Cyrill egyedül bolyongott a Kensington High Street fái alatt. Mindig is az otthon ülést élvezte jobban, saját szobájának négy fala között érezte magát komfortosan, de az utóbbi napokban megjött a kedve ezekhez a magányos barangolásokhoz. A szerencsésen végződő tárgyalás óta előszeretettel mozdult ki a házból, fejébe tűzte a kalapját, annyit mormogott nemsokára jövök és távozott. Hajnalig rótta a környék utcáit, kiélvezte, hogy megszűnt az állandó nyugtalanság a Whitborne-ház jövőjével kapcsolatban. Még a beszámolóihoz is tudott ihletet meríteni, miután hazaért, azonnal asztalhoz ült és vad mozdulatokkal munkához látott. Az sem érdekelte, ha percekig vagy órákig ült egy-egy kifejezés fölött, pedig máskor a haját tépte tehetetlenségében. Szaporodtak az oldalak és sokasodtak az éjjeli kirándulások is. Kicsiny, díszkötéses notesze minden alkalommal elkísérte, melyet Danieltől kapott néhány évvel ezelőtt.

A séták alatt sokszor gondolt Isaiah legutóbbi látogatására. Azelőtt tartott valamelyest a férfi társaságától, igyekezett megőrizni a három lépés távolságot, de Isaiah mostanában mutatott közvetlensége úgy-ahogy feloldotta. Nem kergetett hamis illúziókat, túl jól ismerte a két Carnon múltját ahhoz, hogy elhiggye, a férfi csakis miatta bukkant fel a Melbury Roadon. Ezzel együtt nagyon is élvezte Isaiah kitüntető figyelmét. A vámpírközösségben sokkal könnyebben mozgott nők között, a férfiak társágát igyekezett kerülni. Modortalannak és züllöttnek tartotta a vámpírok többségét, Pascalnak köszönhetően pedig ezt nap mint nap a saját otthonában látta igazolva.

Csupán egyetlen dolog aggasztotta komolyabban. Hiába próbálták megbeszélni a dolgokat a tárgyalás után, Katharina még mindig visszafogottan viselkedett a jelenlétében. Nem vádaskodott, nem kesergett, némán tett-vett a házban. Cyrillt ez egyre jobban frusztrálta, ki akart törni ebből a semmilyen állapotból, már a nyilvános megaláztatást is elviselhetőbbnek látta, mint egy ilyen patthelyzetet. Megállt egy kereszteződésben nem messze a Hyde Parktól, fel akart jegyezni néhány gondolatot az egyik épület homlokzatáról.

   - Elnézést uram – szólította meg tört angolsággal egy középkorú férfi. – Tudna nekem segíteni?

   - Természetesen – nézett fel a noteszéből Cyrill.

   - Milyen messze vagyok Paddingtontól?

   - Közel jár. Legegyszerűbb, ha átvág a parkon – bökött az ujjával a megfelelő irányba.

   - Hálás köszönetem – hajolt meg az idegen, és gyors léptekkel távozott.

Cyrill folytatni szerette volna megkezdett írását, de a ceruzája megállt a papír felett. Elgondolkodva nézett a külföldi férfi után. Eddig nem sokszor tapasztalt, furcsán bizsergető érzés motoszkált a fejében, és minél jobban próbálta elhessegetni magától, annál erősebbé vált, mint egy szemtelen piaci légy. Hirtelen elhatározástól vezérelve megindult az idegen után. Elképzelte, ahogy a park egy árnyas részén utoléri, és határozott mozdulattal elkapja a nyakát… olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnt az egész, hogy megijedt tőle. Sarkon fordult, szinte futott, hogy kellően messze kerüljön a parktól. Badarság – mondogatta magának – Danielnek hála van elég. Felesleges kockázat. Ahelyett, hogy örülnél, hogy nem kell minden éjjelt az utcán töltenünk. Már maga sem tudta, hogy a saját hangját hallja-e vagy Mirandáét.

