét megilleti, míg a másik küzdeni kénytelen érte, és valamilyen szinten hasonulnia kell az előbb említett réteghez. Érdekes okfejtés, köszönöm Mr. Carnon-Webcher. Mi egyebet óhajt?

Sebastian tehetetlenségében kis híján felrobbant. A teremben már csak ők hárman maradtak, minden látogató a következő festmények felé vonult, így a csönd szinte megbénította a párbeszédet.

  - Belátom kifogtak rajtam. Ez nem sokakkal fordul elő  – köszörülte meg a torkát Sebastian, nehogy egy fokkal nyájasabb legyen a hangja a kelleténél.

   - Térjen a lényegre – szólt közbe Isabelle.

Sebastian egy pillanatra összeszorította a száját.

  - Én szeretnék megbizonyosodni, vagyis csak szeretném tudni, hogy Önök… megtesznek-e mindent, ami csak lehetséges az inhumánusok ügye kapcsán…

Xavier rövid szünet után válaszolt.

  - Ne féljen Mr. Carnon-Webcher. A ránk bízott feladatot elvégezzük. Nem szükséges a nyomunkban loholnia, anélkül is tudjuk mi a dolgunk.

   - Én nem is...

  - A múltkori látogatása során már minden információt megkaptunk az inhumánus helyzetről, amire szükségünk volt – vetette fel az állát Isabelle. – Ha igényt tartunk a szolgálataira, majd értesítjük.

Az ikrek félig leeresztett szemhéjjal figyelték Sebastian egyre vörösödő arcát.

  - Ha nincs más, amiben segíthetünk… Ég Önnel – nyújtotta a kezét Xavier.

Sebastian kénytelen-kelletlen elfogadta, de tudta, hogy nincs több lehetősége.  Ezen az estén biztosan nem. Miután az inhumánus távozott, Xavier hátrafordította a fejét és odaszólt a testvéréhez.

   - Melyik?

Isabelle jobbra mutatott a fal felé.

   - Rendben. Szólok, hogy készítsék elő – intézkedett a férfi.

A festményt percek alatt becsomagolták, és a hordárok a főbejárathoz cipelték. Isabelle beszállt a kocsiba, Xavier pedig kurta, de elegáns mozdulatokkal irányította a bepakolókat, akár egy karmester a zenészeket. Kisvártatva ő is helyet foglalt a lovaskocsiban, szemben a húgával. A jármű halkan, zörögve szelte át London utcáit, de a kocsin belül nyugalom és mételyező csend honolt.

   - Patetikus.

   - A téma önmagában patetikus – felelte egykedvűen Isabelle.

   - Nem fog neki tetszeni.

   - Nekem sem tetszik.

Xavier kényelmesen hátradőlt, és biccentett. Fél szavakból is értették egymást, egy apró pillantás vagy mozdulat is elég volt, hogy egész diskurzusokat folytassanak fejben. A körülöttük uralkodó tompaság egy állandó burokként vette őket körül, mintha az anyaméhben töltött együttlét csendessége folytatódott volna. Demetrios viccből gyakran megjegyezte, hogy bár külsőre zsenge tizennyolc éves ifjú titánoknak tűntek, a társaságuk inkább az aggastyán delphoi jósok némaságát idézte. Mikor elértek Henley-on-Thamesbe, a hordár azonnal leugrott, hogy felhurcolja a csomagot, de Xavier leintette, és egy ezüstösen csillanó pennyt ejtett a kezébe.

   - Várjon itt, amíg nem szólunk.

A két testvér ismét karon fogta egymást, és kényelmesen felsétáltak a főlépcsőn. Odakint erősen fújt a szél, a házon belül viszont csak a kandallótűz pattogását lehetett hallani, mintha tucatnyi szikra robbant volna körös-körül. Az ikrek levetették a kabátjukat, és beljebb húzódtak. Erőteljes, mégis tompán hangzó párbeszéd ütötte meg a fülüket.

   - Hazudsz, te zsivány!

   - Jó anyám életére esküszöm, így volt.

   - Eh, könnyen esküdözöl. Legalább kétszáz éve a föld alatt nyugszik.

A két férfi bársonyosan öblös nevetése betöltötte a szalont. A kandalló fényénél kirajzolódtak nemes, markáns vonásaik, de a szemük sarkában ott bujkált az örökifjúság. Demetrios megmarkolta faragott nyelű botját, és a szekrényhez sétált.

  - Márpedig nekem ne mondd, hogy húzóra két pint bort. Én Thimariban nőttem fel, nálunk a görög férfiakat nem puha fából faragták, de még a legvadabb tavaszünnepeken sem láttam senkit, aki megivott volna ennyi bort egy ültőhelyében.

  - Akkor drága barátom nem jártál még a gyönyörűséges Firenzében, és nem ismerted a tizenhat éves Isaiah Vecchionét.

Demetrios megcsóválta a fejét.

   - Inkább azt mondd meg te hencegő, kérsz-e szivart?

