– Hova megyünk?

A hó jeges porként hullott az utcákra, a lámpák fényében kavarogva úgy tűnt, mintha apró kristályok táncolnának a levegőben. Cyrill már jó ideje némán baktatott, cipője sötét sávokat hasított a latyakba. Lotte kissé aggódva, de kíváncsian fürkészte a férfi tekintetét, bársonykalapja alól rakoncátlanul kunkorodott néhány nedves hajtincs, melyek még bájosabbá tették az arcát, amikor Cyrill ránézett.

   – Már nincs messze.

A lány szorosan belekarolt, kesztyűs keze elveszett a kabát redőiben. Összebújva rótták Kensington utcáit, majd átvágtak a kihalt Holland Parkon, hogy elérjenek a Melbury Roadra egy díszes, magas villához. Cyrill egy pillanatra megtorpant, mintha elbizonytalanodott volna a címben, pedig valójában nagyon is biztos volt, hol van. Sóhaja fehér párát gomolyított a levegőben, majd benyomta a fekete vasrácsos kaput és segítőkezet nyújtott Lotténak a csúszós lépcsőn. Kellemes meleg fogadta őket odabent, Lotte mégis úgy érezte, mintha minden sötétségével és súlyával ránehezedne a ház. Fekete faragott bútorok, ezüsttárgyak és drága anyagok köszöntek vissza minden szegletből, a falakon mélybordó selyemtapéta fénylett a homályban. A festmények titokzatos erdőket, nimfákat elragadó kentaurokat és viharos öbölben éneklő sziréneket ábrázoltak. Az egyik ajtó mögül komor zongorajáték szűrődött ki, Lotte töprengve kereste az emlékeiben a dallamot, majd hirtelen ráismert a Holdfény szonáta címére. Ismét felidéződött benne az az erőtlen kis klimpírozás, ahogyan a vénkisasszony Mathilda néni adta elő tavaly a keresztelőn. Ehhez képest a házat betöltő zene egészen a csontjáig hatolt – áttört a falakon, bekúszott a bőre alá és megremegtette az idegeit. Cyrill észrevette a lány bizonytalanságát, és gyengéden megfogta a kezét.

  – Nos, ez hát az otthonom. Bár én a ház második emeletén lakom, az kevésbé… drámai – nevetett a férfi zavartan.

   – Nagyon szép helyen élsz.

Lotte óvatosan fogasra akasztotta a vizes kabátot, és eligazította magán a ruhát. Egyszerű szabású, hétköznapi darab volt, de a lány nagy becsben tartotta. A lila anyag ugyan már megfakult, a szoknya alját makacs sárfoltok csúfították, de a hófehér gallért és a fodrokat új szalag díszítette. Cyrill lopva figyelte, amint Lotte gondosan lesimította a füle mögé az ázott hajszálakat. Már jól ismerte ezt az apró mozdulatot, mely a lány különös, esetlen bájához tartozott, de mégis minden alkalommal megmelengette a szívét, ha meglátta.

Hirtelen abbamaradt a zene. A fojtogató csöndben léptek koppantak a kockás márványpadlón, majd Lotte válla mögött egy nő alakja bukkant fel a tükörben. Bőre porcelánfehér volt, finom arcvonásai és dölyfös tartása nemesi vérről árulkodott.

   – Nem mondtad, hogy vendéget hozol.

Cyrill állta a nő tekintetét. Lotte feszengve figyelte az idegent, azelőtt sosem hitte volna, hogy barna szemmel is lehet ilyen hidegen nézni. A férfi végül megtörte a kínos hallgatást.

  – Ne haragudj, hogy nem szóltam – köszörülte meg a torkát Cyrill. – Ő itt Lotte. A színházban dolgozik, jelmezeket varr.

   – Nem azt kérdeztem kicsoda, hanem hogy miért van itt?

   – A vendégem – nyomatékosított a hangsúlyon.

Jó ideig farkasszemet néztek egymással, majd a nő vállat vont. Néhány lépést tett Lotte felé, gazdagon csipkézett tintakék ruhája suhogott minden mozdulatánál.

