Miranda befejezte a levelét. A szokásos sorokat körmölte hónapok óta, miszerint jól érzi magát, a tüdeje javul, és a nagynénje roppant kedves. Valójában rettenetesen unatkozott Viareggióban, szíve visszahúzott a londoni társaságok fényűző báljaira és a kenti birtok otthonosságába. Miután lezárta a borítékot, küszködve kinyitotta a beragadt zsalugátereket. Az ablakon keresztül kellemesen meleg, sós levegő áramlott be, a tenger végtelen narancssárga folyamnak tűnt a naplementében. Utálattal öltötte magára a nyakig zárt, sötét vászonruhát, sóvárogva végigsimítva a szekrényben árválkodó, csipkés, selymes ruhakölteményein. A terméskővel rakott monostor árkádjai alatt Abigail kimért türelmetlenséggel várta a lányt, beesett vékony arcán megfeszültek az izmok.

   – Csakhogy végre itt vagy, leányom.

Nagynénje a vénkisasszonyok mintapéldánya volt, aki férj helyett inkább az Úrnak áldozta hűségét. Madárlábakhoz hasonló ujjaival görcsösen szorongatta a Bibliát, miközben fakószürke szeme ridegen mérte végig unokahúgát.

   – Szégyent hozol rám, ha elkésünk az esti miséről. Indulás!

A sziklákra épült kis város falai visszhangozták a templom harangjait, a bíborlilában és sötétkékben játszó felhők már beborították a horizontot. A meredek utcákon lépésben baktatott a tömeg, az áhítatos ének lágyan morajlott a hívek között. Miranda lehajtott fejjel követte Abigailt, a nő megtiltotta neki, hogy az út alatt bámészkodjon, és mint fogalmazott, szemérmetlen férfipillantásokkal szennyezze szűzies tisztaságát. A macskaköveken koppanó, apró cipője hamarosan párt kapott. Fényes, fekete bőrcsizma másolta lépteit, időnként egy oroszlánfejes sétapálca fúródott a földbe. Miranda mereven bámulta az utat, de akaratlanul is feltűnt neki, hogy a férficsizma hosszú percek óta az ő tempójában halad. Ha lassított, ő is lassított, ha szaporábban szedte a lábát a különös útitárs szintén gyorsított. Szíve egyre hevesebben kalapált, a kíváncsiság majd szétfeszítette legbelül, hogy láthassa az idegen arcát. Óvatosan lemaradt Abigail néni mögött, majd mikor néhány méternyi távolságra került, lopva felpillantott kísérőjére. Magas, középkorú olasz férfi volt, fekete haja lágyan omlott a vállára, és olyan titokzatos, fényes árnyalatokban játszott, mint a hollók tollazata. Miranda megtorpant. Az idegen félrebillentett fejjel vizslatta, amikor szemük találkozott a lánynak olyan érzése támadt, mintha a saját tekintete nézne vissza rá. Arcán égető, vörös szirmokat bontott a szégyenpír, zavartan elfordult, és sietős léptekkel próbálta beérni a tömeget.

A fehérre meszelt kis kápolnában nyirkosan hűvös volt, a tömjénfüstölő és az emberszag bent rekedt az aprócska épületben. Miranda keze még mindig remegett az izgatottságtól, ujjai alatt meg-megzördült a Biblia lapja. A pap elkezdte a szentmisét, Abigail vigyázó szeme mellett Miranda monoton mormolta a zsoltárokat, de gondolatai még mindig a furcsa idegenen jártak. Titokban reménykedett, hogy a férfi valahol a rozoga padsorok között ül, tekintetét óvatosan végigjáratta a templomban, de csalódottan summázta, hogy kísérője sehol sincs. Amikor Jacopo tiszteletes befejezte a prédikációt, és az utolsó ámen is felzendült, a hívek egy emberként indultak a vaspántos faajtó felé. A fülledt, nyáresti levegő fáradtan pihent a házfalak között, a tér túloldalán, a lombos fa árnyékában Miranda ismét megpillantotta a férfit. Döbbenetéből Abigail rázta fel.