Isaiah bólintott, és kényelmesen elnyúlt a fotelban. Ez a kis emlék felidézte benne a toszkán lankák aranysárga mezőit, az égbenyúló ciprusfákat és a kőházak hűvösében ellustálkodott délutánokat. Imádta, ahogyan a nap forró csókot lehelt az arcára két falevél között átszökve, ebben a pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint hogy még egyszer átélhesse a szüreti mulatozások egyikét. Élete során többször visszatért a szülőföldjére, de az éjszaka sötétjében soha többé nem láthatta Itália élénk, gazdag színeit. Be kellett látnia, hogy többé nem élhette át az elvesztett fiatalkort.

   - Argentínából hozattam.

Isaiah mélyen belélegezte a szivar illatát, és elismerően biccentett.

   - Fenséges.

   - Azt mondják, fekete rabszolgalányok sodorják a meztelen combjukon.

A két férfi dévaj nevetése megremegtette a falakat. Demetrios hirtelen észrevette az ajtóban álló Xaviert és Isabelle-t, így hamar visszavedlett a bölcs és nyugodt apa szerepébe. Hangja ismét kimért, de szeretetteljes lett, egy kissé szégyellte magát, mintha valami illetlenséget kapták volna rajta.

   - Gyermekeim, hát ti mióta ácsorogtok itt? Máris véget ért a kiállítás?

   - Addig maradtunk, ameddig érdemesnek találtuk.

   - Jól van. Találtatok valami szépet?

Xavier intett a hordárnak, aki becipelte a hatalmas festményt a szalonba. Isabelle elegánsan fellibbentette a leplet, mely alól élénkvörös és égetett barna színek rajzolódtak ki. Demetrios arcán egy pillanatra sötét árnyék vonult át, de igyekezett gyorsan leplezni a furcsa érzést, ami a hatalmába kerítette. Isaiah sokáig bámulta a képet és minél tovább nézte, egyre inkább értette a döbbenetét.

   - Csak ezt hoztátok el?

   - Igen – felelte halkan Isabelle. – A zsarnokok elűzése 1789-ben.

   - Nagyon expresszív. Bár kissé vad tematika. Miért tetszett meg?

Demetrios szelíden beszélt, de Isaiah érezte a feszültséget a hangjában.

   - Arra gondoltunk, hogy a keleti szárny lépcsőfordulójában illene a korlát és a szőnyeg színéhez.

Néma csend borult a szalonra, az ikrek arcán se ellenállás, se mentegetőzés nem tükröződött. Vonásaik olyanok voltak, mintha egy szobrász nagyon finoman véste volna bele a mozdulatlan örökkévalóságot.

   - Jól van. Tegyétek akkor oda.

Xavier illedelmesen biccentett, Isabelle pedig gépies kimértséggel csókot nyomott Demetrios arcára. Isaiah összeszűkült szemekkel nézett a távozó testvérpár után.

   - Különös ízlésük van.

 - Nem sokat értenek a művészethez. Rengeteget taníttattam őket, de nem voltak fogékonyak. Ők praktikusan gondolkodnak, színeket, formákat látnak, de nem értik a művészi szándékot, a mély gondolatiságot, amit egy kép kifejezhet.

  - Demetrios, ha iderángatok neked egy utcagyereket Clerkenwellből, az is megmondja, hogy ez a kép erőszakos.

   - Egy utcagyerek valóban. Hiszen az nap mint nap szembesül az erőszakkal, tehát felismeri. De Isabelle és Xavier másképp gondolkozik, ők nem élnek erőszakban.

   - Nem élnek erőszakban? – rökönyödött meg Isaiah. – Hiszen vámpírok!

A lordprotektor oldalra sandított, és erősebben markolta a sétabot nyelét.

   - Ők nem tudnak semmiről.

   - Tessék?

Demetrios nagyot sóhajtott, tengerzöld szemében most különös él villant.

   - Nem akartam, hogy a tiszta lényüket beszennyezze ez a mocskos rituálé. Az elharapott nyak, a csurgó vér, az áldozatok hörgése és vergődése…

  - De hát ez a vámpírlét velejárója! Előbb-utóbb ők maguk is megtapasztalják, nem kortyolgathatják örökké egy kristálypohárból, kényelmes bársonypárnák között.

A férfi koppantott egyet a botjával.

  - Nem kell, hogy az legyen! Lehet ezt kulturáltan, humánus módon is végezni. De hogy visszakanyarodjunk, ők nem igazán tudják, mi az erőszak így hajlamosak félreértelmezni dolgokat, mint például ezt a festményt. Ezért is hagytam rájuk, mert nem rossz szándékból választották.

Isaiah felvonta a szemöldökét, majd komótosan öltözködni kezdett, Demetrios azonban rendületlenül állta a férfi kétkedő tekintetét.

   - Errare humanum est – vonta meg a vállát Isaiah.

   - Jól mondod. Emberi.

A két férfi merev tekintettel nézte egymást, csak a csillárok apró kristályfüggői remegtek a fejük fölött, amikor a komornyik kinyitotta a bejárati ajtót.

   - Jó éjszakát – szólalt meg végül Isaiah. – Nem kell kikísérned.

   - Jó éjt, Isaiah.

A folyosó árnyékos részén két sötétkék szempár követte a távozó vámpírt.

​

​