   – Lady Miranda Carnon-Seydell. Örvendek.

   – Lotte Bloom.

A lány tenyerébe belesimult Miranda hűvös keze, majd elmosolyodott, de volt ebben a hirtelen jött nyájasságban valami félelmetes.  Cyrill odalépett Lotte mellé, mintegy védelmére kelve.

   – Azt hiszem egy tea jól fog esni – zárta rövidre Miranda, és becsukta maga mögött az ajtót.

Lotte most látthatta először a kivillanó, hegyes szemfogakat.

   – Ki ez a nő? – suttogta.

   – Egy régi barátom, most tőle bérelem a ház egy részét. Mármint az egyik emeletet.

Cyrill zöld szemei versenyt szinte izzottak a jádeköves nyakkendőtűjével. Bekísérte Lottét a szalonba, majd fojtott dühével Miranda keresésére indult. Nemsokra rá a konyhában találta meg, amint a dobermannjait etette. A lordprotektor ajándéka volt a két ritka kutyakölyök, melyek mostanra izmos, felnőtt állatokká fejlődtek a gondozása alatt. Cyrillt mindig is nyugtalanította a jelenlétük, de bele kellett törődnie, hogy a nő elmaradhatatlan kísérőivé váltak.

   – Hogy lehetsz ilyen?

Miranda fel sem nézett. A gőzölgő, forró vizet a tealevelekre öntötte és visszacsukta a kanna aprócska porcelántetejét.

   – Milyen? – felelte egykedvűen.

   – Miért voltál ilyen kellemetlen Lottéval?

   – Még kérdezed? Szó sem volt arról, hogy vadidegen libákat hordasz ide, mint a mutatványosbódéba. Van fogalmad róla, milyen veszélynek teszel ki minket megint? Tudja egyáltalán miféle vagy?

   – Tudja.

   – Hát ez pompás.

Cyrill idegesen végigtúrt a haján, de képtelen volt érveket felsorakoztatni.

   – Ne aggódj. Nem lesz bajunk belőle.

   – Ó igen? Talán vámpírrá teszed? – gúnyolódott a nő.

A férfi nagyot nyelt.

   – Igen.

Miranda elhallgatott és lesújtóan végigmérte. Tejet és cukrot készített a tálcára, majd az egyik komódról leemelt egy levelet. Cyrill megismerte az írást, tekintete azonnal elkomorult és lehorgasztotta a fejét, mint egy gyerek, aki tudja, hogy meg fogják szidni. A nő csípőre tette a kezét és meglobogtatta a papírt a férfi orra előtt.

   – Erről mikor gondoltad, hogy szólsz nekem?

Cyrill nem válaszolt. Ujja hegyével a tálca szélét babrálta, majd felelet helyett felsóhajtott.

   – Ezért van itt ez a kislány, ugye?  Így akartad megoldani.

   – Nemcsak erről van szó. Szeretem.

Miranda rosszallóan elhúzta a száját, de magában tartotta az epés megjegyzését. Idegőrlő csönd borult rájuk, a konyhát csak a vízcsöpögés és a kutyák lihegése töltötte be.

 – Nem hagyhatod figyelmen kívül a Tanács szabályait. Még az a szerencse, hogy Isaiah figyelmeztetett, és egyelőre nem lett közügy. Világosan leírta neked ebben a levélben, hogy a Whitborne-házat visszaminősíthetik. Cyrill értsd meg, egyedül maradtál. Legalább három főt kell számlálnia egy háznak.

   – Ezért szeretném, ha Lotte…

   – Nonszensz – vágott közbe a nő.

Tenyerével rácsapott a fémdobozra és visszarakta a szekrénybe. Gondosan elrendezgette a kekszeket egy aranymintás tányéron, és suttogóra vette a hangját.

  – Még csak két éven belül vagy. Adrienne halála óta még nem telt le az idő, addig nincs jogod beiktatni egy novíciust. Ha megteszed, súlyos szabályt sértesz.

A férfi kétségbeesetten Mirandára nézett.

   – Akkor mégis mit csináljak?

A nő elgondolkozott, Cyrill laposan rásandított. Miranda észrevette a sokatmondó pillantást.

