A Gare du Nord gömblámpái hosszú sorban húzódtak végig a pályaudvar közepén. A szögletes vaspillérek alatt nyüzsgő tömeg bolyongott – bőröndök nyeklettek a földre, keménytalpú cipők koppantak, fémes sípszó hasította ketté a levegőt. Az elsuhanó ruhák között egy magas, szőkésbarna férfi ácsorgott zsebre dugott kézzel. Szinte percenként ránézett a saját, majd a pályaudvar hatalmas óralapjára. A rohanó embereknek fel sem tűnt, hogy a férfi már fél órája egy helyben áll, de Pascal állhatatosan várta az érkező vonatot Calais-ből. Kabátja alatt frakkot viselt, épphogy sikerült elszabadulnia a hangversenyről, hogy időben kiérjen a Montmartre-ra. A közönség ugyanolyan lelkesen tapsolt, mint máskor, pedig érezte, hogy sokkal rosszabbul játszott. Mintha a zongora most nem engedelmeskedett volna a kezeinek, a billentyűkről lecsúsztak az ujjai, kihagyott bizonyos hangokat. A gondolatai messze az előadáson kívül jártak, csak a pályaudvar és a várva várt nő képe lebegett a szeme előtt. A kalauz élesen füttyentett, a gomolygó gőzös-füstös homályban fekete alakok ugráltak le a vonatról. A sziluettek segítő kezet nyújtottak egymásnak, poggyászt ragadtak, összeölelkeztek – Pascal hunyorogva fürkészte az elmosódott arcokat. Tolakodva próbált előrejutni, de mintha árral szemben úszott volna: az emberek hol a vállába ütköztek, hol a lábára léptek és folyamatosan vonszolták vissza a bejárathoz. A szerelvény harmadik vagonjából, az első osztályról egy hölgy lépett le, a peronőr és a kalauz készségesen adogatta kézről kézre a bőröndjeit. Terebélyes, íriszkék ruhát viselt, apró kalapját fényes fekete tollak díszítették. Pascal rohanni kezdett, akiket félrelökött szitkozódva kiabáltak utána. Hiába jött fél órával előbb, mégis úgy tűnhetett Miranda számára, hogy a férfi elkésett. Türelmesen állt csomagjai mellett, tekintetét a plafonról függő óraszerkezetre emelte. A tömeg lassan szétszéledt, Pascal lihegve kiszabadult az emberhömpölyből, és vadul átölelte a nőt. Magához szorította a törékeny testet, Miranda érezte, ahogyan a férfi szíve hevesen kalapál, mellkasa fel-le járt a zihálástól. Csipkekesztyűs keze végigsimította Pascal hátát.

   - Megtetted?

   - Meg – suttogta a nő boldogan.

Pascal szájon csókolta, a futástól még mindig nehezen kapott levegőt. Miranda érezte az arcát csiklandozó, hűvös szuszogást.

   - Hogy sikerült az előadásod?

   - Eh, kit érdekel? Jól, vagyis igazából nem jól, de most ez kit érdekel? Itt vagy!

A férfi izgatottan, nevetgélve kapkodta fel a földről a bőröndöket. A csarnokból kilépve a Rue de Dunkerque macskaköves utcáin sárgán világítottak a kandeláberek, a fénykörben apró lepkék járták eszelős táncukat. Az éttermekből frissen főzött kávé és a tavaszi este fanyar, esőáztatta lombjainak illata keveredett. A házakat kovácsoltvas erkély díszítette, mintha fekete csipke mögé bújtak volna az ablakok.

Miranda boldog volt. Két év súlyos terheitől szabadult fel a szíve, erre a pillanatra vágyott hónapok óta. A Rue de Sofia meredek kis utcáján már elhalványodott a párizsi éjszaka hangzavara, csupán saját lépteik koppanását verték vissza az épületek. A pár órával ezelőtti zivatar emléke már csak az ereszekről csöpögött néhány ázott muskátlit fejbe kólintva. Egy cirmos macska fázósan borzolta a szőrét, és vizet nyalogatva a mancsáról egy méltatlankodó nyávogással behúzódott az egyik pince ablaknyílása alá. A négyemeletes bérház lépcsőháza sötéten kanyargott, Pascal alig fért el a poggyásszal. Megtorpant az egyik ajtó előtt, hóna alatt feltornyosodtak a csomagok. Kérlelve Miranda felé kacsintott, aki – értve a célzást – a férfi zsebébe nyúlt, és kivette a kulcsot.  Az aprócska legénylakás kissé puritán, de hívogatóan barátságos volt, láthatóan akkora rend és tisztaság uralkodott, amilyet ez a szoba még sosem kapott azelőtt. Pascal ledobta a csomagokat, a bőröndök végigdübögtek a padlón. Miranda levette a kalapját, és nevetve hátrafordult.

