A hideg, fényesre sikált márványon léptek koppantak. Több tucatnyi keménytalpú bőrcipő és apró magassarkú zaja töltötte be a lépcsőházat, a hatalmas boltozatok alatt színes forgatag áramlott a tanácsterem felé. Katharina szorosan Cyrillbe kapaszkodva tipegett a tömeggel, szíve ritmusra dobbant az egyenletesen kopogó visszhanggal. Furcsa volt még a fejbőrének a szorosra tűzött, loknikba sütött haj, és az új, terebélyes szoknya is meglehetősen zavarta a szabad mozgásban. Néha halkan felkuncogott, amikor véletlenül Cyrill lábára lépett, a férfi megbocsátó derűvel tűrte a kis baleseteket. A lelke mélyén azonban rettegett, mi vár rájuk a gyűlésen. Cyrill napok óta éberálomban járkált a házban, agyát teljesen elfoglalta a közelgő esemény súlya. Többször is erőt vett magán, hogy még a Tanács előtt elmondjon mindent Katharinának Lottéról, de valahányszor belekezdett volna a mondandójába, a lány ártatlan, mosolygós kék szemei meggátolták benne. Képtelen volt bevallani az igazságot, a félelem mély, sajgó sebeket mart a szívébe. A széles, kétszárnyú ajtó már csak pár lépésre volt, még most is erősen gondolkozott, hogy jobb talán az utolsó óra utolsó percében is elhadarni a gyilkosság minden borzasztó részletét, mint megvárni, hogy Katharina idegenektől tudja meg. Már bánta, hogy a végsőkig halogatta, de végül néma beletörődéssel lépte át a nagyterem küszöbét. Akaratlanul is szorosabbra fogta a lány kezét, mintha attól félne, elmenekül tőle.

Miranda és Pascal síri csöndben baktatott. Bár nem beszélték meg előre, legalább egy embernyi távolságot tartottak egymás között, mintha szégyenletes lenne egy párként mutatkozniuk. Az Isaiah-nál tett látogatás felkavarta Mirandában a hazugságok iszapját, Pascal minden egyes érintése most égette a bőrét, minden becéző szava rossz emlékeket ébresztett. Józan esze küzdött az érzés ellen, abszurdnak tűnt, hogy ennyi évtizedig nem zavarta a múlt. Amikor beléptek a díszterembe, a nő tekintete egy pillanatra találkozott Isaiah fekete szemeivel. A férfi sötétkék talárban, büszkén és méltóságteljesen állt az Ítészek asztala mögött, Miranda és Pascal zavartan, lehajtott fejjel botorkált a sorok között, mintha az ülőhelyüket keresnék.

Katharina kíváncsian nézte a szürkéskékre festett falakat, de tekintetét leginkább a pulpitus mögötti címerek kötötték le. Az oroszlános és a szarvasos címert már jól ismerte, a többit azonban nem tudta beazonosítani. Kérdőn megrángatta Cyrill ingujját, és a szemközti falra bökött.

  - Melyik állat, kihez tartozik?

  - Az ott Ormond, és Logan Dashwoodhoz tartozik – vágott közbe pimaszul Pascal.

Katharina halkan kuncogott, nem tudta illik-e nevetni a viccen, de Cyrill rosszalló szemforgatása meggyőzte, hogy jobb csöndben maradni. Miranda egy sóhajtással megragadta Pascal kabátját, és visszahúzta a helyére.

  - A mai megengedett humoradagodból egyet elhasználtál, a helyedben beosztanám, mert hosszú még az este.

Cyrill visszafordult Katharinához, és készségesen magyarázni kezdett. Nem is bánta, hogy a beszédtéma eltereli a gondolatait a hamarosan kezdődő gyűlésről. Szemeit összébb húzta, és hunyorogva sorolni kezdte a házakat.

   - A fekete holló a Thomsett-ház jelképe, Montgomery családjáé. A másik címer bár nagyon hasonló, de valójában egy fecskét ábrázol, és a Titterington-házhoz tartozik.

   - És a medve? – bökött az egyikre a lány.

   - Az a Dashwood-házé.

A lány álmélkodva nézte a pompás termet, a fényesre polírozott, patkó alakú padsorok és a monumentális freskó a mennyezeten olyan érzést keltett, mintha egy parlamentben ült volna. Hatalmas, tizenkét ágú csillár világította meg a helyiséget, a lordprotektor emelvénye előtt egyszerre állt fel az öt ítész. Talárjuk szélét aranyszegély díszítette, kezüket az asztalon pihentették. A beszélgetés morajlása abbamaradt, hirtelen csönd ereszkedett az épületre. 