  – Mit tátod a szád? Ideje hazamennünk, édesapád megharagszik, hogy nem vigyázok a gyenge tüdődre.

Az asszony erélyesen megragadta a kezét és szorosan belékarolt. A lány érezte, hogy figyelik minden mozdulatát, de a főteret elhagyva már nem láthatta a sötétben megvillanó kaján mosolyt. Napok teltek el, Miranda minden lehetőséget megragadott, hogy a monostoron kívül lehessen – piacra ment, tejet hozott, levelet vitt – de a férfit nem találta. Izgatta a titokzatos idegen kiléte, szerette volna újra látni, ha csak egy rövid pillanatra is. Állandóan kémlelte a tavernákon borozó férfiakat, a szőlőhegyeken lovaglókat, a helyi kereskedőket és szatócsokat, de egyik sem hasonlított rá. A vasárnapi mise lassan egy álomszerű víziónak tűnt, Miranda kezdte azt hinni, hogy az unatkozó képzelete látta csak olyan igézőnek. Hosszú, eseménytelen hónapok óta ez a tiszavirág életű rejtély volt az egyetlen öröme. Lustán heverészett az ágyban, apja válaszlevele bontatlanul hevert az asztalon, hisz szinte már betéve tudta a formális válaszokat. Amíg ezen töprengett, ablaka alatt halk beszéd ütötte meg hirtelen a fülét.

  – Nézze Abigail nővér, én nem kifogásolom Miranda ittlétét, de fontolóra kellene lassan venni a jövőjét… Lord Seydellnek mik a tervei, meddig marad nálunk a leány?

   – Nem tájékoztatott. Az igazat megvallva nem hiszem, hogy bármi jövő várna rá Angliában.

A másik apáca egyetértően hümmögött, Miranda kuporogva hallgatózott tovább.

   – A bátyám addig halogatta a férjhez adását, hogy kifutott az időből. Már huszonkét éves.

   – Ilyen korban már rég gyermekeket kellett volna szülnie.

  – Kétlem. Az anyja gyenge szervezetét örökölte, az is belehalt a másodikba. Mirandának a legjobb lenne, ha itt maradna és beállna a rendbe, ezt Williamnek is világosan megírtam.

Miranda torkát fojtogatni kezdte a sírás, orra hegyét mintha ezernyi tű szúrta volna. Halkan és elkeseredetten zokogott, Viareggio magánya még sosem tűnt ennyire elviselhetetlennek a számára. Könnycseppjei sötét foltokat rajzoltak a vászonruhára, majd ismét rátört a fullasztó köhögés. Homlokát a hűvös falnak nyomta, és mély levegővétellel próbálta magát nyugtatni. Gyorsan feltépte apja levelét, keze remegett az izgalomtól, hátha végre jó híreket kap és hazamehet, de a fekete gyöngybetűk az unalomig ismételt, kedves semmiségeket rejtették. Eleinte még örült ezeknek a kis üzeneteknek, bármi, ami Angliából érkezett az otthon egy szelete volt, és napokig a nyitott boríték mellett aludt, hátha Cobham Hallról álmodik. Az évszakok múltak, Kent és édesapja pedig egyre távolibbnak tűnt, mintha teljesen elárvult volna. Abigail durva kopogása felverte a szoba csendjét.

   – Leányom, szedd rendbe magad! Jacopo tiszteletes jön vacsorára.

Az asztal szegényesen volt terítve, csak egy kis kenyér és sajt árválkodott rajta, meg néhány érett szilva. A szőlőlugasok felől fanyar, rozmaringos esti levegő töltötte be az ebédlőt, a tücskök hangosan ciripeltek a kertben. Léptek hangja és bokorzizzenés hallatszott, majd kisvártatva egy köpcös férfi bukkant fel az ajtóban. Jacopo tiszteletes kopaszodó, kövérkés ember volt, de jókedvű természettel áldotta meg az Isten, a körülötte élők legnagyobb kárára. Barnacsuhás alakja mögött egy jóval magasabb férfi lépdelt, Abigail kissé zavartan köszöntötte őket.