   - Honnan tudod, hogy nem volt benne valami törékeny?

Pascal válasz helyett türelmetlenül megragadta a nőt, és ajkait a puha, rózsaszín ajkakra tapasztotta. Egyik keze Miranda dereka köré fonódott, másikkal a gombokat keresgélte, fürge ujjai alatt gyorsan lazult a selyemruha szorítása. Ahol megakadt, ott egy-egy durvább rántással oldotta meg, a varrás recsegve adta meg magát. Vadul csókolták egymást, a nő porcelánfehér bőréből egyre több látszott.

  - Az egyetlen törékeny dolgot épp a kezeim között tartom – mosolyodott el Pascal, és még szorosabban magához ölelte.

Miranda kibontotta szétzilált kontyát, hullámos haja lágyan terült szét a hátán. Pascal ledöntötte az ágyra, és óvatosan fölé emelkedett. Minden gömbölyű és homorú részletet végigjárt a keze, ágyéka hamar megtalálta a nő ölét. Tekintetük egybeforrt, homlokukat összeérintetve halkan, suttogva ziháltak. Miranda hirtelen felülkerekedett. Lassan mozgatta a csípőjét, körme hegyével finoman végigcirógatta a férfi mellkasát.

   - Még mindig akarod?

Pascal felült, állát a nő mellkasának támasztotta.

   - Évek óta erre várok.

Miranda huncutul felnevetett.

   - De hiszen évek óta szeretkezünk!

   - Várj, akkor mi volt a kérdés? – bámult értetlenül a férfi.

A nő játékosan megharapta Pascal orra hegyét.

   - Csak viccelek. Bête. Persze hogy az volt a kérdés.

   - Akarom.

Miranda egy kicsit elkomorodott, átfutott rajta egy furcsa érzés. Annyi gyengédséggel voltak egymás iránt éveken át, hirtelen el sem tudta képzelni, hogy valódi fájdalmat okozzon a férfinak és fogait a bőrébe vájja.

   - Mi a baj? Te már nem akarod?

   - Semmi, dehogyis – ingatta a fejét. – Hogyne akarnám, ezt már Velencében eldöntöttük.

   - Akkor mire várunk? – vigyorodott el Pascal.

   - Csak még sosem csináltam ilyet.

A férfi félrebillentette a fejét.

   - Nekem rendszeresen azt mesélted, hogy…

   - Az más volt.

A lépcsőházban léptek zaja hallatszott, Miranda egy pillanatra megdermedt. Végigdübörgött a második emeletig, majd újra elhalkult, csak egy csukódó ajtó kattanása visszhangzott még. Újra a férfira pillantott, finoman végigcirógatta az ajkait, melyeknek íve mindig mosolyra kunkorodott, még akkor is, ha komor volt. Ujjbegyével kirajzolta Pascal arcán a két huncut gödröcskét, tekintete elveszett a tiszta kék szemekben.

   - Úgy érzem képtelen vagyok benned kárt tenni, egyszerűen nem jön az ösztön, ami kikapcsolná ezt a gondolatot.

Pascal tanácstalanul könyökölt egy darabig. A polcon  lomhán kattogott az óra, mintha feleslegesnek érezné a másodpercek múlását, hisz egy esős napon úgyis végtelennek tűnik az idő. Hirtelen új ötlete támadt. Miranda hajába markolt, hátrafeszítette a fejét, és újra maga alá fektette. A matracra szorította a csuklóját, szája mohón kereste a nő száját. Miranda pillanatnyi döbbenete hamar átfordult vadságba, fogai felsértették Pascal alsó ajkát. A férfi szisszenése egy elégedett, kaján mosolyban végződött. A kiserkenő vér íze ottmaradt Miranda nyelvén, agyára mintha sötét köd borult volna. Körmeit a férfi hátába vájta, szemfogait az izmos nyakba mélyesztette.

Pascal fájdalmasan felnyögött, karjából kiment az erő, egyszerűen nem bírta tovább tartani. Az oldalára feküdt, és bágyadtan megadta magát a furcsa, bizsergető érzésnek. Miranda sokat képzelődött róla, milyen íze lehet Pascal vérének, próbálta kitalálni a bőr illata alapján, de minden várakozását felülmúlta. Bársonyos és forró volt, a jellegzetes fémes ízhez édeskés, égetett cukorhoz hasonló mellékíz párosult. Kénytelen volt megálljt parancsolni az elragadtatásának, még éppen időben elengedte a sebet. A férfi aléltan pihegett, homlokán verejték gyöngyözött. Miranda felsértette a saját csuklóját, és Pascal szájához szorította, aki azonnal ráharapott. A nő sziszegve tűrte, igyekezett minden önuralmát összeszedni, hogy kivárja, amíg elegendő vért juttat. Teste tiltakozott a kínok ellen, izmai ugrásra készen várták, mikor vet véget a tortúrának, de az agya konokul tűrte. Magában némán sorolta a brit királyok és királynők nevét, valamint uralkodásuk évszámát – a monoton számlálás elterelte a figyelmét. Hosszú percek teltek el, IV. Vilmoshoz érve Miranda elérte a fájdalomküszöbét. Elrántotta a kezét, és ernyedten a férfi mellé feküdt.