Cyrill idegesen morzsolgatta az ujjbegyeit, szíve egyre hevesebben dobogott, amikor Demetrios is fellépett a pulpitusra. A férfi végigsimított ősz halántékán, és megköszörülte a torkát.

   - Tisztelt egybegyűltek! A mai ülést egy igen tragikus, de sajnálatos módon szükséges tárgyalás miatt hívtam életre.

A szemközti oldalon, a padsorok legszélén egy szőke fej mozdult, Cyrill azonnal odakapta a tekintetét. Sebastian hanyag flegmasággal könyökölt az asztalon, de amikor pillantásuk találkozott, szemében kifürkészhetetlen, kaján gúny villant. Katharina nem láthatta, Cyrill kit néz olyan mereven, de tenyere alatt érezte a megfeszülő izmokat a karjában.

   - A Whitborne-ház sorsa az elmúlt években többször is bizonytalanná vált, de a kialakult helyzet immár tarthatatlan – folytatta a lordprotektor. – A Tanács szabályzatának harmadik paragrafusában foglaltak alapján, a Whitborne-ház nem rendelkezik a tanácsi ranghoz szükséges három fővel. Lotte Whitborne-Bloom halálával a ház létszáma ismét kettőre csökkent.

   - Pontosabban egyre.

A teremben ülők egy emberként fordultak Sebastian felé. A vámpír magabiztosan felemelkedett a helyéről, hangja tisztán és nyugodtan csengett.

 - Elnézését kérem Lordprotektor úr, hogy ilyen durván félbeszakítottam a mondandójában, de fontosnak éreztem a helyreigazítást. Indrani Whitborne-Divali szintén nem tagja már a Whitborne-háznak. Voltaképpen sosem volt az.

Cyrill halántékán hideg verejték csordult végig. Riadtan meredt maga elé, csuklóján az ér egyre gyorsabban kezdett verni. Fojtott morajlás hullámzott végig a termen, Demetrios Galanis érdeklődve fordult Sebastian felé.

   - Mr. Carnon-Webcher, kifejtené kérem bővebben az állításait?

  - Indrani Divali egy inhumánus vámpír, ő is Whitechapelben élt. Jól ismertem, így néhány dolgot akaratlanul is megtudtam.

Sebastian tartott egy lélegzetvételnyi hatásszünetet.

   - Cyrill Whitborne bérelte fel a lányt, hogy játssza el a hiányzó harmadik Whitborne családtagot.

Zúgolódás töltötte be a teret, mintha egy kaptárban ezernyi méh zümmögése vegyülne disszonáns zajjá. Miranda orrcimpái megfeszültek, jeges tekintetét le sem vette Sebastianről. Cyrillel forgott a világ, mintha egy rossz, fojtogató rémálomba csöppent volna, amiből a saját józan esze sem tudja kimenteni. A lordprotektor felemelte a hangját.

   - Csendet! Mr. Carnon-Webcher, ezt bizonyítani is tudja? Mert a rágalmazás…

  - Nem vagyok Sherlock Holmes, tisztelt lordprotektor úr. De néhány tény azt hiszem eléggé jól megrajzolja a szituációt. A többit az Önök következtetéseire bízom.

Sebastian összefonta a karját, mint egy ügyész, tekintetében fekete tűz lobbant.

   - Lotte Whitborne rájött a csalásra, Cyrill azonban halálosan megfenyegette, ha eljár a szája. A lány kétségbeesésében hozzám fordult, hogy menekítsem ki. Szegény kisasszonyt elvittem magamhoz Whitechapelbe, hogy biztonságos helyet biztosítsak neki, de Cyrill ott is rátalált és megölte.

A férfi az utolsó mondatokat megrendülve, szinte csak magának suttogta, a hallgatóság döbbent csendben ült. Cyrill bénultan meredt maga elé, keze reszketett az idegességtől. Alig egy sorral arrébb Miranda tekintete azonnal Isaiah-t kereste, néhány másodpercig tanácstalan dühvel néztek hol Sebastianre, hol egymásra.

   - Ezek után azt hiszem nem is olyan meglepő, hogy Indrani Divali féltette az életét, nehogy Lotte sorsára jusson, és elmenekült Londonból.