   – Szó sem lehet róla.

   – Miranda kérlek… Te vagy az egyetlen, aki meg tudná puhítani, és itt csak ő segíthet.

  – Nézd, eszem ágában sincs odamenni és szívességért könyörögni. Évtizedek óta alig várja ezt a pillanatot! – kacagott fel cinikusan. – Nem adom meg neki ezt az élvezetet.

Cyrill belekapaszkodott a karjába és mélyen a szemébe nézett.

   – Ígérem, nem kérek többet semmit tőled. Kérlek, tedd meg a kedvemért.

   – Meglátjuk.

   – De hiszen már évek óta megbékéltetek egymással, nem?

   – Jaj Cyrill, mi Carnonok vagyunk, nálunk ez nem jelent semmit.

Odabent Lotte belesüppedt a heverő bársonyredői közé és riadtan kémlelte a szalon zugait. Próbálta magát azzal nyugtatni, hogy talán csak a gyér világítás miatt tűnik minden ilyen félelmetesnek, és nappali fénynél ez bizonyára egy gyönyörű ház. A zongoránál egy borzas, szőkésbarna hajú férfi ült, néha leütött egy hangot vagy rövidke dallamot, aztán sebesen írni kezdett a kottalapra. Nem szólt a lányhoz, szinte tudomást sem vett róla, így Lotténak volt ideje alaposan szemügyre vennie. A férfi arcának két oldalán apró gödröcske húzódott, mintha állandóan huncut mosolyra állna a szája, szeme viszont jégkék volt, mint az akvamarin. Ingujját egészen könyékig feltűrte, karján és kézfején néhol elmaszatolt tintafoltok éktelenkedtek.

A szalon egyik ajtaja mögül egy újabb alak lépett ki, Lotténak csak most tűnt fel, hogy a faberakás mögött egy kis könyvtárszoba nyílik. Mélybarna szemű, komoly arcú fiatalember sétált át a szalonon, kezében egy kopottas könyvet szorongatva. Egészen elmerült az olvasásban, léptei sietősek voltak, mintha valami fontos ügyről lenne szó. A lány még köszönni sem tudott, mire a férfi már el is tűnt. Hirtelen halk morgás, majd apró körömkoppanások hallatszottak, a falakon fekete árnyékok nyúltak végig egészen a plafonig. 

   – Castor! Pollux! Ide hozzám!

A két kutya néhány flegma szimatolás után Miranda lábaihoz somfordált. A nő letette a tálcát a dohányzóasztalra, és csinosan elrendezgette a ruháját, mielőtt leült volna.

   – Tejszínt?

   – Igen, köszönöm – motyogta a lány.

Két tenyerébe vette a míves porceláncsészét és lassan fújkálni kezdte a teát, ám míg Cyrill elragadtatva nézte Lotte kissé esetlen, gyermeki viselkedését, Miranda néma megbotránkozással figyelte a helytelen mozdulatot.  

   – Megismerkedtetek Pascallal? – nézett hátra a nő, mintegy témát váltva.

   – Nem… még nem.

Miranda szúrósan a férfira kapta a tekintetét, aki  szabadkozva széttárta a karjait.

   – Ma chérie, j’étais en train de le…

   – Inkább el se kezdd a szokásos mutatványodat.

Határozottan belemarkolt a vigyorgó férfi vállába, és diszkréten felrángatta a székről.

   – Enchanté mademoiselle, Pascal Carnon-Lamarque – köszöntötte a megszeppent lányt.

   – Azt is tedd hozzá, hogy tökéletesen beszélsz angolul.

Pascal kezet csókolt, mosolya pimasz és megnyerő volt, amibe Lotte egészen belepirult. A kandallóban pattogva ropogott a tűz, száraz meleg áradt szét a szobában, pedig a szél vadul zörgette az ablakokat odakint. Miranda kényelmesen hátradőlt a fotelban, sötét mézszőke haja egészen aranyszínűnek tűnt most a gázlámpa fényében. 

   – Mondd csak, hogyan is ismerkedtetek meg Cyrillel? 