  – Nővér, remélem nem haragszik, utólagos engedelmével meghívtam a templom egyik patrónusát.

A nő rosszallóan mérte végig a váratlan vendéget, Jacopo egy alkalmas pillanatban félrevonta Abigailt, és halkan a fülébe súgott.

   – Kérem, legyen vele szívélyes. Bőkezű adománnyal támogatja a hitközséget.

Miranda kelletlenül levánszorgott a nyikorgó falépcsőn, már messziről hallotta Jacopo tiszteletes szamárordításhoz hasonló nevetését, melynél kevés idegesítőbb hangot tudott elképzelni. A refektóriumba toppanva azonban torkára forrt a köszönés. A hetek óta keresett, titokzatos idegen állt a küszöbön, nénje üdvözlő kézfogásában. Abigail erőt vett magán és igyekezett mézesmázos lenni, de az álkedvesség talán még a rideg modoránál is visszataszítóbb volt.

   – Isten hozta nálunk kedves…

   – Isaiah Vecchione – mutatkozott be a vendég.

A hangja mélyen zengő, de lágy volt, mint a legszebben szóló cselló. Levette széleskarimájú kalapját és asztalhoz ült, élénk tekintete hamar megtalálta Mirandát. A lány valami kellemesen bizsergető melegséget érzett, szeme folyton megakadt a férfi egy-egy részletén. Nézte az erős kezeket, a szépen ívelt szemöldököt és a puha ajkakat, melyet mintha Caravaggio festett volna.

   – Szabad megtudnom kegyed nevét?

   – Abigail Seydell – vágta rá buzgón az asszony.

Isaiah egy pillanatig zavartan nézett, majd kikerülve a hibát, nyomatékosan Miranda felé fordult.

   – És kegyed?

   – Lady Miranda Seydell.

A férfi udvariasan kezet csókolt, ujjbegyén érezte a lány csuklójában lüktető érverést.

   – Örvendek a találkozásnak.

Isaiah mosolya kedves és megnyerő volt, melybe furcsán keveredett egyfajta pajzánság. Miranda szíve őrülten kalapált, ugyanazt az izgatottságot érezte, mint egy hete a kápolna felé vezető úton. A férfi most talán még vonzóbbnak tűnt, mint a rövidke találkozó idején, fekete szeme áthatóan fürkészte a lányt. Abigail megtörte a fülledt csendet.

   – Az unokahúgom, drága bátyám leánya. Tudja, Mirandának gyenge a tüdeje, az a nedves, zord angol időjárás teljesen megbetegítette. No, meg az a förtelmes életmód a bálokkal, meg színházakkal.

A férfi egyetértően bólintott, de tekintete mintha pont az ellenkezőjét rejtette volna.

   – Most az én felügyeletem alatt gyógyul. Az orvosok megmondták, hogy a száraz, mediterrán levegő jót tenne neki.

   – Ez a gyönyörű vidék minden hölgyet meg szokott gyógyítani – biccentett Isaiah. 

Jacopo atya nagyot hörpölt a borból és elégedetten cuppantott egyet. Puha tenyerével lesöpört néhány morzsát az asztalról, majd Abigail felé fordult.

   – Signor Vecchione igencsak nagylelkűen támogatja a templomot. Nélküle talán beázna a tető.

   – Igazán semmiség – legyintett Isaiah nagyvonalúan.

   – Ugyan, ugyan… Amikor váratlanul megkeresett tegnapelőtt, tudtam, hogy csakis az Úr küldhette a segítségünkre. Sokat imádkoztam, hogy a kegyelmes Isten tegye vigyázó kezét a hitközségre, és lám meg is küldte a segítséget Signor Vecchione képében.