Nem sokkal napkelte előtt ért haza. Óvatosan fordította el a kulcsot a zárban, nem hiányzott egy újabb hőzöngés Pascaltól. Olyan lármát csapsz, mint egy részeg kocsis – vetette oda neki gyakran, pedig ha Pascal matatott valamivel, azt az egész ház hallotta. Cyrill fellopózott az emeletre. Szándéka szerint rögtön elhajította volna a cipőjét, hogy bevesse magát az ágyba, de döbbenten észlelte, hogy szobájának ajtaja résnyire nyitva áll. Lábujjhegyen közeledett, a halk neszezés alapján megpróbálta kitalálni, hogy ki lehet ott bent. Határozott mozdulattal nyitotta ki az ajtót, már a nyelve hegyén volt valami dühödt mondat, amivel Pascalt rajtakaphatja, de az utolsó pillanatban visszanyelte indulatát.

   - Hazajöttél világvándor? – mosolygott rá Katharina. Bal keze egy kisebb könyvkupac tetején pihent, az egyes darabok helye tisztán kivehető volt a polcokon: a szomszédos könyvek bágyadtan billentek félre, mintha védelmezni akarnák az üresen maradt helyeket.

  - Hát te mit keresel itt? – kérdezte Cyrill döbbenten. Nemcsak a szívélyes üdvözlés lepte meg, emlékezete szerint Katharina még sosem járt a szobájában.

   - Nem hittem volna, hogy ennyi kincsed van – nézett körbe izgatottan Katharina, mintha csak kitalálta volna Cyrill iménti gondolatait, majd dorgáló hangsúllyal hozzátette: – Kár, hogy eddig nem mutattad meg őket.

   - De hiszen ezek csak limlomok – szólt visszafogottan. – Kiárusítás az ócskapiacon, ahogy Miranda mondaná.

 - Ugyan, ez mind csuda érdekes – legyintett Katharina, és elejét véve a további szabadkozásnak, felkapta a messzelátót, ami az egyik kisszekrényen ácsorgott. A látcső lencséje már igencsak beporosodott, de még így is méltóságteljesnek látszott, három lába szétterpeszkedett a csipketerítőn, mint egy gőgös király a trónján. – Ez például honnan van?

  - Andalúziában vettem egy marokkói kereskedőtől. Jócskán áron felül kínálta, de képtelen voltam otthagyni.

  - Csodaszép – forgatta óvatosan a kezében Katharina. – Gyakran nézed ezen keresztül a csillagokat?

  - Nos, igazából nem… – szabadkozott Cyrill. Ebben a pillanatban ő sem értette, hogy eddig miért nem emelte le egyszer sem a helyéről, hogy felnézzen vele az égre.

Katharina nem marasztalta el, pedig határozottan úgy vélte, bűn egy ilyen szép darabot érintetlenül hagyni. Gondosan visszahelyezte a messzelátót a kisszekrényre, és visszatért az előszedett könyvekhez.

   - Bocsáss meg, hogy rendetlenséget csináltam…

   - Ugyan…

   - Csak megláttam, hogy van néhány német nyelvű könyved is.

  - Van pár Shakespeare németül, a Hamlet meg a Vihar, és egy-két Schiller is. A napokban gondoltam is rá, hogy újraolvassak néhányat közülük. Fel kellene frissíteni a német tudásomat.

   - Nem mondod, hogy te is beszélsz németül? – ragyogott fel Katharina arca. – Hol tanultál?

  - Még gyerekként tanítottak – krákogott Cyrill, ujjai idegesen markolászták a csipketerítő rojtjait. – De már alig emlékszem. Persze néhány hónap alatt talán belejönnék. Sicherlich vermisst du deine Muttersprache.

Katharinát melegséggel töltötte el Cyrill kedvessége. Isaiah látogatása óta igyekezett elhessegetni magától a rossz gondolatokat, és megbarátkozni az új helyzettel. Elhatározta, hogy többé nem fogja megvárni, hogy ehhez hasonló váratlan részletek bukkanjanak elő a semmiből és hogy igyekszik minél többet megtudni a közvetlen környezetéről és elsősorban a saját családjáról.

  - Hagyd csak, ráér – lépett oda hozzá Cyrill, amikor a lány vissza akarta tenni a könyveket a helyükre.

Katharina letelepedett az ágy szélére. Hosszan hallgatott, megvárta, míg a férfi mellé ül. Cyrill nagy örömmel nyugtázta, hogy a lány nem húzódott el tőle.

   - Elmesélnél nekem valamit?

   - Természetesen. Miről?

   - Lottéról – felelte csöndesen a lány. – Nagyon szeretted?