A férfi Miranda felé pillantott, tekintetében feddés és kérlelés egyszerre váltakozott.

  – Ó, az úgy történt, hogy egy levelet kellett neki bevinnem – kezdett bele a lány, hangja kacér és mesterkélt lett –, és hogy is szokás ezt mondani, láttam milyen csinos ember, így szándékosan megbotlottam a küszöbben, hogy észrevegyen. 

Cyrill döbbent zavarában szaggatottan felnevetett.

  – Nocsak, ezt a változatot én is most hallom először – csípett bele játékosan Lotte karjába. – Azt hittem véletlen volt a találkozásunk.

   – Ugyan butus, máskülönben észre sem vettél volna a sok színésznő között. 

   – Nos, úgy tűnik az alakításod mindegyikükön túltett – mosolygott Miranda, Cyrill azonban érezte az édelgő hangsúlyba bujtatott szarkazmust. 

Pascalt láthatóan untatta a beszélgetés, minden figyelmét az egyik kutyának szentelte és a lehető legészrevétlenebbül egy papírgalacsint hajigált, amit Pollux nyálasra csócsálva újra és újra a tenyerébe helyezett. A hirtelen beálló csönd azonban még neki is feltűnt, így jobb híján feltette az első és egyben legérdektelenebb kérdést, ami eszébe jutott.

   – És hogy tetszik London? 

   – Már itt élek egy ideje – felelte a lány kissé zavartan.

   – Ó, azt hittem most jöttél fel vidékről. 

Lotte elvörösödött szégyenében, és bárhogyan is szeretett volna valami frappáns válasszal előrukkolni, semmi nem jutott az eszébe.

  – Lotte Cricklade-ben született, onnan költözött a fővárosba – próbálta fenntartani a párbeszédet Cyrill. – De annak már jó pár éve, igaz kincsem?

A lány megadóan bólintott. Egy ideig fészkelődött, majd minden bátorságát összeszedve végül Miranda felé fordult.

   – Én azt szeretném kérdezni… lehet, hogy nagy butaság, de hogyan kell elképzelni egy vámpír életét?

A nő egy ideig habozott, majd megvonta a vállát.

   – Az attól függ, hova tartozol.

Miranda remélte, hogy Lotte ért a finom célzásból és nem faggatózik tovább, de a lány mintha süket és vak lett volna minden kitérő, udvarias hárításra.

   – Ezt hogy kell érteni?

  – Mint minden társadalomban itt is van alsó és felső osztály. Tehát vannak alsóbbrendű vámpírok, őket inhumánusoknak hívjuk. Nem tartoznak semmilyen szervezethez vagy közösséghez, a saját vad anarchiájukban tengődnek. Ők jelentik ránk nézve a legnagyobb veszélyt.

Cyrill úgy érezte, magyarázatra szorul, miért is lett megnyomva a ránk szócska. Lotte felé fordult, hangja kedves és nyugodt volt, mint egy tanítónak.

   – Tudod, mi a felső osztályba tartozunk, nemes vámpírcsaládok tagjai vagyunk. Van egy Tanácsunk, kodifikált szabályok szerint élünk, például hány embert tehetünk vámpírrá egy bizonyos időn belül, milyen módon táplálkozhatunk, hogyan kell viselkednünk...

   – … és hogyan kell elkerülnünk, hogy az emberek bármit is megsejtsenek.

Miranda hangja keményen csengett, Cyrill pontosan értette a célzást. Lotte azonban elbűvölve hallgatta a nőt, egy olyan ismeretlen világ tárult fel számára, amiről nem is hitte, hogy létezhet. Különlegesnek és kiváltságosnak érezte magát, egyre izgatottabb lett az újabb és újabb részletektől.

   – Tehát ha vámpírrá válnék, akkor én is felső osztálybeli lennék? – csillant fel a lány szeme.

Cyrill puhán átölelte a vállát.

   – Lotte, ideje aludnod. Késő van, és holnap dolgoznod kell.

   – Nem kell – mosolygott huncutul. – Felmondtam.

A férfi megrökönyödve pillantott hol Lottéra, hol Mirandára, aki csak egy rosszalló sóhajjal fejezte ki a véleményét. 