Isaiah szélesen mosolygott, de volt benne valami gunyoros élc, amit csak a lány vett észre.

   – Ön idevalósi? – érdeklődött Miranda.

   – Firenzei vagyok, ott is születtem. Viareggióba csak pihenni jöttem.

   – Mivel foglalkozik?

   – Ó, ezzel-azzal.

Miranda megvonta a vállát.

   – Szép mesterség lehet.

   – Ne szemtelenkedj a vendégünkkel! – förmedt rá Abigail. – Elnézést Signor…

A férfi jóízűen felnevetett, kezével tett egy teátrális gesztust.

  – A kisasszony jól kérdezett. Valóban nem adtam egyenes választ, de féltem unni fogja, ha felsorolom temérdek foglalatosságomat, annál pedig nincs is borzasztóbb, ha egy férfi untat egy hölgyet. Apropó…

A társaság érdeklődve figyelte a kabátzsebében kotorászó férfit.

   – Nem számítottam rá, hogy egy ilyen elbűvölő fiatal hölgy is lesz a vacsoránál, de történetesen lenne itt valami a számára…

Egy pecsétes levelet nyújtott át Mirandának. Drága, merített papír volt, a vörös viaszban egy oroszlános gyűrű lenyomata díszelgett. Értetlenül forgatta a kezében, Isaiah bíztatóan intett, hogy bontsa ki és olvassa fel.

   – Meghívó a Serata di Leoni bálra…

 – Kedves Abigail nővér – vágott a szavába a férfi –, Ha már a véletlen szerencse így hozta, engedelmével szeretném meghívni bájos unokahúgát a családom egy kis estélyére. Holnap érte jönnék kocsival, és a bál után haza is hoznám. Természetesen, csak ha a kisasszonynak is van kedve…

   – Van! – rikkantotta Miranda.

Abigail habozó tekintetét hamar észrevette Jacopo tiszteletes, és finoman oldalba csípte az asztal alatt egy bólintás kíséretében. A nő megadóan igent rebegett, de kemény ujjai görcsösen morzsolgatták az övén fityegő rózsafüzért. A vendég nem fogyasztott semmit, és hamarosan távozott is. A pap meg is jegyezte milyen szerény és udvarias ember Signor Vecchione, hogy nem fogadta el az ételt, bizonyára tudatában volt, milyen nehéz anyagi helyzetben van a monostor.

Másnap este Miranda izgatottan válogatta a báli öltözetét. Hosszas keresgélés után a bordó selyemruhája mellett döntött, haját csinos fürtökbe rendezte. Abigail szörnyülködve csapta össze a tenyerét, amikor belépett a szobába.

   – Ez botrányos! – sipákolta elhaló hangon. – Eszedbe ne jusson így elmenni!

A lány végignézett a ruháján, de semmi megbotránkoztatót nem talált rajta, hiszen a legutóbbi brightoni jótékonysági bálon is éppen ezt viselte. Abigail kétségbeesetten áttúrta a szekrényt, de a vászonruha és a többi szaténból, csipkéből varrt estélyi között semmi alkalmasat nem talált.

   – Micsoda szégyen… – óbégatott keservesen. – Ekkora szégyent hozol rám, hogy mint egy…

Nagynénje nem mondta ki azt a szót, amire gondolt, és magában gyorsan Isten bocsánatát kérte, amiért a saját unokahúgát illette vele, még ha csak gondolatban is. Miranda értetlenül és flegmán nézte Abigail hisztérikus sürgölődését.

   – A hajad is… édes szűzanya.

Abigail kemény ujjai durván végigszántották Miranda haját, érezte a fejbőrén karistoló körmöket. A gondosan feltűzött loknik rövid időn belül egy szigorú, szoros kontyban végezték. Miranda fortyogó gyűlölettel tűrte a folyamatot.