   - C’est bizarre – suttogta Pascal.

   - Csak változik a tested, ez normális.

Odakint halkan eleredt az eső, gyenge kis tavaszi zápor volt csak, a párkányon alig-alig koppant pár csepp. Pascal könnyűnek érezte magát, agya mintha tűélesen kitisztult volna. Nyelvével gyengéden végignyalta Miranda csuklóját, apró csókokkal próbálta enyhíteni a hasogató fájdalmat. Szorosan egymáshoz simultak.

   - Hogy érzed magad?

   - Ha valaha lesz ennél vadabb szeretkezésünk, megeszem a zongorám. 

   - Ne kísérts, drágám – kuncogott. – Sok év van még előttünk.

Pascal az ujja hegyével cirógatta a nő tenyerét valami francia gyerekdalt hümmögve.

   - Nem is kérdezed, hogy jöttem el? – fordult felé Miranda.

A férfi megrázta a fejét.

   - Az a lényeg, hogy te itt vagy, ő meg ott.

   - Nem tudja, hogy Párizsba jöttem. Emlékszel Montgomery Thomsettre?

   - Miranda, a saját apám nevére alig emlékszem most.

   - Jaj, ne csináld. Montgomery Thomsett, ő is ott volt a múltkori velencei hangversenyen.

Pascal összeráncolta a homlokát.

   - Az ősz hajú, akinek tetszett a harmadik szonátám?

   - Igen, az. Amúgy Jean-Jacques.

   - Hm?

   - Az apád.

   - Ó. Tényleg.

Odakint elállt az eső, Pascal ablakot nyitott, és hagyta, hogy a friss levegő átszellőztesse a fülledt szobát. Kíváncsian kémlelte az utcát, azelőtt sosem látta ennyire élesen az apró részleteket, orrában megannyi illat egyszerre kavargott.

   - Mit kezdtél el Montgomery Thomsettel?

 - Amikor elváltam Isaiahtól, azt hazudtam, hogy egy időre hozzáköltözöm Walesbe. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy Párizsba jöttem hozzád.

   - Mit szólt?

   - Biztosított, hogy Isaiah úgy fogja tudni, hogy az ő vendége vagyok.

   - Kedves tőle. Tudtam, hogy akinek tetszenek a műveim, az csak jó ember lehet.

Miranda felnevetett, de gyöngyöző kacagása hamar elhalkult. Még mindig élénken élt benne az Isaiah-tól való költözés. A nagy viharok és a végigüvöltözött éjszakák után már csak kerülgették egymást a házban, mint két idegen, mégis mikor elment, úgy érezte, mintha tolvajként menekülne. Szégyellte azt a napot az életéből, de ezt soha senkinek nem vallotta volna be. Pascal felé fordult, és az ölébe hajtotta a fejét, a férfi cirógatni kezdte, mint egy összegömbölyödött cicát.

   - Mi lesz, ha meg akar keresni Walesben? – suttogta a férfi.

   - Nem fog.

A nő elhallgatott. Nem akarta felfedni, mennyire pontos és kegyetlenül ügyes tervvel sikerült biztonságba helyeznie magát egy időre. Tudta, hogy Sir Thomsett walesi otthona még Isaiah számára is tabu. Senki nem merte kétségbe vonni Montgomery szavát, bármiféle rágalmazás megbocsáthatatlan tiszteletlenség lett volna. A férfi kénytelen volt elfogadni, hogy ha Sir Thomsett azt mondja Miranda Carnon nála lakik, akkor az úgy is van, gyanakvás ide vagy oda. Pascal csöndesen átkarolta, lágy csókot lehelve a kulcscsontjára. Miranda viszonzásul szorosan átölelte, ajka egy másodpercig megremegett.

   - Mon cher…

   - Oui, Mira?

   - Ugye mi mindig együtt fogunk maradni, bármi is lesz?

A férfi elsimított egy hajtincset a nő arcából, tekintete nyugodtan pihent az ajkain.

   - Pour toujours.

Miranda bágyadtan elmosolyodott.

Túl ismerősen csengett az ígéret.