Katharina moccani sem mert, hirtelen forróság öntötte el. Nem akart felnézni a fényesre polírozott karzatról, szíve olyan hevesen kalapált, hogy úgy érezte kis híján belehal. Lassan, óvatosan elhúzta a kezét Cyrill karjáról, tenyere nedves foltot hagyott a férfi zakóján. A lordprotektor megköszörülte a torkát, az apró köhintés visszhangzott a síri csöndben.

   - Szólítom Cyrill Whitborne-Erskine-t.

Cyrill görnyedten feltápászkodott, kétségbeesetten kereste a támogató tekinteteket. Egy pillanatra sötét foltok táncoltak a szeme előtt, fülében hangosan lüktetett a vér. Homályosan látta csak Isaiah arcát, Miranda és Pascal haja egy aranyszínű, kivehetetlen alakká folyt össze. A körülötte ülőket csak apró hangfoszlányokból tudta azonosítani – egy megvető mordulás valahonnan a Lester család felől, egy kárörvendő, halk kacaj valahonnan a jobb szektorból, ahol a Perkins lányok foglaltak helyet, és egy mindennél jobban hallható halk szuszogás: Katharina.

   - Mr. Whitborne-Erskine, kérem cáfolja vagy igazolja az Önt ért vádakat.

Demetrios Galanis türelmesen megvárta, amíg Cyrill kiegyenesedik.

   - Nem igaz…

A Tanács egy emberként hördült fel, izgatott dobogás és pletykálkodás áramlott végig a tömegen. A lordprotektor csöndre intette az egybegyűlteket. Miranda minden idegszálával feszülten nézte Cyrillt, kezével erősen szorongatta a pad támláját, ujjai egészen elfehéredtek. Légy okos – suttogta magában, de amint kigondolta belévillámlott, hogy Sebastian csapdája túlságosan is ravasz, amibe Cyrill minden suta lépésével csak jobban belegabalyodik.

   - Nem béreltem fel Indranit…

   - Tehát azt nem tagadja, hogy megölte Lotte Whitborne-t?

Sebastian hangja élesen és határozottan vágta ketté a teret, Cyrill egy pillanatra összerezzent. Furcsán hatott a férfi magázódása, Miranda gyűlölettel summázta, hogy Sebastian nagyon is jól kitanulta a Tanácson belüli formaságokat.

   - Nem akartam megölni… baleset volt… - hebegte Cyrill halkan.

  - Egy életerős lány megfojtása igencsak ritkán hordozza magában a véletlen faktorát – vakkantotta Sebastian gúnyos hidegséggel. – Vagy tagadja, hogy fojtogatás áldozata lett?

   - Nem… de én nem akartam…

Cyrill riadtan Katharinára nézett, de a szőke kontyon kívül nem láthatta a lány arcát. Kilátástalannak és megoldhatatlannak tűnt a helyzet, hirtelen azonban felrémlett előtte az utolsó kapaszkodó. Kihúzta magát, és egyenesen az Ítészek és a Lordprotektor felé fordult.

   - Ő bérelte fel Indrani Divalit, hogy hamisan adja ki magát Whitborne-nak!

Sebastian göcögve, tettetett döbbenettel nézett körbe.

   - Mi okom lett volna ilyesmire? – tárta szét a karját ártatlanul.

Cyrill előbbi határozottsága egy röpke másodperc alatt összeomlott. Ő maga sem tudta, mi érdeke fűződhetne Sebastiannek a Whitborne-ház tönkretételéhez, így érvek híján csöndben maradt. Némán feszengett a padban, kezét összekulcsolta a háta mögött, hogy ne lássák mennyire reszket. Pascal óvatosan Mirandához hajolt és franciául, halkan a fülébe súgott.

   - Mondd el nekik a kikötős dolgot.

Miranda egészen aprót megingatta a fejét. Pascal a padok takarásában újból megbökdöste, mire a nő erősen megszorította a kezét. Vékony ujjai satuként fonták körbe a férfi csuklóját, Miranda tekintete villámot szórt. A lordprotektor megelégelte a kínos hallgatást, hangja mélyen, de szelíden zendült.

   - A családokon belüli halálesetekre és erőszakos cselekedetekre nem terjed ki a Tanács hatásköre. Ez minden ház belső ügye. Térjünk hát vissza a napirendünkhöz, ami miatt egybegyűltünk. – A férfi tengerzöld szeme szigorúan végigpásztázta a termet. – Cyrill Whitborne tehát az egyetlen tagja a Whitborne családnak, a háromfős szabály értelmében tehát…

   - Van még egy Whitborne!