   – Tessék, ezt vedd fel!

Nénje egy bő, fekete köpenybe bugyolálta a lányt, aki dühösen tiltakozott.

   – Melegem van benne!

   – Akkor is magadon hagyod! Meg ne tudjam, hogy levetted, értve vagyok?

A monostor előtt lovaskocsi nyikordult, az ajtajában Isaiah állt. Miranda faképnél hagyta Abigailt, és izgatottan rohant le a lépcsőn, de a küszöb előtt még éppen időben lassított léptein, amint angolos neveltetése villámként beléhasított. Odahaza elfogadhatatlan lett volna, hogy viháncolva szaladjon egy férfi elé – hirtelen kijózanodott, és mire a kertbe lépett már kimért, finom eleganciával nyújtotta a kezét Isaiah-nak. Amint kiértek a földútra, Miranda leoldotta magáról az utálatos, meleg köpenyt, és kibontotta a kontyot. Nyaka és mellkasa nedvesen fénylett az izzadságtól, arca egészen kipirult. Ügyesen feltűzte a haját, bár tükör és idő híján nem lehetett olyan tökéletes a végeredmény, mint legelőször. Minden egyes mozdulata, rebbenése édeskés illatot párologtatott bőrének legforróbb pórusaiból. A férfi némán figyelte minden rezdülését, tekintete végigfürkészte a hófehér nyakat, a keskeny kezeket és az elbűvölő aranybarna szempárt.

   – Lady Seydell, engedjen meg egy bókot…

   – Akár kettőt is. Vagy talán fukar kezekkel mér? – mosolygott Miranda.

 – Alkuképes vagyok, kedves hölgyem – kacsintott Isaiah. – Ön gyönyörű, bár ez a kifejezés szegényesen hat, ha Önre nézek. Jobban tudnám érzékeltetni csodálatomat, ha hasonlítanám. Szirénekhez, akik a tenger mélyéről bűvölik kagylófehér testükkel a hajósokat. Trójai Helenéhez, akiért háborút indítottak. Vagy maga Vénusz istennő… igen, a csodálatos Vénusz istennő!

Miranda cinikusan felnevetett.

   – Signor Vecchione… Árulja el, hány firenzei lány hallotta ugyanezeket a mondatokat?

Isaiah szeme meglepetten felcsillant.

   – Ön megsért. Hát olcsó bóvlinak tartja a portékámat?

   – A portékája megnyerő, bár könnyen hamisnak is tűnhet.

Néhány percig farkasszemet néztek egymással, a férfi mosolya egyre szélesebb lett.

   – Kegyed nemcsak szép, de eszes is.  Egy igazi angol rózsa.

   – A rózsáknak tövisük is van – pillantott fel a nő kacéran.

   – Való igaz, de én nem ódzkodom egy kis vértől.

A kocsi kerekei alatt megváltozott a talaj. Az eddigi ösvényt hirtelen kövezett út váltotta fel, a lovak patái élesen kopogtak. A ciprusfák fekete alakjai egészen az égbe nyúltak, a holdfény ezüstösre festette a tájat. A kétemeletes reneszánsz palazzo ablakaiból hívogató, sárgás fény szűrődött ki, a kertet formára nyírt sövények és szobrok díszítették. A vízköpő kőoroszlánok szájából lágy csilingeléssel csobogott a víz a szökőkútba, mely harmonikusan elvegyült a kastélyból érkező zenével. Amikor Miranda belépett az épületbe, furcsán otthonos érzete támadt. A márványlépcsők, a festmények és a hatalmas termek visszaidézték benne Cobham Hall megszokott fényűzését és eleganciáját, melyet már szinte elfelejtett a monostor puritán falai között. Isaiah belékarolt, és a tánctérre vezette, a lánynak most tűnt fel, hogy a vendégek aranyozott, zafírkék ruhája Isaiah öltözetét tükrözi. Miranda vörös estélyije és mézszőke haja kiragyogott a tömegből, kezdte magát kínosan érezni a jobbára feketehajú, kékruhás emberhömpölyben. 