  – Nos, ez esetben talán már túl késő van ahhoz, hogy hazamenj és azt hiszem nem is feltétlenül szükséges  – dadogta Cyrill tétovázva.  – Megmutatom a vendégszobát.

A lány kissé vonakodva állt fel a kanapéról, még egyáltalán nem érezte magát álmosnak. Szívesebben maradt volna beszélgetni, agyában rengeteg kérdés kavargott. Komótosan követte a férfit az emeletre, tenyerét végigcsúsztatva a fakorláton.

    – Jobb kéz fele az első szoba – intett Cyrill. – Rendezkedj el, mindjárt jövök én is.

Egy gyengéd csókot nyomott Lotte arcára és sietősen lebaktatott a lépcsőn. A lány egy ideig még várta, mikor fordul meg, hogy egy mosolyt küldhessen neki, de Cyrill egyenesen a szalonba ment. Amikor betoppant Miranda mozdulatlanul ült, Pascal az ölében pihentette a fejét, mint egy nyűgös, megfáradt gyerek.

    – Daniel sem köszönt a lánynak, de mindig csak velem vagy igazságtalan.

    – Daniel itt sem volt, fent dolgozott.

    – De igen, egyszer lejött – feleselt dacosan Pascal.

Miranda finoman eltolta magától a férfit, és ismét ülőhelyzetbe noszogatta.

    – Akkor sem hiszem, hogy ez akadályozott meg abban, hogy bemutatkozz.

Cyrill most legszívesebben órákig hallgatta volna a mindennaposnak számító kis vitát, de sejtette, hogy a nőnek sok mondanivalója van a számára. Miranda hátradőlt és hosszasan nézte, tekintete fürkészően végigpásztázta, de testtartása még ebben a kényelmes hanyagságában is tekintélyt parancsoló volt.

   – Ha jól vettem ki a lány szavait, tökéletesen meg van győződve, hogy hamarosan előkelő kensingtoni vámpírkisasszony lesz. Mondd meg nekem őszintén Cyrill, mégis hogy gondoltad ezt?

    – Én... én... nem tudom  – suttogta megtörten.

Pascal gúnyosan felhorkant.

    – Erre gondolhattál volna előbb, mielőtt ezzel szédíted az új barátnődet. 

   – Ha nem is ebben a megfogalmazásban, de egyetértek Pascallal  – folytatta Miranda.  – Tudtad jól, hogy nem teheted még vámpírrá legalább egy évig, mégis idehoztad és teletömted a fejét ezzel az ostobasággal. 

Cyrill nagyot nyelt.

    – De ha Isaiah el tudná intézni, hogy engedélyezzék, akkor minden gond megoldódna.

    – Ne kertelj Cyrill, itt arról van szó, hogy elsősorban én intézzem el Isaiah-nál. 

A férfi megadóan bólintott, mire Pascal riadtan felkapta a fejét, mint egy vadászkutya ha szagot fog. Összevont szemöldöke alatt a szemei szinte szikrát vetettek, amikor Mirandára nézett.

    – Ugye nem?  – emelte fel a hangját, melyben düh és kétségbeesés vibrált.

    – Én sem örülök neki Pascal, de nem maradt más választás. Túl nagy a kockázat ezzel a lánnyal, és a biztonságunk előbbre való, mint a személyes kellemetlenség. 

    – Aranyos, hogy ezt "személyes kellemetlenségnek" nevezed.

    – Pas ici  – sziszegte a nő franciául.

Pascal sértetten felpattant a kanapéról és feltrappolt az emeletre, az ajtó hangosan csapódott utána. Cyrill együttérzőn próbált Mirandára nézni, de a nő fagyos arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni.

    – Nagyon sajnálom, hogy ez az egész...

    – A szabadkozásnak itt már semmi értelme Cyrill  – sóhajtotta a nő.  – Legyen így.

    – Úgy érted elmész hozzá?  – derült fel a férfi arca.

 Miranda röviden biccentett.

   – Igen, holnap. De sokba fog ez neked még kerülni.