Cyrill hangja bizonytalanul csengett, szerette volna végre Katharina arcát látni, hacsak egy pillanatra is. A lány gépies lassúsággal, nehézkesen emelkedett fel a helyéről, erőltetett mosolya zavart és üres volt. Sebastian keze ökölbe szorult, ujjai között apró cafattá morzsolta a zakójából kilógó cérnaszálat.

   - Katharina Whitborne-Geissler vagyok Lautenbachból – szólalt meg csendesen.

A döbbenet végighullámzott a többi vámpíron, Cyrill érzékeny füle kiszűrte a rosszindulatú sutyorgásokat. Ezek között hetente felbukkan valami új nő – hallotta két padsorral feljebb a Perkins-ház felől, szegény kicsike, a végén ennek is kampec lesz – mormogta Harold Lester a tokája mögül. Katharina szálfaegyenesen állt, ajkát összeszorította, és alaposan körbenézett. Eszébe akart vésni minden arcot, minden gúnyos szájrándulást, minden irigységtől fellángoló tekintetet. A sötétkék mennyezetre pillantva szédülés fogta el, a tér mintha fordult volna vele egyet. Hirtelenjében aprónak és sebezhetőnek érezte magát, mint a kicsire töpörödött Alíz a nyúl vermében. Megszokásból a hajfonata után nyúlt, de keze csak az üres, fedetlen vállát markolta.

   - Hilde Whitborne-hoz tartozik – felelte halkan Cyrill.

A férfi maga is meglepődött milyen hidegen és távolságtartóan hangzott ez a mondat. Egy pillanatra elszégyellte magát, már mélyen bánta, hogy így fogalmazott. Mintha semmi köze sem lenne Katharinához, mint egy mostohatestvér, akivel csak egy halott köti össze. Óvatosan megkereste a lány kezét, tenyere hideg és izzadt volt.

  - Mi erre a bizonyíték? – emelkedett fel Emma Lester, reszelős hangja végigkúszott Cyrill gerincén.

   - A szavam – szólalt meg Isaiah. – Elég lesz Mrs. Lester?

A nő fortyogva visszaült, apró malacszemei gyűlölettel villantak Isaiah felé. Miranda megnyugodva summázta, hogy a férfi még mindig mellettük áll, de valami megmagyarázhatatlan érzés tört rá ismét. Egy füllesztő júliusi éjszaka jutott eszébe, egy olyan firenzei éjjel, amikor a levegő szinte megmerevedett a forróságtól. A függönyök élettelenül lógtak a karnisról, semmilyen apró szellő nem járt végig a kerten, ami megremegtette volna. Bőre nedvesen fénylett az verejtéktől, ez volt az első alkalom, hogy megtapasztalta mit is jelent a valódi mediterrán nyár. A hőség kivette minden erejét, elcsigázva feküdt az ágyon – az elviselhetetlen állapot lassan felőrölte az idegeit. Hirtelen történt minden: egy rossz szó, egy pattanásig feszült pillanat elég volt, hogy összetörjön a tükör. Isaiah türelmesen szedegette a véres szilánkokat az apró, puha tenyérből, amikor Miranda felnézett a férfira ismét ugyanazt látta a tekintetében, mint akkor. Nagyvonalú, elnéző türelmet és egyfajta kötelességtudó távolságtartást. Amikor végzett bekötözte a nő kezét, de egy szó nélkül otthagyta. Mirandának úgy tűnt az idő lelassult a tanácsteremben, a múlt emléke és a jelen pillanata összefolyt egyetlen momentummá, ahogyan most Isaiah-val farkasszemet néztek. Merengéséből Demetrios Galanis hangja zökkentette ki.

  - Miss Whitborne, üdvözöljük a köreinkben. Ellenben Mr. Whitborne – fordult Cyrill felé –, a probléma gócpontja még mindig ugyanaz. A Whitborne-ház mindössze két főt számlál.

Cyrill szólni akart, de a torkán nem jött ki hang. Kifogyott az érvekből. Isaiah nagyot sóhajtott, és kissé bosszankodva a férfira villantotta a tekintetét, fekete szemében feddő lekicsinylés bujkált.

  - Bár Mr. Whitborne-nak nincs meg a joga beiktatni egy novíciust, Miss Katharina Whitborne-nak azonban igen. Nincs igazam?

Isaiah a győztesek nyugalmával tette fel a kérdést, Cyrill legszívesebben lekevert volna saját magának egy pofont, amiért ez nem jutott eszébe.