Isaiah megragadta a kezét, és táncolni kezdtek. Miranda kecsesen követte a férfi lépteit, a dallam eleinte könnyed és lassú volt, de idővel mintha gyorsulni kezdett volna. Kihevülve inni kért, majd ismét csatlakozott a táncparketthez, ezúttal azonban szédülés fogta el, és úgy tűnt a zene is egyre őrületesebb tempót diktált. A forgatag egy nagy kék hullámként úszott a szeme előtt, Isaiah tekintete sötét és démonian vonzó volt. Kacagást és hófehér fogsorokat látott maga körül, hegyes vicsorokat, mintha egy farkasverembe esett volna. Forróság öntötte el a testét, a hideg verejték szinte apró tűhegyekként szúrta a bőrét. Mire felocsúdott már egy ágyon hevert. Nem emlékezett, hogy került oda, mennyi ideig táncolt, és legfőképpen milyen italokkal kínálták. Valahol magasabb emeleten lehetett, mert a keringő csak tompán szűrődött be a szobába. Sötét, homályos foltok táncoltak a szeme előtt, de hamar feltűnt, hogy a dekoltázsánál meg van bontva a fűző. A folyosóról ekkor fojtott suttogás ütötte meg a fülét, Miranda közelebb lépett és az ajtóhoz lapult.

   – Isaiah, ebből megint baj lesz.

   – Senki nem fog rátalálni… majd elviszem a tóhoz.

Rekedtes férfihang felelt Isaiah mondataira, a léptek koppanása egyre közelebb ért.

  – Te barom, az úri passzióid miatt bajba kevered az egész házat! Ez az öt év kényszernyaralás nem volt neked elég, hogy...

   – Francesco…

  – Erre miért nem jó neked egy sima kurva, akit senki sem keres? Miért pont ilyen úrilányokat kell ölnöd állandóan?

   – Az nem ugyanaz. Ha tudnád milyen puha a bőre, a hajának az illata… Csupa báj és kecsesség. A legfenségesebb falat.

Miranda elhűlve hallgatta a férfi kaján nevetését. Egész testében remegett, a félelem összeszorította a mellkasát, de hiába kereste a menekülés útját, csak egyetlen ajtaja volt a szobának. A másik férfi bosszankodva az ellenkező irányba indult, dübörgése lassan elhalkult, de Isaiah léptei úgy tűnt egyre közelednek. Miranda szíve a torkában dobogott, a feszítő érzés kis híján megfullasztotta. Tehetetlen rettegésében felkapta az asztalról a levélkést, és megbújva a belépő Isaiah felé hasított vele. A férfi ordítva az arcához kapott, a jobbfelén egy véres vágás éktelenkedett. Miranda azon nyomban megpróbált kiszaladni az ajtón, de Isaiah derékon kapta és visszatoloncolta a szobába.

  – Eressz el, mert megöllek! – hadonászott a késsel a lány, mire a férfi kicsavarta a kezéből, és az ágyra lökte.

Isaiah teljes testsúlyával ránehezedett, gyenge csuklóját a matrachoz szegezte és a combjaira térdelt, hogy szinte moccani se tudjon.

   – Nos, ha már így kialakult egy spontán tegeződés – mosolyodott el a férfi.

  – Hallottam miket mondtál! Hogy megölsz, és a tóba hajítasz, de esküszöm, nem úszod meg szárazon, te utolsó...

Megpróbálta kiszabadítani magát a szorításból, de minden erőlködése hasztalan volt. Fújtatva, elgyengülve vergődött, összekócolt haja a szájába ért. A férfi hosszasan nézte, majd jóízűen felkacagott. Mély, öblös és gömbölyű nevetés zendült, olyan, amitől meghűlt a vér Miranda ereiben.