Cyrill szívverése pár pillanatra vészesen felgyorsult. Először azt hitte, hogy Katharina Lotte haláláról akar újabb részleteket hallani, annak az éjszakának még a leghalványabb emléke is fájdalommal töltötte el – dacára, hogy még mindig úgy érezte, mintha nem is ővele történt volna meg, és csupán a szemtanúja lett volna egy szörnyű eseménynek.

   - Lotte nagyon kedves volt és jó szándékú…

  - Ne, ne így beszélj róla. Hunyd le kicsit a szemed, és idézd fel, amit akkor éreztél, amikor vele voltál.

Cyrill engedelmeskedett, úgy hitte rögtön megered majd a nyelve, de sajnálatára csak rövid emlékfoszlányok villantak fel a fejében. Szeretett volna belefogni egy hosszabb monológba, magasztosan, akár egy költő, de nem találta a testhezálló szavakat.

  - Megnyugtató volt mellette lenni. Mintha a világ összes gondja megszűnt volna. Úgy éreztem, hogy szinte bármire képes lennék érte. Szerettem volna boldoggá tenni… de valahogy nem sikerült.

Túlságosan tárgyilagosan hangzottak ezek a szavak, Cyrill sejtette, hogy Katharina ezt pontosan érzi is, de a lány nem tett semmilyen megjegyzést, csak megértően hallgatott.

   - Nagyon hiányzik?

Nem. Nem annyira, mint hittem – vallotta be magának Cyrill, de a lány előtt csak lassan bólintott kétszer. Sokkal jobban fájt neki a kudarc, az, hogy a Whitborne-ház fejeként immár harmadszor sem sikerült méltó társat választania maga mellé. Katharina nem tudhatta, hogy ez játszódik le a fejében, de mintha pontosan kiolvasta volna a tekintetéből a keserű gondolatokat. Közelebb húzódott hozzá, puha tenyerébe fogta a kezét és cirógatni kezdte ujjaival. A férfi legszívesebben átölelte, talán még hozzá is bújt volna, de visszatartotta Katharina esetleges elutasítása. Ez a csendes vigasztalás is nagyon jólesett neki. 

   - Az ott mi? – rikkantotta hirtelen a lány. – Az a doboz!

Cyrill hátrafordult, igyekezett kitalálni mire irányulhatott a kérdés.

   - Az? Backgammon-tábla. Társasjáték.

  - Hűha! Mutasd meg, hogy kell játszani! – lelkendezett Katharina, akár egy gyermek a születésnapi ajándékát látva.

   - Nem hiszem, hogy nagyon élveznéd. Eléggé egyhangú.

  - Jaj, ne viccelj! – korholta ismét Katharina. A hangjában volt valami különösen csengő Cyrill fülének.

A férfi leemelte a dobozt a polcról, előszedte a korongokat és a kockákat, majd szép lassan magyarázni kezdte a szabályokat. Nem gondolta volna, hogy lesz ebben a házban valaki, akivel tud majd backgammonozni, csak Daniellel játszott le néha egy-egy partit. Pascal nemes egyszerűséggel baromságnak titulálta a játékot, Miranda pedig közismerten idegenkedett az efféle időtöltéstől. Érthetően és precízen magyarázott, időt akart hagyni Katharinának, de a lány alig pár perc alatt átlátta a szabályokat, tömör és lényegre törő kérdéseket tett fel.

   - Majd belerázódok, de kezdjük már – toppantott izgatottan.

Úgy tervezte, hogy ad némi előnyt Katharinának, de már az első parti közepén elkövetett egy nagy hibát, amit a lány szemfülesen észrevett, és kihasznált. Cyrill zavarba jött a váratlan vereségtől.

   - Na,  egy visszavágót? Szedd össze magad – nógatta kedvesen Katharina.

   - Igyekszem majd.

Cyrillt azonban nem a játék kötötte le elsősorban. Elmélázva figyelte a lány mozdulatát, ahogy a kockákat rázogatta a tenyerében dobás előtt. Nagyon is ismerős volt számára ez a hanyag elegancia, mint ahogy korábban az a pajkosságba bújtatott parancsoló hangnem is, amivel megkérte Cyrillt, hogy mutassa meg a játékot. Az esze azonban még hevesen tiltakozott a nyilvánvaló ellen.