   - Semmi értelme ezeknek a tárgyalásoknak, a Carnonok úgyis mindent megbundáznak.

Viorica Perkins affektálása tűhegyként hatolt Mirandába. A fiatal nő legyezője mögé rejtette gúnyos mosolyát, és a csipke mögül sugdolózott tovább. A Perkins-ház szitakötő medálja ott lógott mindegyik hölgy nyakában, Miranda gyilkos tekintete végigfutott az összes tagon.

   - Elfelejted Viorica kedvesem, hogyha a Bíbor-éjjelen nem lettek volna ott a Carnonok, akkor a Perkins-házról már csak múlt időben beszélnénk.

Viorica arcáról lefagyott a mosoly, dölyfösen elfordult, és a többi lánnyal kezdett diskurálni. Isaiah nem hallhatta, miről van szó, de a mozdulatokból következtetett, hogy Miranda ismét méltón képviselte a legvérmesebbként emlegetett házat. Katharina ezalatt szép lassan visszaroskadt a székre, tekintete sehogy sem akart Cyrillével találkozni. Fejét lehorgasztva mereven bámulta az ölét, körme hegyével kacskaringós, fehér vonalakat karcolt a tenyerébe. Szeretett volna újra Lautenbachban lenni. Vágyott a csendes, csillagos éjszakákra, amikor az fenyvesek között sétálgatva követte az őzpaták nyomait. Vágyott az aprócska padlásszoba meghittségébe, és a pehelydunyhák ismerős puhaságába. De mindennél jobban vágyott Ilse kenyérillatú, meleg ölelésére.

  - Az ügyet szavazásra bocsátom! – emelte fel a kezét a Lordprotektor, hangja megremegtette a falakat. – Kérem az Ítészeket, hogy az elhangzottakat figyelembe véve szavazzanak a Whitborne-ház Tanácson belüli részvételi jogáról és rangjáról!

Cyrill izgatottan megmarkolta Katharina csuklóját, a lány azonban még mindig nem nézett rá, helyette mereven az ítészek asztalát bámulta. Sebastian lélegzet visszafojtva figyelt, keskeny rókatekintete idegesen ugrált hol a Whitborne tagokra, hol a pulpitusra. Állkapcsát fogcsikorgatva összeszorította, hegyes szemfogai tűhegynyi sebet vájták az ínyébe. Először Irwin Thomsett emelkedett fel a helyéről, barátságos mosolyát végigfuttatta a tömegen.

   - Bár a száraz tények a Whitborne-ok ellen szólnak, ne feledjük, hogy az egyik legnagyobb múltú família az egész Tanácsban. Minden család életében vannak nehezebb időszakok, azt gondolom nem lenne nemes gesztus egy ilyen holtponton még büntetéssel sújtani.

Tiszta, mosolygós kék szemét a padsorokban ülőkre vetette, a vámpírhölgyek egyetértően bólogattak a férfi szavaira. Irwin Thomsett nyájasan visszafordult, és a mellkasára tette a kezét.

  - Jómagam a Thomsett-ház nevében is arra szavazok, hogy a Whitborne-ház nemesi rangja megmaradjon, és a türelmi idő alatt Katharina Whitborne beiktathasson egy novíciust a közeljövőben.

Miután Irwin helyet foglalt, egy újabb férfi emelkedett fel. Bongyor, szőke haját néhány hanyag mozdulattal áttúrta, madárszemeit kíváncsian járatta végig a tömegen.

   - Én is amondó vagyok, hogy a Whitborne-ház kapjon haladékot. Legalább Hilde Whitborne emléke miatt.

Mielőtt azonban a férfi leülhetett volna, Logan Dashwood nyikorogva hátratolta a székét, és az asztalra támaszkodott. Legalább két méteres termete és szűk, sziklaszürke szeme még a legbátrabbakban is megfagyasztotta a vért, nemhogy Samuel Titteringtonban.

   - Miért is nem vagyok meglepve, hogy a Titterington- és a Thomsett-ház azonnal az ügy mellé állt – dörmögte Logan. – Mire föl pátyolgatjuk mi a Whitborne családot? Évtizedek óta mesterségesen tartjuk életben a tanácsbeli rangját, miközben annyira gyenge, hogy állandóan a széthullás szélén egyensúlyoz! Mikor hagyjuk abba ezt az őrületes nagy toleranciát?