   – A legostobább vámpír lennék a Földön, ha hagynálak az enyészetnek.

A lány döbbenten bámult. Agyán átfutottak a gyerekkori rémmesék, amikor felnézett, Isaiah széles mosolya két hegyes szemfogat rejtett magában. Minden utolsó erejét összegyűjtötve megkísérelt egy végső kitörést, Isaiah erős marka azonban satuként fogta le a kezeit. 

   – Csak hallgass végig! – tenyerelt rá Miranda szájára. 

Kétségbeesett sikoltozás szakadozott fel belőle, rekedten, a saját nyálától köhécselve.

   – Nem akarok! – zokogott fuldokolva a lány. – Nem akarok meghalni! Még nem!

   – Szeretnél inkább visszamenni a monostorba apácának a savanyú nagynénéddel? 

Isaiah dühösen eleresztette a lány csuklóját, és nagyvonalúan balra intett.

   – Tessék, ott az ajtó! Elmehetsz.

Miranda kábán felkönyökölt, és megdörgölte a szemét. Zavart bizonytalansággal nézte a férfit, aki ezalatt óvatosan letérdelt a zsibbadt combjairól és az ágyra ült. Egyáltalán nem tetszett neki a felvázolt jövőkép, a szíve mélyén sejtette, hogy pontosan ez a félelem kergette idáig. Isaiah türelmesen kivárt, hisz pontosan tudta mi lesz Miranda következő kérdése.

   – És ha maradok? – suttogta félénken a csuklóját simogatva.

   – Egy lehetőséget kínálok. Persze csak ha még kellemesnek találod a társaságom…

Közelebb ült és megpróbált finoman kezet csókolni, de Miranda elhúzta a kezét. Még mindig nem bízott a férfiban, ennek ellenére valami furcsa nyugalom járta át, amit a józan esze nem tudott racionálisan felfogni. 

   – Szeretném, ha vámpírrá tehetnélek. Egy nagy múltú, nemesi család tagja lennél, örökké szép és fiatal… az én oldalamon. Ahelyett, hogy a nőiségedet elsorvasztanád az évek során, választhatsz egy fényűző, izgalmas örökéletet, ahol a magad ura vagy, és az emberek csodálnak.

Isaiah az utolsó mondatokat forrón a lány nyakába suttogta, Miranda akaratlanul is elbódult a szép szavaktól, és az igézően fekete szemektől. Anglia most olyan távolinak tűnt, mintha sosem élt volna Kentben, sosem ismerte volna a Seydell családot, és sosem nevezte volna magát egy lord lányának. A szoba fülledt melegében úgy érezte véglegesen magára hagyták, és független magányában az egyetlen kiút, ha kezébe veszi a sorsát. Hirtelen felállt, és olyan fölénnyel nézett a férfira, akár egy királynő.

   – Egy feltétellel!

   – Feltételt szabsz? – kerekedett el Isaiah szeme, de szája vigyorra húzódott.

   – Én akarok lenni az egyetlen nő az életedben. Ha másképp teszel…

Lágyan végigsimított a vágott sebhelyen, Miranda hűvös tekintete teljesen letaglózta a férfit.

   – Va bene. Jól meggondoltad a döntésed?

   – Sosem voltam biztosabb.

A vékony függönyt lágyan lebegtette az esti szellő, a kert felől fűszeres, citrusos illatok áradtak. Isaiah átölelte a derekát, és a térdére ültette, homlokát a lány homlokához érintette. Miranda átkarolta a nyakát, ajkai ráforrtak a férfi ajkaira. A delíriumos pillanat csöndes nyugalma mindkettejüket megbabonázta.

   – Van még egy feltételem – búgta halkan Miranda.

Isaiah csodálattal bámulta a sápadt, törékeny teremtést, tekintetében játékos élc villant.

   – Mit kíván az én úrnőm?

   – Taníts meg az anyanyelvedre.