A férfi hangja rekedten és mélyen zendült, a terem falai szinte beleremegtek.

   - Nem támogatom a javaslatot! – vicsorogta a megvetés legmélyebb tónusával.

Isaiah göcögve, halkan felkuncogott, öklével takarva a mosolyát. Logan visszaereszkedett a helyére, és nyomatékosan balra fordult a hang irányába. Néma csöndben nézte egymást a két férfi, Isaiah-t még mindig rázta a visszafojtott nevetés.

   - Ennyire viccesnek találod?

 - Drága Logan barátom, ha már ilyen elegánsan megkerülted a Tanács etikettjét a tegezéssel kapcsolatban, a válaszom igen.

Logan végigsimított rövid, mákosan őszülő haján, tekintete olyan hideg volt, mint egy fagyos téli hajnal. Isaiah nyájasan elmosolyodott, és felállt a helyéről.

  - Én viszont támogatom a javaslatot. Azt hiszem az erősebb családoknak az a kötelessége, hogy az elesetteket segítse.

   - Mindjárt hányok – morogta Logan.

   - Legalább addig sem beszélsz.

Mielőtt a két férfi egymásnak feszült volna, a lordprotektor erélyesen az asztalra csapott, és csendre intette a két acsarkodó vámpírt.

   - Elég legyen, uraim! – zendült fel Demetrios hangja. – Nem ezért vagyunk most itt.

A legutolsó Ítész, Baldwin Judge lassan, és kissé bizonytalanul egyenesedett fel. Tanácstalanul végigsimított tömöttes bajszán, majd kezeit összekulcsolta a hasán. A sorok között halk kuncogás morajlott végig. A zömök, kissé kövérkés férfi igencsak komikus látványt nyújtott, ítészi rangja pedig sok ellenszenvet szült a többi családban.

   - Úgy néz ki, én maradtam utoljára – heherészett kedélyesen.

   - Nem véletlenül – morzsolta a fogai között Logan.

Baldwin végigsimított húsos, izzadt tarkóján, és nagyot sóhajtott.

   - Nézzék... szabályok ide vagy oda... – itt rövid szünetet tartott, feszülten keresgélve a szavakat –, én szerintem nem kéne ennyit szekírozni a Whitborne családot. Egyszóval támogatom a javaslatot.

Logan Dashwood hitetlenkedve megrázta a fejét, mint aki nem jól hall, és szitkokat morogva összecsapta az iratokat az asztalán. Cyrill szívéről mintha egy súlyos kő gördült volna le.

  - A tárgyalásnak vége – intett a lordprotektor. – A Whitborne-ház továbbra is a Tanács tagja!

Szolid taps követte a bejelentést, de ahhoz épp eléggé kevés és halk volt, hogy Cyrill kínosan érezze magát miatta. Katharina arca kifürkészhetetlen maradt, merev profilja úgy tetszett, mint egy fehér kőből faragott dombormű. A férfi óvatosan a túloldalra sandított, de Sebastian ugyanolyan elégedett nyugalommal ült, mint a tárgyalás elején.

   - Mielőtt a tisztelt egybegyűltek távoznának, szeretném, ha még pár percig rám figyelnének – intett Demetrios, mire minden zaj elült a teremben. – Köszönöm. Egy meglehetősen rendhagyó dolgot szeretnék bejelenteni. Az inhumánsok ügyével kapcsolatban úgy érzem, ideje tenni valamit, ezért egy rendkívüli bizottság felállítását rendelem el, akiknek a feladata az lesz, hogy megoldást találjanak a feszültségek feloldására. Ennek a bizottságnak az élére két kiváló ifjút választottam ki, a Galanis-ház jövendő reménységeit. Kérem, fordítsák tekintetüket a karzatra. Xavier, Isabelle, lépjetek elő!
Az ikerpár fellépett a pódiumra. Fekete hajuk és ragyogó sötétkék szemük akaratlanul is elárulta, hogy testvérek, Demetrios arcán átsuhant halványan a büszkeség. Ruhájuk színe tükrözte a Galanis-ház motívumait, ezüst karperecük a címerállatot – egy leviatánt formált. Isabelle és Xavier hűvösen végigmérte a tömeget, a zsibongás egy pillanat alatt megszűnt. Fiatal koruk ellenére sajátos tekintélyt és hidegséget sugalltak. A lordprotektor ekkor kézen fogta őket, és magasra emelte a karjukat, mellyel szimbolikusan is beiktatta őket az új hivatalukba.